Oberbammleitner vízkultúraboltja
ki tudta, pangott hosszú évek óta,
ám én, ha arra jártam, csak megálltam,
elgyönyörködtem a vízkulturákban.
Növényeink földje itt a lakásban
felén-szerén régen megposhadott, s a
megmentett tövek évtizede-hossza
állnak, hajtanak üvegben, pohárban,
s még csak sót sem hintek vizükbe.
Szépen ki is virultak nagy derűmre
évtized-hossz, és elhumorizáltam
Oberbammleitneren és társain;
de Bécsben járva, múltkorjába’, láttam:
a vízkultúrabolt – s több! – hült helyin
szépségszalon virul, kellékszaküzlet;
na, vízkultúra! mondtam nyomban erre,
s hazatérve mit láttam? hősiesre
fogott növényeink elkókadozva
lógatják igen sok levelüket.
Persze, itt sincs összefüggés, nagyobb, na
minden csak elszigetelt kis tünet.
S ami nincs, az is csak: életre-hosszra.
Eljönnek erőfeszítések
évadai, s nem évődések.
Ki akarnak veled nagyon,
velem, veled; hagyod, hagyom?
Ki nem megyek át a resztlin,
ha utcasarki zöld szín
még feles, tudom, jön a piros.
S nem itt a piros, hol a piros.
Ily gőgből korántsem baj, ha
esők hullnak a gyomra.
A tyúkhúrt, taposófüvet
szereti a madarak gyomra.
Ez van veled. Állsz a sarkon,
tétovázol: hova? Hát ha…?
Így mész ki a Tabánba,
leszállsz a Hegyalja-sarkon
a nyolcasról, feleded
az “emmá nyóc”-at, már jön veled
kíséreted. Emlékeiket
lebbenti meg kabátod, cigarettád
füstzászlaja. Leng az örökké,
a soha, végtelen körökké.
Felállítva a végtelen: önmaga nyolcasa.
Velük itt sem szólsz.
Bár nem nyóc. Nem kóc.
Sziszüfosz, a félszemű Polüfémosz,
vagy Camus-Algírban kishivatalnok,
vagy eltunyult baseball-pályai hérosz,
vagy naci-demcsi, komcsi-honcsi dalnok,
vagy farhullámról támadó akarnok,
vagy halszálka-esztéta akadékosz,
mindegy, az istenek Tanácsa hallott
róla, szólítja őt rögvest a célhoz:
“E rajt a célod, nézd, máris elértél
mindent, sőt, választhatsz is szabadon.
E kövek közül! Minden ott a cégér,
ráadásul oly mindegy, tartalom
– vagy név – szerint mi épp, nem is nagyon
kell figyelned, lesz munkád, érte éhbér.”