A Mozgó Világ szerkesztőségi díját idén – nyílt szavazást követően – Majsai Tamás teológus-történész novemberi számunkban közölt tanulmánya, a Jézus átvilágít, de pénzt nem ad című írása nyerte el. Indoklásul egy régen feledésbe merült normatív hármas kategória-rendszer direktíváit hívtam segítségül, és egyúttal elnézést kérek Takács Ferenc barátunktól, merthogy a zsdanovista fogalmak újrahasználhatóságának örömével ő ajándékozott meg bennünket egyik kritikájában. A kategória-rendszer úgy szól, hogy egy mű akkor jó, ha tanít, nevel, szórakoztat. E kritériumoknak Majsai tanulmánya kiválóan megfelel az alábbi okokból:
Tanít, mert az írásba sűrített információs erő a cikk utóélete során majdhogynem anyagi erővé vált. Egyházaink – s közülük kitüntetett helyen a református –, vezetőik – s közülük kitüntetett helyen a harcos püspök, idősebb Hegedűs Loránt – ideológiai portréjához oly körültekintően argumentált adalékkal járult hozzá, hogy talán az írás megjelenését követő héten tartott zsinat döntéshozói sem tudták e tények hatása alól kivonni magukat. A tények alól, amely leginkább a lelkész vezető 1970-ben, gyülekezete előtt elmondott laudáló beszédének szöveghű közlését tartalmazza. S történt, ahogyan történnie kellett: a szolgálatnak és az aktuálpolitizálásnak a különválasztásáról a grémium legalább egy elvi állásfoglalást hozott. E fontos ismeretterjesztő tanítás magja szerencsére oly jó pillanatban hullott termékeny talajba, mintha a szerző különös időérzékkel mérte volna föl, hogy csak vékony idősáv áll rendelkezésére. Így írása még éppen belecsusszanhatott az ifjabb Hegedűs kirekesztést sürgető elhíresült írása körül keletkezett döbbenetbe, de még nem érte el a 168 Óra buja asszociációk keltésére esetleg alkalmas címlapjának konsternációt gyöngítő hatását. Éljen és virágozzék tehát a magból majdan kinövő fa, amely bűzös mocsarak rossz nedveit hivatott majd fölszívni.
Kiválasztott írásunk azonban nem csak tanít, de nevel is. Majsai Tamás egész személyiségét, a teológiát végzett ember professzionális hitét és az egyház sűrű rendszerének belső tudását helyezte letétbe, és tette kockára annak érdekében, hogy saját megszenvedett tapasztalásával mutasson példát olvasóinak. Szerinte az embernek – a hívő embernek is – van választása jó és vacak, igaz és álságos, okos és botor út között. Vagy ha választása nincs is, az öncsalás mákonyával nem kell feltétlenül élnie. A testes tanulmány lapjain tehát szép részletesen kibontakozik a mindenkori hatalomtól mindenkor függő magyar egyházak morális nyomorúsága, a jövő-menő rezsimek forgatagában eljátszott tragikomikus szerepük és az a sajátos magyar gusztustalanság is, amely ebből a kiszolgáltatott helyzetből píárosított morális tőkét akar összeguberálni.
Majsai konkrétan a református egyházról beszél, de figyelemmel kitüntetett intézményének baja még akkor is helyettesíthető bármely, úgynevezett rendszersemleges intézmény belsejében zajló kórral, ha róluk tapintatból ezúttal nem beszél. Ez a betegség úgy foglalható össze, hogy a magát autonómnak feltételező szervezet a gyönge hazai demokratikus viszonyok közepette képtelen a szubszidiaritás elvét érvényesíteni, azaz képtelen védekezni saját kompetenciasávján belül. Irgalomért, védelemért és főképpen pénzért mindig a felsőbb szinthez kell folyamodnia.
Díjazott írásunk azonban szerencsére nemcsak tanít, nevel, de szórakoztat is. Persze nem biztos, hogy mindenkit: találkoztam olyan olvasójával is, aki dührohamot kapott pressziőz szószedetétől, szerkesztő után kiabált hasábhosszúságú alá-fölérendelt mondataitól, és kikérte magának, hogy diszlexiára oly hajlamos korunkban efféle fáradság elé állítsák. Itt jegyezném meg, hogy magam a laudáció fogalmazásának alkalmával éppen negyedszer olvastam végig a szöveget, önöknek elég lesz talán két és félszer is, de higgyék el, megéri!
Ez a szöveg ugyanis rengeteg gyönyörűség forrása. Lehetne például így is fogalmazni. Első példa: a pártállam és egyház úgy élt együtt, mint úr és szolga, az utóbbi végül is feladta szabad akaratát, ahelyett, hogy kicsikart volna ebben-abban némi mozgást. Majsai viszont azt mondja, hogy “egyre kitapinthatóbbá váltak egy olyan status quo elfogadásának a körvonalai, amelyben az együttélés és a problémakezelés természetes konzekvenciája volt az egyházi autonómia és másság pozícióinak tudatos feladása versus az egyházak és érdekeiknek a politikai szférában való »békés« eszközökkel megvalósított infiltrációs, emancipációs tartalmú reprezentációja”.
Lehetne azt is mondani, hogy mi jogon szidja az egyház a bolsikat, amikor tegnap még dörgölőzött hozzájuk. Majsai viszont azt mondja, hogy “de van-e erkölcsi, intellektuális integritása annak, amidőn ma, immár alkotmányos védelem szélárnyékában egyazon logika és nyelvezet bevetésével hinti a kommunizmust fumigáló szóvirágait, amellyel a minap még laudálta azt, avagy amikor azt a szolgáló egyház elnevezésű (mellesleg nem csekély érdemmel rendelkező) integrációs és egyház-emancipációs theológiát ócsárolja, amelyért nemrégen még dicshimnuszokat zengett?”.
És lehetne azt is mondani, hogy a közelmúlt egyház elbitangolt: se népi kezdemények, se saját szervezeti hagyományok nem éltek, a többség viszont sajnos süvegelte a pártállamot, régebben pedig a nácikat és korábban is valamennyi felettesét. De így azért más a bukéja a mondatnak, hogy “facitje e kaleidoszkópnak egy alacsony populármutatójú alternativitás az egyik oldalon, s az a gyülekezeti és klerikus identitáskultúra a másik oldalon, amelyet a szocialista politikai és társadalmi tendenciák iránti kritikátlan, valamint az egyházvezetés politikai orientációját lényegileg nem megkérdőjelező, civil kurázsit nélkülöző alapmagatartás jellemzett”.
Ezek után szeretnék a szerzőnek feladni egy stilisztikai házi feladatot. Az anekdota egyik szereplője az a pártállami szereplő, aki végül is papi hivatását hátrahagyva a diplomáciai karrier csúcsáig, a külügyminiszterségig vitte. Másik szereplője egyik volt lelkésztársa, aki szemrehányta az új káder simulékonyságát és kompromisszumokra való túlzott hajlandóságát. Miniszterünk bibliai riposztban próbálta védeni magát, és helyzetéhez illőnek érezte idézni. “Mert bémene Dániel az oroszlánok közé.” “De nem azért – szólt a nem kevésbé emelkedett válasz –, hogy kinyalja azok seggit.”
De szeretném ezt a jelenetet egy igazi Majsai-féle körmondatban viszontlátni!