Idén másodszor kapom a megbízást, hogy tekintsem át a Mozgó Világ -ról, -ről rovatát, és csak megerősíthetem azt, amit emlékezetem szerint tavaly ilyenkor is elmondtam. A rovat szemlézése igazi élmény. Ráadásul hiánypótló – az én hiányaimat pótolja. Ha valamit az év során elmulasztottam – és ilyen persze adódik –, akkor most pótolhatom; a rovat ugyanis igen tisztes merítést kínál a magyar szellemi élet jelentős produktumainak ismertetéséből és kritikájából. A színvonal egyenletesen magas, és valójában nem annyira kritikákról, mint inkább kritikai elemeket is tartalmazó esszék sorából áll.
A névsor igen imponáló: Almási Miklós, Barna Imre, Berkes Erzsébet, Csányi Vilmos, Fáy Miklós, Győrffy Iván, Pető Iván, Rózsa Gyula, Takács Ferenc neve – hogy most csupán az állandó csapattagokat említsem – garancia a szakértelemre, amellyel választott tárgyukhoz közelítenek. És az alkalmi játékosok sem akárkik, például Szinetár Miklós (operafesztivál), Déry Attila (Nemzeti Színház). Amiként ez a névsor jelzi, hihetetlenül erős csapatról van szó. Valójában válogatottról.
Ebből a válogatottból Takács Ferencet választom, övé az idei Aranylabda.
Takács esszésorozata aktualitásokhoz, frissen megjelent könyvekhez kötődik, de nem azokat a műveket választja írásai tárgyául, amelyekért rajongani szokás.
Mintha harcias kettős fedezékben küzdene: sem az éppen érvényes kurzus által preferált opusokról nem ír, sem az úgynevezett irodalmi közélet által kötelező kűrnek és kötelező lihegés tárgyának tekintett művekről. Hanem azokról, amelyekről nem esik elegendő szó, holott nézete szerint méltók volnának rá. Így azután témaválasztásban és értékelésben egyaránt szuverén. Semmiféle kánont nem tisztel, ezért a kánonok nem is bénítják. Ettől hiteles. Én pedig olvasóként éppen ezt várom el egy recenziótól-kritikától-esszétől, és nem azt, hogy ha ránézek a recenzens és a recenzált nevére, már előre tudjam, mit fogok olvasni. A helyzet a mai szellemi közéletben leginkább így néz ki.
Takács írásmódjában, alkalmankénti fegyelmezett zabolátlanságában és tekintélytiszteletlenségében van valami szívderítően anarchisztikus beütés. És persze tetten érhetőek elfogultságai is. Olykor olyan, mint Móricka, akinek mindenről csak az jut eszébe – szakterülete, az angol–ír irodalom, Swift, Joyce, Beckett világa. Távoli és magas mérce – mindannyiunknak csak hasznára válhat, ha valaki alkalmanként eszünkbe idézi.
Minél szigorúbbá merevedik egy (érték)rend, annál jólesőbb, ha adódnak, akik tárgyilagos tiszteletlenséggel és elfogulatlan nyíltsággal közelítenek a szellemi produktumokhoz. Például Kassákhoz és Nagy Lajoshoz. A rendszerváltás óta nemigen esett szó róluk, a ma érvényes félhivatalos kurzus és a posztmodernen nevelkedett elit versenyt hallgat róluk. Ám most egy-egy új könyv kapcsán Takács újraelemzi őket. És talán egy kicsit önmaga képét is rajzolja akkor, amikor Nagy Lajos Tarján Tamás által szerkesztett kötete kapcsán azt írja a manapság nemigen emlegetett íróról: “zsigeri szocialista”.
Örömmel gurítom felé a -ról, -ről-válogatott Aranylabdáját. És azon túl, hogy idén minden tárgyszerű mérce szerint őt látom a legjobbnak, bennem is felébred a játékos. Aki nem hagyja ki a ziccert. Hiszen oly ritkán díjazhatja volt tanárát egy volt diák.