1958-ban egy jellegzetes alföldi kisvárosban, Kiskunfélegyházán 51 fiatal érettségizett a város egyik gimnáziumának két végzős osztályában, köztük voltam én is. Ebben a dolgozatban arra vállalkozom, hogy volt gimnáziumi évfolyamtársaim segítségével áttekintsem az utat, amelyet az érettségi vizsgák letétele után jártunk be. Az ötvenegyből heten már nem élnek, s három társunk címét jelenleg nem ismerjük; választ tehát 41 helyről várhattam. Végül harmincegyen, az érintettek 75 százaléka vállalkozott rá, hogy a sokszor szubjektívnak látszó, “adatvédelmi biztos után kiáltó” (egyik válaszoló szerint “káderlapra emlékeztető”) 97 kérdésemre válaszoljanak. Ki szűkszavúan, ki bővebben, de kaptam részletes, már-már önvallomás jellegű, több kiegészítő oldalt is tartalmazó válaszokat.
1954-ben sokkal többen iratkoztunk be a Móra Ferenc Gimnáziumba, mint ahányan végül érettségi vizsgát tettünk. A város két gimnáziuma közül kétségtelenül a miénk volt a patinásabb, mivel eredetileg is gimnáziumként alakult. Ekkor valamiféle rangot jelentett ide járni. Ebből könnyen juthatnánk arra a következtetésre, hogy a mai felvételi vizsgákhoz hasonlóan, előzetes válogatás után történt felvételünk, de nem találtam semmi erre utaló nyomot. Bizonyosfajta természetes szelekció azért volt: az általános iskolában közepes vagy annál gyengébb eredményt elérők általában nem jelentkeztek gimnáziumba. Ezt segítette az is, hogy egy közgazdasági technikum, egy mezőgazdasági szakmunkásképző és technikum és egy iparitanuló-iskola is működött a városban. A középfokú oktatási intézmények így bőven képesek voltak befogadni a harmincezres város és a környéki települések összességében hasonló nagyságrendű lakosságának tanulni vágyó gyermekeit.
A szó jó értelmében vett “klasszikus” gimnázium volt a miénk mind szellemiségében, mind moráljában, mind oktatási rendszerében, követelményeiben. Inkább szabad szellemű, mint merev, inkább nyitott, mint zárt, egyszerre világos követelményrendszert megfogalmazó és megkövetelő, ugyanakkor nagy szabadságot engedő iskolába jártunk, ahol jól képzett, de egymástól erősen elütő egyéniségű tanárok oktattak és neveltek bennünket.
Az erős követelmények miatt jelentős volt a lemorzsolódás. Az utolsó évre 51-en maradtunk. Tanulmányi szempontból nyilvánvalóan ez volt a jobbik rész, ha úgy tetszik, ez választódott ki.
Nem meglepő, hogy mindannyian Kiskunfélegyházához vagy annak közvetlen környékéhez kötődtünk. Többségünk (67 százalék) szülőhelye Kiskunfélegyháza, néhányan a város közvetlen környékét jelentő településen, néhányan 50-60 kilométeres körzetben születtek, s csak kivételként szerepel a születési helyek között más város. Többnyire ezek a települések voltak szüleink lakóhelyei is.
Általános iskolás korunkban lakóhelyeink közül kiesnek a távolabbi települések, marad Kiskunfélegyháza, a környező falvak, távolabbinak mindössze három alföldi település marad. Ekkor már mindannyian az Alföld középső részeihez kötődünk, s többségünkben tősgyökeres félegyházinak számítunk szüleinkkel együtt.
A beiskolázási rendszerből következően mindannyian 1939 utolsó hónapjaiban és 1940 első félévében születtünk. Háborús nemzedék vagyunk, de szerencsére ez nem vezetett családi tragédiákhoz. Meghatározó többségünk teljes családban nőtt fel.
Szüleink családmodelljében a két gyermek volt az általános, a legsűrűbben előforduló gyermekszám. Hat társunk nőtt fel testvérek nélkül, de voltak olyanok is, akik kifejezetten nagycsaládban nevelkedtek, akiknek három-négy, egy esetben öt testvére is volt. Statisztikailag családonként 2,53 gyermek mutatható ki. A szülők társadalmi helyzete nem befolyásolta a gyermekek számát, hiszen az egyedül felnevelkedett társaink szülei között egyaránt előfordul földműves, munkás és értelmiségi, mint ahogyan a nagycsaládosok között is van orvos, munkás és földműves is. Összességében 48 testvérünk volt, így – velünk együtt – 79 gyermek felneveléséről és iskoláztatásáról kellett gondoskodnia szüleinknek.
Az adatok azt bizonyítják, gimnáziumba kerülésünkben nem a szülők magas iskolázottsága játszotta a fő szerepet, hiszen felsőfokú végzettsége (főiskola, egyetem) csak 16 százalékuknak volt, a középfokú végzettségűek aránya is éppen csak 12 százalék. Szüleink többségének (52 százalék) végzettsége a mai 8 általánosnak felel meg (4 polgári, de ide kell számolnunk a szakmunkásvizsgával rendelkezőket is, mivel az ipariskolába általában 6 általános után kerültek). 21 százalékuk végzettsége ennél alacsonyabb volt, de tudni kell, hogy az ő korukban még csak a hat általános volt a kötelező.
Az iskolázottság tükröződik a foglalkozási adatokban is. Születésünkkor apáink között volt gazdálkodó, segédmunkás, állatorvos, mozdonyvezető, tanító, kereskedő, parádéskocsis, nyomdász, géplakatos, állomásfőnök, szabó, földműves, tisztviselő, vendéglős, bognár, cipész, asztalos, orvos, tanár, főjegyző. Édesanyáink a kornak megfelelően háztartásbeliek voltak, s csak néhányan (öten) dolgoztak a családon kívül tanárként, tanítónőként, varrónőként, kereskedőként. Ebben a világháború és az utána eltelt tíz év nagy társadalmi, politikai átrendeződése sem hozott – 1954-ig, a gimnáziumi évek kezdetéig – jelentős változást. Főjegyzőből ügyintéző, szabóból sofőr, nyomdászból vendéglátós, kereskedőből raktáros, vendéglősből segédmunkás lett ugyan, de a többiek megőrizték előző foglalkozásukat. Háztartásbeli édesanyáink közül öten kezdtek el dolgozni tanárként, könyvelőként, adminisztrátorként.
Mindezek mutatják, nem magasan képzett, társadalmi elithez tartozó réteg kiválogatott gyermekeinek gyűjtőhelye volt évfolyamunk. Sokkal inkább iskolázottságban, műveltségben, foglalkozásban is sokszínű szülőké.
Statisztikailag az igazolódik, hogy valamennyi gyermeküket taníttatták szüleink. Minimum szakmát adtak a kezükbe (13 százalék), de fő törekvésükként leginkább az rajzolódik ki, hogy gyermekeik közép- (50 százalék) és felsőfokú végzettséget (35 százalék) szerezzenek. (Mindössze 2 százalék a csak általános iskolát végzettek aránya.) Ezt erősíti a mi 31 fős közösségünk is, hiszen a középiskolai végzettséget valamennyien megszereztük, s jó néhányan tovább is léptünk.
A sikeres érettségi vizsgák (a két osztály egyesített eredménye meghaladta a négy egészet) letétele után mindannyiunk számára időszerűvé vált az alapvető kérdés: akarunk-e továbbtanulni. A fiúk egyöntetűen a továbbtanulás mellett döntöttek, a lányok majdnem 50 százaléka nem akarta folytatni tanulmányait. Legtöbbjük egy szűkszavú “nem”-mel intézi el a feleletet, de ismervén az akkori helyzetet, másokra is jellemző két társunk válasza: “Szerettem volna érettségi után (tanulni), de a szüleim anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé. Így a lényeg az volt, hogy érettségi után minél előbb dolgozni tudjak.” Egy másik, ezzel is összefüggő ok: “Felsőfokú iskolai képzésben nem is gondolkodtam. Nem volt rá lehetőségem sem, és az érettségi vizsgám sem volt jobb közepesnél.” Vagy a harmadik, már egy kicsit a jövőképet is előre vetítve: “Nem, érettségi után nem.”
A válaszoló (31) és továbbtanulni vágyó (20) társaink közül végül 18-an adták be továbbtanulási kérelmeiket valamilyen felsőfokú intézetbe. Pedagógiai pályára öten, orvosira négyen, jogra, mérnöki pályára hárman-hárman kísérelték meg a felvételi vizsgát. Gyógyszerészetire, közgazdaságira, színművészetire egy-egy jelentkező volt. Ketten pedig nem adtak be jelentkezési lapot sehová. (Egyikük jelzi: “férjhez mentem”.)
Az első körben tizenketten nyertek felvételt az általuk megjelölt főiskolára, egyetemre. Közülük egy, mivel nem kapott kollégiumi elhelyezést, anyagi okok miatt el sem tudta kezdeni a főiskolát. Így végül tizenegyen kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat közvetlenül az érettségi után.
Akiknek nem sikerült a felvételi, azok kénytelenek voltak más lehetőségek után nézni. A négy érintett fiú közül ketten szakmunkásképző iskolába iratkoztak be. Egyikük cukrász, másikuk női fodrász végzettséget szerzett. A másik két fiú elhelyezkedett dolgozni. Az egyik lány azonnal jelentkezett a bajai tanítóképzőbe, ahol kiegészítő érettségi vizsgát tett, majd elkezdett tanítani, s egy év múlva képesítő vizsgát tehetett, okleveles tanítónő lett. (Később elvégezte a főiskolát is.) A másik lány kifejezetten politikai okok miatt (rossz káderlap) lett “létszámfeletti”, de levelezőn elkezdhette tanulmányait, s ő is tanítói oklevelet szerzett.
A fiúk sem adták fel. A következő évben ketten sikeresen felvételiztek. Egyikük főiskolán, s felvette valódi szakját, a testnevelést is, másikuk az egyetemen, magyar–történelem szakon, s egy évvel később másik két társunk is a közgazdasági és a műszaki egyetemen. A továbbtanulásra jelentkezők közül tehát csak egy nem tanult tovább.
Választott tanulmányainkat – egy sajnálatos, részben politikai okokkal magyarázható kizárást leszámítva – mindannyian sikeresen fejeztük be az előírt tanulmányi idő alatt. Ekkor négy-négy tanár és orvos, két-két közgazdász, jogász és mérnök és egy gyógyszerész kapott diplomát. (Az egyetemről kizárt társunk később szintén megszerezte – igaz, más szakon – az egyetemi végzettséget.)1
Ide kell sorolni azokat is, akik tanulni akartak, de nem a hagyományos értelemben vett felsőfokú iskolákban. Közülük ketten postatiszti tanfolyamra jelentkeztek (egyiküket vették fel), egy társunk pedig, akit a távközlés érdekelt, távközlési technikumban tanult tovább.
Városunk és környéke alapvetően mezőgazdasági terület volt, az ipart mindössze egy gyár képviselte. A munkalehetőségek tehát meglehetősen szűkek voltak, s mivel e kérdés leánytársainkat érintette, nem meglepő, hogy gyakorlatilag mindenki irodában helyezkedett el, s az sem, hogy a ranglétra legalacsonyabb fokán, hiszen az érettségi vizsga továbbtanulásra jogosított ugyan, de semmiféle szakképzést nem adott. A válaszokban az adminisztrátori beosztást csak négyen jelölték meg, de nem különböznek ettől a más besorolások sem. Valószínűleg mindannyiukra vonatkozhatott egyikük meghatározása: “Kis mindenes voltam.”
Egy kivételével mindenki Kiskunfélegyházán vagy a közvetlen környékén lévő településeken helyezkedett el. (Kissé meglepő, de mindössze egy volt, aki szakmát tanult, női fodrász lett.) Közülük – a későbbiekben – kifejezetten továbbtanulni csak kevesen akartak. Ennek okát firtatva többnyire a családalapításra, a családra, gyerekekre vonatkozó válaszokat kaptam: “Férjhez mentem, családom volt, s e mellett már nem próbáltam továbbtanulni.” De azt is megfogalmazták: “Elégedett voltam a sorsommal, neveltem a gyerekeimet.” Volt teljesen önkritikus hang is: “Nem éreztem hozzá elég tehetséget, sem elég elszántságot magamban. Sokat és kitartóan csak dolgozni tudtam, tanulni nem.” Jóllehet már nem volt életcéljuk a tanulás, ennek ellenére életük során jelentős szerepet játszott az önképzés és a szervezett oktatás különböző formáiban való részvétel is. Ha nem felsőfokú iskolákban is, de pályájuk során számtalan szakmai tanfolyamon, továbbképzésen szerezték meg azokat az ismereteket, amelyeket a kor vagy munkahelyi előmenetelük megkövetelt tőlük. Volt, aki néhány évvel később a közgazdasági technikumot végezte el, hogy képesített könyvelő legyen. Statisztikusi vizsgát is tett, majd – két szinten is – számítógépes tanfolyamokat végzett. Volt, aki a közgazdasági technikum elvégzésével “megelégedett”, így lett képesített könyvelő és statisztikus. Volt, aki pénzügyi szakvizsgát, képesített könyvelői vizsgát és közigazgatási munkaköréhez kapcsolódóan két szakvizsgát is letett. Volt, aki ügykezelői, ügyviteli tanfolyamokat végzett, s volt, aki nem részletezte a különböző tanfolyamokat, de a végeredmény világosan mutatja, neki is kellett tanulnia. A “kis mindenesből” ugyanis főkönyvelő lett.
Voltak kissé szokatlan utak is. Adminisztrátorból betanított esztergályos, majd gyógyszertári asszisztens lett, s végül különböző tanfolyamok után jutott el a mikrobiológiai szakasszisztensségig. Ugyanígy kellett tanulnia a postai beosztott dolgozóként kezdő társunknak a középfokú, majd felsőfokú postatiszti tanfolyamokon ahhoz, hogy postavezetőként mehessen nyugdíjba, de annak is, aki adminisztrátori állását az idegenforgalomra cserélte (szakvizsgákkal), majd elvégezte az óvónőképzőt is.
A kérdőívek tanúsága szerint mindössze ketten nem számoltak be semmiféle további tanfolyamokról és vizsgákról.
Jóllehet más megközelítésben és más szempontok szerint, de a tanulás azok életét is végigkísérte, akik főiskolát, egyetemet végeztek. A főiskolai végzettségűek közül ketten szaktárgyuknak megfelelő egyetemi végzettséget is szereztek. Az általános orvosok különböző szakvizsgákat tettek (van, aki többet is), a jogászok is több szakvizsgán és egyéb tanfolyamokon vannak túl. A pedagógusok meg sem jelölték azokat a továbbképzési formákat, amelyeken vizsgával vagy vizsga nélkül vettek rész pályájuk során. Hárman második diplomát is szereztek. A posztgraduális képzés tehát valamilyen formában mindannyiunk életét végigkísérte.2
Érthető módon erős volt bennünk is a szülőhelyhez, családhoz való kötődés, ezért az iskolák után igyekeztünk visszakerülni az ismert környezetbe. Sokunk első munkahelye Kiskunfélegyházán vagy a város közvetlen körzetében található településen volt. A gyermekkortól távoli vidéket csak Cegléd, Budapest, Leninváros jelentette.
Az iskolák elvégzése, az első munkahelyek elfoglalása után hamarosan csaknem mindannyian családot alapítottunk. A válaszolók közül huszonkilencen léptek erre az útra, s mindössze két társunk – egy fiú és egy lány – őrizte meg mai napig is függetlenségét.
Volt, aki sietett, s volt, aki sokáig várt, míg megtalálta az igazit. A legkorábbi házasság 18, a legkésőbbi 37 évesen köttetett. A lányoknak egy kicsivel több mint kétharmada (68 százalék) 25 éves koráig férjhez ment, a fiúk egy kicsit kivártak. Egy kivételével 24 és 27 éves korunk között mondtuk ki az “igen”-t. Ez érthető is, hiszen – a képzési időtől függően – 24-25 évesen fejeztük be főiskolai, egyetemi tanulmányainkat. A ma már “divatos”, tanulmányi idő alatti házasságot egyikünk sem kötött.
Mint kiderült, alapvetően monogám beállítottságúak vagyunk. A fiúk közül hárman, a lányok közül négyen kötöttek új, második házasságot. A hétből egyet levonhatunk, mert a házastársak nem változtak, csak elváltak, s újra összeházasodtak. De volt olyan új kapcsolat is, amelyet megelőzött a házastárs halála. Így a második, válás miatti házasságok aránya 20 százalék alatti. Nagyon nagyvonalú megközelítésben feltételezhetjük, hogy párválasztásaink döntően jók voltak, párkapcsolataink megfelelően alakultak.
Az általános szokásoknak megfelelően a fiúk feleségei fiatalabbak férjeiknél (az uralkodó átlag: mínusz 3-4 év), csak egy azonos korú és egy férjénél idősebb van közöttük. A lányoknál ennek a fordítottja figyelhető meg: általában a férjek az idősebbek, de nagyobb a szóródás, hiszen náluk a korkülönbség mínusz 4-től plusz 11-ig terjed.
Párválasztásainkban erős szempont volt az iskolázottság. A fiúknál meghatározó az azonos iskolai végzettség. Mindössze két feleségnek van alacsonyabb végzettsége, mint férjének, de ezek egyike sem kevesebb középfoknál. Ez erősen magyarázható azzal, hogy a megismerkedések túlnyomó többsége az egyetemi évekhez kötődik, vagy valahogyan kapcsolódik ehhez a körhöz. Ennek ellenére csak négy azonos foglalkozású házasság alakult ki.
A lányoknál már nem meghatározó, de még igen jelentős (55 százalék) az azonos végzettségű házaspárok aránya. Mivel közöttük kevesebb a diplomás, jelentkezik egy nem túl nagy (17 százalék) “felfelé mutató” vonal, de van egy “lefelé mutató” (28 százalék) is, ahol a férjek végzettsége alacsonyabb feleségükénél. Ez csak egy, esetenként “fél” fokot jelent: a férjnek 8 általános vagy szakmunkásiskolai végzettsége van a középiskolához viszonyítva. Ennél nagyobb eltérésről csak egy esetben számoltak be, de ez – az érintett fél szerint – egy “hatalmas, nagy szerelem volt”.
Bár ezekben a házasságokban tág keretek között vannak a foglalkozási kapcsolatok, mégis rokonságot mutatnak abban az értelemben, hogy a kor hivatalos terminológiájában nem ismert, de az akkori közgondolkodásban mégis megfoghatóan létező középréteghez kapcsolódtak.
A családok bővítéséhez, életkörülményeinkhez a munkán és az akkor mindannyiunknál alacsony jövedelmünkön túl szervesen kapcsolódtak lakáslehetőségeink is. Hét szerencsés társunkon kívül, akik szüleik vagy házasságuk, esetleg munkahelyük révén azonnal önálló lakáshoz jutottak, mindannyian átmeneti megoldásra kényszerültünk. Mivel többségünk (saját vagy házastársa) szülei lakóhelyével azonos vagy igen közeli településen dolgozott, átmenetileg oda költöztek, de jó néhányan éltünk albérletben vagy munkahelyünk biztosította szálláson, bérelt lakásban.
Ezek az évek azonban általában nem voltak hosszúak, hiszen több mint 70 százalékunk a házasságkötés után három évvel már önálló lakással rendelkezett, s további két éven belül még három társunk is megszerezte azt. Ennél tovább csak öten várakoztak, de ezek már olyan hosszú időszakok voltak (7–10–12–17 év), amelyek arra utalnak, hogy a szülői házban (vagy más módon) való elhelyezkedés valószínűleg ilyen távon is biztosítani tudta a megfelelő életkörülményeket.
Jellemző a kor társadalmi, szociális berendezkedésére, hogy közel kétharmadunk (63 százalék) jutott első lakásához tanácsi kiutalással vagy szolgálati lakásként. (Szociális szempontból egyáltalán nem lényegtelen, hogy ezek a kiutalások akkor ingyenesek voltak.)
Hamarosan megszülettek gyermekeink is. Korábbi házasságkötésükhöz igazodóan a lányoknál korábban, a fiúknál később. A lányok többsége 21 és 25 éves kora között hozta világra első gyermekét. A fiúknál – szintén a házasságkötéssel összefüggésben – ez egy kicsit későbbre tolódik. Első gyermekeink 28 és 30 éves korunk között születtek.
Az első gyermekek meghatározó többsége a házasságkötéshez viszonyított három éven belül született, többnyire az első és második évben. Majd következtek a második, s csak nagyon ritka esetben a további gyermekek.
Ötünknek nincs gyermeke, tízünknek van egy. Tizenegyünk családjában nevelkedett kettő, négyünknek van három, s csak egyikünknek négy gyermeke. Összességében 48 gyermek született családjainkban. Ez jóval alacsonyabb, mint amiben mi felnőttünk, hiszen szüleink családmodelljében 2 vagy 3 gyermek volt, mi már csak egyet vagy kettőt vállaltunk, azaz a mi családmodellünkben statisztikailag is (2,53-mal szemben 1,54) pontosan egy gyermekkel kevesebb kapott helyet.
Ez életünk leghosszabb periódusa, s ez az, amely a legnehezebben megfogható is. Néhány dolgot leszámítva alig vagy egyáltalán nem lehet statisztikai adatokban kifejezni, s szinte lehetetlen merev rendszerbe foglalni, mivel egyéniek, s ezért egyediek is. Néhány jellemző vonásukat azonban megpróbálom felsorakoztatni.
Általában nem volt sok munkahelyünk, legalábbis a 35–40 munkás évünkhöz viszonyítva. Legtöbbünknek (77 százalék) nem volt négynél több munkahelye, a fennmaradóknak is csak 5-6-7, s csak egyetlen esetben haladja meg a tízet.
27 százalékunknak volt három munkahelye, s mindjárt ezt követően (23 százalék) csak egyet jelölt meg. Így egyáltalán nem számít ritkaságnak az, ha valaki 20 évnél többet töltött el egy munkahelyen. Ez többekre vonatkozik azok közül is, akik egynél több helyen is dolgoztak.
Nem voltunk tehát nagy “vándormadarak”. Az egy munkahelyen eltöltött tíz-tizenöt-húsz vagy annál több év mutatja – az esetleges kényszerhelyzeteket leszámítva, amiről viszont senki sem számolt be –, hogy megtaláltuk helyünket az adott körülmények között. Ez igaz lehet azokra is, akik ennél rövidebb időt töltöttek azonos helyen, mert a munkahely-változtatások egy részénél nyomon követhető a folyamatos emelkedés is.
Ebből is adódik, hogy társaink közel fele (43 százalék) nem változtatta élete során lakóhelyét, nem költözött más településre. A másik 57 százalék is csak kétfelé mutat, nagyjából fele-fele arányban. Egy részük Budapestre került, mások a Kiskunfélegyházát körülvevő településeken mozogtak vagy telepedtek le véglegesen. Közülük legtöbben a megyeszékhelyre, Kecskemétre költöztek át. Ettől csak két eltérés van: egyikünk Debrecenben, másikunk Miskolcon él.
Többségünk megmaradt tanult vagy az első munkahelyek adta lehetőségek által kialakult szakmájánál. Pályamódosításra csak néhány esetben került sor. Ezek között mindössze egy kényszerpálya volt.3 A pályamódosulások között voltak “kisebbek”, de az egyén szempontjából nagyon is jelentősek: postatisztből adminisztratív dolgozó, majd tantárgyszervező lesz, vagy irodai munka cserélődik idegenforgalomi tevékenységre, majd szakszervezeti munkára. De voltak olyanok is, akik a felsőfokú végzettség szerinti pályát módosították. Így lett jogászból rendőrtiszt, tanárból népművelő, majd filmes, de a leglátványosabb pályamódosulás talán mégis az, amikor egyikünk közgazdászból tengeri hajóskapitány lett.
A munkában töltött évek eredményességét, eredménytelenségét nagyon nehéz lemérni. Az egyes munkahelyeken elért beosztásokat sorba rakva azonban az a kép alakult ki, hogy összességében majd mindenki kisebb vagy nagyobb mértékben, de magasabbra jutott, ha úgy tetszik: sikeres volt a pályája. Igazolja ezt a felsőfokú végzettséget nem szerzett társainkról szóló, minden csoportosítás nélküli kis felsorolás: munkatársból postavezető, adminisztrátorból főkönyvelő, nyilvántartóból részlegvezető, munkatársból üzletvezető, adminisztrátorból főelőadó, beosztottból csoportvezető nővér, pénztárosból osztályvezető lesz. Vannak olyanok is, akiknél nem a beosztás, hanem a szakmán belüli, de egyre fontosabb intézményekben való munka jelzi az előrehaladást.
A felsőfokú végzettségűeknél egy kicsit nehezebb ennek a képnek a megrajzolása. Vannak egyértelműen előre mutató pályák. A beosztott mérnökként kezdő ma ugyanannak a cégnek a vezérigazgatója. A gyártástechnológusként kezdő fizikus főmérnök lett, később – más cégnél – elnök-vezérigazgató. Aki a filmes pályára került, osztályvezetőként kezdett, majd cége igazgatójaként ment nyugdíjba. Közgazdászból tengerésztisztté vált társunk is végigjárt néhány ranglétrát, míg I. osztályú hajóskapitány lett. Nyilvánvalóan ebbe a körbe tartozik a kórházi segédorvosból egyetemi tanárrá és klinikai igazgatóvá érett társunk. Ugyanígy ide kell sorolnunk a másik közgazdászt is, aki eljutott egy országos bank ügyvezető igazgatói székébe. Ezeket a példákat a közfelfogás szerint sikeres pályafutásoknak kell elkönyvelni.
De sikertelen-e az a pálya, mondjuk egy pedagógusé, aki nem volt “még igazgatóhelyettes sem”, vagy az, amely (pl. egy háziorvos) önmagában sem hord különösebb előmeneteli lehetőséget? Ezeknél a sikert/sikertelenséget másként kell mérni, mint ahogyan az előző példák mögött is megbújhatnak sikertelenségek és kudarcok is.
Objektív mutatók hiányában az önértékelésekre és önvallomásokra támaszkodom, amelyek éppen szubjektivitásuk miatt leginkább képesek az érintettek tényleges érzését megfogalmazni pályájukról. Azoknak, akik esetleg egy pálya sikerét csak az előmenetelben mérik, idézem a következő, megindítóan őszinte és szép mondatot: “Egyenletes volt a pályám. Előre haladtam és nem felfelé.”
Ugyanezt a gondolatot más is érzékeltette: “Nekem nem volt »pályám«, és nem is törekedtem rá.” Más megfogalmazásban, de hasonlít ehhez “a nagy átlag szerint éltem és dolgoztam” megközelítés is. Legvilágosabban talán egyik tanár társunk fogalmaz: “Általános iskolában tanítottam beosztott nevelőként. Tipikus példája vagyok a »nemzet napszámosá«-nak.”
Mindenképpen ide kell sorolnom azt is, ami nincs ugyan leírva, csak éppen látni lehet, ha arra jár valaki. Egyik (tanár) társunk iskolájának földszinti folyosói azokkal a tablókkal, érmekkel és oklevelekkel vannak kitapétázva, amelyeket tanítványai nyertek – többnyire országos – versenyeken. Joggal írja tehát pályaválasztásáról: “sikeresnek” tartom.
Arra a kérdésre, hogy milyennek ítéli meg pályaválasztását, ketten úgy válaszoltak, hogy “rossz”-nak, “sikertelen”-nek. (Ketten nem feleltek. Nagy valószínűséggel, más kérdésekre adott válaszaik alapján, ők is ezt a csoportot erősítik.)
A rosszabb “osztályzatok” megfogalmazásai: “Megfelelőnek.” “Jobb is lehetett volna.” “Sikertelennek, de ma már tudom, hogy a betegség terhét cipelve, abszolút szakmai maximumot nyújtottam.” A pályaválasztással “semmi baj nem volt. A folytatás maradt el” – írja más.
Ennél jobb minősítések, de nem igazán jók: “Akkor jónak (láttam), mai szemmel viszont másként látom.” “Az adott körülmények között nem volt rossz.”
A többség véleménye: “Jól választottam a lehetőségeim szerint.” “A lehető legszerencsésebben alakult így.” “Helyesnek – azt csinálhatom 36 év óta, amire születtem.” “Jónak.” (Hatszor ismétlődik másoknál is.) “Sikeresnek.” “Azt csináltam egész életemben, amit szerettem. Most is mindem gondolatom az iskola.” “Hivatásomnak tekintem.” “Jól döntöttem akkor, amikor nem orvos, hanem bölcsész lettem.” “Elégedett vagyok.” “Jó, nagyon sok elismerésben volt részem.”
Így látják azok is, akik nem tudatosan választották későbbi pályájukat: “Én idecseppentem, ez nem volt pályaválasztás. Ha az lett volna, azt mondanám, jól választottam.” “Bár nem választottam, de nagyon sikeresnek tartom.”
Életünk egyik nagyon fontos döntésével többségében elégedettek vagyunk. De nemcsak mi mondunk ítéletet pályaválasztásunkról és végzett munkánkról, hanem az a közeg is, amelyben élünk.
A társadalmi elfogadottság egyik formája látszik abban, hogy többségünknek megadatott – különböző lépésekben és nagyságrendekben – az előrejutás lehetősége a munkahelyeken. Ha feltételezem, hogy nem voltunk mindannyian karrieristák, akkor észre kell vennünk, hogy egy csoportvezetői, osztályvezetői, igazgatói vagy professzori kinevezés mögött ott van az előző időszak tevékenységének elismerése is. (Ettől természetesen még bárki érezhetné magát sikertelennek, ha úgy látja, nem kapta meg azokat a lehetőségeket, elismeréseket, amelyeket megérdemelt volna.)
Az elismerés egyik formája a kitüntetés is. A harmincegyből huszonnégyünk mondhatja, hogy rendelkezik ezek valamelyikével. Akinek van, annak általában több is van. A felsorolások között legtöbbször a közvetlen munkahelytől kapott “Kiváló Dolgozó” kitüntetés szerepel. Ezek mellett több esetben található többszörözésre utaló jel. Ennek magasabb fokozataival is rendelkezünk. Vannak miniszteri dicséretek, miniszteri kiváló dolgozói kitüntetések, egyéb miniszteri kitüntetések (Kiváló Tanító, Szocialista Kultúráért), Munka Érdemrend, speciális elismerések (Semmelweis-érem, Kiváló Feltaláló, Pro Urbe kitüntetés) és külföldi érdemrend is. Professzor társunk elmondhatja, hogy szakterülete hazai és közép-európai társaságának elnöke is.
Kitüntetéseinket azonban nem ítéljük meg túlságosan pozitívan. Öten azt válaszolták, hogy ma “nem” fontosak. Ugyanilyen röviden és ugyanennyien válaszoltak úgy, hogy “igen”, fontosak. A negatív tartalmú vélemények szerint “nem, mert akkor akárki megkaphatta”, vagy “sablonos volt. Anyagilag ezzel méltányoltak.” “Csak a Kiváló Feltalálóra vagyok büszke – írja más –, a többit az üzemi négyszög kényszerült adni.”
Átmeneti vélemények szerint “ma nem, akkor igen”. “Ma már nem – írja egyikünk –, hisz ezek nélkül is becsülettel végeztem mindenkor a munkámat.” “Most – írja más – nyugdíjas fejjel és mai szemlélettel nézve, nem tartom lényegesnek, de akkor, a maga idején igen, és jó érzés volt tudni, hogy elismernek.” Van politikai megközelítésű vélemény is, amely szerint a “rendszerváltás eltörölte a jelentőségüket véglegesen. Akkor elismerésnek vettem. Nem kérkedtem velük, de büszke voltam arra, hogy elismernek.”
Már a pozitív oldalra vezet át e rövid vélemény: “Nem, de jó érzés.” Pozitív oldalról is megfogalmazódik ugyanez: “Jó gondolni rá.” “Nem fontosak – írja egyikünk –, »csak« szeretem őket. Sok-sok vasár- és ünnepnapi, hajnali és késő esti munka van e kitüntetések mögött.” Más is így látja ezt, amikor azt írja: “Igen. Megdolgozott, megtisztelő elismerésnek fogadtam.” Egy kis büszkeséggel megfogalmazott vélemény szerint “mindenképpen [fontosnak tartom ma is], mert az én pályámon rangot, elismerést jelentett.” S végül egy politikai indíttatású vélemény a pozitív oldalon is: “Igen, mert az Antall-kormány művelődési minisztere írta alá.”
Kérdés, ezek a pillanatok voltak-e pályáink csúcspontjai?
A csúcspontra és a mélypontra vonatkozó kérdésekre nyolcan egyáltalán nem feleltek, s voltak, akik azt írták, hogy “különösebb csúcsot megjelölni nem tudok”, de az utána tett egy-két megjegyzésből az világlik ki, nem elégedetlenek pályájuk alakulásával. Egyik már idézett mondatra: “Egyenletes volt a pályám. Előre haladtam és nem felfelé” rímel egy másik megfogalmazás is: “Az én életpályám nagyon kiegyensúlyozottan haladt. Nem voltak sem csúcsok, sem mélypontok.”
Az előző válaszokkal szinkronban csak egy azonosítja a csúcsot a munkahelytől kapott kitüntetéssel. A legtöbben – érthető módon – az általuk elért legmagasabb munkahelyi beosztásban látják azt. Ez persze igen különböző szinteket jelenthet, a főelőadói beosztástól a csoport vagy osztály vezetésén át az ügyvezető igazgatóságig vagy az egyetemi tanári kinevezésig. Közös azonban, hogy az általa elért szintet mindenki – a társadalmi rangsortól függetlenül – sikernek tartja, s egyetlen esetben sem jelenik meg ennek ellenoldala, azaz kudarcélménnyel párosulva nem fogalmazódik meg, hogy ennél többet is elérhettem volna, ha.
Viszont többen vallják azt is, hogy nem az elért legmagasabb beosztásban, hanem valami másban látják a csúcsot. Van, aki egy alacsonyabb beosztásában végzett munkáját tartja annak, “mert akkor igazán az élet sűrűjében voltam, sokirányú munkával és emberi kapcsolatokkal, s ez volt életem leginkább alkotóképes periódusa is” – írja. Mások kifejezetten tartalmi kérdést jelölnek meg akkor, amikor arról írnak, hogy választott – szűkebb – szakmájuk az ő pályafutásuk alatt és közreműködésük mellett lett elismerten önálló terület, vagy fejlődött erőteljesen. Hajóskapitány társunk sem magát a beosztást, hanem egy meghatározott – megfogalmazása szerinti “szuperhajón” – betöltött kapitányi posztját tartja annak. S volt olyan is, aki társadalmi tevékenységét, a szakmai szakszervezet országos szintjén – nem főállásban – betöltött tisztségét. De voltak olyanok is, akik egy folyamatot tartanak annak. Azt, hogy – beosztástól függetlenül – egy adott területen, vagy adott munkahelyen dolgozhattak.
Természetesen voltak pályáinknak sikertelen pillanatai és szakaszai annak ellenére is, hogy tíz társunk felelt nemmel erre a kérdésre, azaz nem érez ma sem mélypontot. Egyikük így fogalmaz: “mélypontja nem volt, de nehéz időszakok igen”, vagy ahogyan másikuk írja: “nem jelentős, de volt”.
Hogy mi volt jelentős, vagy mi nem, természetesen szubjektív kategória. Egyikünk, akiről tudjuk, hogy orvosi pályáján volt egy pályáját veszélyeztető, s csak nehezen tisztázott ügye is, egyértelműen nemmel felelt erre a kérdésre. Másikunk viszont annak tart egy igazságtalan elbocsátást is.
Vannak természetesen kifejezetten egyéni, pl. betegséggel összefüggő gondok, de többnyire munkahellyel vagy munkavégzési nehézségekkel kapcsolják össze a mélypontokat.
Társadalmi kölcsönhatásaink természetesen nem korlátozódtak a munkahelyi, munkavégzési kérdésekre. Mennyire vállaltunk pl. társadalmi feladatokat, megbízásokat?
Öten nem, négyen pedig “nem”-mel válaszoltak arra, hogy volt-e társadalmi elfoglaltságuk. Huszonketten “igen”-nel, azaz valamivel több mint kétharmadunknak volt valamilyen társadalmi megbízatása vagy tisztsége. Társadalmi tevékenységeink területei között nagy fölénnyel vezet a szakszervezeti munka. Ezt tízen jelölték meg. A szerepvállalás általában az adott közösség bizalmi pozícióját jelentette, de volt közöttünk munkahelyi SZB-titkár és magasabb szakszervezeti funkciót betöltő is. Többen dolgoztak szülői munkaközösségekben. Volt, aki társasházi megbízatást vállalt, s volt, aki tanyai önképző kört vezetett, vagy úttörővezetőként tevékenykedett, de volt közöttünk horgászszövetségi elnök, tanácstag is. Volt, aki a Népi Ellenőrzési Bizottság vagy a Hazafias Népfront munkájában vett részt, és volt alapszervezeti KISZ- és alapszervezeti MSZMP-titkár is.
A mai közhiedelemmel ellentétben mindössze öten fogalmaztak úgy, hogy nem szerették ezeket a megbízatásokat. Egy társunk írta, hogy “elfogadtam”, ketten pedig beismerik, hogy kezdetben szerették megbízatásukat, később azonban értelmetlennek látták. A társadalmi munkát vállaló 22 társunk kétharmada (14 fő) azonban ma is azt mondja, hogy szívesen, örömmel tett eleget azoknak. Ez némiképp arra enged következtetni, hogy nem álltunk mereven szemben társadalmi (és bizonyos fokig politikai) közegünkkel.
Hivatalosan manapság nem illik sem vallási, sem politikai jellegű kérdéseket feltenni, de megkerülhetetlenül hozzátartoznak életünkhöz.
Születési időpontunk és gyerekkorunk részben a világháború árnyékában, részben pedig – s ennek nagyobbik része iskoláskorunkra esik – az ötvenes évek kemény diktatúrájában telt el. 1956-ban voltunk harmadikos gimnazisták. A hatvanas évek elején, első munkahelyeinken próbálgattuk szárnyainkat, vagy az egyetemek, főiskolák padjaiban ültünk. Igazán felnőtté (befejezett iskolák, munkahely, család, gyerek) a hatvanas évek vége felé váltunk, majd huszonöt-harminc éves munka után, 50 évesen éltük át a rendszerváltást. Az ezredfordulón már mindannyian elértük a nyugdíjaskort. Akár akartuk, akár nem, bőven volt részünk az eltelt évek alatt politikai és társadalmi változásokban is. Természetesnek tartom, hogy valamilyen módon mindannyiunknak kialakultak állandó vagy változó nézetei ezekről a kérdésekről is.
A vallásosságra egyértelmű választ kaptam, mivel senki nem kerülte meg a kérdést. Tizenegyen nem tartják magukat vallásosnak, négyen csak részben, tizenhatan pedig egyértelműen azok. A gyökerek alapvetően a gyermekkorra nyúlnak vissza, mert e tekintetben alig volt változás életünk során. Mindössze egy-egy esetben fordul elő, hogy valaki gyerekkori vallásosságát elhagyta, illetve ennek fordítottjaként felnőttkorban vált azzá.
A politikához való viszonyunk, politikai nézeteink, álláspontjaink már sokkal összetettebbek. Arra a kérdésre, hogy politizált-e, volt vagy most tagja-e valamelyik politikai pártnak, négyen nem válaszoltak. Tizenkilencen nemleges választ adtak (a lányok némileg nagyobb arányban, mint a fiúk), s heten mondták azt, hogy politizáltak. Ez a 23 százalék nem magas arány.
Többen úgy érezték, meg is kell indokolniuk, miért nem politizálnak. Indokaikból egyértelműen a kiábrándultság szól. Egyikük úgy fogalmaz, hogy “gyűlöli” a politikát, s ezt folyamatos csalódásai alakították ki benne. Más még keményebb: “utálom őket, mert csak a saját hasznukra dolgoznak”. “Régen egy párton kívüli voltam, most meg több párton kívüli!” – fogalmazza meg másik társunk. A leginkább elkeseredett, kiábrándultságot tükröző vélemény szerint az “értelmiségi – ha az – kiabál, visít, sír vagy kritizál, de nem politizál”. Nem politizálnak, mondják, de véleményük már egy bizonyos fajta politikai álláspontot tükröz, azaz csak formálisan tekinthetők “nem politizálóknak”.
A “van-e megfogalmazható politikai állásfoglalása” kérdésre már az előbb idézetteken kívül is tizenhárman válaszolnak igennel. Az előzőleg nemleges választ adó csoport (19 fő) lecsökken tizenkét főre. Ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy aktívan politizált, hiszen ha nem értett egyet az előző rendszerrel, akkor érthető, de legalábbis elfogadható, hogy ezeket nem cselekvő módon képviselte. Egyikünk így ír erről: “Azelőtt [rendszerváltás] is volt [politikai] véleményem, de mint pedagógus ezt nem mondhattam volna ki. Elfogadtam az akkor megkövetelt nézeteket, és magamban máshogy éreztem. Most már hangosan is mondhatom: mi tetszik, mi nem tetszik.” “Nincs – írja más, megadva politikát elutasító véleménye okát is –, mert az általam ismertek nem elveik szerint léteznek, hanem érdekeik szerint változnak.”
A meghatározott politikai nézetűek meggyőződésének gyökerei a fiatal korra nyúlnak vissza. Néhányan a gyerekkortól, legtöbben a gimnáziumi évektől eredeztetik (négyen konkrétan is megjelölik 1956-ot), s csak a kisebbség (négy fő) teszi politikai nézeteinek kialakulását későbbi időszakra, a hetvenes évekre. Ezek alapjaikban időtállónak bizonyultak, mert mindössze egy válaszoló mondta azt, hogy élete során komolyan változtak nézetei.
Ha végignézzük az egyes kérdésekre adott igenlő válaszok számát, látjuk, hogy a konkrét politizálást heten vállalják, megfogalmazható politikai nézetről már tizenhárman nyilatkoznak igennel. Az utána következő kérdésnél (változtak-e nézetei) kiderül, hogy négyen a nem politizálók csoportjából is megerősítik, hogy volt/van politikai állásfoglalásuk. Nyugodtan ide sorolhatjuk a politikát elutasító álláspontjukat megfogalmazókat is. Így már helyrebillen a mérleg, kétharmadunknak mégiscsak van valamiféle politikai véleménye.
Akik vállalták, hogy van határozott politikai állásfoglalásuk, azok a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő szokásos skálán el is helyezték azokat. Nézeteiket öten a centrumba, négyen jobbközépre, hárman balközépre, ketten balra teszik. A szélsőségek egyik oldalon sem kaptak helyet, bár egyikünk – nem titkolt keserűséggel – úgy fogalmaz, hogy “a szélső (lenne), csak nem tudom, melyik oldalon”. Más társunk ezt a skálát viszont alkalmatlannak tartja nézetei elhelyezésére. Valószínűleg ebben is van némi kiábrándultság, hiszen így fogalmaz: “a skála pillanatnyilag nem alkalmas arra, hogy egy szimpatikus pontot kijelöljek rajta”.
Sokan szövegesen is kifejtik nézeteiket.
“Családomban – írja egyikünk, aki édesanyja révén megtapasztalta a málenkij robotot, majd később a padláslesöpréseket – mióta az eszemet tudom, nem volt kétséges, hogy melyik oldalhoz tartozunk. Nézeteim nem változtak, talán kevésbé vagyok naiv, de ez sem biztos. Még mindig elhiszem, hogy akadnak emberek, akik nem a pénzért és a hatalomért vállalják az ország vezető pozícióinak betöltését, hanem hogy jobbítsanak.” (A politikai skálán nem tudta határozottan elhelyezni nézeteit.) Ugyanide sorolható az a vélemény is, amely azt vallja, hogy “nem oldalakat választok. A mérsékelt, toleráns politikát szeretem. Inkább a liberális gondolkodást, de tisztelem a konzervatív nézeteket is.”
Egy jobbközépre helyezett vélemény tömör megfogalmazásban: “Feltétlen demokrácia, a hozzá tartozó szabadságjogokkal. Egészséges mértékű nacionalizmus (MIÉP-es túlzások nélkül), egészséges mértékű konzervativizmus.”
“Én azt vallom, hogy semmilyen szélsőségnek soha nincs létjogosultsága. Én magam középen állok” – mondja egyikünk. Centristának vallja magát az is, aki a “szélsőségmentes demokratizmus” híve. “A szocializmust nem igazán éreztem magaménak, a polgári demokráciát inkább” – írja később.
Van, aki indulatait sem eltitkolva, teljes kiábrándultságáról vall: “Megriadtam, elszomorodtam, félteni kezdtem a mindennapi embereket… A rendszerváltás első két éve, mondjuk 1992 után elvesztettem korábbi naiv hitemet a társadalmi bírálat hatásában, a változás lehetőségében. Alapjában megroggyantam. Nem tudom, mit kezdjek a szép, de meddő humanista morállal. Csak a szúrni, vágni, ütni – marad ultima ratio.”
A kiábrándultság hangján szól egy baloldali vélemény is, amelynek vallója külön is hangsúlyozta, hogy ez nem a szélsőbalhoz, hanem az (általa nagybetűvel írt) baloldalhoz tartozik. “Mindig a szegény emberek… pártján álltam… 56-ban, 17 évesen, már biztosan tudtam, hová tartozom. Politikai nézeteim nem változtak, és már nem is fognak. Azt már látom, hogy mit kellett volna másként tennünk, nekünk kommunistáknak. Késő bánat. Abban azért bízom, hogy nem a kapitalizmus a legutolsó társadalmi forma a világon. Kell, hogy kövesse egy igazságosabb, bárhogy hívják is majd.”
Két önmagát balközépre helyező így ír: “Baloldali beállítottságú vagyok. A szocialista párttal szimpatizálok. A nyolcvanas évek közepén magam is úgy éreztem, komoly változások szükségesek, de a rendszerváltás csalódást okozott számomra. Nem gondoltam, hogy egy ilyen társadalmat kell létrehozni, ahol csak a pénz, a hatalom a lényeg. Az esélyegyenlőség csak elméletben létezik.” “Legközelebb a szociáldemokrata eszmék állnak hozzám” – írja más, majd így folytatja: “Apám meggyőződéses szociáldemokrata volt. Ez alapvetően meghatározta baloldaliságomat. Tanulmányaim ezt elmélyítették, ugyanakkor megvilágították a problémákat, gondokat is. Így nem lettem elvakult… de baloldali. Most is az vagyok. 1968 törekvései ma is közel állnak hozzám.”
Semmiképpen sem vitatkozhatok e véleményekkel, nem lehet tisztem e kérdésben következtetések levonása sem. De azt meg kell állapítanom, szinte mindannyiunkban van ma már a politikával kapcsolatosan valamilyen mértékű csalódás, esetleg keserűség is. Ez többségünket elfordította a politikai szerepvállalástól. Ennek fényében érthető, hogy csak ketten jelezték, ma is tagjai valamelyik politikai pártnak.
Mivel életünk jelentős részét az egypártrendszeres “puha” diktatúrában éltük le, és megéltünk egy rendszerváltást is, nem látszik indokolatlannak feltenni azt a kérdést, hogy politikai vagy vallási okok miatt volt-e előnyben vagy hátrányban részünk.
Ketten nem, a többség viszont határozott “nem”-mel felelt. Azaz sem előnye, sem hátránya nem származott nézeteiből. Van olyan is, aki valószínűleg elvárta volna az előnyt, de – mint írja – “nem hiszem, hogy előnyt jelentett volna politikai elkötelezettségem. Ezt az is igazolja, hogy számosan betöltöttek az enyémhez hasonló beosztást olyanok is, akik sohasem voltak a rendszer hívei.”
Azok, akik úgy érzik, hogy valami hátrányos megkülönböztetés érte őket, igen különböző fajsúlyú problémákat vetnek fel. Ketten csak általánosságban fogalmaznak: “mint értelmiségi szülők gyermeke, hátrányos helyzetben voltam”. Másik társunk is azt mondja, hogy volt hátrányos helyzetben, ezért igyekezett “csendben maradni, nem hangoztatni” véleményét. Mivel konkrétumot nem írnak, feltehetően egyiküknek sem volt igazán komoly megkülönböztetésben része.
Hatvanévesen inkább egyéni kis sérelemnek tűnik, amikor egyikünk azt emlegeti fel, hogy “a gimnáziumban nem lehettem KISZ-tag”. Van viszont olyan is, aki úgy véli, “mivel nem voltam párttag, ezért volt olyan állás, amit nem kaphattam meg”.
Öten mondhatják el, hogy komolyabb hátrány érte őket. Ketten írják, hogy politikai okok miatt nem jelentkezhettek egyetemre. Mindkettőjüknél a családi háttér volt az ok. (Később mindketten tanultak.) 1956-os következményekkel csak egy társunk találkozott. Az ügy nem volt igazán jelentős, de őt a vizsgálat, házkutatás nagyon megrázta. Már tanár volt. Az ügyet fegyelmivel lezárták, kimaradt egy “kötelező” előléptetésből.
Az előzőeknél lényegesen nagyobb következményekkel járt, egy egész életet alakított át egyik társunk esete, aki úgy látja, hogy “egyetemi kizárásom egyik oka a KISZ-hez való viszonyom volt”. Másik esetben egy pálya záródik le keserű szájízzel, mert mint egyikünk írja: “Hátrányba a rendszerváltás után kerültem. Nyugdíjazásom, pontosabban munkahelyemről való eltávolításom oka egyértelműen politikai jellegű volt.”
Mindezek ellenére az összkép azt mutatja, hogy életünk közvetlen alakulásába a politika csak ritkán szólt bele, s amikor megtette, az akkor sem járt – a legtöbb esetben – durva következményekkel.
Az évek során egzisztenciálisan is rendeztük életünket. Különösebben nem gazdagodtunk meg, de biztosítottuk magunknak és családunknak az elfogadható életteret, s talán életszínvonalat is. Tizenketten élünk családi házban. Ezek többsége háromszobás vagy annál nagyobb, mindegyiknek van kisebb-nagyobb kertje is. Tizenkilencen lakunk a társasházak valamilyen formájában. A lakások nagysága 1,5 (lakótelepi) szobától 120 m˛-ig terjed, de valamennyi megfelelő komfortfokozatú. Legtöbb a két-, de majdnem ennyi a 2,5–3 szobás is. Közülünk húsznak volt vagy van jelenleg is autója, kilencnek valamilyen nagyságú telke és nyaralója is.
Ahhoz képest, hogy életünk nagy részében elég nehezen lehetett eljutni külföldre, viszonylag sokat utaztunk a világban. Csak ketten nem jártak az ország határain túl. Legtöbben 5–10 országba látogattak el, de vannak, akik szinte világutazóknak számítanak, 20-nál is több országban voltak. Általában Európában jártunk. Távolabbi vidékekre már csak a tényleg nagyon sokat utazó 4-5 társunk jutott el.
Mindeközben változatlanul hadilábon állunk a nyelvekkel. Közép- és felsőoktatásunk akkori rendszerének nagyon komoly hiányosságát a mai napig nem tudtuk pótolni. Tizennyolcan vallják magukról, hogy nem beszélnek a magyaron kívül egyetlen nyelvet sem. Harmincegyünkből mindössze hatan mondhatják magukról, hogy képesek az anyanyelvükön kívül más nyelven is megfelelő szintű kapcsolatot teremteni. Nem véletlen, hogy a nyelvtanulásról ma már többen mint “elhalasztott lehetőségről” beszélnek.
Mi már átlagosan egy gyerekkel kevesebbet neveltünk, mint szüleink. Az ő életükben jelentős szerepet töltött be taníttatásunk. Nekünk és testvéreinknek igyekeztek megadni a tanulás, sőt a továbbtanulás lehetőségét. Szüleink és a mi viszonylatunkban nagymértékű és egyenes irányú volt a felfelé törekvés. Tendenciájában egyformán erős minden csoportban, hiszen az értelmiségi családokban teljesen megőrződött az értelmiségi státus, a középfokú végzettségű családoknál is 80 százalék feletti a magasabb képzettség. Az előrelépés leglátványosabb az alacsonyabb végzettségű családoknál, ahol nemcsak az egy, hanem a két lépcsőfokkal való (majdnem egynegyed!) feljebb lépés is megfigyelhető. 60 százalékunk csak egy lépcsővel lépett ugyan feljebb, de ez így is azt jelenti, hogy felsőfokú végzettségű társainknak több mint fele (59 százalék) képviseli családjában az elsőgenerációs értelmiséget.
A mi gyermekeinknél az előbbre jutásban értelemszerűen már csak az egy fokkal való előrelépés maradt, de megjelenik a visszalépés lehetősége is.
48 gyermekünk közül hatan jelenleg még tanulnak. Az általános iskola elvégzése után csak egy gyermekünk nem tanult tovább. Nyolcan szakközépiskolai vagy gimnáziumi érettségi vizsgát tettek. A legtöbben azonban főiskolai vagy egyetemi végzettséget szereztek.
Szüleinknél még az ipariskolai, a négy polgári, illetve az az alatti végzettség volt a domináns (73 százalék). Középiskolát 11 százalék végzett, felsőfokú végzettsége 16 százaléknak volt. Testvéreinknél az első csoport (szakmunkás vagy az alatti) 15 százalékra csökken, domináns a középiskola (50 százalék), de már 35 százalékra nő a felsőfokú végzettség. A mi esetünkben viszont már a felsőfokú végzettség kerül túlsúlyba (55 százalék). Gyermekeinknél pedig egyértelműen a felsőfokú végzettség (79 százalék) a meghatározó, a többi már egyáltalán nem jellemző.
Hat kivételével, akik még tanulnak, már a saját útjukat járják. 48 gyermekünk közül huszonnégyen már házasságot kötöttek, de vannak olyanok is, akik már első házasságukon is túljutottak. A házasok közül csak hárman nem rendelkeznek még önálló lakással, de az egyedül élők közül is többnek már saját lakása van.
Házastársi viszonyaikban a miénknél is erőteljesebben dominál az azonos iskolázottságúak kapcsolata, csak ritkán fordul elő, hogy a házastársnak alacsonyabb végzettsége van. Náluk is megfigyelhető a szülőhelyhez vagy a gyermekkorhoz fűződő kapcsolat. Többségük a szüleivel azonos településen él. Látszik azonban, hogy számukra már tágul a világ, lakóhelyeik már nagyobb szóródást mutatnak, bátrabban mennek távolabbra is. Néhányan egészen messzire: Dániába, Finnországba, az Egyesült Államokba. Koruk függvényében pályájuk kezdetén vagy első szakaszában vannak, de már többen sikeresnek mondhatók, választott területükön már többen töltenek be közép- és felsővezetői szinteket is.
Növekszik az újabb nemzedék is. Huszonegyünknek már van egy, kettő vagy három unokája (összesen 36). De gyermekeinknek jelentős része még nem kötött házasságot, így ez a szám minden bizonnyal még nőni fog. A jelenlegi helyzet szerint ugyanis az ő családmodelljükben már magasabb (1,7) az átlagos gyermekszám, mint a miénkben volt.
Ez a felmérés az évezredfordulón, 2000 végén készült. Ekkor már a legfiatalabbak is betöltötték 60. életévüket. Többségünk nyugdíjba is ment, mindössze öten vannak, akik még nem éltek ezzel a lehetőséggel.
A hatvan év mindenképpen azt jelenti, már túl vagyunk a delelőn. Ez feljogosított bennünket arra, hogy készítsünk egy kis számvetést. Négy egymást kiegészítő kérdéssel próbáltam segíteni azt, hogy nézzünk szembe életünkkel, valljuk meg önmagunknak véleményünket életutunkról, eredményeiről és hiányairól, s végül adjunk magunknak osztályzatot is.
A választ csak egyetlen társunk tagadta meg. A többiek közül is csak kevesen voltak szűkszavúak.
Mit tennénk másként? Viszonylag kevés dolgot. Néhány családi nehézségen túl első helyen a tanulás szerepel. S ezt nemcsak azok írták, akik nem tanultak tovább, hanem azok közül is többen, akiknek diplomájuk van. Egyikünk szerint “a legnagyobb bűn, amit az ember saját maga ellen elkövethet, az, ha nem teljesíti ki saját képességeit”. A tanulás központi témája a nyelvtanulás, amelyet mindenki nagy hiányként élt meg. A másként tennék valamit megfogalmazások többsége nem az életben elszenvedett kudarcok vetülete, nem kapcsolódnak össze a sikertelenség tudatával. Többen egyértelműen is megfogalmazzák, hogy nem változtatnának semmit. Azért, mert “ahhoz más feltételek kellenének, mint amilyenek számomra adottak voltak”, vagy azért nem – írja más – “mivel eddig sem tőlem függtek a nagy dolgok. Nem tennék másként semmit.”
“Így nem gondoltam még át – írja egyikünk –, de talán néhány kordivatot nem vennék annyira komolyan… megpróbálnám jobban felismerni az igazán fontos dolgokat. De hát azt hiszem, ehhez kell a tapasztalat.”
Nagy, beteljesületlen vágyaink nem voltak. Többségben vannak azok, akik inkább megelégedettek. “Úgy érzem, amit szerettem volna, mindent elértem” – fogalmazza meg egyikünk. “Nincs olyan. Nem voltak nagyra törő álmaim” – mondja más. Valószínűleg nem csak a megfogalmazóra igaz a következő vélemény: “Amit nem értem el, azt magamnak köszönhetem. Nem voltak nagy egyéni céljaim, de ami történt, azzal elégedett lehetek.”
Többségében ez az alaphang jellemző az életutak értékelésére is. Egy volt csak, aki “kihagyta” ezt a kérdést. Hárman eltekintettek a magyarázattól, mindössze osztályzatot közöltek. (Érdekes módon egyik sem volt rosszabb közepesnél.)
Voltak nagyon rövid válaszok: “Nem mindig sikerült úgy, ahogyan szerettem volna.” “Jól ment, kisebb zökkenőkkel.” “Sikeresnek [tartom], azt csináltam, amit szeretek.” De volt, aki csak ennyit írt: “Nehéz volt.”
Sok bővebben kifejtett vélemény túlságosan személyes ahhoz, hogy idézzem. Néhány jellemzőt azonban igen, hogy a következtetések így is levonhatóak legyenek:
“Életutamat átlagos életútnak tartom, azonban nem panaszkodhatok. Lehetőségeim korlátozottak voltak.”
“Vegyes. Diplomásként soha nem ismertem volna meg ilyennek a való életet, mint annak híján. Volt nagyon sok szép, sőt gyönyörű mozaik, de másnak nem kívánt, ócska, »szörnyűséges« mélypont is. Ebben a… kocsmában voltam csapos, voltam vendég.”
“Az adott kereteken belül elértem az elérhetőt, de magasugrás közben a hátizsákomba csempészett kövek voltak. Úgy látom ma, hogy a szellemi kalandban mégis vittem valamire.”
“Elégedett lehetek. Ipari tanulóból sikerült egy szép pályát végigfutni. Csak a jelenlegi helyzet miatt nem 5, csak 4,5.”
“Alapjában véve igen szerencsésnek. Jelentősebb konfliktusok nélkül, folyamatosan haladtam előre és feljebb, bár minden lépcsőfokot végigjártam. De ez jó is volt.”
“Nehéznek, de csodálatosnak. A Teremtő útját jártam és járom. Sok mozzanat van, melyeket nem úgy akartam, ahogyan történt, de elfogadtam és becsülettel végrehajtottam. A sikereimet mindig kísérték az irigyek ármánykodásai. Nehéz küzdelemre kényszeríttettek, de nem tudtak legyőzni.”
Az életutakra adott saját osztályzataink között hat jeles, egy négyötöd, tíz jó, egy háromnegyed, tíz közepes, egy kettes szerepel. Két társunk nem adott értékelést. Az osztályzatok átlaga: 3,79, azaz jó.
Ez összecseng a leírtakkal. Felnőttkori negyven évünk körülményei között megtaláltuk helyünket. Céljaink többségét elértük, megvalósítottuk legtöbb elképzelésünket a munkánkban és a családi életben is. Életünk nehézségei, mélypontjai áthidalhatóknak, megoldhatóknak bizonyultak. Pályáinkra inkább az előrehaladás, mint a stagnálás vagy a visszaesés jellemző. Inkább voltunk sikeresek, mint sikertelenek. Ma már, talán a korunkból eredően, nincsenek igazán nagy céljaink a következő évekre. Még néhány utazás, tudásunk átadása utódainknak, munkáinkkal kapcsolatos feladatok jó szintű elvégzése az, amely előttünk áll. Legfontosabbnak azonban többségünkben gyermekeink, legfőképpen unokáink életének segítését, lehetséges kiteljesítését tartjuk.
Ahogyan egyikünk fogalmaz: “a legöregebb már én vagyok. Köztem és a halál között már nem áll engem védeni senki. Szülők, nagyszülők, mind elmerültek az időben.”
1
A teljes, 51 fős évfolyamból még tízen szereztek felsőfokú képesítést. Közöttük három-három mérnök, jogász és orvos, egy tanár található.2 Doktori címet – az orvosokon és jogászokon kívül – csak egy közgazdász szerzett. Tudományos munkát általában nem végeztünk. Kiadott publikációval kevesen rendelkezünk, s nem igazán nagy horderejű írásokról van szó. Egyikünk megjegyzi ugyan, van már olyan is, amely “megérte, hogy lábjegyzet lett belőle”. Jelentős tudományos pályáról orvosprofesszor társunk számolhat csak be, akinek nevéhez 120 tudományos közlemény, 20 tudományos film, 6 könyv, akadémiai doktorátus fűződik.
3 Annál a társunknál, aki kénytelen volt idő előtt elhagyni az egyetemet. Neki valóban keményen meg kellett küzdenie azért, hogy ismét magára találhasson, kialakíthasson egy más életvonalat.