Az itt jelen lévők túlnyomó többsége tudja, hogy ezt a megtisztelő munkát elvégezni, vagyis a Mozgó Világ egy évfolyamának szépprózatermését átolvasni soksok éven át Kardos G. György tiszte volt.
Mindig eszemben van ő, máskor is és most is, miközben olvastam az írásokat. Eszembe jutott Péterfy Gergely Vadászgörény című jelenetét olvasva, hogy annak idején Gyuritól hallottam először Gergely nevét, s Gyuri érdemesítette pár évvel ezelőtt jutalomra őt. Aztán egy másik Kardos-jutalmazott, Benedek István Gábor tárcanovelláját, persze hogy megint feltűnt előttem BIG öreg barátja. De Szántó T. Gábor írása kapcsán ugyanígy voltam. Maros András írásait nézve pedig arra gondoltam, hogy őt is alighanem Kardos fedezte volna föl, ha vagy ő él tovább, vagy Maros születik kissé előbb. Azt mondhatom, hogy Kardos Gyuri mindvégig mellettem volt, segített, és végül a döntést is inkább ő hozta meg, mint én.
Ez a döntés, azt kell mondani, nem volt nehéz – és ezzel Isten őrizzen a többi tehetséges prózaíró kollégát megbántani. Gondolom, itt sokan ismerik Kardos mondását, miszerint az írónak három dolgot kell végigélnie, vagy ami ugyanazt jelenti, végigszenvednie. Egy szerelmet, egy emigrációt és egy háborút. Persze ő írón kimondatlanul is eleve tehetséges embert értett, nem beosztást, hanem szakmát, mesterséget, amit tehetséggel és alázattal kell művelni.
Majoros Sándor ebben az értelemben író, minden jelző nélkül író, akinek ráadásul – és persze sajnos – megadatott a tehetségén túl az íróság mindhárom kardosi alapfeltétele: szeretett, háborúzott, és szülőföldjét el kellett hagynia.
“Harmincöt éves múltam, és még nem öltem embert.” Így kezdődik Hazatérés című regénye, s azt gondolom, ezért az egy mondatért, ezért az egy kezdő mondatért is kiérdemelné a díjat.
Már régebben volt egy olyan érzésem, sejtésem, hogy arról a háborúról, amely épp csak minap a déli szomszédainknál folyt, és amely háborúban a mi balkáni és emberi nyomorúságunk minden tragédiája, kilátástalansága, szörnyűsége és mocska megmutatkozott, ezt a háborút magyar írónak kell megírnia, ezt a háborút csak magyar író írhatja meg. Természetesen olyan magyar író, aki át is élte ezt a háborút, vagyis jugoszláviai magyar író. De horvát író, szerb író, macedón író, bosnyák író, legyen az akármekkora nagy író is, még sokáig hazugságra fogja magát kényszeríteni. Muszáj lesz hazudni. Hogy népét meg ne bántsa. A magyarnak mindegy. Ő itt csak szenvedett. És bármilyen szomorúan is hangzik, de magyar író is csak az nézhet szembe a történtekkel, aki onnan eljött. Aki távolságot teremt, aki kezébe veszi, és kicsit eltartja magától a volt tájat, a volt hazát, a volt otthont. Így szemléli a volt dolgokat, könyörtelen tárgyilagossággal, más szóval: mint egy író. Majoros Sándor író igazolni látszik sejtésemet.
Még beszélhetnénk sokat a néha megdöbbentő párhuzamokról Majoros Sándor és Kardos G. György között. Arról, hogy a Hazatérés sok szempontból ikerdarabja az Avraham Bogatirnak. Vukovár kapcsán fel is bukkan Jeruzsálem képe. Értekezhetnénk a tudatos és szigorú – s mindkettőjüknél látszólagos kitérőkkel, történetekkel, fecsegéssel leplezett – szerkesztésről, a pontosságról. És mennyire összecsengenek Kardos, vagy ha úgy tetszik, Bogatir gondolataival például ezek a szavak:
“életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen és vele együtt a háborún. A nyugalom s vele együtt az otthon állandósága illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem mondott igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéséhez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne.”
De inkább és végezetül azt gondolom, azt mondom, hogy ne hasonlítgassuk Majoros Sándort most már senkihez. Kívánjunk neki további jó munkát. Önöknek pedig nem mondom, hogy jegyezzék meg nevét, mert bizonyos vagyok benne, hogy pár év, és ha akarnák, akkor sem tudnák azt nem megjegyezni.