Amióta szolgálatába szegődtem a Mozgó decemberi estjeinek, szorongó izgalommal várom az esztendő utolsó számának megjelenését. Ekkor kell – és nagyon gyorsan – dönteni, hogy kit ajánljak a képzőművészeti díj elnyerésére. Előfordult, hogy már hónapokkal korábban rátalálni véltem az egyetlenre, ám ebben az utolsó pillanatban a jobbik érdekében mégis változtatnom kellett. Majdnem így lett most is. A fiatal Takács Márton rézmetszetei ugyanúgy elvarázsoltak a folyóirat oldalain, mint fél esztendővel ezelőtt, amikor a veszprémi Orbis pictus kiállítás alkalmából én laudálhattam díjnyertes kompozícióit. Aztán újra átlapozva a Mozgó számait, és mégis Hegedűs 2 Lászlónak a márciusban megjelent reprodukciói mellett döntöttem. A két teljesítményt azonban nem szeretném összemérni, méricskélni, hogy melyik “értékesebb” a másiknál – ahogyan e kettőt azzal a többivel sem, amelyekről szó sem esik; mert pontosabb vagyok, ha úgy fogalmazok, hogy Hegedűs 2 László képeit elsősorban fontosabbnak éreztem mindőjüknél.
Igen. Túl azon, hogy jónak tartom, és már nagyon régen szeretem Hegedűs 2 munkáit, fontosnak és elengedhetetlenül figyelemre méltónak tartom az újabb műveivel demonstrált pozícióváltását, úgy is, mint az utóbbi évtized képzőművészeti történéseinek egyik jellemző példáját. A huszadik század magyar és tágabban a kelet-európai művészete gyakorlatilag az első világháború megpróbáltatásai óta nem tudtak nem politizálni – képet festeni vagy szobrot csinálni – anélkül, hogy e gesztusukban nyilvánvaló szándékossággal vagy önkéntelen rejtőzködéssel pró vagy kontra ne viszonyultak volna a mindenkori hatalomhoz, illetve a mindenkori hatalom ideológiai, tartalmi és stílusbeli elvárásaihoz. Nem tudott kitérni ez elől – de talán nem is akart – Hegedűs 2 sem. A nyolcvanas évek végén készített fotómanipulációs sorozata A nagy fehérvári árvízről ironikus pontossággal mérte föl és “dokumentálta” a régi világ összeomlását. Az “árvíz” Hegedűs előtt tisztára söpörte a múltat: azaz nemcsak egy elviselhetetlen kor romos díszleteit vitte el, hanem lehetővé tette a számára, hogy végre úgy üljön a rajzasztalhoz vagy álljon a festőállványhoz, lépjen a műterembe, hogy gondolatait ne foglalkoztassa más, mint maga a MŰVÉSZET. Valójában persze fantáziáját korábban is leginkább az alkotásnak szinte önzően autonóm titkai izgatták, s ami ezen túlról szüremkedett a műbe, az mindig is zavarta. Egyik utolsó kiállítási katalógusához “előszóként” Esterházy Péter egyik szövegét választotta – mintegy saját ars poeticájaként: “Az én mondataimnak – olvassuk Esterházyt – amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya, majdnemhogy fordított, mint ami normális. Nem leírom a valóság egy részét, és akkor ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok valóban leírják-e ezt a valóságot, hanem mondatokat eszkábálok, és a mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek.” Így tekinti az egyedül érvényes “valóságnak”. Hegedűs 2 művészete – és ma úgy látom, hogy változó korunk művészetének talán (számomra: mindenképp!) leginkább érvényes vonulata – újra elsősorban a képről akar szólni, visszatérve olyan alapkérdésekhez, amelyekről Esterházy is ír a festőbarátunk által megidézett fragmentumban: “A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzählunggal, az elbeszéléssel, az elmeséléssel, ezért újra és újra fel kell tennem a kérdést: lehet, hogy elvileg ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg, kezdjük el; egyszer volt, hol nem volt…”