Mint az előző évek végén, most is újra átnéztem – át kellett néznem – a Mozgó Világ egész évi tanulmánytermését, és ez alkalmat ad némi általánosításra is. Nemcsak arra, hogy jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb, színvonalas dolgozatok egész sora jelent meg, hanem arra is, hogy van bennük, a “szellemiségükben” valami közös. Ezt próbálom a fenomenológia fogalmával kifejezni.
Így együtt olvasva egyenesen lenyűgöző hatást tett rám a vizsgált tárgy kezelésének közös módja. Úgy látszik elmúlt már a forradalmak és a rendszerváltások kora, amelyben a szenvedély erejének át kell sütnie a szövegeken. Igaz, a belső szenvedély most is megvan, de másként jelentkezik. Most egy fojtottabb, hűvösebb árnyalat uralkodik, amely a kitűzött tárgyat a jelenségtan szabályai szerint először is önmagában, minden kívülről bevitt szempont mellőzésével akarja felmutatni: mi az önmagában, mi a struktúrája, és mi a funkciója. (Ahogy ezeket a szabályokat Husserl ércbe öntötte. Vagy – hogy magyar szerzőre hivatkozzunk – Karinthy Frigyes fenomenológiai parancsa szerint: “vegyünk egy csonka kúpot”, és ezzel a világot osszuk két részre, a csonkakúpra, és rajta kívül minden másra. Husserl ugyanis ugyanezt mondta – kicsit persze árnyaltabban.)
Most már elmúlt egy kis idő 1990 óta is. Sok minden megváltozott, sok minden nem, és sok minden olyan láttatja magát újra, amiről már azt hihettük, nincsen. Nézzünk hát szembe saját magunkkal, saját társadalmunkkal és saját világunkkal. Én ezt a magatartást látom megnyilatkozni az egész magyar szellemi életben, és ennek hű tükre a Mozgó Világ tanulmányrovata.
Kiváló írások láttak napvilágot több tárgyban is. A legtöbb talán a politika-politológia tárgykörében, olyan jeles szerzők tollából, mint Ágh Attila, Csepeli György, Kéri László, Lengyel László, Ripp Zoltán. Ágh Attila például a demokrácia jelen világállapotának adja fenomenológiai elemzését, arról az oldalról nézve, amennyiben nem felel meg a fogalom elvont eszméjétől. Két válfajt különböztet meg így. Az egyik “csak” hiányos (deficites), ez jellemzi a fejlettnek tartott nyugati demokráciákat. A másik azonban sérült (defektes), tehát nemcsak nem teljes, hanem egyenesen eltér saját ideájától. Ilyen – mutatja ki – a “többségi politikának” az a “zsákutcája”, amelyet a mi jelenlegi kormányzatunk képvisel. Lengyel László hasonlóképpen fenomenologikus objektivitással rajzolja meg az őrület és ostobaság politikai megnyilvánulásait. Ugyanezt teszi Csepeli György a virtuális és valóságos tömegek megkülönböztetésével. Vagy Ripp Zoltán a politikai pártok és mozgalmak szövetségi kapcsolatainak tipológiájában. És – más műfajban, de szellemileg ugyanezen a vonalon – Rab László az Orbán-féle zsebszerződések elemzésében.
A történelmi dolgozatok is hasonló természetűek. Romsics Ignác “Dalmáciai levelei” például rövid esszéisztikus összegezését adja a 20. század magyar történelméről szóló nagyvonalú monográfiájának. Egy nem ideologikus történelmi koncepciónak, amely valóban a szerves fejlődés szempontjából finom és mértékletes analízissel értékeli az elmúlt száz év ellentmondásos történetét. Ormos Mária ez évben a harmincas évek gazdasági világválságának hazai reflexióját fedi fel, a mára utaló érvényességgel. Majsai Tamás írásáról csak azért nem szólok, mert róla még lesz szó.
A kultúra, a művészeti és a tudományos élet tárgykörében is vannak kiemelésre méltó dolgozatok. Kovalovszky Márta és Kovács Péter a modern magyar művészeti múzeum létesítésével kapcsolatos anomáliákkal foglalkozik, előbbi kérdőjellel, utóbbi felkiáltójellel a végén. Mrávik László folytatta nagysikerű sorozatát a képzőművészeti magán- és közgyűjtemények közötti jogi, tulajdonlási és eltulajdonítási viszályokról. Hetényi Zsuzsa bátor “posztteoretikus kiáltványa” az irodalmat védelmezi attól a magatartástól, amely az egyre szaporodó teoretikus koncepcióvárak bűvöletében már nem törődik a megírt mű emberi tartalmával.
Külön erős oldalát alkotják ennek a szellemi vonulatnak azok az elemzések, amelyek a jog oldaláról közelítenek. Ez azért is külön méltánylandó, mert bizonyos mértékig új dolog, legalábbis – ilyen mélységben – a Mozgóban. Idetartozik Halmai Gábor kiváló tanulmánya (A jog vagy a kormány uralma?), amelyben nyugodt tárgyilagossággal elemzi, hogy a jog és a politika “alrendszereinek” viszonya az elmúlt években milyen módon torzult el a kormány hatalmának növelése irányában.
Ideje kimondanom: úgy találom, hogy a 2001. évben Sajó András dolgozatát szeretném kiemelni a hasonlóan jók közül (akiknek sorából többen már korábban kaptak Mozgó Világ-díjat), mert egy rendkívül fontos témában, a korrupció ügyében újszerűen és igen karakterisztikusan képviseli a jelzett tendenciát.
Sajó András azt mutatja ki, hogy a korrupció, általánosítva az állami és üzleti szféra viszonyának egész témaköre ma gyökeresen új vonásokat mutat, az eddiginél is súlyosabbakat. Eddig a korrupció azt jelentette, hogy az üzleti és a politikai szféra egyes elemei között megengedhetetlen kapcsolat jött létre: az üzletemberek megvesztegettek egyes állami tisztségviselőket, és fordítva, az állami szféra egyes képviselői pozíciójukat kihasználva jogtalan anyagi előnyökhöz jutottak. Mindez azonban egy bizonyos mértéken alul még működési zavarként fogható fel. Most azonban arról van szó, hogy maga az állam lép fel azzal az eltakart, de voltaképpen nem is titkolt igénnyel, hogy az üzleti szféra jelentős részét (potenciálisan egészét) a maga szolgálatába kényszerítse. Nem az államhatalom klasszikusan diktatórikus eszközeivel, hanem zsarolással. Ezt nevezi zsaroló államnak és mint államformát szultanizmusnak.
Érdemes azon elgondolkozni, hogy miközben a demokráciának egy neve van – legfeljebb jelzőket használnak hozzá (például plurális, képviseleti vagy participatív demokrácia), a nem demokráciát számos kifejezéssel jelölhetjük (diktatúra, tirannia, monarchia, oligarchia, autoritarizmus, totalitarizmus, cezarizmus, bonapartizmus, egypártrendszer stb.). Elgondolkoztató, sőt elborzasztó, hogy a szerző a mi helyzetünk jellemzésére a szultanizmus kifejezését választja. Ez ugyanis az intézményesített korrupció “legmagasabb formája”.
Sajó András írása tárgyszerű és szakszerű mű. A szultanista, zsaroló állam az establishmentté emelt korrupció fenomenológiája. Nem kellenek hozzá szenvedélyes mondatok, hogy az olvasóban felébredjen a szenvedély. Ezért javasoltam, hogy a tanulmányok évi díját Sajó András dolgozata kapja meg. Távollétében is köszöntöm őt.