Sosem gyertya, sosem mézeskalács,
nem ajándék és nem szaloncukor
jut először eszembe, amikor
az ünnep érkezik. Nekem kará-
csony az, ha az ég belepi a házat,
acélkék – s lágyan hajlik feketébe,
míg mások fénylő ablakait nézve
számoljuk a karácsonyfákat.
Én és apám, két cinkos kisgyerek,
becsaptuk a hazudós ünnepet,
messzire szöktünk – ne ámítson, már ne –
a most-majdnem-de-mégse boldogság e-
lől, és a csípős, legegő ködnél
nem kellett több. S tél volt, üveggömb-tél.
Lejátszom újra, és nevet a lány
az egykori filmen. És köd lett és por
a hárs, a nyár, s az ablak. Valahány
év, mind lopott. Hisz tudott lenni akkor
a némaság feszes, de nem halott,
hanem kék; ég vagy tenger. Várt a névsor –
írjanak fel – kik is? – nem izgatott,
csak kezdődjön az eddig kergetett,
az Igazi. S nem ahogy megszabott –
nem rajtam múlott. Amit tehetett
a bakfis – hogy csacska filmjét vigyázza:
nevet a lány, Őrá, s fejük felett
összezáródik a fák koronája.
A régi játszótérre visszamentem.
Titkok, gyöngyök, mesék, mentacukorka,
unokatestvéreim hajas babája –
ezt jelentette. Zsong bennem: keressem,
huszonvalahány éve elvesztettem…
Merre is? Villamos nem jár már arra,
sok bedeszkázott bolt, fakult cégtábla.
A macskakövet kértem, hogy vezessen.
A ház áll még, de színe egykor más volt,
a hinták vasán barna rozsdatenger,
korhadt a fája minden ülőkének,
ez mégsem az! Ott harsogó zöld táncolt,
s nevető piros. Aztán csukott szemmel
elrohantam, hogy végre odaérjek.