Örökös esők közt, kimerülten
tapad a város a völgy köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek,
hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.
*
A gyümölcsöskertekben szőlő és csont.
Dél. Kifehéredik a nap a ragyogásban.
Teleette magát a föld, cipőmhöz gurul
egy szőlőszem. Valami más, nem a nap
hasítja a földet. Elfordulnék, mint tegnap,
tegnapelőtt, akkor is, mindig.
Új, makacs fény méreget.
*
Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.
*
Híradások egy másik
világból: nyitják az ablakokat,
csukódnak az ajtók, a zárt szobában
megrebben a levegő. De talán nem is
rebbent meg, mi lélegeztünk. Kint
*
sok-sok gyepdarab és apró, szomorú
virágok méregcseppjei.
Lecsúszott a nap a hegyeken.
Ahogy máskor.
*
Miért menekültök? A porcelán
soha nem fél, érintetlen, mozdulatlan,
csupa csont, nincs szíve, bőre
egy lakatlan részlet a vörös élők
tömegében. Űrfehér. Mint a hold,
a várost figyeli.
*
A doktor fáradt. A táblán is maszatos
a neve, keze élettelen, most kibuggyan
tenyere és csuklója, mint két gyűrött zsebkendő.
Meleg van újra. Tele minden üveg
gyógyító, vörös szerelemmel. Csak vár,
a mérgezett eső beszél helyette.
*
Megtelik történetekkel az idő,
lebegnek gyökereikkel a fák,
én is készülök, várlak és félek,
a gyomok elnyomják a suttogást.
*
A gyógyító folyóknál – északról
keletre tartanak, a vizük fehér,
mint a fiatal köveké – villogó
kőhidak kísérik a hullámokat.
Szép, ellenőrzött és magabiztos
halált szeretnék, hogy óvatos
lábak tapodjanak, figyelő szemek
kövessenek, mint jóindulatú idegent
engedjenek át maguk között.