Agárdi Péter
Kultúra, média és hatalom
avagy az ország négy részre szakadása
Részlet a Magyarország politikai évkönyve 2002 c. kötetben megjelenő tanulmányból.
Egy-egy korszak kultúrája, művelődése és ezen belül művészete, közízlése, nyilvános morálja nem elsősorban a napi politikáktól függ, hanem alapvetően strukturális – köztük rétegeződési, életszínvonal- és életmódbeli, gazdasági, foglalkoztatási és modellkövetési – tényezőktől. Lehet “jó” vagy “rossz” egy kultúrpolitika (többé-kevésbé az általános hatalmi politika függvényében), bár javíthat vagy ronthat egy társadalom művelődési szokásain és lehetőségein, azt nem hajthatja uralma alá, nem lehet teljesen mindenható. Ugyanakkor korántsem csak a diktatórikus és a tekintélyelvű kormányzati formációkban “létezik” művelődéspolitika. A piacelvű információs társadalom közvetett mechanizmusaiban, a mégoly indirekt (de annál manipulatívabb erejű) vélemény-, magatartás- és ízlésalakító populáris tömegkultúra “szabadsága” esetén szintén működik hatalmi érdekeket (is) kifejező művelődéspolitika, ami bizony képes hosszú távon befolyásolni a társadalom kulturális szerkezetét, tagoltságát, a művelődési esélyeket, a kultúráról való nyilvános beszédmódokat és az emberi-közösségi mintákat.
Különösen így van ez olyan politikai berendezkedések esetén, amelyek “ügyesen” kombinálják a szabadpiacot (illetve a ráhivatkozást) és a régi-új etatizmust, az állami újraközpontosítást. Amelyek tudatosan is polarizálják a nyilvánosságot az újracentralizált ideologikus állami kultúrára és a lefelé nivelláló fogyasztói tömegkultúra “szabad és színes” kínálatára. A Fidesz-kormányzat nemzetieskedő, újraklerikalizáló reprezentatív-udvari kulturális mecenatúrája, illetve primer hatalmi, párt- és kormányérdeket szolgáló gazdasági (ingatlanhasznosítás, kampánypénzek!), jogalkotási, törvénykezési és igazgatási gyakorlata csak a színe, csak a “szebbik oldala” annak a trendnek, amelynek a fonákját a demokratikus magatartásformákat és művelődési esélyeket aláásó drámai objektív folyamatok képezik.
Baloldaliak is tudnak, tudnának örülni, ha jót csinál egy jobboldali kormányzat, liberálisok is el tudják ismerni, ha progresszív tettek fűződnek egy konzervatív hatalomhoz, főleg ha a nemzeti művelődésről, az emberi tőkébe való – széles társadalmi rétegeket érintő – kulturális befektetésről van szó. Különösen egy olyan ország, illetve nemzet esetében, amelynek a globalizációban alkalmasint éppen a műveltségi tőkéje az egyetlen igazi emelkedési esélye. Ami viszont aligha keverhető össze “Az olvasás éve” típusú kampányokkal vagy a hiteles nemzeti önismeretet és önbecsülést romboló – és a kormányzati legitimációs deficitet pótolni akaró, a jobboldali “egységpártiságot” historizáló –, álságos millenniumi parádéval.
A szimbolikus, illetve historizáló politizálás szinte minden politika eszköztárában föllelhető, de ekkora súllyal évtizedek óta nem telepedett rá az országra és mindennapjainkra. Beszéljünk mindazonáltal teljesen nyíltan – a napi politikán fölülemelkedve, “ellenzéki sértettség” nélkül – a látványos intézményalapításokról és ezek hosszú távú művelődési funkciójáról! Mit szóljunk a monumentális építkezésekhez, a múzeumgründolásokhoz, a kivételes mecénálással megszülető filmekhez, a technikai parkokhoz és népünnepélyekhez, a nagy csinnadrattával bejelentett számítógép-vásárlási kedvezményekhez és más kulturális álmokhoz? Bojkottáljuk az új Nemzeti Színházat, a Modern Magyar Művészeti Múzeumot vagy a Hagyományok Házát? Intézzük el az új filmszériát azzal, hogy kurzusművészet, s valójában píárfogás az egész? Ha így van is, ha van bennük jócskán ez is, távlatilag minden érték születése “igazolható” – ha valóban érték születik, s nem rombolás, nem új konfliktusok gerjesztése árán.
Egy nemzet kultúrájának mindig voltak, vannak maradandó nagy monumentumai – még ha ott és akkor kevesek élményét testesítik meg is. Azt sem kell tagadni: nem csak joga, hanem kötelezettsége is egy kormányzatnak, hogy nagy horderejű kezdeményezéseket tegyen, és a “mindentfinanszírozás” középszerűsítő, nivelláló tendenciájával szemben támogatási prioritást – akár látványos kiemeléseket, preferenciákat – fogalmazzon meg és realizáljon. Csakhogy most – tisztelet a kivételeknek – nem elsősorban erről és nem ilyesmikről van szó… Arra elég röviden is utalni, mennyi hasznos, demokratikus és értelmes (határon belüli és túli) nemzeti kulturális célt lehetett volna, lehetne finanszírozni az elkampányolt és elimázsolt “kulturális” milliárdokból: megmentve, helyreállítva, fejlesztve a pangó, erodálódó kulturális, ifjúsági, közművelődési és közgyűjteményi intézményeket, segítve a civil szerveződéseket, emelve a kulturális közalkalmazottak szégyenletesen alacsony – és a minimálbér emelése révén tovább devalválódó – jövedelemszintjét.
A millenniumi szivárvány mellé képzeletben vetítsük ki az iskolarendszerben és az egyébként örvendetesen növekvő hallgatólétszámú felsőoktatásban tovább mélyülő társadalmi szakadékok térképét. Gondolkozzunk csak el a közelmúltban nyilvánosságra került – pl. a skandináv régiótól egyre jobban lemaradó – olvasás- és írásképességi adatokon, a hazai olvasáskultúra züllésén és a funkcionális analfabetizmus terjedésén. Egy kicsit is tanulmányozzuk alaposabban a tervezett millenniumi új múzeum koncepciójának a vajúdását a modern képzőművészet gyűjtésének, kiállításának és a műkereskedelemnek a szakmai problémái felől – a legalaposabban Kovalovszky Márta (A csodák palotája. Mozgó Világ 2001/4), Kovács Péter (Modern magyar művészeti múzeum? Mozgó Világ 2001/10) és Fitz Péter (A kölcsönmúzeum. Élet és Irodalom, 2001. november 9.) foglalkozott ezzel. A “minden napra egy tojás” kormányzati szómágiája jegyében hirdetett digitális expanzió mélyén is megláthatjuk a számítógép-használat és az internetelérhetőség regionális és szociális ollóinak tágulását, a kis- és középtelepülések művelődési intézményeinek lepusztulását, a tágan vett infrastruktúra szétfoszlását.
Komolyan kell vegyük a művelődésszociológiai elemzések olykor drámai tanulságait (lásd mindenekelőtt Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése. Budapest, 1997, Maecenas; Vitányi Iván: A magyar kultúra az ezredfordulón. Társadalmi Szemle 1998/8–9, 112–119; Hidy Péter: Magyarország kultúrájának helyzete a századfordulón. Budapest, 2000, József Attila Alapítvány, internetelérhetőség: www.jadat.hu); érdemes továbbá ezekhez hozzáolvasni a kulturális statisztikákat és a tágabb dimenziójú szociológiai analíziseket (pl. Kolosi Tamás–Tóth István György–Vukovich György [szerk.]: Társadalmi riport 2000. Budapest, 2000 Tárki; Varga Alajosné [szerk.]: Kulturális helyzetkép a ’90-es években. Budapest, 2001, Központi Statisztikai Hivatal).
E kutatások egybehangzóan kimutatják a kulturális “közép” – a művelt, valódi polgárság – kilencvenes évekbeli elvékonyodásának, jelentős rétegek kulturális lecsúszásának a megdöbbentő tényeit; az ún. “passzív–nem olvasó” életmódtípus arányának 10 százalékos növekedését, illetve a kulturálisan fogékony, úgynevezett másodlagos közönség 10–15 százalékos csökkenését. Nemzeti (s nem csak szolidaritási) szempontból is tarthatatlan roma honfitársaink túlnyomó többségének – szociális és politikai kiszolgáltatottságukkal összefüggő – művelődési esélytelensége, általában is az úgynevezett deprivált rétegek 60 százalékos hazai aránya.
A reprezentatív-udvari kultúra szemérmetlen terpeszkedése elsősorban egy új, mesterségesen kreált politikai osztály önünneplő díszlete, délibábos magyar Potemkin-falu. De ami még nagyobb baj: mögötte egyre nagyobb űr támad; romlanak a kulturális demokrácia és emancipáció esélyei, hiszen a közművelődési, közgyűjteményi alapszolgáltatások leépítése, a civil kezdeményezések, a kulturális-önképző autonómiák meggyengítése éppen a legszélesebb, a szegény társadalmi csoportok kulturálódását bomlasztja, sőt lékeli meg. (Igaz, az újbeszéd szerint ők nem is igazi “polgárok”.) Eközben a hatalom “egyensúlyteremtő” médiapolitikája, a hisztérikus és szappanoperás tömegkommunikáció, a szórakoztató és reklámkereskedelmi piaccal igazolni vélt “törmelékkultúra” (Vitányi Iván: A kultúra jelene és jövője. In: Beszteri Béla [szerk.]: A kultúra jelene és jövője. Tudományos konferencia 1992. október 27-én Veszprémben. Veszprém, 1993, Veszprémi Akadémiai Bizottság, 11–20) – megint csak tisztelet a kivételeknek – a kenyér melletti (olykor helyetti) cirkusz gyanánt silány kultúrát kínál a már-már napi négy órát tévéző, a hétköznapok szorongásaiból virtuális világokba menekülő, depolitizált “fogyasztóknak”. S miután a rendszerváltás során hagyták tönkremenni a világszerte tisztelt, sőt irigyelt minőségi magyar könyves, filmes és televíziós gyermekkultúrát, már gyermekeink és unokáink is ebbe nőnek bele.
A médiatudományi szaknyelv – a két angol szó összevegyítésével – infotainment-nek nevezi a tájékoztatás és a szórakoztatás, a hírek és a sóbiznisz műfajkeveredését, züllesztő egyvelegét. Ennek nyomán talán nem jogtalan happy nemzeti infotainment-nek nevezni azt, ami az elmúlt években elárasztotta a hazai nyilvánosságot, s korántsem csupán a tömegkommunikációban. E modell “kultúrhistóriai küldetése” éppen a kultúra kritikai funkciójának a “posztmodern” fölvizezése, a valódi demokratikus honpolgári nyilvánosság kiküszöbölése. Másként fogalmazva: a “modern” tekintélyelvű rendszer bázisát, célközönségét és vezető garnitúráját alkotó “polgárság” indirekt és direkt apologetikája harsányan nemzetieskedő (de nem hitelesen nemzeti) drapériával.
A társadalom kétharmados szegény többsége felől viszont mindez az esélyegyenlőtlenségek tartósításának, a társadalom tudatos szétszakításának, a nemzeti önbecsapásnak, a honpolgári identitás, önérzet és büszkeség helyett esetenként már a nyílt kirekesztéseknek a “kulturális” igazolása. Fájdalmasan találó Tamás Gáspár Miklós diagnózisa: “az üzleti tömegkultúra – no meg az elfogult jobboldali kultúrafinanszírozás és tömegkommunikációs cenzúra, valamint a művészeti intézmények nacionalista propagandaközpontokká alakítása – egyesített csapásai alatt haldoklik a magyar nemzeti műveltség. Az egyetemi autonómia fölszámolásával megszűnnek a szabad tudomány bástyái, az egyetemek vagy jobboldali pártfőiskolává alakulnak, vagy épületeik válnak a minisztériumi ingatlanspekulációk martalékaivá.” (A magyar külpolitika csődje. Népszabadság, 2001. június 30.) Ha valami, éppen ez a napjainkban eluralkodó “cinikus” kettősség az igazi veszély a nemzeti kultúra s természetesen az ország gazdasági-társadalmi felemelkedése számára. Annál is inkább, mivel e tendenciák peremén az igényes intellektuális, illetve művészi kultúra egyre szűkebbre szorulása és a kulturális fekete lyukak szaporodása, a teljes kultúranélküliség fehér foltjának szélesedése is riasztó mértéket ölt.
Már két évtizeddel ezelőtt – először Vitányi Iván írásaiban (Egyharmadország. Budapest, 1985) – tudatosodott az ország társadalmilag és kulturálisan három részre szakadásának megrendítő ténye. A rendszerváltozás számos pozitív következménnyel járt, de a művelődés és a társadalom makroszerkezetében polarizálódás ment végbe. Magam egy “azonnali” pillanatfelvétel erejéig (A három részre szakadó ország. Rendszerváltás és kultúra. Mozgó Világ 1991/12), majd önálló könyvben is (A kultúra sorsa Magyarországon 1985–1996. Budapest, 1997, Új Mandátum) igyekeztem hasznosítani a szociológiai (ezen belül a művelődésszociológiai) kutatások kulturális és médiapolitikai tanulságait, s ötvözni őket személyes – részben felsőoktatási, illetve felnőttképzési – tapasztalataimmal, elemzéseimmel. A 2000–2001-ben érzékelhető változások sem éppen biztatóak. Az egyének és családok emelkedésének kulturális feltételeiben, a társadalmi esélykülönbségek művelődési dimenziójában különösen veszélyes trend látszik érvényesülni. Az elmúlt fél évtized művelődésszociológiai elemzései alapján kultúránknak már nem is ketté- vagy háromfelé válásáról, hanem – megkockáztatom – a hazai művelődés négy részre szakadásáról beszélhetünk.
Az egyik “országrész” a magaskultúráé, amely – fölkavaró értékei és utóvédharcai ellenére – mindinkább az értelmiségi belvilágba szorul. Annál is inkább, mivel az információs és digitális fordulattal együtt járó gyökeres művelődésszerkezeti átrendeződés, továbbá a vulgarizált “posztmodern” esztétikák szajkózása mintha igazolná is a széles közönség “magaskultúra-ellenességét”; ez utóbbi teorémák ugyanis elhárítják, illetve “művészietlenné”, “elavult kánonná” nyilvánítják a társadalom egzisztenciális élményeinek filmes, irodalmi, színpadi stb. ábrázolását, földolgozását.
A másik “kulturális országrész” az életvitelhez és a sikerhez szükséges gyakorlatias (többnyire piaci, üzleti) ismeretekből, egy valaha volt “általános műveltség” mediatizált töredékeiből, a televíziós klipek poénjaiból és a vetélkedők “tényismereteiből”, a szappanoperák illúziós-romantikus sablonjaiból és a reklámok fogyasztói életmódmintáiból kevert felszínes tömegkultúra. Amely többnyire egy rontott hangzású és szűkülő szókincsű, aggasztóan pongyola, a mobiltelefonok és az SMS-ek üzeneteit utánzó magyar nyelv paneljeiben szólal meg. Mindehhez “szociológiai magyarázatként” jellegzetes körítés a szórakozás, a rekreáció és a kikapcsolódás iránti bővülő emberi-társadalmi szükségletek tisztelete és fokozódó kielégítési kötelezettsége, amiben persze van reális indok, de ami korántsem vadonatúj kulturális jelenség. Történetileg és aktuálisan sem a szórakozás és a magaskultúra jelent azonban választási kényszert, azaz alternatívát, hanem a kulturális modelleken – adott esetben a szórakoztatáson – belüli minőségi változatok, különböző paradigmák, értékpólusok.
Az úgynevezett “kulturális közép”, a különböző értékek iránt egyöntetű nyitottsággal jellemezhető befogadói réteg elvékonyodása, leépülése – és egy részük átszokása erre a lesüllyedő kultúrára – akkor is tapasztalati tény, ha közben nő a felsőfokú tanulmányokat végzők és végzettek száma, illetve a lakosságon belüli aránya. Az elvileg s egészében örvendetes felsőoktatási expanzió ugyanis meglehetősen kétarcúvá kezd válni. Polonyi István és Tímár János Tudásgyár vagy papírgyár c. könyve (Budapest, 2001, Új Mandátum) s más elemzések, az Élet és Irodalomban kibontakozó vita résztvevîi is kimutatják, hogy egyrészt az eltömegesedés – ha nem is eleve törvényszerűen, de nálunk – együtt jár az általános tudásszint zuhanásával, az intelligencia mind nagyobb része értelmiségi szerepének marginalizálódásával. Másrészt a felsőoktatás piacosodása révén a jóval nagyobb számú egyetemi és főiskolai hallgató között is feltűnő az értelmiségi elit önújratermelése, a mobilitási esélyek romlása (lásd Andor Mihály: Az iskolákon át vezető út. Új Pedagógiai Szemle 1999/10, 3–8; Andor Mihály–Liskó Ilona: Iskolaválasztás és mobilitás. Budapest, 2000, Iskolakultúra).
Azután itt van a “harmadik kulturális Magyarország”, a művelődésből lényegében teljesen kimaradó (legföljebb tévéző) tömegek riasztóan szélesedő sávja, a funkcionális analfabetizmus és a kulturális fekete lyukak vagy éppen fehér foltok terjedése. Ők alkotják a leszakadók, a felemelkedésre esélytelenek többségi társadalmát. A magyar felnőttek 43 százaléka gyenge alfabetizációs képességű, 33 százalékukat pedig egyenesen a teljes olvasási–írási meg nem felelés jellemzi egy friss nemzetközi fölmérés alapján, amelynek a magyarság számára sokkoló elmúlt évtizedbeli “eredményeit” és tanulságait több tanulmány ismerteti az Iskolakultúra c. folyóirat 2001/5 számában. Ez az alfabetizációs leszakadás is magyarázza e rétegek munkaerőpiaci és önképzési esélytelenségét, a hétköznapi, életvezetési, szociokulturális és politikai következményekről nem is beszélve. Nagy számban vannak jelen közöttük a roma származású honfitársaink.
Ezt a hármas tagoltságot egy “negyedik kultúra”, a hatalom kultúrája igyekszik manipulálni, illetve (politikai szeleppel ellátott) nemzetiszínű fedő alá szorítani: az ideologikus kormánypropagandát sugalló, szimbolikus “történelmi” politizálást megtestesítő happy nemzet infotainment. A kormányszolgáltatássá züllött “közszolgálati” médián túl e tekintetben arra a hazug és önáltató szellemiségű – olykor akár jelentős tehetségeket, egyéniségeket is kompromittáló, illetve benyálazni akaró – reprezentációs udvari kultúrára gondolok, amelynek az állatorvosi ló szerepére emlékeztető modelljét kínálta mindaz, ami a Nemzeti Színház építése és megnyitása körül az elmúlt években s jelenleg is történik, beleértve szakmák, neves alkotóegyéniségek egész sorának megalázását. De utalok a képzîművészeti és műemlék-restaurációs állami támogatáspolitikára is – lásd errîl például Marosi Ernî (BUKSZ 2001/tél), Kovács Péter és P. Szűcs Julianna (Mozgó Világ 2002/1) tanulmányait.
A pártpolitikai küzdelmek mérlegelése, a velük kapcsolatos állásfoglalás műfajidegen lenne ebben az áttekintésben. De nem hallgathatom el meggyőződésemet: ha lesz történelmi-politikai esély egy új, demokratikus szellemű művelődéspolitika érvényesítésére, az első feladat bizonyosan a törvényesség, a jogállamiság helyreállítása lesz a kultúra övezetében is. Csakis ennek nyomán lehet “belekezdeni” a valódi reformokba, az alapvető törvénymódosításokba, a kulturális esélyegyenlőség és a digitális hozzáférhetőség prioritást képező stratégiájának sokoldalú megvalósításába.
A törvénysértések korrigálása nyomán szükségessé váló helyreállítások és felelősségre vonások vélhetőleg nem fognak kulturális revánsba torkollni, mindazonáltal könnyebb (ha nem könnyű is) lesz ebben a “külsődleges”, állami-politikai dimenzióban szabadszellemű, demokratikus és szakszerű változást elérni, mintsem megállítani és visszafordítani a széles rétegek leszakadásának folyamatát, segíteni, ösztönözni a kulturálisan négy részre szakadt ország újraegyesítését. Természetesen nem a monolit, ideologikus “általános műveltség” nevében föllépő egységesítést, nem az elitkultúra valamiféle felsőbbrendű szellemi uralmát értem újraegyesítésen, hanem legalább a szakadékok egy részének feltöltését és a hídépítés elkezdését. A kulturális politika (az oktatásüggyel karöltve) a kiáltó egyenlőtlenségek csökkentésének, a társadalmi esélyteremtésnek, a humán tőke bővítésének az egyik fő ösztönzőjévé kell hogy váljon.
Egyetlen példa: a hazánknál kulturálisan is fejlettebb – s az elmúlt évtizedben előnyét tovább növelő – skandináv országokban a szülők iskolai végzettségének messze nincs olyan “végzetesen” determináló hatása a gyerekek írás-olvasási színvonalára, mint nálunk. Már csak azért sem, mivel ott széles körűen szervezett állami, illetve civil felzárkóztató, korrekciós és felnőttoktatási programok működnek. Egy demokratikus magyar kultúrpolitikának – az egyéni szabadságjogok biztosítása mellett – ezért mindenekelőtt a művelődéshez való alkotmányos alapjog következetes érvényesítésére, az információkhoz és a kulturális javakhoz való tényleges hozzáférés elősegítésére, szavatolására kellene vállalkoznia.
A kulturális esélykülönbségek csökkentésének, sőt a hagyományos művelődési értékek megmentésének is fontos terepe a média- és információs politika. A törvényesség, a közszolgálati rádiózás és televíziózás helyreállításának, továbbá a médiarendszer átalakításának, az innovációval kapcsolatos törvényhozói munkának és állami szerepvállalásnak, a civil társadalom esélyei és a piaci szabályozó eszközök újraszervezésének végső célja a közérdekű és sokoldalú információkhoz, továbbá a klasszikus és mai kulturális javakhoz való demokratikus hozzáférés biztosítása – a hagyományos és a digitális eszközök, intézmények révén egyaránt. Méghozzá elsősorban a legszélesebb közönség érdekében, amely főleg (gyakran kizárólag) a képernyőről szerzi (be) kulturális és “kulturálatlan” életmintáit, ismereteit. Mindenesetre ez a demokratikus tartalmú kulturális és médiapolitika méltóbb össznemzeti eredményt hozhatna, több lehetőséget kínálna a magyar identitás megőrzésére és erősítésére, s főleg a hazai kulturális feszültségek csökkentésére, a kultúra innovatív szerepének kibontakoztatására, mint az állami kultúra jobboldali újraélesztése, a kifakuló millenniumi díszletezés avagy a “kultúrnemzetinek” kikiáltott píárkampányok. S így végre elkezdődhetne a hatalom kultúrájának átalakítása a kultúra hatalmává.
Miközben Magyarország a fejlett világhoz képest számos gazdasági és szociális területen súlyos lemaradásban van, s ezért – az európai integrációhoz csatlakozás kapcsán is – egyfajta utolérési, követő stratégiát, “teljesítési” modellt kell képviselnie, a kultúrpolitikában nem utolérési, hanem mintegy “elébe menő” stratégiát ajánlatos választania – a modern gazdaság és demokrácia “tudástársadalmi” megközelítésű értelmezése, a nyilvánosság, a szellemi élet és a művelődés korszerű felfogása jegyében. Egyedül ez teszi lehetővé, hogy hazánk ne csupán kövesse a fejlett Nyugatot, hanem a saját útján haladva bizonyos területeken az élvonalhoz tartozzon, netalán “előzhessen” is; hogy sikerüljön megakadályozni: nehogy ez a modernizációs folyamat egy viszonylag szűk és zárt réteg (az úgymond “polgárság”) hatalmának rögzítésével járjon, s a társadalom további polarizálódásával az elit termelje újra önmagát.
Ha az ország az új évezredben emberierőforrás-központú, oktatás- és kultúraprioritású politikát választ, van esélye a globalizálódás pozitív lehetőségeinek kiaknázására és a negatív kockázatok csökkentésére (lásd erről legújabban: Földes György–Inotai András [szerk.]: A globalizáció kihívásai és Magyarország. Budapest, 2001, Napvilág). Csakis így van remény rá, hogy a gazdasági integrációnak ne legyen indokolatlanul magas a társadalmi ára, hogy a fejlettségünkhöz képest hosszú ideje meglévő relatív kulturális előnyünket ne csak megőrizzük, hanem a gazdasági-műszaki fejlődés dinamizálására, az életminőség javítására fordíthassuk, s hogy elhárítsuk az újabb lecsúszás, a periferizálódás veszélyeit.
Az államszocializmus felbomlásának és a rendszerváltozás folyamatának összefüggésében Ágh Attila így foglalta össze a kultúra és a múlt–jelen–jövő dimenzióit: “Ami a demokratikus átmenet idején történt, az voltaképpen a gazdasági deficit társadalmi és kulturális deficitté változtatása volt, mint a rendszerváltás elkerülhetetlen ára. A közszféra potenciálját és a lakosság életszínvonalát drasztikusan csökkenteni kellett ahhoz, hogy végbemenjen a gazdasági stabilizáció, megtörténjék a piacgazdaságra való átmenet, és túljussunk az adósságválságon. De az öntörvényű gazdaság sohasem fogja magától visszafizetni az embereknek ezt az adósságot, és most a társadalmi és kulturális deficit tekintetében szinte nagyobb az eladósodottságunk, mint korábban a gazdaságban volt. Az emberi beruházások és a közszféra funkciói drasztikusan csökkentek, radikálisan felgyülemlett viszont az elhalasztott beruházás az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika, illetve a regionális fejlesztés területén. Ez nem apró szépséghibája a demokratikus átmenetnek, hanem a továbblépés legnagyobb akadálya, beleértve a hosszú távú gazdasági fejlődést is.” (Ágh Attila: A demokrácia és a globális fejlődés évszázada. Reményteljes századvégi keservek Közép-Európában. [Válasz a szerkesztőség körkérdéseire.] Mérlegen a XX. század. Múltunk 2000/1, 7–24.)
Reális kérdés, hogy a piacgazdaság, a többpártrendszer, illetve az a nyugati modernizációs út, amely jelenleg az egyedül működőképes – ha nem is feltétlenül vonzó – társadalmi mintának tűnik fel Magyarország számára, törvényszerűen értékeli-e le a kultúrát. Az is “történetfilozófiai” kérdés, hogy tényleg az ún. követési modell-e a magyar kultúra igazi és egyetlen modernizációs lehetősége, avagy van lehetőség rá, hogy miközben gazdasági és politikai okokból és dimenziókban Magyarország az euroatlanti integráció részévé válik, ezen az oltáron azért ne áldozza fel azt, ami “koraérett” vagy “túlfejlett” kulturális tradícióiban, kulturális azonosságában stabil értéknek bizonyult. Történészek és nyugat-európai szociológusok is elismerik: Magyarországon (legalábbis) az elitkultúra relatíve jobb helyzetben volt évtizedeken át, mint a nálunk sokkal fejlettebb és demokratikusabb nyugat-európai országokban, nem beszélve az Egyesült Államokról. Tehát jogos (és nem eleve romantikusan nemzetieskedő) a kérdés: fel kell-e áldozni ezt a relatív előnyt a piacgazdaság vagy az integráció oltárán?
Kell legyen esély arra, hogy a posztindusztriális és az információs társadalom sajátosságainak térhódítása hazánkban ne egyúttal – Kenyeres Zoltán metaforáját kölcsön véve – “a posztkulturális társadalom perspektíváját” (Irodalom, történet, írás. Budapest, 1995, Anonymus, 157) tegye kisnemzeti és globalizációs szükségszerűséggé. A kultúrának az egyéni, a nemzeti és az egyetemes emberi identitástól elválaszthatatlan természete tehát egyszerre tétje és előfeltétele jövőnk – a magyarság jövője – alakulásának.
*
Az elmúlt három és fél év során a kulturális és médiapolitikában is súlyosan sérültek a demokratikus, jogállami normák. A kormánykoalíció média- és kulturális politikája a konzervatív restauráció szellemében érvényesített kurzuspolitika, amely a Fidesz és a MIÉP összjátéka révén a társadalom, a nemzet megosztására, illetve ideológiai megdolgozására törekszik. A látványos akciók, a nemzeti jelszavak a kultúra, a művelődés és a tájékoztatás ügyét a közvetlen hatalmi (sőt nyíltan szavazatnyerési) érdekeknek rendelik alá. Miközben a “polgári kormányzat” magának és híveinek harsányan kisajátítja a nemzeti kultúra vélt és valódi értékeit, jórészt érdektelenséget tanúsít a nemzet és a társadalom kultúrájának átfogó és mélyebb sorsa iránt.
A vezető kormánypárt, illetve a kormánykoalíció “számára az újságírás nem a kommunikáció, hanem a hatalmi birkózás színtere, ahol a kormánypárti sajtó a »barát–ellenség«-dichotómia jegyében értelmezi az eseményeket. […] A Fidesz irányítóinak harci lapokra és műsorokra van szükségük, amelyek kihívó kijelentéseikkel aktivizálják híveiket, és leleplezik ellenfeleik ármányait. A sajtón át az ellenzék iránti érzelmeiket óhajtják a szélesebb választóközönségre is kiterjeszteni. […] A Magyar Polgári Párt frakciójában máris megvannak a MIÉP közvetett kormányzati részvételének az érzelmi előfeltételei.” Nem baloldali vagy liberális ellenzéki politikus, hanem a Fidesz országgyűlési képviselője, a politológiai érzékenységét még őrző Tölgyessy Péter jellemezte így a kormányzati média- és kultúrpolitika nyilvánosságmodelljét (Háborús észjárás igazgat. Az Orbán-kormány első két éve. Népszabadság, 2000. június 24., 23–25). A tablókép nem humán értelmiségi szorongás kivetítése, nem is egy önmagát beteljesítő prófécia, hanem a belső viszonyok ismeretétől, átélésétől is hitelesített pontos jellemzés.
Ritkák az olyan korok, amelyek szenvedélyes ihletből született, maradandó művészi értékekké emelkedett “alkalmi” politikai versekben is megörökítik önmagukat. A rendszerváltás időszakának egyik legnagyobb formátumú – egyéni sorsában is pokoljáró – lírikusa, Orbán Ottó számos költeményében tudta művészi élménnyé sűríteni ezt a “korszellemet”. Nemzeti-irodalmi stilizációja (Élet és Irodalom, 2001. július 20.) – az esztétikum erejével – minden politológiai elemzésnél találóbb helyzetképet villant föl:
Orbán Ottó: Édes hazám
– reformkori költemény –
Elegem van belőled, édes hazám,
Abból, hogy a magad hozta törvényeken lépdelsz át lazán,
Mert hited szerint akkor borul virágba a jobb rend,
Ha kellőképpen rugalmas a jogrend.
A fuldoklót a vízből partra mented,
De vízben hagyod saját parlamented,
Hogy megírhassa róla minden firkász:
Nem más ez, csak ingyen cirkusz.
Izzadva tanulod a demokráciát…
Azért, hogy mentegesd a múlt sok náciját?
Jelképként tiltod a sok nyilaskeresztet,
De a pöcegödröt magadra ereszted,
Ha eltűröd a nyelvhasználatot,
Mely emberben találja föl a vágóállatot.
És mit mondjunk a vadkan agyara magyarkodásról?
Talán azt, hogy ha nem csíped, öcsi, telepedj le máshol?
Bizakodsz, hazám? Hogy majd a jövő? Hogy megúszod sértetlenül?
Hogy a reklámnak szánt hazudozás nem rohaszt meg belül?
Avathatsz csapatzászlót, utat, hidat, diszkót,
Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.
Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél?
Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél.
Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek,
Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.