Elsőre persze azt hiszem, hogy ezzel a címmel, a nyűg-elemmel csak játszik, csak hülyéskedik Tandori Dezső. Megalkotja a nyugalom nem létező, de valami jelentést sugalló párját, hisz mindig is kedvét lelte a szavak kificamításában. Lehet, hogy egy kicsit bosszantani akar: ennek a szónak nincs funkciója, jelentése, legfeljebb jelentéssejtelme, nosza, botoljunk meg benne. Aztán tovább ugrat, csakugyan bejön a nyugalom, és elkezd megvilágosulni az egész. A nyűg-elem – megtámogatva a bútorelemekkel – formát-alakot ölt: az, ami körülvesz-fog-szorít-nyűgöz bennünket, a (szerény) rangunkhoz, állapotunkhoz illő lakrész, a bútorok (természetesen roskadoznak) meg a mindnyájunknak ismerős befőttes üvegek (csak éppen azok is Tandori bizarr, képtelen világához igazodnak, isten tudja, miért, iratokkal vannak teli.) Szóval előttünk ez az unalomig ismert tárgyakkal zsúfolt kisvilág, de ott van a nagy szabadság, hogy mégiscsak kiléphetünk belőle. És miközben az olvasó töpreng a kínálkozó jelentéseken, mellékpetárdák robbannak itt is, ott is, váratlan látványos vagy groteszkül tolakodó rímek, hirtelen vágások-törések. Mondjuk, ahelyett, hogy továbbrajzolná megszokott káprázatos technikájával a már-már megszilárduló képet, félbehagyja, elmegy tőle a kedve. És így tovább, hagyja ránk a folytatást. S mintegy mellékesen, bejön a sékszpír-dráma-kellék, így, fonetikusan, természetesen, s vele egy kis ifjúkori önéletrajz, korrajz: Hol van már a polgáz, amit statisztaként két felvonás sékszpírközén magoltál. Istenem, ez a már csak nekünk olyan ismerős pártzsargonszó, összejátszva középkorral, ubi sunttal, Villonnal. Ez ám az intertextualitás! De nemcsak az: tömör, fogható, helyhez-időhöz köthető valóság. Rá meg ez a télen-nyáron rénszarvas, szinte elhiszem, ebben a szövegkörnyezetben, hogy azt is láttam, mert utána az a belőle vagy madaraiból áradó kelkáposztaszag olyan hitelesen igazi, ámbár lehet abban is egy kis posztmodernség, József Attila, tudom is én, ki. De máris újabb fordulat, elfelejtjük a kelkáposztaszagot, szárnyra kap a (valahogy azért mégis lábzsinóron tartott) képzelet. Furcsa, hogy amikor ezt olvasom: Láttál Afrikát falni, dus Malendát (csak a következő sorból tudjuk meg, hogy ez utóbbi egy ló), nekem Rimbaud jut eszembe, A részeg hajó dallamát hallom, bár igazán nem tudnám megmondani, miért. (Egy kis múltszázadias, pardon, tizenkilencedik-századias pozitivizmus biztosan sok mindent meg tudna magyarázni.) Jön aztán itt, Tandori skót-festő vendéglátója jóvoltából, egy nagyon szépen világító szürrealista passzus, s ha festőnk eltűnik is a színről, a technika ott marad a versben, az utolsó sorig. Ha erre a módszerre nem volnék kamaszkoromtól fogékony, akár azt is mondhatnám, hogy költőnk innen kezdve hetet-havat összehord a versben. Lelkes vasat, síri nyugalmat, (talán) gyulladt fogat, zsírban pirosra sülő pacsirtafohászt (csak mert a fogászra rímel?), patkányfogót és cecelegyet, zulukat és metafizikumot, népszerű krimihősöket, Columbót, Rex felügyelőt, a körzetes Wolffot és Hugo kis Gavroche-át (fonetikusan, persze). Ha volna időm-türelmem, talán itt-ott a képek, szavak közti rejtett huzalokat is megkereshetném, magyarázgathatnám, hogy jön bele a versbe Irak vagy a trikolórba burkolózó francuz elnök. Elégedjünk itt meg annyival, hogy Tandori Dezső, hallatlanul biztos arányérzékkel, olyan erős kohéziót teremt az amúgy alig-alig összetartozó elemek közt, hogy együttesük már-már erőszakosan sugároz egy közérzetet, egy lelki (s hadd tegyem hozzá: társadalmi) állapotot. A vers anyagát leginkább az adja, ami napközben, jártában-keltében Tandori Dezső tudatának felhámján megtapad. A mindennapok üledéke, törmeléke, emlékfoszlányok, napi gondok így egy helyre terelve kiadnak valami fontosat szép és keserves mulandó életünkről. Az Olyan nyűgelem egyszerre hat könnyű kézzel papírra vetett mulatságos játéknak és komoly, súlyos, egzisztenciális érdekű számvetésnek. Ezért választottam a Mozgó Világban megjelent Tandori-versek közül ezt a darabot.