A Mozgó Világ internetes változata

Ripp Zoltán

 

Renitensek a listán

 

Január közepén-végén sorra jelentek meg a hírek az áprilisi megméretésre készülődő pártok választási listáiról. Mint rendesen, a nevek sorrendjéből, a kimaradó és újonnan feltűnő személyekből az elemzők ezúttal is igyekeztek messzemenő következ­tetéseket levonni a pártok törekvéseire, jövendő politikájukra, mindenekelőtt pedig belső viszonyaikra nézve. Nem kívánom szaporítani a fontolgatások sorát, inkább a listaállítások két speciális esetének értelmezését kísérlem meg. Hagyományosan “renitens” politikusok, Töl­gyessy Péter és Szűrös Mátyás pályafutása a szóban forgó két ügy, amelyek vizsgálatán keresztül a személyes sorsokon túl talán valami más is kiderül a hazai politikai életről.

Töl­gyessy Péter kulcsszereplője volt a harmadik köztársaság demokratikus jogállami szer­ke­zete kialakításának, a kerekasztal-tárgyalások rendszerváltó alkotmányozásának. Szűrös Mátyás éppen e közjogi változások nyomán válhatott ideiglenes államfővé, s juthatott neki osz­tályrészül a köztársaság kikiáltása 1989. október 23-án. Ezzel az aktussal beiratkozott ugyan a történelem­köny­vek­be, de a dicső folytatás elmaradt, hamarosan megkezdődött az a folyamat, amely mostanában jut el a szánalmas végponthoz: egy gyanús fantomszervezet választási listáját vezetve bukott politikusként iratkozhat ki a magyar politikai életből. Töl­gyessy pályafutása változatosabb volt, de mára az ő szerep­vállalása is mélypontra jutott, függetlenül attól, hogy a Fidesz országos listájának 12. helyéről feltehetően ismét man­dá­tumot szerez.

Tölgyessy Péter esete a késő kádárisággal

 

1998 elején sokan a hatalomra törekvő Fidesz nagy húzását látták Tölgyessy Péter megnyerésében, a választási lista ötödik helyére állításában. A Szabad Demokraták Szövetsége korábbi elnöke 1996. nyár végén hagyta el formálisan is eredeti pártját. Két év teljes képviselői hallgatás és számos feltűnő “félreszavazás” után mandátumát megtartva a függetlenek közé ült. Nyilatkozataiban azonban nyomban érzékeltette, hogy nem volna idegen tőle a részvétel egy versenyképesebb jobboldal megszervezésében. Az 1998-as választási kampány kezdetén Töl­gyessy még úgy vélte ugyan, hogy a Fidesz vezette jobbközép csak a következő választási ciklusra érik meg a hatalom átvételére, s ennek közreadásával nem tette éppen boldoggá a hatalomra törő Orbán–Kövér-klán tagjait, ám ennél fontosabb volt az a hitelesítő szerep, amelyet sze­mé­lye az SZDSZ táborából a Fideszhez átpártoló szavazók szemében betöltött.

A Fidesz választási győzelmével Töl­gyessy pártfeladat nélkül maradt. A négyéves ciklus során egyszer sem ragadtatta magát parlamenti felszólalásra, legfeljebb a Fidesz-frakcióban kuriózumnak (mások esetében súlyos véteknek) számító félreszavazásai keltettek némi feltűnést, olyan ügyekben, amelyekben maradék “liberális lelkiismerete” megkí­ván­ta a különállás demonstrálását. Kormányzati körökben nem tartottak igényt a kiváló politikai elemzőként elismert Töl­gyessy egyéb szolgálataira sem, hiszen nem a hatalmi törekvések végrehajtásának módján borongó belső kritikusokra, hanem elszánt harcosokra és a Fidesz­ideológiát intézményesítő apologétákra volt szükség. Ilyen helyzetben mi egyéb cselekvési tér maradt volna Töl­gyes­sy­nek, mint hogy a politikusi pozíciót puszta megélhetési feltételként zárójelbe tegye, vagy legalábbis megkísérelje összepárosítani az értelmiségi létezésmód si­ne qua nonját jelentő kritikai attitűddel. Az Orbán-kormány tevékenységére vonatkozó Tölgyes­sy-féle kritikák persze korántsem a pártsemleges, hanem az elkötelezett elemző pozíció­jából szület­tek, de ezzel nincs semmi baj, amíg valaki nem próbálja a józan objektivitásra tö­rek­vé­sét a függetlenség látszatává nemesíteni.

Morális kételyeket ettől még indokolt lehet arra alapozva megfogalmazni, hogy a megélhe­tést biztosító politikai funkció mellett ildomos-e azzal kimondottan szemben álló kritikai-elemző pozíció­ból ítéletet hirdetni, de ki tudná pontosan definiálni, melyik politikai szerep milyen mértékben tarthatja indokoltan kordában egy-egy politikai közösségen belül a nyilvános kritika szabadságát? Tölgyessy láthatóan nem vesz­kődött az erkölcsi probléma ilyen megközelítésével, politikai elem­zőként minden további nélkül kívül (felül) helyezte magát politikusi szerepén. Segítette őt ebben, hogy időről időre politikai ellenfeleinek is tanácsosabbnak látszott mellőzni az erkölcsi probléma firtatását. Élesen kritikus írásai a politikai közbeszéd tárgyává s ezáltal a politikai küzdelmek eszközeivé váltak, úgyhogy szer­ző­jük szellemi függetlenségének elismerése érdekükben állt az ellen­tá­bor­ba tarto­zóknak. Valósággal revelációként fogadták (és ekként idézték a napi politi­kai vitákban) azokat a megállapításait, amelyek csak követték és rend­sze­rez­ték az ellenzéki oldalhoz tartozó elemzők radikálisabb és nemritkán alapo­sabb kor­mány­kritikáit, miközben a szerző ál­lás­pontjának járulékos vagy maradvány apologetikus voná­sairól, inkoherenciáiról igye­keztek tudomást sem venni. Pedig ezek forrásainak feltárása mutatja meg a Tölgyessy-eset speciális vonásait, amelyeknek lényege, hogy maga a kritikus sem “ártatlan” azoknak a viszonyoknak a létrejöttében, amelyeket bírál. Ráadásul nem is vetett számot téves elő­felte­véseivel, jóllehet azok vezették a kudarchoz, azok sodorták a politi­kai hon­talanság különös helyzetébe.

Egy évvel a választások után, 1999 nyarán jelent meg Elégedetlenségek egyensúlya címmel Tölgyessy Péter politikai írásai­nak gyűjteményes kötete, amely kulcsot ad a megér­téshez. Kiderül ugyan­is belőle, hogy a szerző politikusi-ideológusi tevékenysége szorosan összefügg a kibontakozó “fideszista” irányvonal ideológiai megala­pozásával. Az írásokat együtt olvasva egyértelmű, hogy Töl­gye­s­sy elemzéseinek középpontjában a késő kádáriság pontosan sehol nem definiált kategóriája áll. Már-már mérgezési tüneteket okozó mennyiségben fordul elő a könyv lapjain a “késő kádári” jelzős szókapcsolat: a késő kádári struktúrák, a késő kádári társadalom, a késő kádári elit, a késő kádári magatartásminták, működésmódok, sőt “cselekvésokosság”, a késő kádári kultúra és nyelv, s az egész koronájaként az MSZP–SZDSZ­kormányra alkalmazott késő kádári koalíció. Úgy látszik, a késő kádáriság kategóriája alá sorolható kifejezések ­kong­lomerátuma a magyar­országi rendszerváltozás évtizedes folyamatának legfőbb leíró fogalom­készleteként funkcio­nál, mégpedig olyan benyomást keltve, mintha magától értetődően, kifejtésre és bizonyításra nem is szorulóan volna alkalmas a politika szinte valamennyi fontos jelenségének értelmezésére. Mindazonáltal nem az a legfőbb gond, hogy Töl­gyessy nem tesz érdemi kísérletet az elemzésekhez használt fogalom­csoport pontos szociológiai-politológia definiálására, úgy tekintve őket, mintha önmagukban rejtenék magyarázó értéküket. Igazán problematikussá az teszi az elemzéseket, hogy a “késő kádáriság” egy politikai prekoncepció megalapozó kategóriájaként funkcionál, s ehhez illeszkedve hordoz előítéletes kritikai tartalmat. A késő ká­dá­ri­ság jelenségeit Tölgyessy meggyőzően mutatja be és bírálja, de nem szisztematikusan kifejtett, csupán virtuális teória fogja össze gondolatait. A késő kádáriság fogalmainak leíró, illetve egy politikai stratégiát megala­pozó ideologikus tartalma “észrevétlenül” össze van csúsztatva. Mindez követ­kez­ménye annak, hogy a “független közíró objektív elemzései” valójában nem politológiai, hanem kifejezetten politikai írásművek.

A késő kádárizmus kategóriája tehát a Tölgyessy írásaiban a világosan ki nem fejtett politikai koncepcióból nyerhetné el igazi értelmét. A kifejtést azonban megakadályozza, hogy egy valame­lyest is alapo­sabb, tudományos igényű vizsgálat megingatná a koncepció alapjául szolgáló ideolo­gikus előfeltevéseket. Márpedig ha ez megtörténne, akkor a politikus Töl­gyessynek szembe­sülnie kellene saját pályafutása problematikus vonásaival, s nem folyamod­hatna ahhoz a módszer­hez, hogy kívülállóként értelmezi azokat a politikai harcokat is, amelyek­nek fősze­rep­lője volt. (Jellegzetes példa: helyenként egyes szám harmadik személy­ben emlékezik meg önmagáról.) Gyűjteményes kötetéből kihagyta direkt pártpolitikusi megnyilvánulásainak javát és ideológiai előfeltevéseinek megfogalmazásait, ám ezzel nem oldotta fel a kettősséget, csupán megpróbálta elrejteni.

Mindenekelőtt az a kérdés: miként, milyen okokból alakult ki az a Töl­gyessy nevéhez kap­csolódott politikai stratégia, amelynek a könyv magvát képező ideológiai prekoncepció a szerves tartozéka, és hogyan vezetett el ez a Fideszhez? Töl­gyessy Péter 1989-ben robbant be a magyar közéletbe. Ígéretes jogtudósi karriert váltott fel a politikai pályával, amikor a Szabad Demokraták Szövetségéhez csat­lakozott, döntő részt vállalva A rend­szerváltás programja – a nevezetes Kék Könyv – közjogi részének megalkotásában. A törekvés egyértelmű volt: formá­jában békés, ám tartalmában radikális változást eredményező átmenet a jog­ál­la­mi­sághoz, a liberális demokráciához. Tölgyessy véleménye és a liberális programpártként a rendszer átala­kításának koherens programját képviselő SZDSZ összhangja problé­mátlan volt, amint az könnyen megállapítható a korabeli publikációiból. Ennek alapján köz­jo­gász­ként és egyúttal a frontvonalba küldött politikusként kulcsszerepet kapott és vállalt a politikai átmenet formálásában és a köz­társaság közjogi rendszerének megteremtésében. Mindkét téren ki­vé­te­le­sen jelentős és pozitív szerepet játszott, teljesítményének köszönhetően hónapok alatt az SZDSZ egyik kulcsfigurája lett.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltás közjogi változások révén megvalósuló politikai aktusait egyfelől a legnehezebb volt tető alá hozni, hiszen a tárgyalásokat vé­gigkísérték a kompro­misszumokat ki­kény­szerítő hatalmi megfon­tolások, másfelől azonban ez volt a leggyorsabban és legradikálisabban végrehajtható változás. Ha valahol, hát politikai-közjogi téren igazán lehet rendszerváltásról beszélni. Bonyolultabb a helyzet a gazdaság és hozzá kapcsolódóan a társadalom át­ala­kításával-átala­kulásával. Az átmenet politikai szakasza idején azonban ezek a súlyos és csak hosszabb távon megoldható problémák is többnyire mint közvet­le­nül hatalmi kérdések merül­tek fel, mindenekelőtt a válságért viselt felelősség és a hatalomátmentés kísérleteinek kritikája gyanánt. A rendszer-átalakítás folyamatát, amely arra volt hivatva, hogy a késői kádáriz­musból elvezessen a demokratikus jogállami és a korszerű piac­gazda­sági viszonyokhoz, Tölgyessy is az “ortodox liberális” álláspontról szorgalmazta. Véleménye nem tért el a “hivatalos” szabad demokrata stratégiától, amely nemcsak a régi rendszer “visszahúzó erőitől”, hanem a magát “nemzeti oldalnak” kinevező zavaros jobboldali konglo­me­rá­tum pártjaitól is élesen elvált, nem tartván alkalmasnak azokat a feladat végrehajtására.

A kerekasztal-tárgyalásokat követő éles politikai harcban Tölgyessy a szabad demokraták egyik legismertebb frontharcosa lett. A “négyigenes” népszavazási kampánytól kezdve az elvi rendszerváltó radikalizmus és a felkorbácsolt indulatokkal terhelt szimpla antikom­mu­nis­ta attitűd különb­sége elmosódott, a kialakuló “radi-szadi” köreiben Tölgyessy népszerű­ségét elsősorban a párt fel­emel­ke­désében játszott szerepe, kevésbé a demokratikus jogállam liberá­lis program­jának képviselete teremtette meg.¹ Az SZDSZ nagy párttá emelkedésében játszott szerepét mutatja, hogy az országos választási lista vezetőjeként úgy emlegették, mint a szabad demokraták egyik lehetséges miniszter­elnök-jelöltjét. Ezek után nem csoda, hogy súlyos következményei lettek az 1990 őszén váratlanul napvilágra került konfliktusnak a párt vezetői és a parlamenti képviselőcsoportot irányító Tölgyessy között, akit hirtelen eltávolítottak tisztségéből, miután elszántan próbálkozott azzal, hogy a legfőbb döntési centrumot maga körül építse ki. Tölgyessy utólag úgy állította be a dolgot, mintha már ekkor éles koncep­cio­nális különb­ség állt volna a konfliktus hátterében, jóllehet a valóságban nem oka volt, hanem a következ­ménye lett a konfliktusnak az az éles stratégiai vita, amely az SZDSZ 1991–92-es válságidőszakában Tölgyessyt szembeállította a párt hagyományos vezetői körével. Mindezt csak azért érdemes fölidézni, mert Tölgyessy utólag (immár fideszes képviselőként) a történteket átstili­zálta, s eredetét tekintve egykori pártja szellemiségét is elkezdte a késő kádáriság kategó­riája alá sorolni.² Így lehet a kezdetekre visszavezetni – szinte predesztinációként – azt a teóriát, amely később megalapozta az or­báni összenövési elméletet, és amely hitelesíteni volt hivatott a szocia­lista–sza­bad demokrata kormány késő kádári koalíció­ként való minősítését.

Fölösleges volna hosszadalmasan felidézni az SZDSZ belső konfliktusainak szövevényes történetét, hiszen nem az események ismeretlenek,³ sokkal inkább a megítélésük maradt vita­tott. Kőszeg Ferenc és Kis János a történteket felidézve a Beszélő hasábjain igazán részle­te­sen kifejtette az érveket és ellenérveket Töl­gyessy egykori álláspontjának ér­vé­nyes­ségéről, illet­ve tévedéseiről.^{4 A vitában a} szabad demokraták első elnöke érzékletesen mutatta be a folyamatot, miként jutott el – az SZDSZ liberalizmusának emberjogi és a magyar progresszióhoz kötődő hagyománya iránt kevés affinitást mutató – Tölgyessy Péter ahhoz a koncepcióhoz, amely elkerülhetetlenné tette a szakítást. A processzus kezdőpontja 1991 őszén a jobboldal SZDSZ-ellenes vádjainak átvétele, amely a “polgári radikalizmussal” szakító, “patriótább és az egyházakkal jobban szót értő” párt igénylésének formájában jelent meg. Végpontja pedig az egy évvel később, a pártelnöki pozíció megtartásáért vívott küzdelemben kifejtett koncepció, amely egy határozottan jobboldali orientációt választó polgári középpárt megteremtésének jegyében szüle­tett. Kis János meggyőzően érvelt amellett, hogy az SZDSZ-ből nem lehetett olyan pártot faragni – mintegy a “hiányzó jobbközép” pótlásaként –, amely egyszerre beszéli a modern, nyugatosodott rétegek és a nemzeti-konzervatív középosztály nyelvét. Nem tért ki azonban arra, hogy a szabad demokraták köreiben “teoretikus” igénnyel nem az alternatív stratégiát a politikai vitában képviselő Tölgyessy, hanem Tellér Gyula fogalmazott meg többé-kevésbé koherens koncepciót. Márpedig a kettejük nézetei és törek­vései között fennálló összefüggés igen fontos a fideszizmushoz való viszony szempontjából. Tellér nemcsak előtte járt Tölgyessynek, hanem sokkal következetesebben is képviselte az álláspontját, amire lehető­séget adott, hogy a napi politikai harcokban és a nyilvános ideológiai vitákban közvetle­nül nem vett részt.⁵

A kapcsolatfeltáráshoz a kulcs a késő kádáriság fogalma. Tölgyessy deklaratív módon nem azonosult ugyan a tel­lé­ris­ta koncepcióval, ám tisztán filológiai módszerekkel is kimutat­ható, hogy fogalom- és érvkészletét, összes alapgondolatát kritikai reflexió nélkül felhasz­nálta. Mind­kettejüket azonos redukcionizmus jel­lem­zi: nézeteiket a kádárizmussal le­szá­mo­ló polgárosodás politikai tényezőinek szempontja uralja. A társadalom politikai tö­rés­vona­lainak ideologikus megkonstruálásával a cél nem más, mint azt bizonyítani, hogy a társada­lom érdektagoltsága és fejlődési tendenciája is a késő ká­dá­rizmussal leszámoló, “polgárosító” jobboldali többséget teszi természetessé és kívánatossá. A “tellérizmus” első változata, az úgynevezett megalvadt struktúrák elmélete világosan kifejti, hogy a régi rendszer örökségét tovább éltető Szocialista Párt, illetve annak a kádárizmust konzerváló bázisa a rendszer­váltástól remélt pozitív változások legfőbb gátja. A koncepció továbbfejlesztett változata már reflektált az 1992-ben kialakult helyzetre, amelyben az antallista jobboldal öles léptekkel haladt a kudarc felé, s úgy tűnt, tartósan háromosztatú politikai berendezkedésre van a legna­gyobb esély. A “há­rom rész-Magyarország” teóriája kifejezetten alkalmas volt a Töl­gyessy­féle stratégia megtámoga­tására, hiszen abban a “polgári rész-Magyarországot” reprezentáló li­berális közép élesen elvált a fő veszélyt jelentő “késő kádári rész­Magyarországtól”, ugyanakkor a jobboldali orientáció elle­nére is kizárta az akkori kormánypártok által képviselt “ren­dies rész-Magyarország” dominan­ciájá­nak elfogadását. A Tölgyessy pártelnöki bukása után megkötött SZDSZ–Fi­desz­szövet­ség elvileg esélyt nyithatott volna egy polgári-li­berális dominanciájú kor­mány­több­ség létrehozására, a két liberális párt kétféle orientációja azonban szétzilálta az eleve álságosnak bizo­nyult paktum alapjait, mindenekelőtt a Fidesz jobb­oldali fordulata nyomán bekövetkezett összeomlás miatt.

Az a politikai program, amely a késő kádárizmusnak nevezett valami legyőzését akarta a párt­harcok lényegeként beállítani, s a hazai viszonyok liberalizálását, modernizációját, demokratizálását a politikai megosztottságnak ebbe az értelmezésébe próbálta meg bele­erőltetni, szük­ségképpen hamis előfeltevésekre és magyarázatokra kényszerült a valóságos történések értelmezése során. Töl­gyessy koalícióellenes érvei, majd bírálatai a “késő kádári koalíció” működése iránt a prekoncepció igazolását szolgálták, s egyáltalán nem különböztek a Tellér-féle álszociológiai megalapozású teória tételei­től. Ahogyan az a részleges igazsá­gok­tól való teljes megszállottság eseteiben lenni szokott: a közhelyességig ismert jelenségek szabad csoporto­sítása az előítéletek alátámasztását és az egész koncepció hamisságának elfedését szolgálta. Kis János idézett írásában rámutatott, hogy tévesnek bizonyult Tölgyessy legfőbb ko­alíció­ellenes érve, miszerint a késő kádári politizálásból kiszakadásra képtelen, a késő kádári szerkezeteket megőr­ző-feltámasztó szocialisták elodázzák a múlhatat­lanul szüksé­ges döntéseket, az alapvető reformokat.⁶ Ezt megelőzően Révész Sándor fejtette ki – a “késő ká­dá­r­iság” definiálatlan fogalombokrának hasznavehetetlenségét kimutatva –, hogy semmi­féle speciálisan “kádári” nincs abban, amit Tölgyessy annak nevez. Mint írja: “Miután Tölgyessy az antiliberális mentalitás antitotalitárius változatát nevezi késő kádárinak, s ennek a puha diktatúrából a puha demokráciába való átmenetétől fél, egy párt annál inkább rászolgál a Tölgyessy-félelemre, s annál inkább az, amit ő késő kádárinak nevez, minél kevésbé liberális, s minél többet tesz a demokrácia felpuhításáért. Ezek szerint viszont Tölgyessy tavaly [1998­ban] annak a koalíciónak a győzelmét szolgálta, amelyiktől értékei alapján a leginkább tarthat, s annak a koalíciónak a bukását segítette elő, amelytől ezen az alapon kevésbé (bár sajnos nem kevéssé) kell félnie. Az MSZP–SZDSZ-kormány fölmu­tat­ta mindazokat a sajátosságokat, amelyeket Tölgyessy késő kádárinak nevez, de nem inkább, hanem éppenséggel kevésbé, mint elődje és utódja.”⁷

Mint a bevezetîben említettem, Töl­gye­ssy 1996 nyarának végén lépett ki az SZDSZ-ből, amely országos listája harmadik helyéről juttatta képviselői mandátumhoz, kétévi parlamenti hallgatás és számos nyilvános kritika után ekkor ült át a függetlenek közé. Kilépésekor nyomban jelezte, hogy magát jobbközép politikusnak tekinti, és szívesen szerepet vállalna egy versenyképesebb ellenzék megszervezésében, amely feladatra – némi fenntartá­sokkal – a Fi­deszt alkalmasnak tartja.⁸ Másfél hét múlva a Fidesz részéről Orbán Viktor párt­elnök és Szá­jer József frakcióvezető visszajelezte: nyi­tottak Tölgyessy be­fo­ga­dása iránt. Egyelőre azonban “független elemzőként” kezdett működni, s ilyen mivoltában élt, mint hal a vízben. Nem tette kétségessé, hogy a koalíció leváltásán dolgozik, volt pártját semmivel sem kevésbé élesen támadta, mint az MSZP-t, miközben azért a Fidesznek is jutott a bírálatból. 1996 végétől végre gáttalanul áradhatott belőle a “késő kádári elitezés”, a koalíció minden cselekedetét igyekezett ezen elitcsoportok küzdelmeire vagy alkuira visszavezetni. Kategori­kus állításokban fogalmazta meg a prekoncepciójából le­veze­tett feltevéseit. Szilárd em­pi­ri­kus alapo­kon nyugvó bizonyítékokkal nem szolgálhatott; mind­azonáltal számos megállapítása találó, nagyon is valósághűnek látszik, magas színvonalú kritikus elemzései újra és újra kivívták a köz­vé­le­mény elismerését. Vizsgálódásainak kö­zép­pontjába egyre inkább az erő­vi­szo­nyok alakulása kerül, jó darabig a patthelyzet tényét állapította meg, majd 1997 közepétől úgy látta, az MSZP-t aligha lehet megállítani az újabb győzelemhez ve­zető úton.

1998 februárjában azután Tölgyessy megtette a nagy lépést: elfogadta a Fidesz országos listáján az ötödik helyet. Csatlakozását azzal az aggodalmával indokolta, hogy egypólusú politikai szerkezet kialakulása fenyeget az MSZP újabb nagyarányú győzelme esetén, hiszen az SZDSZ a szocialisták szatellit pártjává süllyedt, így csak a Fideszből felépülő jobbközép gyűjtőpárt képezhet megfelelő ellensúlyt. Tölgyessy érvelésének újfent az volt a leggyengébb pontja, hogy szimpla pártpolitikai alapon, a létező és a kívánatos pártstruktúra különbsége oldaláról ítélte meg a helyzetet, ebből következően nagyon egyoldalúan értékelte az SZDSZ koalíciós szerepvállalását is, mintha csupán az őáltala előre jelzett aggályokat igazolták volna a fejle­mé­nyek. Akkor is látszott pedig: a Fidesz a “be nem vált rémisztgetéseinek árnyékában kénytelen a nyilvánvaló sikereket is tagadni, az elégedetlenek és a vesztesek megnyerésére játszani, illuzórikus ígéretekkel hitegetni a választókat, jóllehet mindez az agyonhangoztatott »polgári« jelszóhoz sehogy sem illik. A »független elemző« pozícióból valamit még őrző Tölgyessy Péter hallgatása erről a kérdésről több mint árulkodó. Annyit kénytelen volt bevallani, hogy nem igazán hisz új pártja választási sikerében, ellenben hosszú távú építkezést tart szükségesnek. Logikus, hogy egyelőre nem vállal vezető pártpolitikusi funkciót. A Fidesz vezérkara azonban nyilván számít rá az SZDSZ ellen megvívandó kampányban, ezért Tölgyessy Péter formális funkció nélkül is fontos tényező le­het.”⁹ Nos, beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nyilvánvalóan jelentős szerepe volt abban, hogy sok korábbi SZDSZ-vá­lasztó hitelesnek találta a Fideszt.

Az Orbán-kormány ideje alatt Töl­gye­ssy ténykedésének három periódusa ismerhető fel. Az első szakaszban óvatos apologétának mutatkozott. A “mezei” képviselőségen kívül funkciója nem volt, pozíciót nem kért, de nem is kapott ilyesmire ajánlatot, hiszen habitusából fakadóan nem alkalmas olyan szolgálatra, mint amilyenre a miniszterelnök tanácsadói körei­ben buzgólkodó volt SZDSZ-es politikusok kap­hatók. Folytatta tehát politikai elemzői munkásságát, s szinte süt írásainak soraiból a remény, hogy a Fidesz-kormány igazolja előfel­te­véseit, és cáfolja balsejtelmeit. Néhány hónap elegendő volt rá, hogy elemzőként pályája mélypontjára jusson: soha korábban nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy ítéleteiben mélyen elfogult. 1998 szeptemberének végén jelent meg munkássága e szakaszának reprezentatív darabja, amelyben opti­mizmust sugározva jelentette ki: “feltehetőleg érvényét vesztette a kádári logika”.¹⁰

Valójában az azonos mérce alkalmazásának követelménye vesztette érvényét. Áprilisban a szakértő kormány igénye még mint “antiparlamentáris ideológia” elítélő minősítést kapott, szeptemberben az új kabinetről azt tartotta, hogy “sokban közelít a magyar közvélemény számára olyannyira kívánatos szakértői kormány ideáljához”. Horn Gyula esetében a kon­centrált kormányfői hatalom késő kádárista jelenség volt, ezzel szemben az elnöki rendszerek­hez közelítő Orbán-féle modell a cselekvőképes állam megteremtésének törekvését segíti elő. Az egész pályás letámadást megindító prompt nagy­takarításról csak annyi mondanivalója volt, hogy a személycserék száma meghaladja ugyan a régi jogállamokban szokásosat, de nem lépi túl a Horn-kormány idején tapasztaltakat, s azt prognosztizálja: “a személyi döntések koncentrált kivitelezése esélyt ad arra, hogy a tisztogatások vádja idővel elüljön”. Az igazi gyöngyszem persze az, ahogyan Si­mics­ka Lajos APEH-elnöki kinevezését bagatellizálta, és a “megfigyelési botrány” kirobbantását a “kezdeményezés átvételét” célzó ügyes húzásként értékelte, miközben csupán azon aggódott, hogy az akciók újraegyesítik és ellentámadásra sarkallják a késő kádári eliteket. Eörsi István, aki nyomban felhívta a figyelmet Tölgyessy fordulatára, nemcsak felsorolta a tarthatatlan állításokat, de szokása szerint kíméletlen pontossággal mutatott rá a lényegre: Tölgyessy nem az igazán fontos ellentmondások okait és perspektíváit kutatja, hanem a kormányzati taktika folyományait, ez pedig gátolja abban, hogy hitelesen elemezzen szélesebb összefüggéseket.¹¹

Az apologetikus megközelítésből egyenesen következik ez az újfajta re­duk­ci­oniz­mus, amelyben nincs reflexió arra, hogy a késő kádári “megalvadt struktúrák felbontása” jelszó alatt milyen hatalmi szerkezet és hatalomgyakorlási módszer meghonosítása kezdődött el. A liberális jogállam iránt elkötelezett Töl­gyes­synek persze előbb-utóbb be kellett látnia, hogy a megközelítésmódja tarthatatlan. Első lépésben azonban a bírálat radikalizálódását csupán az váltotta ki, hogy diszfunkcionálisnak vagy kont­ra­pro­duktívnak ítélte a Fidesz-agresszió egyes túlzó lépéseit; továbbá veszélyesnek vélte a jogállami határok feszegetését, a kormányzati hatalom konfliktusait más alkotmányos hatalmi ágakkal szemben s a politikai kultúrát torzító egész “háborús észjárást”. A Fidesz aka­rat­elvű, állandóan győzelmeket kicsikarni óhajtó, kizárólag a szavazat­maxi­má­lás­ra törekvő magatar­tását mintegy értékmentes rezignáltsággal titulálta “modern hatalmi politikának”, nem tekintette “osztálypolitikának”, s egyelőre eltekintett annak firtatásától, hogy ezen megállapítások figyelembevételével vajon milyen alapon nevezhető polgárinak.¹²

Jelentősebb változás 1999 második felében kezdődött, ettől fogva új, élesebben kriti­kus szakasz nyílt Tölgyessy munkásságában. Abban nem volt változás, hogy továbbra is erősít­gette a késő ká­dá­ris­tá­kat mindenki mástól elválasztó fő törésvonal létét, s noha már alig akadt jó szava a Fideszre, azért az Orbán-csapat javára írta, hogy “innen maradt ezen az alapvető törés­vonalon”. “A Fidesz szembefut több polgári értékkel” – emelte címmé megállapítását egy vele készült interjú, ám továbbra is megértést tanúsított a kormány agresszív maga­tartásával szemben, amennyiben az a “közjó” érdekében a “tevékeny közhatalom” megterem­té­sét céloz­za, leszámolva a késő kádárista centrumpolitikával, a befolyásos érdekcsoportok hálójá­ban vergődéssel, az egyensúlyozással, az ütközések kerülésének pragmatizmusával. Amit Tölgyessy kár­hoz­tatott, az csupán az aránytévesztés, a közjogi berendezkedés egy-két sarok­pont­jának fesze­getése és ezzel a politikai kultúra károsítása, a társadalomátalakító döntések helyett a hatalmi poli­tika túlsúlya, valamint “az ellenféllel szemben szinte mindent megengedhetőnek vélő ész­járás”, amely a demokrácia stabilitását is kikezdheti, “két fenekedő harci táborra” szakíthatva a közéletet.¹³

Fél évvel később Tölgyessy kritikája tovább radikalizálódott. Ekkor már élesen bírálta a Fideszt a komolyabb reformok elmaradásáért, túlméretezettnek tartotta a riválisok gazdasági erejének meg­törésé­re és a saját klientúra építésére fordított energiát. “A meglévő félig polgári viszo­nyokat így nem a jogállam normáival, intézményeivel, értékeivel, nem is a piaccal, hanem inkább egy másik klientúrával igyekszik felváltani. Csakhogy ezzel a sokat kárhoz­tatott késő kádári szer­kezetek valójában nem gyengülnek, hanem inkább erősödnek, hiszen csak a szereplők változnak” – állapította meg a Fideszről. Majd hozzátette: örökös rohamaival alig befo­lyásolta a mélyebb társadalmi erőviszonyokat, viszont nemcsak a társadalom jelentős részét hangolta maga ellen, hanem kikezdte a hatalommegosztás rendjét, a fékek és ellen­súlyok alkotmányos rendszerét is.¹⁴ Nyilatkozatából ekkor úgy tűnt, a Fidesz­ben is nagyot csalódott, a következő választásokon már nem indul.

Újabb fél esztendővel később megjelent Tölgyessy talán legnagyobb feltűnést keltő, az ellenzéki politikusok által is legtöbbet idézett elemzése.¹⁵ Okkal emlegetik, hiszen az írás kiváló, alapos és átfogó, legtöbb vonatkozásban a kíméletlenségig pontos. Jelentős teljesít­mény még akkor is, ha a legtöbb megállapítása nem új, s mint fentebb jeleztem, mások korábban és radiká­lisabban kritizálták a Fidesz politikáját. Az írás tárgyszerű hangvétele és leíró jellege inkább kiemeli, mintsem tompítja a bírálatot. Töl­gyessy a premisszaként funkcionáló ér­tékszem­pontjait is mérlegre téve kénytelen tényként megállapí­tani a zsák­mány­szerzésre összpontosító, a hatalmi szempontokat mindenek fölé emelő Fidesz­kormányról: “nem a polgári tár­sa­da­lom­szervezési elveket próbálja uralomra juttatni, hanem inkább az örökölt viszonyokat működ­tetni tovább saját pártfogoltjaival.” A tanulmányra reflektáló, azt szociológiai szem­pontokkal kiegészítő Des­sewffy Tibor nem is habozott levonni a következ­tetést: “Egy fura hibrid születésének vagyunk tanúi: az Orbán-kormány alig két év alatt létrehozta az an­ti­kommunista kádárizmust.”¹⁶ Vége – gon­dolná az ember Töl­gyessy és a Fidesz múló rosszullétnek bizo­nyult kapcsolatáról –, ezek után a szakítás elkerülhetetlen. Nem derült ki, hogy a Fidesz vezérkarában mit gondoltak Tölgyessyről, bár nem nehéz elképzelni. Mindenesetre nem tartották célszerűnek, hogy a magyar politikai élet egyik emblematikus alakjától erőszakkal megváljanak. Ő maga pedig mellőzte elemzéseiből a személyes következtetések levonását, noha akadt, aki erre figyelmeztette.¹⁷ A parlamentben továbbra is a hallgatás bátorságát választotta – az egész ciklus ideje alatt nem szólal fel –, félreszavazásai sok vizet nem zavartak, a mamelukfrakció egységét ez nem bontotta meg. Tudomásul vették, hogy vele szemben mások a normák.

A politikai elemző és a politikus szerepének elválasztásáról korábban így nyilatkozott: “Számomra az elemzői szerep a harag és részrehajlás nélküli pozíciót jelenti. Az 1998-as választási kampány egy-két eseményét nem számítva 1992 novembere óta hallgatok. Írásaim­mal sohasem akartam a közéletet közvetlenül irányítani. Nyilvánvaló, hogy az elemzőnek is van világnézete, álláspontja a közjó mibenlétéről. Szövegeimet mégsem politikai vetélytár­saim legyőzésének szándékával készítem, hanem a társadalom, a hatalom mozgásának megér­tése a célom. Ugyanakkor a magukat pártoktól függetlennek nyilvánító szerzők túlnyomó többsége szenvedélyesen politizál.”¹⁸ Ha őszintén így gondolta is, akkor a mo­rálisan tartha­tatlan helyzetekben nem túl ritka önáltatás klasszikus esetével állunk szemben. Sok min­denféle személyes pozíció összeférhetne ezzel az állásponttal, a parlamenti képvise­lőség azonban – mint par excellence politikusi szerep – nyilvánvalóan nem tartozik közéjük.

Tölgyessy ezt követően már csak egy alkalommal, 2000 novemberében került a figyelem középpontjába, amikor elfogadta Demszky Gábor meghívását, és a főpolgármester SZDSZ-elnökké válasz­tása előtt nyilvános vitára állt ki vele. Kisebb politikai vihar abból keletkezett, hogy a vita után Demszky úgy nyilatkozott, mintha számíthatna Töl­gye­ssy támogatására. Hamar kiderült azonban, hogy szó sincs ilyesmiről. A hírre reagáló Tölgyessy azt feltételezte, hogy a Fideszre vonatkozó éles bírálatából juthatott téves következtetésre Demszky. Ezzel szemben leszögezte: “Ha a magyar polgárosodás nevében fellépő pártok hibás politikát követnek, akkor visszahúzódom az aktív politizálástól, de nem igazolok át a másik oldalra.”¹⁹ Nap­jaink­ban, a Fidesz választási listájának összeállítása idején látjuk, hogy ez a visszahúzódás mit jelent. Tölgyessy Péter valóban visz­sza­húzódott – illetve visszahúzták őt –, de csak a lista 12. helyéig. Aligha kétséges, hogy miért kap újabb esélyt a mandátumszerzésre: az 1998. évi lista ötödik helyezettjének “büntető” kihagyása annál is több kárt okozhatott volna az SZDSZ megsem­mi­sítését elsődleges célként kezelő Fidesznek, mint amennyi gondot “független elemzőként” okoz a fejtegetéseivel. Töl­gyessy fideszes pálya­fu­tá­sá­nak kudarca egyértelmű: rá nem volt szükség, csak a nevére. A jövîben persze változhat a helyzet. A Fidesz választási veresége esetén felújíthatná kedvenc fog­la­latossá­gát, s újra vég nélkül ké­ső­ká­dá­riz­hatna – a polgári ellenzék legnagyobb gyönyörűségére.

Szűrös-ügyek avagy egy népi-nemzeti
szocialista szenvedései

 

A szocialista parla­menti frakció legmegrögzöttebb félreszavazója és messze a legtöbb tartózkodást produkáló képviselője Szűrös Mátyás volt. Az adatok önmagu­kért beszélnek. 1998-ban szavazatai 20,22 százaléka, 1999-ben 28,24 százaléka, 2000­ben 24,21 százaléka volt kifeje­zetten ellentétes pártja álláspontjával. (Összehasonlításként: az ugyancsak notórius másként szavazó Tölgyessy legnagyobb eltérése ugyanezen időszakban 5,78 százalék volt a Fidesz-frakció álláspontjától.)²⁰ Az MSZP mindazonáltal jámboran tűrte nemcsak az ellen­vélemény effajta kinyilvánítását, hanem képviselőjének azokat a nyilatkozatait is, amelyek – hogy, hogy nem – mindig az MSZP ellenfelei számára a legkedvezőbb pillanatokban hangzottak el, s kivétel nélkül a jobboldal sztereotip vádjait sulykolták. Jellegzetes tünete a Szűrös-ügyek kezelésének, hogy a szakítás sem öltötte a pártból – vagy akár a frakcióból – való kizárás formáját.²¹

A Szűrös-eset vizsgálata egyszerűbb meg nehezebb is, mint Tölgyessy Péter pályafutásáé. Neki ugyanis nincs intellektuális kihívást jelentő, művekben ob­jekti­válódott szellemi munkássága, ráadásul a rendszerváltás óta fejlődéstörténete sincs, nem haladt sehonnan sehova. Igaza van, amikor azt mondja, hogy álláspontja és magatartása mit sem változott az évek során, csodálkozása mégsem indokolt a megítélésében bekövetkezett fordu­laton. Az azonos jellegű ügyek egyszerű mennyiségi halmozódása is elvezethet a szakadást eredményező kritikus ponthoz, különösen ha a külső körülmények alakulása is elősegíti. A pártpolitikai polarizáció, a fő törésvonalat elmélyítő fideszes stratégia olyan helyzetet teremtett, amely által Szűrös legutóbbi időkben produkált provokatív fellépései meghaladták a tűréshatárt a Szocialista Pártban, korábbi eszmetársai sze­mében is védhetetlenné tették pozícióját.

Régi MSZMP-s politikusok lejáratásának jól bevált eszköze a múlt felhány­torgatása, szelektív alkalmazása azonban egyre érdektelenebbé teszi. A félnáci propagandát folytató egykori vaskalapos kommunista zsurnaliszta ma épp­úgy “hiteles” személynek számít a jobboldalon, mint a kormány volt kommunista párttag miniszterei. Az átállás és a hűséges szolgálat felmentést ad a múlt­idéző vádaskodás alól. Nincs ez másként Szűrös megítélésével sem.

A rendszerváltás előtti időkbe csupán azért érdemes futólag visszatekinteni, mert állandó eleme a saját történelmi szerepét értékelő Szűrös érvelésének. A kelet-berlini és moszkvai nagyköveti beosztását felemlegetőknek válaszként rendre elmondja, hogy afféle karrier­dip­lo­ma­taként jutott e különösen nagy politikai bizalmat jelentő feladatokhoz. Az állításból annyi kétségkívül igaz, hogy az ötvenes években Moszkvában diplomata szakon tanult, majd diplomáciai tevékenysége és pártkarrierje a kor szokásának megfelelően egymásba fonódott. Diploma­tából lett a Központi Bizottság külügyi osztályának munkatársa, majd az osztály helyettes vezetőjéből vált a hetvenes évek közepén nagykövetté a fent említett ál­lomás­helyeken; hazatérve pedig ismét a párt központi apparátusába került, immár osztályve­zetőként, s hamarosan – 1983 júliusában – a KB külügyi titkárává választották. A nyolcvanas években az MSZMP külügyi osztálya nem a bigott keményvonalasok gyülekezete volt, s aki nagyon megerőlteti magát, a KB-titkár Szűrösről is elhiheti, hogy az erősödő re­formvonal képvise­lőjeként időnként Ká­dárral is vitába szállt. A nyolcvanas évek vége felé, a gorbacsovi kurzus nagyobb mozgásteret és szabadabb véleménynyilvánítást lehetővé tevő légkörében egyre élesebbé és nyíltabbá vált a magyar és a román vezetés konfliktusa. Egyúttal nagyobb lehető­ség nyílt rá – no meg a pluralizálódó Magyarországon nagyobb politikai szükség is mutatkozott –, hogy a határon túli magyar kisebbségek ügyében az MSZMP kimozduljon a korábbi évtizedek tarthatatlan álláspontjából. Az 1988. nyári hírhedt aradi találkozó nem egyedül Grósz Károly kudarca volt, bár neki kellett “elvinnie a balhét”. Az esetből a Ceaušescuhoz látogató delegáció tagjaként Szűrös Mátyás nyilván újabb impulzust kapott álláspontja határozottabbá válásához. Az akkoriban szerveződő MDF és más “nemzeti demokrata” ellenzéki csoportosulások köreiben el is terjedt róla, hogy az MSZMP-vezetés “nem­zeti reformkommunista” szárnyának egyik fontos alakja, aki Pozsgay Imre mellett potenciális szövetségesként is számon tartható az átmenet harcaiban. Kár volna tagadni prog­resszív szerepét a reformszárny és a keményvonalasok küzdelmeiben, ő volt például, aki 1989 nyarán a politikai hitele maradékát is fel­őrlő Grósz Károly lemondását javasolta a pártvezetést megújító központi bizottsági ülésen.²²

Szűrös ekkor már nem külügyi vonalon működött, így ki is maradt a nagy diplomáciai áttörés lépéseiből. Bősé­gesen kárpótolhatta azonban az átmenetben neki jutó formális közjogi funkció. A pártvezetés 1987 óta küszködött az egyre nagyobb politikai szerephez jutó Országgyűlés “kezelhetőségének” problé­má­já­val. A Politikai Bizottság 1988. június végi döntése alapján Szűröst előbb a kommunista képviselőcsoport vezetőjévé választották, majd 1989 márciusá­ban a házelnöki tisztségében kudarcot vallott Stadinger István helyére került. Szűrös személye – posztjánál fogva – ezután két vonatkozásban is előtérbe került. Komoly tétje volt annak, hogy az utolsó pártállami parlament akceptálja a sokak által illegitimnek minősített kerekasztal-tárgyalásokat, és elfogadja a rendszerváltás, az “alkotmányos forradalom” törvényeit. Egyúttal magukon a kerekasztal-tárgyalásokon is szerephez jutott, tekintettel a formálisan “pártok feletti” házelnöki tisztségére. Az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP előkészítő tárgya­lásai során jó érzékkel jelentette be közvetítői szándékát,²³ amelyet az ellenzék végül elfoga­dott, s a kerekasztal-tárgyalások két nyitó plenáris ülésén (amelye­ken érdemi tárgyalások persze nem folytak, ám a közfigyelem rájuk irányult) Szűrös elnökölt.

Úgy látszik, azonosulása a rendszerváltás időszakában neki jutott szereppel később súlyos önértékelési zavarokhoz vezetett. Természetesen az ideiglenes államfői tisztségről és a köztársaság ki­ki­áltá­sának aktusáról van szó, amely funkcióhoz, illetve lehetőséghez a történelmi véletlen juttatta Szűröst. Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között folyó – az ellenzéken belül is egyre éleződő konfliktusokkal terhes – tárgyalások vezettek a kompro­misszumos közjogi megoldáshoz, amely a korábban jelentéktelen és jellegtelen házelnöki funkció súlyát megemelte. Közvet­lenül a személyes érdem elenyésző volt abban, hogy október 23-án ő állhatott ki az Országház erkélyére kikiáltani a Magyar Köztársaságot.

A köztársaság kikiáltása idején túl voltunk az MSZMP-t felszámoló és az MSZP-t megala­kító kongresszuson. Szű­röst az “ötösfogat” tagjaként – Pozsgay, Németh, Nyers és Horn mellett – a re­form­kommunisták élcsapatához sorolták. Javában zajlott a “négyigenes” népsza­vazási kampány, amely során némelyek az MSZMP–MSZP köztársasági elnökjelöltjét, Pozsgay Imrét szinte “potenciális diktátorként” állították be. Szűrös ezt az időszakot tartotta alkalmasnak rá, hogy jelezze: maga is elvállalná a jelölést az államfői tisztségre. A népszavazás levette a napirendről a kérdést, így a vetélkedés elmaradt. Az 1990-es választásokon Szűrös az MSZP országos listáján a negyedik helyen szerepelt, de nem innen jutott mandátumhoz: a szocialista jelöltek közül egyedül neki sikerült egyéni választókerületben győznie. Az új parlamentben az egyik házelnökhelyettesi poszt jutott neki, amelyet korrekt módon be­töl­tött, ám ez aligha elégítette ki ambícióját.

A Szűrös-ügyek kezdete az első választási ciklus második felére tehető. A “gu­ruló dollá­rok” ügyében az MSZP határozottan szolidaritást vállalt Szűrössel, bár erre nem is volt olyan nagy szükség, hiszen amikor kiderült, hogy a jobboldalról indított támadás célt téveszt­ve őt találta telibe, rögtön nem tűnt olyan fontosnak a dolog tisztázása.²⁴ A kormánypártiak igyekeztek kesztyűs kézzel bánni Szűrössel, akivel egyre többször fordult elő, hogy saját pártját a jobboldal kedvelt vádjaival illette. A szaporodó konfliktusokat az MSZP belső megosztottsága, orientációs problémájának eldöntetlensége is szította. Szűrös elvileg Pozsgay elárvult helyét foglalhatta volna el az MSZP népi-nemzeti baloldalának élén, csupán az volt a probléma, hogy senki nem tudta definiálni e hely mibenlétét. Az MDF antallista átalakítása az 1989 őszén még al­ter­natívátlannak gondolt MDF–MSZP-koalíció tervének összeomlása után, ezt követően pedig a kormány határozottan jobboldali politikája nem sok mozgásteret hagyott a pozsgaysta irány­vonal számára.²⁵

Szűrös a népi-nemzeti irányvonal más képviselőivel ellentétben nem vett részt a párton belüli vitákban, hanem szinte kizárólag kifelé fordulva politizált. Jellemzően a párt legfőbb politikai ellenfeleivel egy platformra helyezkedve, esetenként velük közös fórumon fellépve üzen­getett. Amikor 1993 elején az MSZP két alapvető stratégiai és egyúttal ideológiai vitában, nevezetesen a nemzeti kérdésben és a többi politikai irányzathoz való viszony ügyében kialakította álláspontját, Szűrös a népi-nemzeti irányzat más képviselőivel ellentét­ben messzi­ről elkerülte a választmány fórumait, ahol helyenként éles, de végig tárgyszerű polémia után megszületett a közös állásfoglalás. Megjelent és felszólalt viszont ugyanebben az időben a “népi politizá­lásról” rendezett kisújszállási találkozón, majd a késő nyári szárszói konferencián. Ezek átfogták azt a széles nemzeti–harmadikutas–antiliberális mezît, mely a szocialista “népi baloldaliaktól” az ekkor már a “komplett náci ideológiai alapvetésen” túljutott Csurka Istvánig terjedt. A kisúj­szállási válogatott bornírtságokat bűbá­jos csokorba gyűjtő politológus pontosan emelte ki Szűrös felszólalásának esszenciáját: “Jómagam tehát alapvetően népnemzetben gondol­ko­dom.”²⁶

Azok a szocialisták viszont, akik Esterházy Péter instrukcióját követve alany­ban-állítmány­ban gondolkodtak, egyre ke­vésbé tudták megemészteni az MSZP-t rágalmazó kijelentéseket. Az ezek nyomán kirobbant botrány elkerülhetetlenné tette, hogy Szűrös színt valljon végre pártfórumon is. Kivételes, meg nem ismétlődő eset volt az az 1993-as választmányi ülés, amelyen Szűrösnek ki kellett végre fejtenie álláspontját, hiszen javaslatként elhangzott: talán nem kellene őt a párt listáján szerepeltetni a következő alkalommal, ha ennyire azonosul a jobb­oldal vádjai­val. Mondandója azonban meg­int csak arra korlátozódott, hogy rámutasson, miért nem kielégítő az MSZP politikája: nem kellően nemzeti, vagyis a “sorskérdé­sekben” nem törekszik megfelelően a nemzeti egység megte­rem­té­sé­re; nem eléggé falusias-agrárius; ezzel szemben megengedhetetlenül sok a liberális vonás benne. Bizonyítani nem tudta ugyan a nemzetietlenségre vonatkozó állításai igazát, de a másként gondolkodás szabad­sága iránti igény oly erős volt az MSZMP-s hagyományok látszatától is elzárkózó pártban, hogy az a gondolatmentes beszéd szabadságát is magában foglalta. Így azután a szó elszállt, s minden maradt a régiben. A legnagyobb gond persze az volt, hogy Szűrössel nem lehetett sem kompro­misszumra jutni, sem igényeit kielégíteni, mivel az általa kifejtett amorf gondolat­töredékek­ből semmilyen konkretizálható program nem következett. Valahányszor túllőtt a célon, Szűrös rendre az MSZP népi-nemzeti szárnya védel­mébe húzódott, s mivel a szocialis­ták legkedvesebb időtöltése mindig a belső küzdelmek megvívása volt, nem lehetett ráébreszteni az őt védelmezőket, mennyire kompromittáló ez a kapcsolat.

Szűrös 1994-ben az országos listán már csak a 11. helyet kapta, de ez nem sokat számított, hiszen Püspökladányban újra az élen végzett. A választási harc sem maradhatott Szűrös-botrá­nyok nélkül. Nagy feltűnést keltett a Hajdú János kép­viselőjelöltsége elleni durva kiroha­ná­sa; de emellett a tévé hecckampánnyal felérő műsoraiban is érdekes nyilatkozatai voltak, például az, amely a választási harc finisében “revánsszellemű” emberek felbukkanását emlegette a szo­cia­listák háza táján.²⁷

A szabad demokratákkal kötött koalíciónak számos ellenfele akadt az MSZP­ben, ám az egy percig sem volt kétséges, hogy Szűrös nem marad veszteg, s ahol tud, ártani fog az együttműködésnek – a liberálisok hergelésével, az MSZP-n belüli áskálódással, de leginkább a jobboldali vádak már-már megszokott visszhangozásával. Így is történt. Nem rejtette véka alá, hogy igényt tartott volna a házelnöki tisztségre, mellőzését a korábbi konfliktusokra vezette vissza.²⁸ Szinte azonnal kifogá­solni kezdte az MSZP “népi szárnya” vissza­szo­ru­lá­sát,²⁹ s még mielőtt bármi érdemlegeset tett volna a kormány, a jobboldali politikusokkal egy­be­hang­zóan nekiállt azt szajkózni, hogy az új koalícióban a választások szocialista nyertesei vesztettek, a győzelem a koz­mo­polita liberálisoké lett.³⁰ A szélsőjobboldal kedvenc rádióműsorának, a Vasárnapi Újságnak nyilatkozva ő maga szorgalmazta az ellenzék egysé­ges fellépését saját pártjának kormányával szemben.³¹

Igazán intenzív offenzívába 1995 kora tavaszán kezdett. Először a “Kiáltás” című jobboldali rendezvényen csatlakozott a szabad demokrata Fodor Gábor kultúrpolitikája elleni kirohanáshoz, amelynek során a miniszter lemondatását szorgalmazták,³² majd a Lakitelek Alapítvány rendezvényén lépett fel közösen a szokásos jobboldali társasággal és immár Orbán Viktorral együtt.³³ Ezek után már nem is volt különösképpen meglepő Pokol Béla javaslata, miszerint a jobboldalnak Szűrös köztársasági elnökké választását kellene támogatnia Göncz Árpád­dal szemben. Jellemző volt Szűrös reagálása, aki nagyon is hajlott volna ilyen önfeláldozásra: mint elárulta, “baráti beszélgetéseken” tárgyalt is róla az ellenzéki politikusokkal. Egyúttal átgondolatlannak minősítette az MSZP döntését Göncz Árpád újjáválasztásáról, arra hivatkozva, hogy “az SZDSZ elszívja az MSZP és a demokratikus baloldal életerejét”.^{34 Az} idő tájt egy publicista találóan így jellemezte a magatartását: “Végigböngészve Szűrös érveit, az olvasónak az a benyomása támad, hogy az önjelölt bizony híján van az eredeti, csak reá jellemző gondolatoknak, és minden érvét a jobboldali ellenzék szókészletéből meríti. Amolyan »second hand«, uraságoktól levetett holmik. Nem is akár­honnan. Hétről hétre föllelhetők a Magyar Fórum, az Új Demokrata és a rokon szellemű lapok hasábjain.”³⁵

Nincs is értelme hosszasan sorolni nyilatkozatait és parlamenti magatartásának anomáliáit. Egy 1997. tavaszi interjúban már Szűrös is kénytelen volt elismerni, hogy “a stabilizációs politika ösz­szességében eredményes lesz”, ez azonban nem gátolta meg pártja szokásos bírálatában. Nem titkolta, hogy eszménye a jobb­oldali erőkkel létrehozandó nagykoalíció, amelyet már 1994-ben is kívánatosnak tartott volna. Egy lélegzetre igényelte a “népnemzeti baloldaliság” előtérbe állítását és az MSZP szociál­de­mok­rata jellegének erősítését. A kettő között ellentmondást nem fedezett fel, hiszen továbbra is óvakodott attól, hogy szokásos lózungjain kívül valami konkrétumot említsen.³⁶

“Szűrös hatalmas szolgálatokat tett Horn Gyulának és a párt vezetésének – írta malicióz­usan a Népszabadság glosz­sza­írója. – Lehetőséget adott nekik ugyanis arra, hogy demonstrál­ják: az MSZP a legtürelmesebb, legelnézőbb, legdemokratikusabb párt. Elviselték Szűrös sértődött panaszszavait, hogy »nemzeti alapon« a radikális jobboldallal, virtigli szo­cialista­ellenes politikusokkal bratyizott, hogy szolgálatkész nyilatkozója volt mindenféle hecc­műsorok­nak. Most is ilyen szerepre vállalkozna: a magyar politikai élet megosztására azon az alapon, hogy az egyik fél nemzeti, a másik nemzetiet­len.”³⁷

A szocialisták birkatürelmét jelzi, hogy Szűrös 1998-ban ismét képviselői mandátumot szerezhetett, ezúttal a Hajdú­Bihar megyei lista második helyéről, mivel az ő körzete, Püspökladány is “elesett”. Ami azóta történt, abban nincs semmi meglepő: Szűrös az ellenzéki oldalon ülve minden adandó alkalmat megragadott, hogy a Fidesz-kormány érveit megtámogassa a szocia­lista és a liberális ellenzék diszkreditálását célzó permanens kampány­ban. Ezzel szemben nem akadt bíráló szava a Fidesz-vircsaft példátlan botránysorozatára, igazságtalan társadalompolitikájára, a törvényszéli szédelgésekre, a parlamenti tragikomé­diára, a neonáci nyomulás eltűrésére, a demokratikus köztársaság eszményei elleni merényle­tek sokaságára. Ismét csak nem tudta egyébbel észrevétetni magát, mint renitens magatartá­sával.

Szűrös Mátyás tavaly novemberben egyértelműen a Fidesz-kampány frontemberévé vált. Nem azzal, hogy a törvénysértő eljárásokat legitimáló zárszámadási törvényt az MSZP-frakcióval szemben megsza­vazta, hanem azzal, hogy a kormányoldal szemforgatóan hazug érvelését tette a magáévá. Lelkiismereti okokra hivatkozva támadta hátba párttársait, akik nagy erőfeszítéseket tettek a kormány álságos, megtévesztő manővereinek lelep­lezésére. Azóta Szűrös a jobboldal ügyeletes üdvöskéje és persze a média sztárja. Nincs olyan ügy, amelyben fel ne mondaná a Fidesz-propagandisták számára előírt leckét, s ne hangsúlyozná, hogy a “polgári koalíció” egész tevékenysége milyen közel állt a szívéhez. Szerepvállalása azonban ennél több­ré­te­gűbb. Hozzá tartozik mindenekelőtt a szocialisták diszkreditá­lása, nemzetietlenségének és antiszo­ciális jellegének, “neoliberális elfajulásának” bizonyga­tása, szo­ciáldemokrata jellegé­nek tagadása.³⁸ A jobboldal ömlengő dicsérete a baloldaliság hangoztatása mellett kissé disz­funk­cionálisnak tűnik ugyan, de az Orbán–Nastase-paktum negatív hatásának ellensúlyozása meg­kívánta, hogy példát találjanak a hiteles “nemzeti baloldali” álláspont szembeállítá­sára az MSZP vehemens kritikájával.

A Fidesz az igazi hasznot Szűrösnek az Új Baloldal nevű szervezethez csatlakozásától remélheti. Tekintsünk most el annak firtatásától, hogy mi is a valóságos célja az MSZP-ből eltávolított, agyon­kompromittá­lódott Schmuck Andor és a dicstelen újpesti pályafutása során hoz­zá­csapódott egykori titkosszolgálati alkalmazott, Schiller László pártszervező munkás­ságának, s fordítsuk figyel­mün­ket kizárólag a Fidesz szempontjára. Kétség nem fér hozzá, valóságos főnyeremény számuk­ra minden olyan alakulat indulása a választásokon, amely alkalmas a baloldali szava­zók megosz­tására. Kapóra jön, ha Szűrös Mátyás az Új Baloldal listavezetőjeként – mi több, miniszterelnök-jelöltjeként – mint “hiteles” nemzeti bal­oldali és egyúttal “tőről metszett szociáldemokrata” politikus próbál minél több választót elhódítani egykori pártjától. A bukásra ítélt Új Baloldal lis­ta­ve­ze­tîjeként azonban Szűrös továbbra is csak Fidesz-propagandistaként képes működni, e szánalmas szerepvállalással zárva le pályafutását.

 

 

¹ Ehhez képest Tölgyessy az SZDSZ 1990-es kampányát – saját szerepét mellőzve – utólag meglehetősen kritikusan szemléli: “A demokratikus ellenzéknek kezdettől fogva voltak bizonyos messianisztikus vonásai. Hangadói később is esetenként féktelen türelmetlenséget tanúsítottak a többi közéleti szereplővel szemben. Az ezt megöröklő SZDSZ-t gyakran egyfajta jakobinus türelmetlenség ragadta el, politikai vetélytársai egymás után szenvedték meg engesztelhetetlen rohamait. (…) A párt üzenetei középpontjába nem a polgári Magyarország programját, hanem az ellenfelei bírálatát állította.” Tölgyessy Péter: A demokratikus átmenet regénye. In: Elége­detlenségek egyensúlya. Válogatott írások. Budapest, 1999, Helikon. 26. o.

² A misztifikált értelmiségi véleményformálói körről kijelentette, hogy az nem szabadelvű, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek elvadult individualizmusát képviseli, a “késő kádári életfilozófiát” igazította az új viszonyokhoz. Uo. 33. o.

³ A történtekről részletesebben: Ripp Zoltán: Szabad demokraták. Budapest, 1995, Napvilág.

⁴ Kőszeg Ferenc: Tölgyessy Péter és a rendszerváltó pártok alkonya. Beszélő, 2000/4. 22–46. o.; Kis János: Kőszeg visszanéz. Beszélő, 2000/7–8. 48–56. o.

⁵ Tellér Gyula 1994-ig az SZDSZ Országos Tanácsának tagja volt. A Horn-kormány megalakulása idején kilé­pett a pártból, majd 1995-ben egyik alapító tagja volt a Magyar Polgári Demokraták Társaságának. 1996-ban A polgári Magyarországért c. Fidesz-vitairat egyik szerzője, az Orbán-kormány megalakulása után a kormányfő tanács­adója lett. A 2001. évi Fidesz-kongresszuson közreadott újabb nagyszabású vitairat ideológiai-történeti bevezető része is az ő keze nyomát őrzi.

⁶ Kis János: i. m. 54. o.

⁷ Révész Sándor: A kiábrándulás egyensúlya. Népszava, 1999. július 26. A szerző a továbbiakban rámutat, hogy a szocialista–szabad demokrata koalíció “évtizedek óta először következetesen, hatalmas ellenszélben és az állítólag kevésbé »késő kádári« ellenzék fújolása közben végigvitt egy gazdaságpolitikai kúrát, igen rossz állapotból igen jó állapotba hozta a magyar gazdaságot. Alapvetően megjavította a Nyugat képét a magyar gazdaságról és a magyar demokráciáról, a túlelosztás visszavételében végrehajtotta az Antall-kormány által elszabotált döntő fordulatot, a privatizációt, és a piaci átmenetet nem lelassította, hanem fölgyorsította, az állami beavatkozás mértékét lecsökkentette. Mindennek érdekében megszakította az alkufolyamatot az MSZP számára legfontosabb »konfliktusképes csoportokkal«… Az állami paternalizmust visszaszorító… reformokat hajtott végre a nyugdíjrendszerben, az oktatásügyben, az igazságügyben, a betegellátásban.”

⁸ Tölgyessy szakított. Heti Világgazdaság, 1996. szeptember 7. 20. o.

⁹ Ripp Zoltán: Tölgyessy utcája. Népszava, 1998. február 18.

¹⁰ Tölgyessy Péter: Új politikai korszak kezdetén. Magyar Nemzet, 1998. szeptember 26.

¹¹ Eörsi István: Tölgyessy Péter fordulata. Népszabadság, 1998. október 12.

¹² Az 1998 végén megjelent elemzése az utolsó, amelyet gyűjteményes köte­tébe felvett, de ezt aligha csak a naptári év lezárása indokolja: innen már nincs tovább­lépés a kritikában anélkül, hogy ellentmondásba ne kerüljön önmagával. Tölgyessy Péter: Kalandozások kora. In: Elé­ge­detlenségek egyensúlya, 327–333. o.

13 “A Fidesz szembefut több polgári értékkel.” Töl­gyessy Péterrel beszélget Seres László. Élet és Irodalom, 1999. július 16.

¹⁴ Az erőből erőlködés lett. Tamás Ervin interjúja Töl­gyessy Péterrel. Népszabadság, 1999. december 11.

¹⁵ Tölgyessy Péter: Háborús észjárás igazgat. Népszabadság, 2000. június 24.

¹⁶ Dessewffy Tibor: Antikommunista kádárizmus. Népszabadság, 2000. augusztus 26.

¹⁷ Eörsi István egy héttel a nevezetes cikk után rámutatott: “Az objektivitás látszata mögött olyan ember rejtőzik, aki nem akarja vagy nem meri elkészíteni vizsgálatának mérlegét. Mármost Tölgyessy a Fidesz parlamenti frakciójának tagja, így hát okkal feltételezzük, hogy saját pártjának drukkol, de elemzéséből nem következtethetünk sem erre, sem ennek ellenkezőjére. Mint elemző, ott kuporog a földön, két szék között.” Eörsi István: Két szék között. Népszabadság, 2000. július 1.

¹⁸ “Partvonalon állni és figyelni.” Beszélgetés Töl­gyessy Péterrel. Ferenczi Krisztina interjúja. Magyar Hírlap, 1999. május 22.

¹⁹ Népszabadság, 2000. november 24.

²⁰ Forrás: Magyarország politikai évkönyve 1999., 2000., 2001. évi kötetei.

²¹ Az MSZP 2000 őszén elfogadott új alapszabálya szerint automatikusan a párttagság megszűnését jelenti, ha valaki a szocialista jelölttel szemben indul a választásokon, vagy akár az ellenfelet támogató nyilatkozatot tesz. A parlamenti képviselőcsoport döntése viszont, miszerint nem zárja ki Szűröst a frakcióból, de nem is tekinti a tagjának, valójában értelmezhetetlen.

²² Szűrös Mátyás felszólalása az MSZMP KB 1989. június 23–24-i ülésén: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. (Szerk. S. Kostricz Anna, Lakos János, Némethné Vágyi Karola, Soós László, T. Varga György.) MOL, 1993, 2. köt., 1137. o.

²³ Szűrös Mátyás, akit MSZMP KB-titkári tisztségéből felmentettek, 1989. május 23-án a rádióban jelentette be, hogy hajlandó közvetítő szerepet betölteni.

²⁴ A nyomozás 1992. március 9-én indult annak kiderítésére, ki a felelős, amiért az MSZMP megbízásából a de­vizaszabályokat megsértve utaltak át mintegy 14 millió dollárt a moszkvai “szolidaritási alapba” 1960 és 1987 között. Az ügyészség Szűrös Mátyás egykori KB-tit­kárt is szerette volna kihallgatni, de az Országgyűlés nem járult hozzá. Az ügyészség 1993 márciusában bűncselekmény megállapításának hiányában lezárta az ügyet.

²⁵ Szűrös évekkel később megállapította: “A mi gondolkodásmódunk nem igazán érvényesült a pártban. Nem sikerült platformot létrehoznunk, mert a miénket nem tartották korszerű gondolkodási irányzatnak. (…) A népi baloldal így nem formálódhatott ki. A párt tagsága sem mutatott nagy érdeklődést, mert a párt vezetői másfajta értékrendet helyeztek előtérbe.” Időnként kísért a múlt. Pintér Dezső interjúja Szűrös Mátyással. Ma­gyar Hírlap, 1997. május 3.

²⁶ Bozóki András: Alföldi szóvirágok. Beszélő, 1994. március 31.

²⁷ Idézi: “Egy korszak lezárult – no comment.” Népszabadság, 1994. július 26.

²⁸ Visszatérek az eredeti szakmám­hoz. Kéri J. Tibor interjúja Szűrös Mátyással. Népszabadság, 1994. július 6.

²⁹ A Népszabadságnak és a Magyar Hírlapnak is nyilatkozott. Szekeres Imre frakcióvezető válaszában cáfolta a kijelentés megalapozottságát. Népszabadság, 1994. augusztus 2.

³⁰ Vö. Miklós Gábor : Történelmi nagyszülők keresése, Népszabadság, 1994. augusztus 27.

³¹ A köztársaság kikiáltásának ötödik évfordulóján, 1994. október 23-án nyilatkozott.

³² Az elfogadott kiáltvány szerint Fodor Gábor művelődési miniszter többek között nem gondoskodik megfelelően a nemzeti intézmények védelméről, fenntartásáról és fejlesztéséről; beavatkozik az autonóm intézmények belső életébe; semmibe veszi a szakmai és társadalmi szervezetek törvényes jogait, javaslatait; a közoktatás lényeges problémáinak megoldása helyett légből kapott reformötleteket igyekszik megvalósítani. Vö. Ötpárti együttműködést szorgalmaznak ellenzékiek. Magyar Hírlap, 1995. március 6.

³³ A “Magyarország és Európa, a magyarság esélye, jövőképe” c. konferencián, lásd: Népszabadság, 1995. április 8.

³⁴ Szűrös megfontolná az elnökjelöltséget. Magyar Hírlap, 1995. május 9.

³⁵ Várkonyi Tibor: A jelige. Magyar Hírlap, 1995. május 11.

³⁶ Időnként kísért a múlt. Pintér Dezső interjúja Szűrös Mátyással. Magyar Hírlap, 1997. május 3.

³⁷ Miklós Gábor: Zűrös. Népszabadság, 1995. május 11.

³⁸ Ennek csak bevezetője volt az a mély sértődöttségéről árulkodó cikk, amelyet akkor írt, amikor kiderült, nincs esélye felkerülni az MSZP választási listájára. Szűrös Mátyás: Milyen is a “fogadjisten”? Népszabadság, 2001. november 29.