Avar János
Esztendővel beiktatása után George W. Bush végre Amerika igazi elnökének érezheti magát, s ami ennél fontosabb: a választópolgárok túlnyomó többsége is annak tekinti. Tavaly ilyenkor egy olyan politikus tette le az állam- és kormányfői esküt, aki erre a felhatalmazást nem a szavazók, hanem a voksszámlálásnak önkényesen (persze az ország érdekeire hivatkozva) véget vető konzervatív főbírói többségtől kapta. Akire tehát kétkedve néztek hazájában és a külvilágban is. S bár a lakosság zöme belenyugodott a 2000. évi elnökválasztás ilyetén eredményébe (és előzőleg beleunt a jelöltek szavazatszámlálási civakodásába), a vesztes demokraták törzstábora revánsra fenekedett. Végtére is, 2000 novemberében a jobboldal vagy hárommillió szavazattal maradt alul, hiszen nemcsak Al Gore kapott félmillióval több voksot győztessé nyilvánított vetélytársánál, hanem a tőle balra álló Ralph Nader is két és fél milliót. Mindenesetre Bush hivatalba lépését publicisztikai és politikai óva intések kórusa kísérte: az új elnök vegye figyelembe megválasztásának körülményeit, s főként a törvényhozás két házában – az ottani hajszálnyi republikánus előnyök ellenére – kialakult patthelyzetet. Vagyis kormányozzon középről.
Ehelyett Bush meglepően, sőt meghökkentően jobbra nyitott. A kampányában magát könyörületes konzervatívként sikeresen elfogadtató texasi kormányzó könyörtelenül (olykor ultra-) konzervatív politikát kezdett megvalósítani. Amivel szemben mintha szertefoszlott volna a demokrata ellenállás: az amerikai kongresszusban megszokott átállások folytán az elnök mind a képviselőházban, mind a szenátusban a vártnál biztosabban fogadtatta el óriási, tíz évre szóló adócsökkentési programját, amely vitathatatlanul elsősorban a tehetőseknek kedvez (némelyek éppen az időtartammal magyarázták az elmaradt demokrata harcot: utóbb, megszerezve majd a többségeket, simán visszavonhatják a gazdagoknak szóló legkirívóbb csökkentéseket, amelyek jórészt a későbbi években voltak esedékesek). Bush igazságügy-miniszternek is kormánya leginkább konzervatív tagját szemelte ki, aki elszánt ellenfele az abortusznak. Kiderült tehát, hogy a pártja konzervatív, reaganista szárnya által annyit bírált George W. H. Bush fia – talán éppen apja elnöki viszontagságaiból, s persze bukásából is okulva – nem óhajtja felújítani az e névhez kapcsolódó centrista, jobbközép politikát. Beiktatása után hirtelen előbukkantak a republikánus radikálisok, akiket az ügyes Bush-kampány szinte eltüntetett az előző ősszel (esetleges ágálásuk taszítóan idézte volna fel Clinton meghurcolását). Még zavaróbb volt elsősorban Amerika szövetségesei számára az új Bush-kormány szinte szemérmetlen unilateralizmusa, amelyben helyenként a történelmi rém, az izolacionizmus is kísértett. Bár már a Clinton-kormány kiotói környezetvédelmi megállapodását sem terjesztették (ahogyan nemzetközi szerződések esetében kötelező) szenátusi jóváhagyásra, e Bush-korszak nyitányának világméretű felháborodást okozó tette volt a nehezen elért alku egyoldalú felmondása. Az elnök emberei pedzegetni kezdték az amerikaiak ugyancsak egyoldalú távozását a balkáni békefenntartásból, s előkerült a reaganisták vesszőparipája, a rakétapajzs is, amelynek megvalósításához persze fel kellene rúgni az ABM-szerződést (ezt előírásai szerint féléves előrejelzéssel mindkét fél megteheti). Bush egyébként apja elnöki nyitányához hasonlóan hűvösen kezelte a Kreml lakóját, amire válaszul Putyin Pekinggel kezdett flörtölni. Érlelődött egy olyan atlanti konfrontáció, amilyen negyedszázada már lezajlott az amerikai elnökváltást követően, s aminek következtében Jimmy Carter meghátrálni kényszerült. S ekkor váratlanul, noha aligha véletlenül egy csapásra megváltoztak a washingtoni erőviszonyok. A szinte ellenállás nélküli nyitány előhozta a jobboldalból régi (korántsem csupán az amerikai porondon tapasztalt) rossz hajlamát, amely pedig Clintonnal szemben kétszer is “lesre futtatta” az ultrakonzervatívokat: megittasultak elért sikereiktől (ahogyan 1994-es kongresszusi választási áttörésüket követően is, majd a Monica-ügy során).
James Jeffords vermonti liberális szenátor régóta a republikánus párt megrögzött átszavazója volt számos törvényhozási vitában, ám 2001 tavaszán a Fehér Ház nemcsak a megnyerésével nem törődött (ez a nem parlamentáris rendszerben kulcskérdés), hanem kifejezetten és főként látványosan meg-megalázta. Vagyis úgy viselkedtek vele szemben, mintha tetemes szenátusi többség állna mögöttük, s megengedhetnék maguknak elidegenedését. Amit természetesen a demokraták szenátusi (és mára első számú) vezére, Tom Daschle tüstént észlelt: kollégáival kezdték átcsábítgatni a potenciális, majd valódivá váló pártütőt. Márpedig Jeffords távozása a republikánusoktól egyszeriben felbillentette az addig döntetlen (viszont Cheney alelnök voksával a Fehér Háznak kedvező) szenátusi állást egyfős demokrata többséggé. E törékeny, hiszen bármikor (halál és az azt követő állami kormányzói kinevezés folytán) módosulható többség, ám mégis drámai változást jelentett: a szenátus bizottságainak élén a demokrata politikusok váltották fel a republikánusokat. S ha ettől megmaradt is a kongresszus egészére jellemző politikai döntetlen állás (tehát rendre pár vokstól függ minden döntés), a politika napirendjét immár Bush ellenzéke is alakíthatta. Illusztrálásra elég meggondolni, hogy a szélsőjobboldali Helms helyére a liberális Biden ült a szenátus külügyi bizottsága elnöki székébe. Márpedig ő és a katonai bizottság új elnöke, Levin egyaránt több mint kétkedve tekint a rakétapajzsra, s mindketten internacionalista politikusként ismertek. Magyarán: a nyári genovai G-8 csúcstalálkozó idejére már körvonalazódott az új feltételrendszerű amerikai belpolitikai konfrontáció is. Jellemző módon, augusztusi texasi vakációja előtt Bush már annak is örvendezett, hogy egy jelentéktelen kérdésben sikert tudott felmutatni a Capitoliumon. Ámde egybehangzó jóslat volt ekkortájt, hogy forró ősz vár rá Washingtonba való viszszatértekor, amit a gazdaság addigra már egyértelmű megtorpanása csak fokozni fog. Hiszen mind zavaróbbá vált a clintoni évek hatalmas költségvetési többletének (vagyis a republikánus adócsökkentés alapjának) a szertefoszlása: a kormányzatot ismét fenyegetni kezdte a deficit réme, amely Bush apját a konzervatívoknak nem tetsző centrista kiigazításokra kényszerítette. De alig tért vissza vakációjáról az elnök, amikor a három utasszállító gépet terroristák nekivezették a New York-i tornyoknak és a Pentagonnak.
Szeptember 11-én nemcsak a világpolitikában kezdődött új időszámítás, hanem Bush elnöksége is újjászületett. Két hét sem telt bele, s az NBC éjszakai mókamestere, Jay Leno kihirdette szokásos nyitómonológjában: “Nincs többé »buta Bush« vicc. Mostantól Bush okos!” Szó se róla, addig bizony arattak az elnök szellemi képességén élcelődők. Hogyne, Reagan eszét sem értékelték túl, de ő tényleg széles körben közkedvelt ember volt. Előtte Fordról járta a johnsoni mondás, hogy nem tud egyszerre járni és rágógumit rágni, mert az már meghaladja szellemi képességeit. Mielőtt valaki a szokott antiliberális ötletekkel állna elő, sietve közlöm, hogy mindez semmi volt ahhoz képest, amilyen vicceket engedtek meg maguknak a korabeliek a demokrata Truman rovására, aki balszerencséjére egy történelmi alak székébe csöppent Roosevelt halálakor.
A megváltozott belpolitikai erővonalak, a recesszió és a demokraták revánsvágya az idén őszi kongresszusi választásokra (mindkét ház többségének megszerzésére) bizony csak megszaporította volna a beiktatási évfordulóra a Busht ócsárló élceket. De szeptember 11-én mindezt elfújta a robbanások szele. Gondolom, csakis az elnök jobboldali voltával magyarázható, hogy eleddig senki eszelős rá nem terjesztette ki a komoly képpel (és lehetőleg latinul) mondogatott kérdést: vajon kinek állhatott érdekében a szeptemberi merénylet? Hiszen a mániákusok nemcsak a Mosszadot gyanúsították meg hasonló okfejtéssel, hanem egyikőjük még azt is képes volt megpendíteni, hogy netán az elnökválasztás vesztését akarták volna megtorolni ekként a demokraták…
Majd másfél száz éve, az Észak–Dél polgárháború óta nem volt ehhez fogható rombolás az amerikai szárazföldön, s még Pearl Harbor is csak mint orvtámadás hasonlítható hozzá. S ha Amerika a szputnyikkal, vagyis a rakétakorszakkal már elvesztette sebezhetetlenségét, ez eddig csupán lehetőségként létezett lakói számára, akik közül a külföldre látogató viszonylag kevesek érezhették magukat potenciális célpontnak. Ezért sem lehet ma még felmérni a történtek hosszú távú hatását az amerikai tudatra. Az akár régi polgárjogokat is csorbító rendvédelmi intézkedések tömegtámogatása csakúgy, mint az amerikai katonák afganisztáni bevetésének általános helyeslése is érzékelteti a változás mélységét s az utóbbi egyúttal az Amerikát ismétlődően bénító “vietnami szindróma” valószínűleg végleges eltűnését. Melyből következően Bush nemcsak alakítója az Elnöktől áhított szerepnek, hanem egyben szinte szerzője is lehet. Kétségtelen, hogy felnőtt e szerephez, még akkor is, ha a “közönség”, sőt a kritikusok is együtt szurkoltak – a végtére is egyetlen – elnökük sikeréért. Voltaképpen az ismétlődött meg, mint az eleinte annyit csepült Truman esetében: a szükség elnököt hozott. S Bush valahogy beletalált e sorsdöntő főparancsnoki szerepkörbe, most váltak igazán javára azok az emberi tulajdonságai, amelyek már a választási harcban is hozzásegítették a Gore-ral szemben elért döntetlenhez, ami aztán az elnökséget jelentette számára. Leginkább az emberek közt feloldódni képes politikus “jött át” a képernyőn: még Gore hívei is bevallották, hogy talán e helyzetben hatásosabb, mint az ő emberük lenne. A maga módján és köreiben Bush diákkora óta amolyan vezéregyéniség volt, nem annyira képességeivel, mint személyes vonzásával, s arra most kivált szüksége lett. De sajátos módon Bush javára váltak korlátai is: jól jött a lakosság megnyugtatására nem is csekély (és nem igazán indokolt) önbizalma, hajlama a dolgok és a történelem leegyszerűsítésére, készsége hallgatni a bevált tanácsadók szűk körére, vagyis delegálni hatalmát (ez egyébként Reagan sikerének is fő titka volt).
A sors iróniája, hogy mire a nagy lapok és kutatóintézetek végeztek a floridai szavazás utólagos (és persze nem hivatalos) vizsgálatával, annak eredménye már valójában senkit sem érdekelt. Fura módon kimutatták, hogy ha a szövetségi főbíróság engedte volna a négy floridai megye voksainak kézi újraszámlálását, amiért Gore kardoskodott, akkor mégiscsak Bush nyer pár száz szavazattal. Ha viszont az egész államban számolták volna át, amit a demokraták elmulasztottak kérni, akkor az ő jelöltjüké lett volna a győzelem… Mivelhogy a szavazói szándék alapos elemzése egyértelműen igazolta a feltételezést: Gore-t tízezerrel–negyvenezerrel (!) több floridai támogatta, mint Busht, ám a megtévesztő lapok, a polgároknak adott téves eligazítás s főként a feketék sajátos megkülönböztetése az állam republikánus hivatalnokai részéről elvették ezt az előnyt a demokrata elnökjelölttől. Bízvást lefogadhatjuk azonban, hogy ez még visszatérő téma lehet egy nyugodtabb belpolitikai helyzetben, s persze valamit jelez a valóságos erőviszonyokból. Hiszen a republikánus jelölt eleve vesztett volna, ha érvényesülhetnek a népességi arányok, s ezzel szemben nem kedvez neki a kis, gyéren lakott államoknak az amerikai elektori rendszerbe beépített előnye: a szenátus létszámának megfelelően ötvenszer két pluszelektor a javukra tolja az arányokat. Ha csupán a valódi lakossági létszámhoz igazodó képviselőházi mandátumoknak megfelelően állna össze az elektori testület, Gore 220–188 arányban biztosan nyer, hiába vitte el Bush 29 állam elektorait (az ekként alkotmányosan eltorzított rendszerben egy wyomingi szenátor voksa 56-szor annyit ér, mint egy kaliforniaié, s ez tükröződik az elnökválasztó elektori testületben is).
Bush igazi elnökválasztási győzelmét tehát a terror elleni háború hozta. S mivel szeptembert követően hónapokon át kitartott az elnök kétpárti támogatása, különleges, ha úgy tetszik, szerzői helyzetbe került Amerika világpolitikai szerepének meghatározásában is. Jelezte ezt a hidegháborús amerikai szerepet kijelölő Truman-doktrína új megfelelője is. Hamarosan emlegetni kezdték a Bush-doktrínát, amely az unilateralizmus és internacionalizmus sajátos egyvelege: Amerika bevonja ugyan szövetségeseit, tehát – miként Bush apja is – koalíciót toborzott a terror elleni háború megvívására, ám jószerivel alibiből, hiszen a balkáni hadakozásból okult Pentagon (a Fehér Ház áldásával) nem hagyta beleszólni afganisztáni műveleteibe a partnereket. S ahogyan a siker körvonalazódott az afgán fronton, úgy vált világossá, hogy Bush Amerikája azt csupán a terror elleni hosszú háború első csatájának tekinti: az elnök és csapata igyekezett maximálisan kihasználni a szeptemberi tragédia utáni lakossági támogatást a következő csapásokhoz. Még javában tartott Kandahar ostroma és az embervadászat Oszama bin Laden után, amikor Bush sietett tudatni, hogy “nincs vége, nincs vége”. S ebben cikkünk írásakor még régóta páratlan nemzeti egységre támaszkodhatott: méghozzá olyanra, amely szinte követeli is a megtorlást és még inkább a terrorveszélytől való megszabadítását. A Bush-doktrína pedig nemcsak ezt ígéri, hanem a győzelmet is, amit MacArthur híres szavaival “semmi sem pótolhat”. A tábornok ezt kiebrudalásakor mondta, amikor Truman leváltotta, mert – mit sem törődve a nemzetközi feltételekkel – akár atombomba bevetésével is győzni szeretett volna Koreában. Ma viszont az egyedüli szuperhatalom megfékezésére legfeljebb önkorlátozása képes. S e sorok írásakor bizony úgy tűnt, hogy a gyors afganisztáni győzelem mintegy galvanizálta Amerikát éppen arra, amitől elnöksége szeptember előtti korszakában Bush is ódzkodott: a világrendőri szerepre. Hogy meddig jut el ezzel, az alighanem meghatározza majd elnöksége további sorsát is.