A Mozgó Világ internetes változata

Petőcz György

 

Vörösnyilascsillagkereszt

 

Jobbközép kormányunk akaratából az Andrássy úton ezentúl ott látjuk – ha akarjuk, ha nem – a vörös csillag és a nyilaskereszt kettőből eggyé gyúrt kettős szimbólumát. A főváros talán legszebb útvonalát felcicomázó vérfagyasztó giccs­remek csak a legutolsó azon alkotások sorában, amelyeket a szimbolikus cselekvést és teremtést nyilvánvalóan nagyra értékelő kormányzati többség örökségül hagy az utókorra. Sőt mivel a négy év során a szimbolikus cselekvéseken kívül – koronaúsztatás, Nemzeti-építés, tűzijáték, millenniumi parkok, zászlóbontások, emlékműavatások, monumentális filmek (Szent Korona, Széchenyi, Bánk bán), Sándor-palota felújítása, or­szág­imázs-ak­ciók és kiadványok – más nemigen történt, joggal gondolhatjuk, hogy a jobbközép hatalom mibenlétére érdemes részben épp e régi-új szimbólumok – például a vörösnyilascsillagkereszt – környékén keresni a választ.

 

***

 

A második világháború végétől a kilencvenes évek elejéig a fasizmus és antifasizmus fogalmai és ellentéte határozták meg a nyugat-európai politikai és történelmi gondolkodás kereteit, és jelölték ki a politikailag – és erkölcsileg – elfogadható és elfogadhatatlan határait. A fasizmus alá sorolták mindazt, amit rossznak tartottunk, és azok a jobboldali erők, amelyek erről nem vettek tudomást, automatikusan kizárták magukat a demokráciából; a dichotómia másik oldala, az antifasizmus demokratikus védjegyet jelentett, és a konzervatívaktól a kommunistákig mindenkinek kijárt, aki kivette részét a fasizmus elleni harcból.

A kelet-európai kommunista rendszerek bukása után a jobbközép erők, az általuk képviselt értelmiség és szalonképessé mosdatott jobboldal Olaszországban és Magyarországon is (a két ország egymás mellé állítását a kilencvenes évek eleji “rendszerváltás” és az azt követő folyamatok sokszor megdöbbentő hasonlósága indokolhatja) búcsút mondtak a fasizmus–antifasizmus dichotó­miá­nak. Ez a lépés részben a szellemi felszabadulás ígéretét hordozta, azt, hogy gondolkodásunkban, politikai véleményalkotásunkban, másokhoz való viszonyunkban kiléphetünk a tabuk, könnyű beidegződések és unalmas sztereotípiák fogságából. Az az illúziónk támadt, hogy a fasiszta múlt régen és végleg lezárult, és nem érdemes egymást és magunkat a rég halott kísértetekkel és irreális veszélyekkel riogatnunk. És valóban, amikor a politikában újoncnak számító és teljesen járatlan Silvio Berlusconi 1993 végén bejelentette, hogy a római polgármesteri székért vívott párharcban a balközép Fran­cesco Rutelli helyett a posztfasiszta Gian­franco Finit támogatja, ezzel egy csapásra mindent felforgatott. Fini és a régi- és újfasizmus felől érkezett barátai a sok évtizedes párialét után bebocsátást nyertek a politika és média szalonjaiba. Az olaszok elhitték nekik a fasizmus gonosztetteinek kritikáját, azt, hogy létezhet olyan jobboldal, amelyik megbélyegzi a fasiszta múltat, és a jobboldaliság nem feltétlenül fasiszta nosztalgia. Sokak számára fontos volt – ne feledjük, hogy ma jórészt még élő generációk életéről, fiatalkoráról van szó – a bűnös múlt és bűnös generációk történetének, ideáljainak, kényszerpályáinak és korlátainak árnyaltabb, megértőbb értékelése. A jobboldali “igazságok” feltárásával egy időben a győztesek, főként az ellenállás történetírását addig kisajátító baloldal is kikerült a bírálhatatlanság védett zónájából.

Olaszországhoz hasonlóan Magyarországon is szellemi felszabadulást jelentett (jelenthetett volna) annak felismerése, hogy történelmünk nem 1945-tel veszi kezdetét, a jelenünkhöz és jövőnkhöz vezető út kirajzolásában a cezúrák mellett a folyamatosságok is fontosak, és a történelmet nem csak a mai célokra és harcokban kell és lehet (fel)használni: szemlélhetjük egyszerűen és tárgyilagosan is, mint életünk, indulataink, gondjaink, lelkiismeret-furdalásaink, reményeink, tudásunk, képességeink, morális beállítottságunk szüleinktől átörökített, belénk ivódott, szerves és kiiktathatatlan részét. A szellemi felszabadulás ritka pillanataiban (ha lett volna ilyen), amikor higgadt fejjel, a rációtól és nem szimbólumoktól vezettetve gondolkodtunk, nemcsak Horthy hamvainak hazatelepítését találtuk (találhattuk volna) természetesnek, de a kommunista korszak köztéri szobrainak lázas eltakarítását és szoborparkba gyűjtését sem helyeseltük.

 

***

 

A politikai erők természetes törekvése, hogy a szimbólumokat és paradigmáikat politizálják, és saját hívószavaikat és történelemértelmezésüket rákényszerítsék a közbeszédre, korlátokat szabva az intellektus esetleg megtalált csapongó szabadságának. A folyamat Olaszországban és Magyarországon is végbement, sőt a kilencvenes években mindkét országban éppen ez volt a felcsapó indulatok legfőbb forrása. A baloldal mindkettőben görcsösen ragaszkodott a fasizmus–antifasizmus történelemszemléletéhez, amelyben a kommunisták és utódpártjaik a demokrácia védelmezőinek szerepében tüntethették fel magukat, ezzel is igazolva legitimitásukat. Az erős hatalmi és önlegitimációs igényekkel fellépő jobboldal viszont igyekezett ezzel szemben valami újat állítani.

Olaszországban a jobbközépen megjelent Berlusconi eleinte nemigen tudott hozzászólni ezekhez a vitákhoz. Ha 1994­ben alig pár hónapos pártja élén mégis győzni tudott, azt a többi politikai erő teljes erkölcsi összeomlásának, a “tiszta kezek” korrupciós vizsgálatsorozata nyomán létrejött vákuumnak és a leszerepelt korábbi rendszer határain kívülről jött új erők ígéretének és illúziójának köszönhette. Hat-hét év kellett, mire a korábbi rendszert, a kereszténydemokraták és kommunisták hallgatólagos összefogását és hatalmi osztozkodását igazoló fasizmus–antifasizmus paradigma helyére megtalálták a polgári világ kontra totalitarizmusok antinómiáját. Az új dicho­tó­mia második fele, a politikai harcban eszközként felhasználható negatív tételezés, a fasizmust és kommunizmust egyaránt és egyformán sötét színben feltüntető “totalitarizmus” lett hamarabb kész. Ez érthető, és ezt diktálták a napi politikai szükségletek, hiszen a jobboldali szövetséges, a Fini vezette Nemzeti Szövetség elfogadtatásához jól jött, ha be tudták láttatni, hogy azok történelmi felelőssége sem nagyobb, mint a hatalomban már régóta jelen lévő és általánosan elfogadott kommunistáké. A paradigma első felére, a pozitív ajánlást megtestesítő “polgár” megérkezésére többet kellett várni. De ő is megjött: az önmagáért és családjáért dolgozó, ingujjfeltűrős vállalkozó, aki munkája gyümölcsét már élvezni is tudja. E polgár számára a Munka főként önkibontakoztatás, saját értékének és tehetségének felmutatása; a Szabadság az egyén mindenek fölé helyezése; a Fogyasztás pedig – a luxusfogyasztás sem szégyen – az egyéni siker és rátermettség bizonyítéka. Mindezt gyakran a rend iránti vágy, más – gazdasági téren kevésbé sikeres – kultúrák némi lenézése, a kisvállalkozás horizontjához illő re­gionalista szűklátókörűség és az anyagiasság látszatát ellensúlyozni hivatott vallási és családi ájtatosság színezi. Magyarországon nem a Szabadság a polgár vezércsillaga, hanem a Hagyományok, nem a tehetségkibontakoztatás a fő cél, hanem a “három gyerek, három szoba, négy kerék” szűk horizontú és igényű kispolgári boldogulása, nem a hedonista individualizmus térnyerését hirdeti a média, hanem a belesimulást a többségi nor­malitás nyugalomra vágyó, bezárt világába.

Tényleg szellemi szabadságunk (ön)­kor­látozása lenne ez a szimbólumteremtő-kisajátító, paradigmateremtő folyamat? Persze hogy az! A már említett példához visszatérve: lehet-e még tisztán és racionálisan – pártsemlegesen – érvelni Horthy újratemetése mellett vagy ellen egy olyan helyzetben, amikor mind­két megoldás egy-egy egymással gyökeresen szemben álló politikai párthoz kötődik, és messzemenő politikai és ideológiai – szimbolikus – szerepet kap?

 

***

 

A racionális viták szimbolikus beszűkítésének – szellemi szabadságunk korlátozásának – nyilván lehetnek fokozatai, de a jelenséget természetesnek és elkerülhetetlennek tartjuk. Bajt – vagyis demokratikus elveink és ideáljaink megsértését – akkor érzünk, a ránk kényszerített korlátozás csak akkor válik elviselhetetlenné, ha észrevesszük: a kormányzati hatalomba került politikai erők az elvileg semleges szerepre szánt hatalmi ágakat és közintézményeket is felhasználják a szimbólumok és paradigmák harcában.

Mondtuk már, hogy a történelem értelmezése és megítélése a legszorosabb viszonyban áll a napi politikai küzdelmekkel. A jobbközép Olaszországban és Magyarországon is nagy energiákat mozgósított, hogy a múltat megszelídítse, és magához édesgesse. Olaszországban ehhez el kellett fogadtatni, hogy a fasizmus eredetileg bizonyos érthető, indokolható, sőt néhol el is fogadható ideálokat tűzött maga elé, és akik végsőkig kitartottak mellette, ugyanúgy idealisták voltak, mint a kommunisták; be kellett láttatni, hogy a fasizmus eszközeiben és következményeiben végső soron ugyanúgy vált tragikus zsákutcává, mint a kommunizmus; el kellett hitetni, hogy a jobboldal mára leszámolt fasiszta gyökereivel, és a polgári, liberális és hazafias nemzeti hagyományok legitim folytatója, s mint ilyennel a jobbközép polgári pártjai teljes nyugalommal léphetnek koalícióra; a háború utáni negyven évről be kellett bizonyítani, hogy a hatalomban a kereszténydemokraták és szocialisták informálisan megosztoztak a kommunistákkal, és mindannyian egyformán felelősek a kilencvenes évek elején leleplezett korrupcióért; végül úgy kellett tenni, mintha Berlusconi pártja és a jobbközép valóban az addigi rendszer és a politika határain túlról, teljesen új erőként lépett volna a politika porondjára. Vagyis Ber­lus­coni “polgára” bizonyos értelemben múlt nélküli. Ennek az egész történelmi konstrukciónak természetesen minden pontja erősen vitatható, és vitatják is. Berlusconi a maga részéről ennek ellenére lezártnak tekinti a kérdést, és ezt intézményi és politikai döntésekben is egyértelművé kívánja tenni. Ezt szolgálná az elmúlt negyven év során állítólag baloldali befolyás alá került igazságszolgáltatás reformja és a korrupciós ügyekre kimondandó valamiféle amnesztia. A korábban felállított történelmi képlet értelmében ők, mint új és tiszta erő, hitelesen és joggal kezdeményezhetik a nemzeti megbékélést és a múlt ilyetén lezárását. Sőt még tovább mennek: a múlt lezárása olyan fontos nemzeti érdek, hogy ezért egy időre felfüggeszthetik a liberális demokrácia egyik fontos elvét, a hatalmi ágak függetlenségét és egyensúlyát, és a végrehajtó hatalom felhasználhatja az igazságszolgáltatást egy bizonyos történelmi koncepció törvényekbe iktatására. (Az már csak szépséghiba, hogy egy amnesztia Berlusconi folyamatban levő bírósági ügyeinek is véget vetne.)

A magyar jobbközép is igyekszik saját testére szabni a történelmet. A múlt szégyenfoltjaitól mentes fiatal generáció egyik attribútumaként nálunk is felbukkant a tisztaságmítosz, bár a Fidesz ideológusai a múlttal való szakítás és jövőbefordulás helyett – ebben jelentősen különböznek olasz sorstársaiktól – inkább a hagyományokban keresik saját “polgári” önmagukat. A történelmi konstrukció és a politikai küzdelmek szempontjából az ő számukra is alapvető tétellé vált a kommunizmus és nácifasizmus szerepének és bűneinek teljes re­la­ti­vi­zá­lá­sa. És nálunk is megpróbálják erőszakoltan és egy bizonyos álláspontot hatalmi szóval igazsággá szentelve lezárni a még folyamatban lévő elvi és politikai vitákat. Gondoljunk csak a Terror Házára. Az Andrássy úti palota oromzatán egymásba olvasztott vörös csillag és nyilaskereszt immáron az építészet eszközeivel, egy intézmény formájában és örökre világgá hirdeti, hogy kommunizmus és nácifasizmus ikerjelenségek, és ebben az eddig sokakat izgató kérdésben ezentúl fölösleges az apelláta.

Mindez kétségtelenül sérti emberi jogainkat. Szellemi szabadságunk elvesztésének legbiztosabb oka, jele és bizonyítéka, ha közösségi intézményeink nem a demokratikus és szabad párbeszéd semleges kereteit adják, hanem maguk is beszállnak az egymással versengő koncepciók vitáiba, leteszik voksukat, sőt bizonyos paradigmák és szimbólumok megtestesüléseivé válnak. Az igazságszolgáltatásnak, a múzeumnak és a többi közintézménynek nem feladata, hogy politizáljon. Egyáltalán nem jó, ha hatalmi szóval – megmásíthatatlan döntésekkel (am­nesztia) vagy kőbe és bronzba vésve – lezárnak valójában még nyitott kérdéseket. Demokratikus ideáljainknak kifejezetten ellentmond, ha ilyen kérdésekben immáron intézményileg is felszentelt álláspontot kell vallanunk, ha nem kívánunk esetleges egzisztenciális következményeket is vállalva szembekerülni ezen – munkahelyek és pénzforrások fölött is bíró – intézmények szellemével és álláspontjával. A közéleti szabadság és szellemi felszabadulás ideáljának teljességgel ellentmond, ha törvények és építőkövek is helyet kapnak a vitákban.

 

***

 

Szabadok-e a politikai vezetők a szimbólumok megteremtésében és a paradigmák kiválasztásában? A nemrég elhunyt francia szociológus, Pierre Bourdieu szerint a politikusok szimbólumteremtő képességének az a legnyilvánvalóbb mércéje, hogy milyen széles rétegeket tudnak maguk köré vonni. Ez két tényezőtől függ: tekintélyüktől és hitelüktől, valamint attól, hogy az általuk nyújtott világkép mennyire rímel a valóságra. Egy másik francia szociológus, Michel Foucault viszont úgy vélte, hogy a felajánlott szimbólumok hatóereje és az igazság csak a hatalom függvénye. Például kellő médiahatalom birtokában a píár mindent eldönt és mindent véghez tud vinni.

A píár iránti bizodalmukban Ber­lus­co­ni és Orbán is Foucault-nak adnak igazat. Maguk is hiszik, hogy politikai győzelmeiket hatékony propagandagépezetüknek köszönhetik, amihez képest üzeneteik által sugárzott konkrét tartalmak jelentősége már csak másodrendű. Pedig az igazság valószínűleg valahol félúton van Foucault és Bourdieu között, és a kon­szenzusteremtés szempontjából fontos, hogy a sulykolt szimbólumok és paradigmák mit árulnak el kitalálóikról a közvélemény számára. Vagyis a szimbólumok és paradigmák helyes – mert meghirdetőik szájából hitelesen hangzó, és a realitásokkal is számot vető – megválasztása is számít. Korábban láttuk, hogy az olasz és magyar jobbközép által is propagált polgári világ kontra totalitarizmusok dichotómiának különböző megjelenési formái lehetnek. Orbán Viktor legutóbbi országértékelő beszédében a hazát egy családhoz hasonlította, majd a nyomaték kedvéért a nemzettel is megtette ugyanezt, az “egyszeri ember” anekdotáival példálózott, leszögezte, hogy Magyarország polgárainak “ez az ország az otthonuk”, és hogy magyarnak lenni “biztos befektetés”. Silvio Berlusconi északkelet-olasz­országi vállalkozóinak dinamizmusával és igényeivel példálózik, az olaszok nagyszerűségéről és sikereiről beszél a mai – nem a múltbeli! – világban. A kettő között nagy a különbség, és kevésbé dohos, napfényesebb és jövő felé forduló polgárfogalmukért talán irigyelhetjük is az olaszokat. Az erkölcsi konzervativizmus terén ugyanez a helyzet. Ber­lus­co­ni­ék Orbánéknál jóval kevesebb szót pazarolnak a vallási és családi ájtatosságra, amit jól is tesznek, hiszen az emberek emlékeznek még tíz évvel ezelőtti szerepléseikre, s nem nagyon hihetnek már jócskán felnőtt és kiforrott személyiségek ilyen gyökeres pálfordulásában. De a két jobbközép közötti igazi különbség a polgárság kontra totalitarizmusok ellentétpár második tagjánál, a totalitarizmusok kezelésében mutatkozik. Olaszországban csak úgy lehetett a posztfasiszta jobboldalt “polgárivá” avatni, ha előtte szimbólumaikban, szimbolikus cselekedeteikben és politikájuk tartalmában is gyökeresen szakítottak és szembeszálltak a fasiszta múlttal. Ezzel szemben Magyarországon a jobbközép kormányzat zavartalanul folytatja kokettálását a MIÉP­-pel, amelynél pedig egyáltalán nem látjuk, hogy riasztónak és elgondolkoztatónak találná a fasiszta múlt tanulságait. Ennek fényében viszont a “totalitarizmusok” fasizmust és kommunizmust is magába foglaló fogalma kizárólag a napi politikai küzdelmek eszközének, a poszt­kommunista baloldal lejáratásának látszik. Az egész polgáriság–totalitarizmusok dichotómia csak a nemzet megosztására jó, igaztalan és átgondolatlan módon magasztosít “polgárrá” egyeseket, és ugyanilyen igazságtalanul bélyegez meg másokat, akik esetleg mai “polgáraink” nagy részénél sokkal többet tettek a kommunista önkényuralmi rendszer felszámolásában. A rosszul megválasztott vagy használt szimbólumok és paradigmák azonban visszaütnek, és riasztó hatásukat az agyagba döngölő píárral sem lehet ellensúlyozni. Körülbelül ilyesmikre gondolhat az ember, amikor az Andrássy úton, a Terror Háza oromzatán kénytelen-kelletlen látnia kell az állami tekintéllyel felszentelt kettős szimbólumot.