JOGÁSZPORTRÉK VII.
A sorozatban eddig megjelent: első beszélgetés: Szilbereky Jenő (2001/6); második beszélgetés: Horváth Jenő (2001/7); harmadik beszélgetés: Györgyi Kálmán (2001/9); negyedik beszélgetés: Dornbach Alajos (2001/10); ötödik beszélgetés: Petrik Ferenc (2001/12); hatodik beszélgetés: Kulcsár Kálmán (2001/12).
Dr. Schirilla György ügyvéd talán a legidősebb jelenleg is praktizáló magyar jogász. 1909. szeptember 2-án született, azaz 92 éves múlt, vagy ahogy ő mondja töretlen optimizmusát tükrözve: “hét év múlva leszek százéves”. Schirilla Györggyel nehéz volt interjút készíteni, mert ügyvédként állandóan tárgyalásai voltak, a Földművelési Minisztérium Költségvetési Irodájának jogi tanácsadója, emellett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen is előadásokat tart – úgyhogy igen elfoglalt ember, nem éppen nyugdíjas jogász.
Schirilla György régi nemesi családból származik, felmenői zömmel jogászok, katonák, papok, a család nőtagjai tanárok. Schirilla édesapja híres büntetőbíró, Schirilla Achill, akinek igazságosságáról és humanizmusáról Zsolt Béla is megemlékezik könyvében. Öt testvére közül bátyja is jogász volt, először ügyész, majd a Legfelsőbb Bíróság bírája. A Schirilla családban a jogászi pályát Schirilla György lánya, Schirilla Katalin folytatja.
Schirilla György 1927-ben érettségizik, majd 1932-ben szerez jogi diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Egyetem után katonáskodik, lovas tüzérfőhadnagy lesz, és ekként később részt vesz Budapest 1944–45-ös védelmében is. Jogászi pályáját nem fizetett ügyvédjelöltként a korábbi rendőrfőkapitány, Sándor László ügyvédi irodájában kezdi, majd bekerül az Általános Hitelbankba, ahol cégvezető ügyész lesz. Ez időben főleg gazdasági ügyekkel foglalkozik – 1943-ban jelenik meg első könyve az “Általános és alkalmazott kereseti adóról”.
A főleg vallási okokból üldözöttek védelmét már a negyvenes években kezdi ellátni – akkor elsősorban zsidó vallásúakat véd. 1945 után viszont a hívő katolikus Schirilla a katolikus papok és aktivisták egész sorát védi a népbíróság előtt, el is nevezik “tiszteletbeli kanonoknak”. Így véd mindhárom Mindszenty-perben. Emellett magyar katonatisztek védője is, akiket második világháborús cselekedeteik miatt állítottak bíróság elé.
1956 után sokáig nem tudja védői munkásságát folytatni. Az Obersovszky Gyula, majd Francia Kiss Mihály elleni perekben való gerinces magatartása miatt 1957-ben törlik az ügyvédi kamarából. Ma sem bánja; “ügyvédi eskümnek megfelelően cselekedtem” – mondja. “Az igazságosság mindennek alapja” – de ez a Schirilla György által alapvető elvként vallott tétel az ő esetében csak 1990-ben érvényesül, amikor is több mint 80 évesen visszaveszik az ügyvédi kamarába. Schirilla az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig a különböző neveket viselő Földművelésügyi Minisztérium jogtanácsosa. Beledolgozza magát a növényvédelmi és környezetvédelmi jogba, e tárgyban egy sor könyve jelenik meg.
A ma is fiatalosan mozgó, a világ új dolgai iránt érdeklődő rubindiplomás jogász – épp most fejezte be a számítógépes csalásról írt cikkét – ma már ritkán ül be autójába, bár “természetesen” van jogosítványa. A reggeli torna és a jogászi munka azonban nem maradhat el. Szüleitől kapta jelmondatul: “imádkozni és dolgozni”, ő pedig eszerint cselekszik.
– Te azon jogászok közé tartozol, akik büszkék magyarságukra és vallásosságukra.
– A magyarságomra valóban büszke vagyok, katolikus hitem számomra magától értetődő. Felvidéki nemes családból származom két ágról, fehérgyarmati és porácsi kötődéseimet hatszáz évre tudom visszavezetni. Családom tele van római, illetve görög katolikus papokkal, illetve jogászokkal, no meg katonatiszt is akad jó néhány.
– Életed átfogja a szinte teljes 20. századot.
– Hát igen. A Nefelejcs utcában a Keleti pályaudvar mellett, akkori gúnynevén a pesti Csikágóban születtem. Még otthon, mert akkor egy kis szülés miatt még nem mentek kórházba az emberek. Lakásunkban villany sem volt, gázlámpával világítottunk. Most pedig születése előtt több hónappal egy gép megmutatja nekem méhmagzati stádiumban lévő ükunokámat.
– Szegények voltatok? Úgy tudom, Apád ismert kúriai bíró volt.
– Szegények éppen nem voltunk, de különösen módosak sem. Édesanyámnak nem volt kereső foglalkozása, a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott. Apámnak rendes fizetése volt, de hat gyermekről kellett gondoskodnia. Édesanyám szeretete bearanyozta a gyermekkoromat. Megjegyzem, ezt csak magyarul lehet mondani: “Édesanya”, így nagybetűvel. Már neki is álltam egy újabb könyvemnek, amely Édesanyámról fog szólni. Ennyivel igazán tartozom neki. Szeretetét ma is érzem, áthatol az égbolton.
– Édesapádról, Schirilla Achillről, aki ugyancsak hosszú életű volt (1965-ben halt meg), legendák jártak. Pedig büntetőbírót nem nagyon szoktak szeretni. Kultúrember, illetve humánus ember volt – Zsolt Béla könyvéből tudjuk, hogy majd negyvenévnyi bíráskodás után úgy ment nyugdíjba, hogy nyolc évnél hosszabb szabadságvesztést sosem szabott ki.
– Édesapám a derűs, mosolygós Justitiát szerette. Kedvenc mondása volt, hogy Isten jogköre nagyobb a földi bíróénál. Egyszer ítélethirdetés előtt nagy csokor virágot vittek az irodájába. Az ügyet újra kellett tárgyalni, mert édesapám azonnal visszaadta. Alapelve volt, hogy a bűnt üldözni kell, a bűnös embert meg kell büntetni, de szeretni kell, meg kell javítani. Ez nem idealizmus.
– Erősen vallásos nevelésben részesültél?
– Igen. A Regnum Marianumba jártam ministrálni. Én a Rákosi-időben sem titkoltam istenhitemet és vallásosságomat. Ma is rendszeresen járok templomba, és népes családom is istenhívő.
– Egyébként hány lemenő egyenes ági rokonnal büszkélkedhetsz, hogy örökjogi zsargonban fejezzem ki magamat?
– Négy gyermekem van, ezek közül a fiam, Schirilla György, aki ismert sportoló volt, sajnos már meghalt. Ennek a makkegészséges embernek, amikor meghalt a felesége, bánatában megállt a szíve. Tizenkét unokám, húsz dédunokám van, és talán mire ez az interjú megjelenik, megszületik az ükunokám is. Ezt a népes családot ma is mi, helyesebben a feleségem tartja össze. Feleségemet tizenötödik születésnapján ismertem meg, hatvanhat éve vagyunk boldog házasok.
– Mit hoztál még magaddal a szülői házból a katolikus hit mellett?
– Mindenekelőtt azt, hogy dolgozni kell. Már gyerekként is befogtak a munkába, gimnáziumi éveim alatt is rendszeresen dolgoztam, tanítványaim voltak. A derűt és az optimizmust is hazulról hoztam – a harag, a méreg, a düh nem vezet sehová. Továbbá a nyitottságot is magától értetődőnek tartom: diákkoromban vicclapot szerkesztettem, és zenét is írtam. Testvéreimmel diákkoromban rendszeresen Hollandiában voltunk a szünetekben, később egyetemi tanulmányaim alatt dolgoztam Németországban és Franciaországban is. Tudtam ezeken a nyelveken, így francia gyerekeknek németórákat tartottam. Ma már talán csak a németem perfekt, a többi nyelvet nem nagyon van módom használni. A hazaszeretetet, a magyar nyelv, a magyar irodalom és a magyar történelem szeretetét is örököltem. Számomra Trianon ma is tragédia. Az egyetemen szakjogot tanítok, de a környezetvédelmi jogi órán is igyekszem valamit mondani a hallgatóknak a magyar történelemről. Hiszek a magyar feltámadásban. De a magyarságot sosem más népek rovására szerettem.
– Tehát konzervatív vagy?
– Igen, de olyan, aki nem zárkózik el a modernizációtól. Tisztelni kell a hagyományokat, de a túlzott tekintélytisztelet sem rokonszenves számomra. Valahogy ezért is kedvelem jobban a görög katolikus istentiszteletet a római katolikusnál. A hatvanadik házassági évfordulómat is görög katolikus templomban tartottam. Az a templomi zene és ének megtölti a lelkemet.
– Úgy tudom, a sportszeretetedet is hazulról hoztad. Tenisz, vitorlázás, lovaglás?
– A tenisz és vitorlázás számomra arisztokratikus sportok, nem csinálom. A sport alapja a torna, az úszás és a futás. Ezekkel foglalkoztam már a cserkészmozgalomban is, amelynek lelkes aktivistája voltam. A lovaglás más, mert mint katonatisztnek jól kellett tudnom lovagolni, és a céllövészet is ment. Nem véletlen, hogy az öttusa katonatiszti sportként alakult ki. A fiamat többször elkísértem maratoni futásain.
– A fiad, sőt most már az unokád is a jeges Dunán való átúszásaival vált híressé.
– Erre azért nem vágytam.
– Konzervativizmusod politikai természetű?
– Hová gondolsz! Édesapámtól azt tanultam, hogy egy bíró, ügyész, de egy ügyvéd is nemhogy ne politizáljon, de még látni se láthassa senki, hogy milyen párttal szimpatizál. Politikai véleménye egy ügyvédnek – ezen etika szerint – csak akkor lehet, ha egyedül van a fürdőszobájában, politikus ügyvéd contradictio in adiecto.
– Hogyan kezdődött jogászi karriered?
– A harmincas évek elején Magyarország tele volt állástalan diplomásokkal. Édesapám beprotezsált Sándor László ügyvédi irodájába (amely akkor talán a legjobb büntetőjogi iroda volt) fizetés nélküli ügyvédjelöltnek. Emellett az Állástalan Diplomások Érdekképviselete – Martonyi János jelenlegi külügyminiszter apján keresztül, akit akkor Martin Jánosnak hívtak, és az osztálytársam volt, de ő ebben az időben már a pénzügyminiszter titkáraként dolgozott – kiközvetített az Általános Hitelbankba. A banknál fogadott bennünket egy vezető. Közölte, hogy a kormány kényszeríti a bankokat, hogy meghatározott számú diplomás állástalant felvegyenek, így ő felvesz bennünket, bár semmi szüksége sincs ránk. Tessék minden hónap elején bejönni a fizetésért, és a viszontlátásra. Én felszólaltam, és mondtam, hogy nekem munka nélkül jövedelem nem kell. Azonnal félrehívtak, és valódi jogi állásba felvettek.
– Gazdasági jogi kérdésekkel foglalkoztál?
– Eleinte a bank alkalmazottainak adóügyeit bízták rám, mondván, hogy olcsóbb a banknak, ha nem ők maguk intézik ügyeiket. De aztán a bankban is egyre több ügyet kaptam, tudniillik beszálltam az akvizíciós üzletágba. A negyvenes évek elején már cégvezető ügyész volt a munkaköröm. Megengedték, hogy ügyvédi magánpraxist is folytassak, és egyre több vállalat fordult hozzám, így a pamutipar, a cukoripar. Akkor költöztünk ide a Kossuth Lajos térre, ahol ma is lakunk, és alakítottam ki itt ügyvédi irodát. Az a Continental írógép, amelyen ma is dolgozom, már akkor is megvolt, jobb, mint ezek a jelenlegi csodaszerkezetek.
– Már a háború előtt kialakult a büntető védői gyakorlatod, mégpedig zömmel zsidó származású emberek, kvázi gazdasági vagy más koncepciós ügyeiben. Ezek az ügyek azért voltak kvázi gazdasági, illetve kvázi köztörvényes ügyek, mert formálisan gazdasági deliktum volt a vád, de ténylegesen a vádlott származásával, fajával, vallásával volt a baj.
– Engem mindig felháborított, ha emberek között fajuk, felekezetük, nemzetiségük szerint különbséget tettek. Ez teljességgel ellentétben áll a keresztény tanítással. Különösen felháborító, ha ehhez büntetőjogi eszközöket vesznek igénybe. Az első ilyen ügyem még 1939-ben volt, amikor antiszemita sajtókampányt követő, irányított névtelen feljelentés nyomán egy iparvállalat vezetőit helyezték előzetes letartóztatásba. A vezérigazgató a börtönben öngyilkos lett, az általam védett ügyvezetőt felmentették. A nyilas rémuralom alatt aztán végképp elszabadult a pokol. De azért védtem én 1944 nyarán az esztergomi főrabbit is, mégpedig főhadnagyi egyenruhában.
– Katonatisztként védtél?
– 1944-ben főhadnagyként Budafokon egy tüzérhadosztálynál szolgáltam, de feletteseimtől engedélyt kaptam, hogy ügyvédi gyakorlatomat közben folytassam. Persze nem egyenruhában. Aznap viszont, amikor a főrabbi főtárgyalása volt, heves amerikai bombázásra került sor, és már nem volt módom átöltözni. Az ügyész a katonatiszti egyenruha megszentségtelenítése címén az ügyvédi kamaránál feljelentést tett ellenem. A kamara azonban a bombázás miatt indokoltnak látta az egyenruha-használatot, és az eljárást megszüntette ellenem.
– Autodidaktaként lettél büntetőjogász. Volt kitől tanulnod?
– Mesteremnek Kardos Jánost tartom, aki szintén védett a Mindszenty-perben, és éppúgy törölték az ügyvédi kamarából, mint engem. Ravasz székely góbé hírében állt, szenvedélye volt a védelem, nagyszerű taktikus volt, élvezte a tárgyalást. A büntetőjog 1945 után lett csak elsődleges a gyakorlatomban, amikor az államosítások folytán a magán gazdasági jog megszűnt.
– 1999-ben a Magyar Köztársaság egyik legmagasabb kitüntetését kaptad meg Göncz Árpádtól, nevezetesen a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Az indoklás szerint a politikai jellegű egyházi perek vádlottjainak védelmezéséért és egész életutad elismeréseként. Hogyan lettél a katolikus egyház mártírjainak védője mint “tiszteletbeli kanonok”?
– A Regnum Marianum régen összekötött a katolikus egyházzal. Hívő katolikus lévén számos papot ismertem. Az egyik pap adta a címemet a másiknak, “spontán módon” szerveződött meg az ügyfélköröm. Én azonban a börtönben is úgy köszöntem nekik, hogy Laudetur Jesus Christus, amire azt válaszolták, hogy in aeternum amen. Az első ügyem egyébként már 1945 nyarán keletkezett, amikor Puszta Sándor közismert leányfalui papköltőt háborús bűntett miatt letartóztatta a rendőrség. A vád alapja az volt, hogy a költő a Magyar Rádióban a háború folytatására buzdított. A perben sikerült bizonyítanom, hogy Puszta Sándor központi közleményeket olvasott be a rádióban, és ezért fel is mentették. Azt is előadtam, hogy Puszta Sándor sokat tett az üldözöttekért. Puszta Sándor kis verssel köszönte meg védői munkámat, amely ma is nagyon kedves emlékem.
– Védtél a Mindszenty-perben is?
– Helyesbítek, mind a három Mindszenty-perben. A közvélemény csak az elsőt ismeri, amelyben a hercegprímás volt az elsőrendű vádlott. Ebben a perben én az ötödrendű vádlottat, Nagy Miklóst, az Actio Catholica titkárát védtem. De a Mindszenty-ügyből elágazott még két ügy is, amelyekben a két elsőrendű vádlottat védtem, így dr. Beresztoczy Miklóst is, akit 1956 után a Kádár-rendszer rehabilitált, és képviselő, sőt az Országgyűlés alelnöke lett.
– Lehetett még szabadon védeni a Mindszenty-ügyben, és általában a koncepciós perekben?
– Én szabadon védtem mint választott védő, de Mindszenty hercegprímásnak kirendelt védője volt. Nemcsak hogy szabadon, de eredményesen is védtem, mert Nagy Miklósnál az igen súlyos állam elleni bűncselekménnyel kapcsolatos vádat az ügyész feljelentési kötelezettség elmulasztására enyhítette, és Nagy Miklós “csak” három évet kapott. Persze ez is abszurdum, mert egy katolikus pap nem jelentheti fel érsekét. A perben szabadon elmondhattam Nagy Miklós világháború alatti hőstetteit az üldözött emberek védelmében, Olti Vilmos tanácselnök ebben nem gátolt meg. Nagy Miklós a börtönben irodalmi értékű naplót és számos verset írt, ő volt a szerzője az esti zárás után a foglyok által közösen elmondott “rabimádságnak” is.
– Mi lett ennek a közismert író-papnak a későbbi sorsa?
– 1948-ban kijött a börtönből, és a Komárom megyei Unyban volt plébános 1973-ban bekövetkezett haláláig. Rehabilitálásáért ma is küzdök, mert az 1990ben hozott semmisségi törvény alapján a Mindszenty-per valamennyi vádlottjának elítélését semmisnek nyilvánították, Nagy Miklós kivételével. Nagy Miklós büntetése túl csekély volt ahhoz, hogy a törvény hatálya alá essen. De folytatom harcomat rehabilitálásáért, nemrégen megint írtam e tárgyban az Alkotmánybíróságnak.
– Semmilyen retorzióban nem részesültél az ötvenes években ezekért a védelmekért?
– Töröltek az ügyvédi kamarából, és lefokoztak. Persze kisebb atrocitások emellett még előfordultak, de hát diktatórikus rezsimben ez vele jár az ügyvédi munkával. Így az ÁVH házkutatást tartott a lakásunkban, és “véletlenül” elvitte magával az összes gyűrűmet. Azóta se hordok gyűrűt. Apámat is kitelepítették, mint a Horthy-rendszer egyik főtisztviselőjét. Engem azonban nem lehetett megfélemlíteni. Folyamatosan harcoltam például Lénárd Ödön piarista papért, aki összesen tizenkilenc évet töltött a szocialista rendszer börtönében. Amikor 1977ben Kádár János Rómában felkereste VI. Pál pápát, és arról tájékoztatta, hogy Magyarországon már nincs katolikus pap börtönben, a szentatya közölte vele, hogy téved, mert Lénárd Ödön még börtönben van. Ekkor engedték el. Lénárd Ödön is írt egy nagyon szép könyvet börtönéveiről Rácsosztotta ég címmel, és nekem dedikálta.
– Védtél más típusú koncepciós perekben is? Rajk-per vagy más úgynevezett munkásmozgalmi ügyek?
– Nem. Ez egy egészen más kultúrkör, ők más típusú ügyvédekhez mentek, ha egyáltalán még volt módjuk választott ügyvéd igénybevételére. De sok magyar katonatisztet, tábornokot védtem, akiket háborús bűntettekért vontak felelősségre 1945 után.
– Több szovjet hadifogságból hazakerült második hadseregbeli tábornokot védtél, akik a Don-kanyarban estek fogságba. De a leghíresebb ügyed Billnitzer Ernő altábornagy pere volt, aki Budapest védelmének magyar főparancsnoka volt 1945-ben.
– A főparancsnok tulajdonképpen Hindy Iván volt, de Billnitzer vezette a kitörési kísérletet. Ennek sikertelensége után öngyilkos akart lenni, de adjutánsa korábban kivette a revolveréből a golyót. Több mint három évig volt szovjet hadifogságban, majd amikor hazajött, rögtön letartóztatták, és háborús bűntettért népbíróság elé állították. Elsőfokon még viszonylag sikerrel védtem, mert a súlyosabb háborús bűntett alól felmentették, és a csekélyebbért három évet kapott. De másodfokon az ítéletet megsemmisítették, 1950-ben az ügyet Tutsek Gusztáv tanácsa újratárgyalta, és nyolc évet szabtak ki rá. A büntetés letöltése után éjjeliőr lett. 1976-ban, 84 éves korában halt meg. Temetésén rengetegen vettünk részt régi katonák. Egyébként megjegyzem, hogy a katonatiszti perekben játszott szerepem miatt elvették katonai rangomat, és csak 1990 után adták vissza, amikor is előléptettek századossá.
– 1956 után két híres perben védtél. Az egyik a Tóth Ilona-ügy volt, amelyben Obersovszky Gyula író ügyvédje voltál, valamint a Tanácsköztársaságot követő fehérterror vezéralakja, Francia Kiss Mihály védelmét is te láttad el.
– Obersovszky Gyula és Gáli József írók eredetileg izgatásnak indult ügyének nem volt kapcsolata Tóth Ilona és társai bűnperével, amellyel egyesítették. Obersovszkyék 1956. decemberi letartóztatásukig Élünk címmel illegális röplapot szerkesztettek, amelynek hét száma készült el. Ezekben tüntetésekre, sztrájkokra hívtak fel. Én Obersovszky ügyében mindvégig felmentést kértem. Először 1957 áprilisában elsőfokon Obersovszkyt “csak” három, Gálit egy évre ítélték. Fellebbezések folytán a másodfokú tárgyalást villámgyorsan kitűzték 1957 júniusára. A Fő utcában a vádlottakat egymáshoz láncolva középkori körülmények között vezették elő. Akkor már láttam, hogy nagyon nagy baj van. Egészen abszurd tárgyalás után mind Obersovszkyt, mind Gálit a Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte. Tulajdonképpen akkor nagy kedvem lett volna széttépni a jogi diplomámat, mint egyik ősöm tette egy törvénysértő ítélet után.
– És mit csináltál?
– Mivel a tanácsvezető bíró kedélyesen közölte velem délután két órakor, hogy négyig – ha akarom – kegyelmi kérvényt adhatok be, és taxit nem kaptam, gyalog átrohantam a Margit hídon a Kossuth Lajos téren lévő lakásomba, ahol legépeltem a kegyelmi kérvényt, majd visszarohantam. Négy órakor a kegyelmi kérvény ennek a bírónak a kezében volt.
– Obersovszkyékat végül is nem végezték ki…
– A nemzetközi tiltakozás hatására vagy más okokból a másodfokú ítélet ellen egy héttel később a Legfőbb Ügyész is törvényességi óvással élt, és egy hónap múlva a két író ítéletét életfogytiglanra változtatták. Utóbb mesélte nekem a hihetetlen borzalmakon átesett Obersovszky Gyula, hogy amikor értesültek a végleges ítéletről, Gálival a siralomházban örömtáncba kezdtek. Lám, lehet örülni egy életfogytiglan tartó fegyházbüntetésnek is. Azután Obersovszkyék az 1963-as amnesztiával szabadultak. Engem viszont töröltek az ügyvédi kamarából.
– Azért töröltek, mert mertél érdemben védeni?
– Igen. Ezt még Rákosiék se csinálták. Azt hallottam vissza, hogy nem lehet ügyvéd az a népi demokráciában, aki felmentést kér akkor, amikor az ügyész halálbüntetést indítványoz. Mások szerint viszont a Francia Kiss Mihály-ügyben való szerepem miatt töröltek, mert mertem 1957-ben elévülésre hivatkozni egy olyan ügyben, amelyben a vádlottat az 1920-as évek elején elkövetett gyilkosságokkal vádoltak. Na meg kétségbevontam egy olyan tanú szavahihetőségét, aki négy hónapos korában látta, hogy a vádlott agyonlőtt valakit. Ma már egyre megy, miért töröltek a kamarából.
– Az egész interjú alatt igyekszem belőled intimitásokat kiszedni, például hogy Mindszenty hogyan viselkedett perében, mit mondott Francia Kiss Neked stb. Te viszont ezekre a kérdésekre egyszerűen nem válaszolsz.
– Egy ügyvédnek utólag sincs joga az általa védettekről vagy vádlott-társairól intimitásokat mesélni a tömegkommunikációban. Tiltja az ügyvédi etika, amelynek éppúgy szentnek kell lennie, mint a gyónási titoknak. Nem szeretem azt az Amerikából beszűrődő gyakorlatot, hogy a “sztárügyvéd” áll a televízióban, és összevissza fecseg a vádlottakról. A jóízű anekdotáknak is csak a tarokkparti közben van helyük.
– Hogyan alakult a sorod az ügyvédi kamarából való kizárásod után?
– Először egy növényvédő állomáson voltam jogi előadó, majd bekerültem a Földművelésügyi Minisztériumba, amelyet akkor ha jól emlékszem Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztériumnak hívtak. Jó harminc évig voltam ott jogtanácsos. A kapcsolatot 1990 után is tartom, ma is dolgozom a Földművelésügyi Költségvetési Irodában.
– Az 1960-as évektől kezdve számos agrárjogi könyved jelent meg.
– Bedolgoztam magam a növényvédelmi jogba. Segített engem a természet szeretete, amelyet a cserkészmozgalomban szívtam magamba. A növényvédelmi jog lett a szakterületem, amelyet fokozottan bővítettem átfogó környezetvédelmi joggá. Volt idő, amikor négy egyetemen is tanítottam ezt a tárgyat. Szeretnék egy-két éven belül egy környezetvédelmi jogi tankönyvet írni.
– A hatvanas évek közepén a Beruházási kódexen dolgoztam, és ezért át kellett járnom az Építésügyi Minisztériumból Hozzád a MEM-be. Emlékeim szerint kifogástalan eleganciával ültél, bocsánat, trónoltál a csapzott munkáskáderek között a szobádban.
– Kérlek szépen, semmilyen törvény nem tiltotta akkor sem, hogy az ember jól vasalt ruhát, tiszta inget és nyakkendőt vegyen fel. Teljesen nyíltan jártam akkor is a családommal templomba. Nem igaz, hogy tilos volt az embereknek a gyerekeiket megkereszteltetni, és kénytelenek voltak párttagok lenni. Ezeken a mai rémtörténeteken csak nevetni tudok. Méltóztattak volna inkább csökkenteni a karriervágyukat, és jobban vigyázni emberi tartásukra.
– 1990 körül visszakaptad ügyvédi kamarai tagságodat.
– Talán már korábban is visszakaphattam volna, Szilbereky Jenő igazságügyi miniszterhelyettesként már a hatvanas években erre buzdított. De azért örültem, hogy újra praktizálhatok, persze ma már sok ügyet nem vállalok.
– 1990 után nem akartál részt venni a politikai életben?
– Hová gondolsz! Eszembe sem jutott. Én ügyvéd vagyok.
– További terveid?
– Ma már az írás és az oktatás lett számomra a legfontosabb. A Növényvédelem című havilapban állandó rovatom van, az Ügyvéd noteszéből címmel. Most a pénzmosásról akarok írni, nehéz téma, gyűjtöm hozzá az anyagot. Az egyetemen szívesen foglalkozom fiatalokkal, szeretnék átadni nekik valamit a tapasztalataimból. De azért néhány érdekes ügyet ügyvédként is vállalok – ne csodálkozz, Budapesten megsokszorozódott az ügyvédek száma, de azért még mindig jönnek hozzám. Tudod, a feleségemmel együtt – aki nélkül nem lett volna teljes az életem – küzdelmes sorsunk volt. De hittel és derűvel nézek a jövőbe. Írd oda az interjú végére, hogy egy kagyló halk zúgásában benne van az egész tenger morajlása. Ennyi az életünk.
– Köszönöm az interjút.
Az interjú végén Schirilla György távol-keleti tárgyakkal teli lakásában (szereti a kínai–indiai kultúrát) 1945 előtti égetett szeszes italokkal és szivarral kínál, férfi emberek csak ezután válnak el egymástól. Elmondja, hogy egyszer egy kasszafúróhoz hívták védőnek, aki eldugta a zsákmányt. Az ügyvédi beszélőn a vádlott közölte Schirillával, hogy az elrejtett pénzből bőségesen telik a honoráriumra. Schirilla azonnal felállt, és távozott; nem vállalta az ügyet. Nagyon kevés embernek hinném el ezt a történetet – Schirilla Györgynek elhiszem.
Ifj. Korsós Antal