Hajdu F. András

Fidesz–MIÉP: politikai erkölcs vagy politikai célszerűség

2001 novemberében egy hét különbséggel két “mértékadó” vélemény hangzott el a Fidesz és a MIÉP esetleges koalíciós együttműködéséről. Orbán Viktor a Süddeutsche Zeitung című német lapnak adott november 3-i interjújában arra a kérdésre, hogy kizárja-e a koalíciót a 2002es választások után az antiszemita jobboldallal, ezt válaszolta: “Semmit sem zártam ki, és semmit sem fogok kizárni.” Majd hozzátette: minthogy a mérsékelt jobboldal ötven százaléknál több parlamenti mandátumot fog szerezni, ilyen öszszefogásra nem is lesz szükség; “nem lesz koalíció a radikális jobboldallal vagy az exkommunistákkal”. A másik nyilatkozat Pokorni Zoltáné, a Fidesz elnökéé volt, aki a – széles körben megütközést keltő – Orbán-kijelentés után a Népszabadságban november 10-én megjelent interjújában kategorikus nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy “a furcsa ellenzéki pozícióból előreléphet-e a MIÉP hivatalos koalíciós partnerré”. “Ahogyan eddig sem kívántunk együttműködni a radikális pártokkal, köztük a jobboldali radikalizmust jelentő MIÉP-pel, úgy a jövőben sem látom ennek lehetőségét, sem szükségességét.” A lap címoldalán “Pokorni kizárja a koalíciót a MIÉP-pel”, illetve a belső oldalon – egyenesen a Fidesz-elnök szájába adva – “Kizárom a koalíciót a MIÉP-pel” megnyugtatóan határozott cím alatt hozta le az interjút. A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű és egyértelmű. Nem csak a Pokorni által elejtett “ahogyan eddig” miatt. Történetesen ugyanezen a napon Orbán Viktor miniszterelnök egyórás interjút adott a Nap-kelte című tévéműsorban. Kettejük mondandójának összevetését most kezdjük Pokorniéval, aki az iméntihez hasonló határozottsággal utasította vissza azt a feltételezést, hogy a Fidesz azért nem foglal állást egyértelműen a MIÉP-pel szemben, mert a választások második fordulójában szüksége lehet a MIÉP szavazóira. “Azt gondolom, hosszú távon az a fajta politikai erkölcs, amely csak a szavazatok megszerzésére összpontosít, nem követhető.” Szép. Orbán viszont azt fejtegette, hogy számára nem a MIÉP vezetője fontos, hanem a mögötte álló százezrek. “Amikor Ön azt mondja, hogy MIÉP, akkor én nem a MIÉP egyik vagy másik pártvezetőjére gondolok… Magyarországon sokan vannak olyanok, nem tudjuk, pontosan hány százalék, de egykét százalék biztosan van, aki úgy gondolja, hogy az ő életének problémáit akkor lehet a legjobban megoldani, ha radikálisan, mondhatnám fenekestül fölforgatjuk a kialakult helyzetet… Én meg azt mondom, hogy az emberek nem hitbizományai egyik pártnak sem. Tehát én kifejezetten számítok minden embernek a támogatására, függetlenül attól, hogy korábban egyébként a Munkáspártra, az MSZP-re, a MIÉP-re vagy az SZDSZ-re szavazott.” Ezt nehéz másképp értelmezni, mint hogy függetlenül Csurka politikai céljaitól, ideológiájától, a Fidesz legkésőbb a választások második fordulójában meg akarja szerezni a miépesek voksait.

2001 áprilisában a Dabason tartott időközi parlamenti képviselő-választáson a második fordulóban a MIÉP visszaléptette jelöltjét, Franka Tibort, aki az első fordulóban a harmadik helyen végzett. A pártelnökség ezt azzal indokolta, hogy “a tervezett kétpólusú rendszer két alappártja közül… nem kívánja az MSZP jelöltjének győzelmét”. Ugyanakkor – sérelmezve, hogy a Fidesz nem kérte nyíltan a MIÉP támogatását – választóit “csak lelkiismeretükre és belátásukra alapuló döntésre” szólította fel, nem pedig a kormánykoalíció (később győztes) jelöltjének a támogatására, mert “ahhoz… legalább valamilyen baráti mozdulat lett volna szükséges. Ilyen azonban nem történt.”¹ Ezzel együtt a két forduló eredményeit összevetve nyilvánvaló, hogy a fegyelmezett MIÉP-szavazók tudták, mi a dolguk, és a koalíció jelöltjére voksoltak. Tekintsünk el most attól, hogy önmagában mit ér a gyenge (28 százalékos) választási részvétel mellett elért 13,55 százalékos MIÉP-eredmény, a csaknem kétezer voks, le lehet-e ebből vonni bármi következtetést a közelgő “nagy” szavazásra nézve. Ami tény: most először kellett a Fidesznek a győzelemhez a MIÉP segítsége, tény, hogy Csurkától meg is kapta, és tény, hogy igénybe is vette. (A párhuzam kedvéért: Franciaországban Chirac elnök pártja azonnal kizárta azt a két politikusát, aki a polgármester-választáson elfogadta a szélsőjobboldali Nemzeti Front támogatását.) Másnap a Fidesz politikusai természetesen széttárták kezüket: ők igazán nem tehetnek arról, hogy ki szavaz rájuk. Csurka viszont azóta is Dabasra hivatkozva ismételgeti magabiztosan, hogy a MIÉP a harmadik erő, és 2002-ben megkerülhetetlen lesz a kormányalakításnál. A párt egyébként – kevés kivétellel – ugyanezt az eredményt, a harmadik helyet érte el az év során az ország legkülönbözőbb körzeteiben tartott önkormányzati választásokon is.

Orbán Viktor nyilvánvalóan szeretné elkerülni azt a helyzetet, hogy nyílt, formális együttműködést kelljen vállalnia Csurkával; a Fidesz nem stratégiai, hanem taktikai szövetségesként kezeli a MIÉP-et a közös ellenség, az MSZP és az SZDSZ ellen. Az elmúlt három és fél évben a parlamentben, ahol a MIÉP jogilag – a pozíciók, bizottsági tagságok és tisztségek elosztásában – ellenzéki pártnak számít, gyakorlatilag folyamatos volt az összjáték. Ez érvényesült a médiaügyekben vagy éppen a “megfigyelési” vagy a Dunaferr-bizottságban, ahol az “ellenzéki” MIÉP biztosította az elvben paritásos testületekben a kormánykoalíció többségét. Így hát nem a MIÉP-nek nyújtott ellenszolgáltatás, hanem a Fidesz önérdeke, hogy Áder János házelnök jogilag igencsak kétes módon – tudniillik a Házszabály “lyukaira” hivatkozva – fenntartja a MIÉP-frakciót. Az Alkotmánybíróság határozata értelmében a MIÉP-et ugyanis nem illetné meg az önálló frakcióalakítás joga, amióta létszáma az 1998-as, “induló” 14 fő alá csökkent.

A Fidesz és a MIÉP közti összjáték leglátványosabb területe a média. Nem valószínű ugyan, hogy Orbán média-tanácsadója, Elek István – aki annak idején éppen Csurka ellenfeleként kényszerült távozni az MDF-ből – a MIÉP-vezérhez hasonló nézeteket képviselne a sajtóról. Ez azonban legfeljebb – a hatalom szempontjából értelmezhetetlen – ízléskülönbségnek számít. A lényeg, hogy a Fidesz és a MIÉP egyetért abban: a médiát baloldali-liberális erők uralják, s e helyzet felszámolására minden eszköz meg van engedve. Ezért lett a miniszterelnök “kedvenc rádióműsora” a Vasárnapi Újság, ezért lehetett e műsor (2001 szeptemberéig) főszerkesztője, Lakatos Pál a MIÉP képviseletében a Magyar Távirati Irodát felügyelő testület tagja, így lett a Magyar Televízióban hírigazgató – vagyis a politikai műsorok főnöke – a magát szélsőjobboldalinak deklaráló (“aki tőlem jobbra áll, az leesik a térképről”) Csermely Péter, tanácsadó Lovas István, ezért kapott frekvenciát az ORTT-től a MIÉP propagandáját közvetítő Pannon Rádió. Ezért vállalja a Fidesz és a kormány a nemzetközi botrányt, az EU nyílt rosszallását is a csonka médiakuratóriumok fenntartásával.

A kormánypénzekkel, állami cégek hirdetéseivel fenntartott Magyar Nemzet és Magyar Demokrata a Fidesz és a MIÉP összefogásának, a jobboldal különböző – Nyugat-Európában élesen elhatárolódó – csoportjai összeszoktatásának a terepévé vált. Emellett a két lap rendszeres szerzői, Lovas István (aki mellesleg a Miniszterelnöki Hivatalnak is dolgozik) és Bayer Zsolt (a Duna TV igazgatóhelyettese) a kereskedelmi ATV televízió péntek esti Sajtóklubjában hónapokon át önfeledten zsidóztak a miniszterelnök tanácsadójának, Tőkéczky Lászlónak és a közszolgálati Magyar Rádió aktuális szerkesztőségvezetőjének, majd alelnökének, Hollós Jánosnak a társaságában.

A Fidesz és a MIÉP taktikai együttműködésénél sokkal messzebbre vezet a Fidesz elvi-ideológiai (már amennyiben a Fidesznek vannak elvei és a gyakorlati szempontokon túlmenő ideológiája) közeledése Csurkáékhoz. A MIÉP olyan elvi, lényegi, antiliberális tételei, mint például az állam szerepének erősítése a gazdaságban és a társadalmi élet megszervezésében, az igazságszolgáltatás politikai, kormányzati irányítása, a gazdasági és politikai nacionalizmus, az egyházak politikai szerepe vagy éppen a kozmopolita (értsd: zsidó) Budapesttel és budapesti értelmiséggel szembeni gyanakvás pusztán pragmatikus, hatalomtechnikai szempontból (is) egybeesnek a Fidesz törekvéseivel. Kövér László egy 2001. februári interjúban meg is fogalmazta: a MIÉP értékrendje – lényeges különbségek ellenére – rokonítható a kormányéval.²

A Fidesz és a MIÉP között az egyik leglényegesebb politikai kapcsolódási pont az etatizmus, az “erős állam” építésének szándéka, ami a rendszerváltás lényegének a felszámolását – a gazdaság ismételt politika alá rendelését, a hatalmat ellenőrző demokratikus intézmények és az autonóm szervezetek, a települési és szakmai-érdekvédelmi önkormányzatiság korlátozását, nemegyszer megszüntetését jelenti. A “rend” Csurka által követelt erős állama van megvalósulóban Orbán mindenfajta demokratikus, parlamenti kontroll alól kibújni igyekvő “kancellári” kormányzásában.

A MIÉP parlamenti működése során egyetlen alkalmat nem hagyott ki arra, hogy támadja a Magyar Nemzeti Bank önállóságát és személyesen Surányi György bankelnököt, akit idegen érdekek – a nemzetközi bankvilág – képviseletével, a kormány “nemzeti” gazdaságpolitikájának akadályozásával vádolt. A párt 2000. decemberi országos gyűlésén elfogadott dokumentum³ – leszögezve, hogy “a MIÉP a pénzpolitikában akarja megteremteni a nemzetmegtartó változások alapfeltételeit” – azt követelte, hogy a Magyar Nemzeti Bank kerüljön az Országgyűlés ellenőrzése alá. Ehhez képest az Orbán akaratát pénzügyminiszterként mindenben készségesen kiszolgáló Járai Zsigmond bankelnöki kinevezésével és a bank független szakemberekből álló felügyelőbizottságának felszámolásával az MNB lényegében kormány- és Fidesz-ellenőrzés alá került. “Az államnak rendelkeznie kell olyan forrásokkal, amelyekből a nemzeti újjáépítést, a tudományos és kutatási fejlesztést, az oktatást finanszírozhatja” – folytatódik az idézett MIÉP-dokumentum. Nos, azóta ez is megvalósult a mindenféle ellenőrzés – így a költségvetés – alól kivont kormánybank, az MFB létrehozásával.

“A privatizáció bűneseteit következetesen és szigorral kell kivizsgálni, a visszaállítás lehetőségeit fel kell kutatni, szigorú büntetéseket kell kiszabni” – mondja ki ugyancsak a MIÉP IX. országos gyűlésének határozata. A privatizáció felülvizsgálata előkelő helyen szerepelt a Fidesz 1998-as választási programjában, kormányra kerülve azonban Orbánék alapvetően békén hagyták a korábban – az Antall- és a Horn-kormány idején – létrejött szerződéseket. Egy lényeges kivétellel, s ez a Dunaferr. Orbán Viktor kifejezetten Csurka lapjára, a Magyar Fórumra hivatkozva indított hajszát az addig sikeres vállalat ellen: “Egyszer a Magyar Fórumban láttam egy ilyen Dunaferr-Saga-szerű riportsorozatot.”⁴

Bő egy évvel korábban egyébként ugyancsak egy “szokásos szerda reggeli” interjú adott alkalmat a miniszterelnöknek arra, hogy rúgjon egyet a lemondásra kényszerített legfőbb ügyészen. Az ügyészi szervezet függetlenségét védelmező Györgyi Kálmán mindig is miépes támadások kereszttüzében állt, s Orbán ekkor megengedte magának, hogy felidézze a MIÉP által hangoztatott – mint mondta, “azt hiszem, alaptalan” – gyanúsításokat, miszerint éppen a legfőbb ügyész akadályozta az olajügyek felderítését.⁵

A MIÉP és a Fidesz egymáshoz “közel álló értékrendjére” kézenfekvő példának tűnik a határon túli magyarok ügye. Itt is különbséget kell tennünk azonban az őszinte, elvi politika – tudniillik a MIÉP mélyről jövő, történelmi gyökerű, nyílt irredentizmusa – és az Orbán-kormány politikai taktikázása (a határon túli magyar szervezetek megosztása, hazai belpolitikai csatákban való felhasználásuk, a propagandacélokat szolgáló státustörvény kezelése) között. Igaz, egyes Fidesz-politikusoktól (pl. Németh Zsolt külügyi államtitkártól) sosem állt távol a nacionalizmus, és Orbán e kérdésben is hajlamos volt a “karzatnak” játszani, bizonyos határt azonban tiszteletben tartottak. E téren fordulatot jelezhet a legszűkebb Fidesz-vezetéshez tartozó Várhegyi Attila Magyar Nemzetben megjelent cikke.^{6 A Fidesz országos választmá}nyának elnöke, az NKÖM akkori politikai államtitkára a státustörvény kapcsán írt eszmefuttatásában a két világháború közti “Csonka-Magyarország” tételt – s annak minden velejáróját, következményét – idézően veti be és utasítja el a “Kis-Magyarország” fogalmát. Ez utóbbihoz kapcsolódva Várhegyi nemcsak a “nemzetromboló” kommunistákat (tudniillik a Kádár-rendszert) ítéli el, hanem tényként közli azt is, hogy az Orbán-kormány túllépett Antall Józsefen is, aki csak “lélekben” tartotta magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének. “Antall József azzal számolt, hogy a kilencvenes évek elején az intézményes politikai közösség megteremtése a Rubicon átlépése lett volna. Erre Antall – teljesen jogosan – még nem érezte elég erősnek Magyarországot. Orbán Viktor azonban átlépte a Rubicont” – írja Várhegyi Attila.

A mind “konzervatívabbá” váló Fidesz és a MIÉP közeledésének terepévé vált a millennium hangsúlyozottan a keresztény múltba forduló – és a keresztény egyházak mai politikai szerepét hangsúlyozó – parádésorozata. 2001-ben egyébként is folytatódott a Horthy-korszak közös – vagy néha szégyenlősen csak egymáshoz közelítő – “birtokbavétele”: Nagykanizsán Simicskó államtitkár (igaz, az eredetileg jelzett miniszterek helyett!) mondott beszédet a Trianon-emlékmű avatásán; Hóman Bálint kormányrészvétellel történt újratemetése is azt jelezte, hogy már nincs áthidalhatatlan távolság a Teleki Pált felvállaló Orbán Viktor és a Teleki külügyminiszterének és utódának, Bárdossy Lászlónak a perújrafelvételét és rehabilitálását kezdeményező Csurka István között.

Sipos Balázs Ki nevet a végén? Szélsőjobboldal és politikai kommunikáció Magyarországon című tanulmányában^{7 arra} hívja fel a figyelmet, hogy a Fidesz és kormánya, valamint a magyar szélsőjobboldal propagandistái tevékenységük során ugyanazt az ellenséget konstruálják meg, és időnként vízióik is hasonlatosak. A magyar jobboldalon mérsékeltnek és radikálisnak nevezett két szervezet/csoport kommunikációja egymást erősíti. Ifj. Hegedűs Loránt MIÉP-képviselő 2001. március 27-én az Országgyűlésben a zámolyi romák ügyében szólalt fel napirend előtt. Szinte nyíltan zsidózva – Kun Bélát, Szamuelyt, Rákosit és az izraeli titkosszolgálatot emlegetve – rohant ki “negyven ultraliberális, úgynevezett értelmiségi” ellen, aki köszönetet mondott a francia kormánynak a romák befogadásáért. Ifj. Hegedűs szerint ők “soha nem azonosultak egy lélekrezdülésnyire sem a magyar néppel, annak sorsával, történelmével, kultúrájával, életével”; “személyükben egy kisebbségtöredék… legalantasabb magyarellenes ösztöneit” éli ki; “a Németh László »hígmagyar« kategóriájába sem sorolható vérszívók… a nemzet testén élősködő piócák”.

Amit Sipos Kövér Lászlótól idéz, szinte szó szerint egyezik azzal, amit ifj. Hegedűs Loránt mond. A Fidesz “erős embere”, a volt pártelnök, jelenleg ügyvezető alelnök a Magyar Demokratában így határozta meg az “ellenséget”, a balliberális politikusokat, értelmiségieket: “Magyarországon sokan élnek olyanok, akiknek igazából teljesen mindegy, hogy itt élnek vagy mondjuk New Yorkban. Magyarország számukra nem a haza, hanem egy viszonylag lakható hely. Nem kötődnek a magyar kultúrához, nem azonosítják magukat a nemzettel” – szemben a jobboldal politikusaival, akik “nem ideiglenesen állomásoznak itt” (tudniillik hazánkban, Magyarországon). Ez az “emberfajta” mindezek miatt “hazugságokat írogat, ezeket exportáruként körözi a világban, tudva azt, hogy ezzel árt az országnak, és árt az ország kormányának”.

Általános vélemény szerint Dabas mintegy a próbája és egyben bizonyítéka volt a Fidesz és a MIÉP lehetséges 2002-es – nyílt vagy “csendes” – választási együttműködésének. Nem feltétlenül mond ennek ellent, de egy párhuzamosan érvényesülő másik szempontra hívta föl a figyelmet az Index internetes újságnak nyilatkozó^{8 Lengyel László, aki úgy vélte: ezzel} éppenséggel harc indult a két párt között a jobboldali szavazókért. A Fidesznek azt kell elhitetni, hogy ő a legesélyesebb, így mindenképp őt kell támogatni, különben jönnek a bolsevikok. A MIÉP-ek pedig azt, hogy egyedül ő képviseli az igazi jobboldalt. Ebből pedig – Lengyel szerint – az következik, hogy nem közeledik a két párt, hanem a szavazókért indított küzdelem miatt távolodik egymástól. Fél évvel később Lengyel kissé más aspektusból világította meg a két párt viszonyát:⁹ – “A Fidesz egyedül maradt a jobboldalon a MIÉP-pel. Nélküle aligha győzhet, s vele nagyon veszélyes győznie… Együtt menetelni rasszistákkal valószínűleg nem okoz komoly gondot a vezetésnek – éppoly pragmatistán ítélik meg, mint a Torgyánnal való együttélést –, ám annál többet Európának és azoknak a liberálkonzervatív véleményformálóknak és szavazóknak, akiknek meg kell oldaniuk az erkölcsi dilemmát: nem elég, hogy lopnak, de még fajgyűlölőkkel – a csőcselékkel – is közösködnek… Ám a MIÉP is tanult a többiek példájából, s oly radikális ruhát húz, amilyet a Fidesz nem vehet magára. Csurka előrefutása megtorpantotta az utána loholó Fideszt.”

A szeptember 11-i terrorakció, illetve Csurka nyíltan kárörvendő, Amerika-ellenes reakciója^{10 volt az a pont, ahol a} Fidesz-kormány először kényszerült rá, hogy elhatárolja magát a MIÉP-től. A kormány által a parlament szeptember 24-i ülésén beterjesztett, a terrortámadást követő magyar kül- és biztonságpolitikai lépésekre vonatkozó határozati javaslat szerint az Országgyűlés elítél minden olyan megnyilatkozást, amely a terrortámadás egyértelmű megbélyegzése helyett indokokat próbál keresni e barbár cselekedetre. A dokumentum nem nevezett meg senkit, de Martonyi János külügyminiszter szeptember 18-i sajtóértekezletén közölte, hogy a MIÉP-ről van szó. Erre hivatkozva az országgyűlési vitában a MIÉP képviselői követelték is, hogy a határozatban nevezzék meg pártjukat, hadd legyen világos, kinek mi az álláspontja.

Volt, aki úgy látta:¹¹ Csurka ezzel egyszer s mindenkorra vállalhatatlan lett, Orbán választani kényszerült közte és a nyugati szövetség között. A miniszterelnök fentebb idézett novemberi nyilatkozatai azonban arra utalnak, hogy ő csak egyszeri alkalomnak, múló epizódnak tekinti az elhatárolódást.

A televíziós interjúkat nézve az ember egyébként is hajlik rá, hogy azt gondolja, Orbán kifejezetten örül, ha a MIÉP-től való elhatárolódásra szólítják fel, és ő ezt megtagadhatja.¹² Minden ilyen alkalom ugyanis üzenet a miépes szavazónak: “bízhatsz bennem”. Ugyanez az értelme a Grespik-szindrómának: valahányszor a liberális sajtó támadja a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjét, egyúttal arra is emlékeztet, hogy a miniszterelnök nevezte ki és tartja tisztségében.

Aki viszont minden lehetséges alkalommal elhatárolódik, az – paradox módon – éppen Csurka István. A Fideszhez – a Fidesszel való együttműködéshez – való viszonyában ugyanis a MIÉP sajátos, de logikus kettősséget tanúsít. Egyrészt önmagát egy Fidesz vezette “nemzeti” kormányzás természetes részesének nyilvánítja, másrészt mindent megtesz – ha kell, a Fidesszel szemben – saját, önálló arculatának, a nemzeti radikalizmusnak a megmutatásában. Csurka (ha másból nem, az MDF meg a Kisgazdapárt példájából) tudja: a Fidesz a MIÉP számára elsősorban nem szövetséges, hanem ellenfél, akivel – az önmegsemmisítés veszélye nélkül – csak egy erős MIÉP foghat össze a közös ellenség ellen.

A Fidesz és a MIÉP kapcsolatában fontos tényező a különbség: a Fideszt – Orbánt – a hatalom érdekli, míg Csurka “küldetéses ember”: elvei, társadalmi céljai vannak; az alkuknak, politikai játékoknak e célok megvalósulását kell szolgálniuk. A Horn-kormány után Csurka érthető örömmel üdvözölte Orbánékat, de egy pillanatig sem titkolta bizalmatlanságát. A kormányprogram vitájában, 1998. július 2-án egyrészt jóindulatú várakozást fogalmazott meg a “fiatal emberek kormányalakítási kísérlete” iránt, másfelől azonban érzékeltette gyanakvását: a fordulat ellenére itt még nem igazán nemzeti-keresztény politikusokról van szó. A Fidesznek bizonyítania kell, szakítania kell az elmúlt évtized “globalizmust, nemzetközi tőkét szolgáló” kormánypolitikájával, szakítania kell “a most éppen hozzá átállt elittel”. Szociális piacgazdaság, “önérdekű gazdaságpolitika”, megfelelő kultúr- és médiapolitika, keresztény erkölcsi nevelés, “a magyar nemzet életben maradásának szavatolása” – ezek lehetnek (kell legyenek!) az új, a MIÉP által is támogatott kereszténynemzeti kormány céljai. Mindezen célok elérése csak kíméletlen harccal, felelsségrevonással, sőt az elmúlt évtized strukturális – új gazdasági-politikai rendszert teremtő – intézkedéseinek, a privatizációnak, a világgazdaságba kapcsolódásnak a visszacsinálásával lehetséges – hangsúlyozta Csurka. Bő három év után távolról sem elégedett. 2001. augusztus 20-i beszédében¹³ változatlan feladatnak jelölte meg, hogy “a magyarságot felszabadítsák a nemzetidegen pénzoligarchia uralma alól”, s hangsúlyozta, hogy csak a MIÉP, a “nemzeti radikalizmus” erőteljes jelenléte kényszerítheti ki a 2002es választások után e program megvalósítását. Az Országgyűlés októberi politikai vitájában a kormány hároméves gazdasági teljesítményét értékelve Lentner Csaba, a MIÉP vezető gazdaságpolitikusa a többi között félrevezető propagandának minősítette a Széchenyi-tervet, s kifejtette, hogy nem lehet egyszerre szolgálni az Európai Unió érdekeit és a hazai vállalkozásokét. Ugyanő egy interjúban¹⁴ kijelentette: “Az 1990 óta alkalmazott gazdaságpolitikai stratégiához a Fidesz-kormány két és fél év alatt egyetlen új építőkövet sem rakott hozzá.”

Csurka leplezetlen dühvel fogadta a Fidesz élén bekövetkezett Kövér–Pokorni váltást, mert ebben egy Fidesz–MSZP–(SZDSZ) összefogás lehetőségét látja. A Magyar Fórumban május 10-én: “Miért kellett tehát most arculatot váltania a Fidesznek, amikor sikerei csúcsán van, és ezeket a sikereket a MIÉP-éhez hasonló szóhasználattal érte el, illetve a piros-fehér-zöld lobogó kibontásával. Ezt a lobogót most Pokorni feltekeri, és kibontja a kék-fehéret?(…) A… tagadhatatlanul liberális gyökerű Pokorni Zoltán elnökké választása éppen akkor jelenti a liberalizmus és a kozmopolitizmus, a nemzetközi és a hazai tőke irányába tett mozdulatot, vagyis a nemzeti tartás és a keresztény értékek részleges feladását… amikor a párt éppen elfogadja és alkotmányába írja a konzervatív néppártok európai családjába való átiratkozást, és Orbán Viktor kijelenti, hogy a polgári egységből előlépnek a nemzeti egység letéteményeseivé.”

Június 14-én a Magyar Fórum Harc a nagykoalíció ellen címmel közölte a MIÉP országos elnökségének egy héttel korábban elfogadott határozatát a párt választási stratégiájáról. A MIÉP szerint “egy akármilyen formában létrehozott úgynevezett nagykoalíció… az SZDSZ-káderek uralmát jelentené. Ezek már most megkezdték az átszivárgásukat mind az anyabázisra, az MSZP-be, mind pedig a jelenleg uralmon lévő kormánypártba…Csak a nagykoalíció elleni szavazattal akadályozható meg, hogy hitványul átengedjék a kormánytérfél felét… a globalista és külérdekeket szolgáló MSZP–SZDSZ-körknek. (…) Ezért a MIÉP elnöksége kijelenti, hogy a választások eredményének véglegessé válása után készen áll a tárgyalásokra, és a választók általi felhatalmazásának megfelelő részt kér és vállal a kormányzásban, a hatalomban és a felelősségben. (…) Maguk a miniszteri bársonyszékek egyszerűen nem érdekelnek bennünket. Csak programokról, a globalizmus magyarkénti túléléséről, a magyarság megmaradásáról, a magyar föld magyar kézen maradásáról akarunk tárgyalni.”¹⁵

Azt, hogy a MIÉP nem pusztán felajánlkozik a Fidesznek, s hogy részéről is lehetnek feltételei a koalíciónak, Csurka a többi között a szeptember 15-én Szentendrén tartott Pest megyei kampánynyitón is hangsúlyozta: “Mi nem megyünk bele mindenféle kormányba. A balliberális kezekkel birtokolt lapok írják, sulykolják: mi lesz a Fidesszel, ha a MIÉP-pel öt megállapodást? Arról egy szót sem szólnak, vajon a MIÉP hajlandó-e részt venni mindenféle kormányban. Nem! Nem élünk a bársonyszékek bűvöletében. Ha nem érvényesíthetjük programunkat, akkor nem megyünk kormányba.”¹⁶

Sokan sokszor leírták már: Orbánéknak nem a MIÉP-re, hanem a miépes szavazókra van szükségük. Vannak, akik az ezt szolgáló politikai gesztusokat kifejezetten hasznosnak tartják, mondván, a Fidesz kifogja a szelet a MIÉP vitorlájából, s a “hasznos szavazat” elvével magához csábíthatja a radikális, populista jobboldal híveinek egy részét. Valójában két problémáról van szó. Az egyik, hogy a Fidesz és személyesen Orbán Viktor az elmúlt években idehaza és külföldön “szalonképessé” tette (külföldön inkább csak megpróbálta) a MIÉP-et. A másik ennél talán még veszélyesebb: a Fidesz – abban az igyekezetében, hogy az egész jobboldalt integrálja, saját politikájába és propagandájába beépítette a MIÉP ideológiájának és céljainak számos elemét, vagyis magát a Csurka által képviselt nézetrendszert legitimálta.

Orbánék külföldi nyilatkozataikban, interjúikban az 1998-as választások óta egyfolytában cáfolják, hogy a magyar parlamentben létezne szélsőséges párt, hiszen – úgymond – a MIÉP demokratikus választáson került be az Országgyűlésbe, megtartja az Alkotmányt, a törvényeket. Ezt a célt szolgálja egyébként a MIÉP és az “exkommunisták”, vagyis az MSZP gyakori (az idézett Süddeutsche Zeitung-beli Orbán-interjúban is) együttes említése; a rejtett, de nyilvánvaló üzenet: a MIÉP semmivel sem kevésbé demokratikus párt, mint a Nyugaton oly nagyra becsült MSZP. Ha mégis elismerik a MIÉP szélsőséges voltát, akkor a miniszterelnök arra hivatkozik, hogy Nyugat-Európa jó néhány országában ez a fajta szélsőségesség sokkal erősebben van jelen, Olaszországban, Belgiumban, Ausztriában, Svájcban a parlamentben is, Németországban pedig az utcán. Ez az akció nem is volt sikertelen, mert 2000 februárjában az Európa Tanács egy e témával foglalkozó jelentése levette a MIÉP-et a szélsőséges pártok listájáról. A Haider-affér, az Ausztria elleni szankciók kimenetele, az EU lényegi meghátrálása pedig azt a következtetést is megengedte számukra, hogy adott esetben különösebb következmények nélkül akár a nyílt politikai együttműködést is vállalhatják a MIÉP-pel. Tudhatnák persze, hogy az EU másképp lép fel egy tagországgal, mint egy bebocsátásra váróval szemben, s hogy ez akár érv lehet arra, hogy miért nem veszik fel Magyarországot az Unióba. Ezt erősítette meg például Michael Lake, az EU nagykövete,^{17 va}lamint a Fidesz nemzetközi elismeréséért annak idején oly sokat tevő, német Otto Graf Lambsdorff, a Liberális Internacionálé tiszteletbeli elnöke.¹⁸ Nancy Brinker, az Egyesült Államok új budapesti nagykövete alig két hónapi itt-tartózkodás után már szükségét érezte, hogy felemelje szavát a Magyarországon tapasztalható antiszemita és idegenellenes érzelmek ellen, amelyek “a politikai elit bizonyos köreiben” tapasztalhatók.¹⁹

Maguk a Fidesz politikusai, köztük Orbán Viktor és Kövér László is nemegyszer hivatkoztak rá: már csak azért sem lehet szó a Fidesz és a MIÉP koalíciójáról, mert az gátolná Magyarország EU-csatlakozását. Kérdés, hogy mi van akkor, ha az az – egyes nyugat-európai elemzők által felvetett – szcenárió valósul meg, hogy az új világhelyzetben, amelyet nemcsak a terrorizmussal vívott háború, hanem a gazdasági recesszió is jellemez, egyelőre lekerül a napirendről az EU-bővítés. Akkor szabad a pálya?