A Mozgó Világ internetes változata

Kéri László

 

Minden politikus hazudik?

 

“Az a tény, hogy a kormány immáron sokadszor félrevezette a közvéleményt, nemcsak azért baj, mert aláássa a kormány erkölcsi hitelét, és mára oda vezetett, hogy a kormány presztízse elillant, hanem azért is felelőtlenség ez a kormányzati magatartás, mert a kormány­nyal szembeni állampolgári bizalmatlanságnak kézzelfogható és messze ható gazdasági következményei is vannak; ahogy azt az események mutatták.” (Orbán Viktor parlamenti beszédéből, 1990. október 29.)

A Fidesz akkori frakcióvezetőjének e parlamenti beszéde, amely a “kormány hazudott” szlogenről híresült el, meglehetős pontossággal jelöli körül a politikai hazugság funkcionális megközelítésének alapkérdéseit. A gyakorló hatalom nem csaphatja be korlátlanul a közvéleményt, mert előbb-utóbb meginog a tekintélye, nem hisz neki senki. A bizalomvesztés következményei pedig beláthatatlanok. A becsapott tömeg csoportreakciói olyan társadalmi válsághelyzeteket eredményezhetnek, amelyek megoldása túlnő a parlamentáris demokrácia eszközein. A politika hazudozási lehetőségei tehát nagyon is korlátozottak. A bibói gondolat azonban nem fordítható ki büntetlenül. “A politikában hazudni nem szabad” – bi­bói tételből egyáltalán nem következik, hogy csakis igazat lehet mondani. A manipuláció mindenféle vezetésnek része, a politikai vezetők tevékenységében pedig különösen fontos mozzanat a szünet nélküli manipulálás, hiszen jószerével csak ennek a segítségével képes a politikus a maga mozgásterét bővíteni. Manipuláció és hazudozás azonban nem ugyanaz. Az előbbit lehet úgy gyakorolni, hogy a mivolta sosem derül ki, ráadásul számos igen finom fokozata létezik. A hazugság viszont előbb-utóbb ki szokott derülni. Nem mindegy persze, hogy előbb vagy utóbb. Azért nem, mert a következmények súlya jelentős mértékben attól függ, milyen gyorsasággal lepleződik le egy politikai hazugság. A hazugságot a többségnek kell tetten érnie, ahhoz, hogy egyértelműen lelepleződjék. (Nem elég hazugnak lenni, annak is kell látszani… újabb összefüggésben használva az elmúlt öt év egyik közkedvelt politikai metaforáját.)

Ebben az írásban kísérletet teszek a politikai hazugság fogalomkörébe tartozó jelenségek tipizálására. Mindegyik példa a magyar átmenet elmúlt tizenkét évéből származik, így könnyebben megérthetjük az adott típus lényegét. Az írás célja, hogy a széles körben elfogadott evidenciát, miszerint minden politikus hazudik, felbontsa értelmes és értelmezhető részösszefüggésekre. Az elemzés végén a mostanában véget érő kormányzati ciklust is szemügyre vesszük. Az egyes politikai korszakokra ugyanis nagyon is jellemző, hogy a hazugságok, tévedések, blöffök és megtévesztések miféle arányát engedi domináns szabályozóerőként hatni.

 

A nyilvánvaló hazugság

“Először is le kell szögeznünk, hogy a kormány hazudott” – mondta Orbán Viktor a már idézett parlamenti beszédében, és állítását világosan meg is indokolta. Nem érdektelen, s nem mellékkörülmény, hogy e kijelentés nyomán óriási vita kezdődött arról: szabad-e így beszélni… Mintha ez lett volna a legfontosabb mozzanat. A kormánypárti tiltakozók lármájukkal elérték, hogy a közvélemény még inkább Orbán Viktor álláspontját fogadja el. S máig tartja magát az a meggyőződés, miszerint a taxisblokád kitörésének egyik legfontosabb oka éppen az volt, hogy a kormány átlátszó módon próbálta becsapni a közvéleményt a benzinár emelését illetően.

A tanulság az, hogy a nyilvánvaló politikai hazugság demokratikus körülmények között óriási kockázattal jár. Az ellenérdekű felek, a média, a közvélekedés gyorsan végez a bizonyítással, és hamar megszületik az ítélet: a hazugságot elkövető viselje el füllentése következményeit, mondjon le, kérjen bocsánatot, állítsa vissza az eredeti állapotot, ismerje el lelepleződését. A nyilvánvaló hazugság terhével roppant megnehezül a politikai szférában való továbblét, mert örökkön kísért a gyanú: ha egyszer hazudott, akkor máskor is képes lesz rá. A tetten ért politikus lépéseit, döntéseit, szerepléseit fokozott ellenőrzés övezi egészen addig, amíg el nem fogadják újra korrekt partnerként.

 

A később kiderülő hazugság

Az ilyen politikai tett eredetileg hazugságként fogant ugyan, ám csak bizonyos idő elteltével derül ki, az állítás nem igaz. Közelebbről elemezhető archetípusként vizsgáljuk meg Orbán Viktor, újdonsült miniszterelnök 1998. augusztus végi bejelentését: az előző kormány idejében őket közpénzeken, titkosszolgálati eszközökkel stb. megfigyelték. A médiaidőzítés nagyszerű volt, a tálalás is drámaira sikeredett, a megcélzott ellenfél is napokig zavarban volt – tehát néhány napig minden jól szolgálta a bejelentő pillanatnyi érdekeit. Főként azt, hogy a számára kellemetlen kérdésekről egy csapásra elterelhető legyen a közfigyelem. A gondok akkor kezdődtek, amikor egyre-másra jelentkezők akadtak, akik a bizonyítási részletekről kezdtek érdeklődni. Politikai kommunikációs komédia indult útjára, amelynek ma már csak a végeredménye fontos. Több év után sem sikerült a döbbenetes erejű vádakat igazolni és igazoltatni.

Idővel a vád hamis váddá alakult át, a drámai bejelentés attól vált hazugsággá, hogy nem sikerült semmivel sem alátámasztani. Pontosabban szólva korrekciós lehetőség folyamatosan lett volna, hiszen az eredeti gesztust át lehetett volna alakítani akár blöffé, akár tévedéssé, akár pedig megtévesztéssé. A hosszadalmas parlamenti vizsgálódás, a vissza­visszatérő médiafigyelem számtalan lehetőséget nyújtott arra, hogy a hazugságnál enyhébb kimenetelű botlássá szelídüljön az induló lépés. Ez azonban elmaradt. Több mint három év múltán csak annyi állapítható meg, hogy a miniszterelnök szavahihetőségén súlyos csorba esett. Figyelmet érdemel, hogy magát az érintettet a dolog nemigen zavarja. Végső funkciójában a később kiderülő hazugság nem sokban különbözik az azonnal lelepleződőtől. Mind a kettő bizalomvesztéssel jár, bár az utóbbinak megvan az az “előnye”, hogy a veszteség hosszadalmasan és apró részletekből áll össze.

 

A blöff

Érdekes módon a hazai közvélemény előszeretettel tartja hazugságnak a politikai blöfföt is, pedig ennek szerkezete és hatásmechanizmusa jelentősen különbözik az előbbi két típusétól. Két példát hoznék fel ennek bemutatására.

l Magyar Bálint 1994 májusában azt állította, hogy ha Horn Gyula lesz az MSZP miniszterelnök-jelöltje, akkor az SZDSZ nem lesz koalíciós partner.

l Pokorni Zoltán, Deutsch Tamás (stb.) 1998 május elején azt bizonygatta, hogy a Fidesz nem fog a kisgazdákkal kormányzati koalíciót alkotni.

E kijelentéseket azóta is széles körben tartják a politikai hazudozás mintapéldáinak, pedig nem azok. Kétségtelen, mind a két megnyilvánulás napokon belül ékes cáfolatot kapott, mert az ellenkezője történt mindannak, amit az érintettek állítottak. Ebből azonban nem az következik, hogy a nyilatkozók hazudtak volna. A helyzetek árnyaltabb megközelítést igényelnek.

Az érintett politikusok komolyan beszéltek, ám mindenekelőtt a vágyaikat tartották szem előtt. Érezték és tudták, hogy állításuk egyáltalán nem alapos, de abban bíztak, hogy a nem túl kedvező végkifejlet valami csoda folytán elkerülhetővé válik. S amíg a bizonyosság nem százszázalékos, addig érdemes ragaszkodni a legkisebb esélyhez is. Ezért a blöff nem hazugság, még akkor sem, ha a közvélemény túlnyomó többsége későbbi fejlemények nyomán annak gondolja.

Bájos blöff volt Deutsch Tamástól, amikor a “megfigyelési botrány” kitörtekor az esti televíziós beszélgetés során avval próbálta az esemény drámai erejét érzékeltetni, hogy a “dokumentumok” között szembesült tulajdon édesanyja lánykori nevével. A tájékozatlan néző rögtön fölhorgadhatott azon, hogy “ezek a mocskok milyen mélységekig képesek az ember magánéletében turkálni”. A gondolkodó néző viszont azt értette meg, hogy a miniszterjelölt fiatalembernek az égvilágon semmiféle terhelő adat nem áll rendelkezésére a hisztéria jogosságát igazolandó.

A blöff tehát kockázatos. Adott pillanatban döntően befolyásolhatja a közhangulat alakulását – ám szerencsétlen esetben látványosan csinál hülyét a kiötlőjéből (is).

 

A tévedés

A ma kormányzó erők 1998 tavaszán azt hirdették, hogy hatalomra kerülésük esetén az ország gazdasági növekedése el fogja érni a hét százalékot, amit képesek is leszünk tartani. Az elemzők többsége ezt az ígéretet akkor blöffnek minősítette. A ciklusidő végén – láthatóan – legfeljebb “fél-matolcsy” mértékű (copyright Csillag István) növekedés lesz. Ám az a helyzet, hogy volt egy-két év, amikor e várakozás akár teljesülhetett is volna. A Fidesz gazdasági stratégiáját kimunkáló csoport sem láthatta előre 98 kora tavaszán azt a recessziót, amely 2001 második felétől végigsöpört a számunkra meghatározó régiókon.

Könnyű volt négy évvel ezelőtt nevetni a hét százalékon, és különösen nevetséges ez a várakozás az idei tavaszon, mégis azt lehet mondani, hogy a prognóziskészítők tévedtek – de nem hazudtak. Ők abból indultak ki, hogy mi lehetséges akkor, ha minden a jobbik változat szerint alakul, s a kedvező konjunktúra milyen rejtett tartalékokat hívhatna elő a hazai vállalkozókból akkor, ha a növekedés lélektani tényezői is működésbe lépnének. Tévedtek. A számunkra meghatározó piacokon a dekonjunkturális hatások lettek meghatározóak, ezért a várt kedvező lélektani hatások helyett is inkább az óvatosság kezdett szabályozni.

Mindez még – s már… – nem politikai hazugság, hanem olyan szituáció, amikor a várt – de legalábbis remélt – jobb helyett a nem várt rosszabb körülmények alakítják a feltételeket. A felelős politika akkor körültekintő, ha egyaránt számol a kedvező és kedvezőtlen feltételekkel. A felelőtlen politikának van csak arra hajlama, hogy a szándékai szerinti körülményeket túlbecsülje, miközben a többiről nem hajlandó tudomást venni. A tévedés nem hazugság. Hazuggá a téves politika csak akkor válik, ha képtelen belátni sorozatos tévedéseit, és a kudarcokból való tanulás helyett ott is sikereket szeretne látni, ahol ezeknek nyomát sem lelni.

(Visszatérvén választott példánkhoz: nem az az igazi gond, ha nem teljesül a híres hét százalék… Hanem az, hogy mindezt az idei évben úgy veszik megint elő, mintha mi sem történt volna az előző álom szertefoszlásakor. Merjünk nagyot álmodni, de merjünk néha ébren is lenni. S ha az ember nem tudja, hogy mikor van ébren, s mikor álmodik, akkor tévedéseit előbb-utóbb krónikus zagyvaságnak, s majd hazugságnak fogják tartani.)

A tévedések gyakori politikai aleseteit jelentik a téves interpretációk. Ilyenkor nem is arról van szó, hogy valamit helyesen avagy helytelenül értelmeztek-e, hanem arról, hogy a szóba jöhető tényezők közül valamelyik szerepét aránytalanul túlértékelték. 1998 júliusa után a Fidesz vezérkara lépten-nyomon arra hivatkozott, hogy ők “a polgárok többségének akaratából” szüntetik meg a té­bé­önkormányzatokat, számolják föl a Postabank-rumlit, állítják fel az APEH-rend­őrséget stb. Mindezt úgy kellett volna értenünk, mintha valamennyi jó és rossz döntésüket kényszeresen vissza kellett volna vezetniük a választói többség jóváhagyására. Természetesen mindez nevetséges és meglehetően átlátszó továbbhárítás, de első hallásra eléggé hihetően hangzó nyelvi fordulatokból építkező szólam volt. A győztesek egyszerűen félreértették a számokat, a kétmillió-va­la­hány­százezer szavazat távolról sem jelentette a polgárok akaratának többségét. Még a választójoggal rendelkezőknek is legfeljebb csak az egynegyedét, vagyis elenyésző kisebbségét. A választási győzelem félreértelmezése mint hivatkozási alap a téves politikai interpretáció tipikus példája. A választásokon megszerzett legtöbb mandátum száma semmit sem mond a médiaegyensúlyról, a sztrádaépítési stiklikről, a kormányfői túlhatalomról, a státustörvényről és még sok egyébről, amelyekért egyébként nyugodtan elvállalható a kormányzati felelősség a polgárok akaratára való hivatkozás nélkül is. Ha viszont külső kényszerként hirdetik, akkor előbb-utóbb ez az érvelés hazugsággyanússá válik. Mintha maguk sem lennének meggyőződve döntéseik helyességéről, ezért arra hivatkoznak, hogy a polgárok többségének akarata kötelezi őket cselekvésre.

 

A megtévesztés

Ez a típus közelebb áll a hazugsághoz, mint az előbb felsoroltak. A megtévesztés kiagyalói lényegében tisztában vannak a valós folyamatokkal, következményekkel, de belevisznek a rendszerbe valami olyan elemet is, amelynek igazi funkciója csak az ő számukra látható át világosan. Nem hazudnak, mert a végeredmény rendben van, csak éppen a részletekben semmi sem úgy alakul, ahogyan ezt a be nem avatottak gondolnák. Ezen a ponton kapcsolódik össze a manipuláció és a hazugság, mert az apró, rejtett hazugság szerves részévé-elemévé válik a manipulatív gyakorlatnak.

Így járt el a Fidesz-kormány két ízben is alultervezett inflációval. 2000-ben és az azt követő évben is több százalékponttal magasabb lett az infláció, mint ahogyan azt a kormány tervezte. Elvileg még elfogadhatónak is tűnt az az érvelés, amely szerint ily módon eredményesen lehet hűteni az inflációs várakozásokat. Ám e “tévedésnek” a tényleges szerepe egészen más jellegű volt. A költségvetés kiadási oldalánál tartották a kiadási irányszámokat, miközben a bevételek értelemszerűen a “tévedés” mértékével megszaporodtak. Így a kormányzat olyan plusz elosztási lehetőséghez jutott, amelyre a hagyományos parlamenti ellenőrzés keretei között nem tehetett volna szert. Látszatigazságokkal operálva teremtettek forrásokat maguknak – miközben egész másról beszéltek.

A megtévesztés már csak azért sem azonosítható a szimpla politikai hazugsággal, mert roppant nehéz elérni, hogy a többség a trükkön átláthasson. Hasonlatos a bűvészmutatványhoz – érezzük, hogy valami nem stimmel, sejtjük, hogy a megértés egészéből hiányzik egy láncszem, de nem tudjuk, mi az. Ezért a mutatványt mindaddig reális teljesítménynek fogadjuk el, amíg le nem bukik az előadó. A produkció sikere döntően a mutatványos felkészültségén és előadókészségén múlik – a nézőseregnek csekély lehetősége van a beavatkozásra.

A megtévesztés politikai technológiája azon alapszik, hogy másról beszélünk, mint amit csinálunk, és egészen másként cselekszünk, mint ahogyan azt hirdetjük – miközben úgy viselkedünk, mintha e különbség nem létezne.

 

***

 

Az elmúlt négy év gyakorlatát áttekintve azt mondhatnánk, hogy a kormányzati elit valamennyi fölsorolt típus használatában jeleskedett, de nem egyforma intenzitással. Nyilvánvaló hazugságokra tulajdonképpen nagyon ritkán került sor, ehhez képest jó néhány döntésről, állításról csak jóval később derült ki, hogy eredetileg sem volt túl sok igazságtartalmuk. Tévedés és blöff viszont akadt bőséggel, s ezekben elsősorban a kisgazda­tárcák jeleskedtek. Amíg a pártelnök úr volt a miniszter, addig szinte hetente élvezhettük a legkülönfélébb blöfföket; igaz, ezt tőle már egy évtizede megszokta a közvélemény.

Az igazi kormányzati újdonság azonban a megtévesztéssel való operálás kiterjedt, folyamatossá tett alkalmazása volt. A hatalmat gyakorlók politikai ellenfelei és a média tétovasága együttesen is hozzájárult ahhoz, hogy mindezt a közvélemény évekig nem volt képes tisztán átlátni, sőt a mai napig sem látja. 1998 nyara után egészen hosszú ideig konszenzus volt arról, hogy “a fiúk azért nagyon ügyesek, és a kommunikációs trükkjeik páratlanok…” Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy a hazai politikai életben elsőként intézményesítették azt a szokást minden elképzelhető kormányzati területen, hogy következetesen mást állítottak, mint amit valójában cselekedtek. Korábban a közgondolkodás csak a nyilvánvaló hazugságokhoz tudott egyértelműen viszonyulni; a megtévesztés intézményesítésével szemben meglepően felkészületlennek bizonyult.

Zárszóként: a politikai hazugságnak csak a demokratikus politikai berendezkedés körülményei közt lehetséges olyan értelmezése, amelyhez egyértelműen fű­ződnek negatív következmények. Ha viszont maga a rendszer egésze hazug, akkor valamennyi hazugság- és tévedéstípus közötti különbség pusztán stilisztikai jelentőségű. Sőt még az igaz kijelentéseknek és gesztusoknak sincs különösebb súlyuk. Ha viszont a rendszer egésze demokratikus konszenzuson nyugszik, akkor feltétlenül következménye kell hogy legyen valamennyi típusnak. Nem egyformán, de kell hogy legyen felelősségvonzata a tévedésnek éppúgy, mint a nyilvánvaló hazugságnak. A megtévesztéssel való folyamatos operálás a hamis látszatok meghonosításával igen nagy veszélyt jelent a demokratikus berendezkedésre. Ha semmi sem az, mint aminek látszik, ha minden az, aminek éppen nevezem, akkor a kontroll nélküli politikai akaratomtól teszem függővé a világot. Akkor a jövő akkor kezdődik el, amikor azt én elrendelem. Vagy, ahogyan az ifjú miniszterelnök múlt év augusztusi ünnepi beszédének a címe üzente: “A jövő nem ismer határokat”. (Akkor még nem tudtam, hogy ez fenyegetés vagy biztatás. Ma már tudom.)