Kipakolt mindent, ami csak fedheti a női bőrt.
A kalapok repültek, szoknyák, bársonyok,
nagyestélyik és teniszruhák, végül bugyik.
Titkos létezése lassan befedett, elborított
a nőiség, és én, a durva kém, sírni kezdtem.
Átsírtam magam a csillogáson. Ő pedig hallgatott.
Még hús volt a csont felett.
Még hús volt felette,
bőr, ránc és szőrcsomók,
köröm, háj és vérerek,
meg én, ha rátapadtam,
ha nagyritkán engedte
enni a húsát, a bőrét,
a hajának szálait, pedig
akkor még volt szeme
és fény volt a szemében.
Megérkezéseid. Belépsz, de nem
köszönsz. Belép veled egy évszakod,
nyarad, teled, vagy őszi köd, fehér.
Megérkezel, de néma vagy, kicsim.
Te nem tudod, miféle zajt hozol.
A kinti áradást, belül meg csendeket.
De néha úgy üvöltesz. Úgy akarsz.
Ilyenkor én vagyok te: néma érkező.
Van úgy, hogy egymagadban érkezel,
de mégis átkozott sereg kering
körül, madárfejű kerub-tömeg.
De van, hogy oly puhán nyitod ki ajtóm –
remegve rám veted magad, kicsit
belém ragadsz, s a szárnyaid rezegnek.
Hogy szerettelek, hogy szorítottalak,
a bőröm alá préselve, meg-megállva
vagy hirtelen rohamokban –
Hogy ácsol bennem tábort a hiányod,
nagy, sötét sátrakat, gyertyafényt
és olajos sebhelyeket –
Hogy szerettelek, miféle haraggal,
kétségbeesve, miféle hang nélküli
borzadással ütöttelek –
Pedig hogy lüktetett, feszített
valami meleg és sima anyag –
de csak egy néma kisfiú bámult rád
és nem voltam képes kimondani.