A Fidesz stratégiájának és (ennek alárendelten) politikai kommunikációjának 1994-ben megváltozott a célja. A párt vezetői egy olyan politikai-kulturális közösség kiépítésébe kezdtek, amelynek tagjai – reményeik szerint – négyévente nem tesznek mást, mint kinyilvánítják hovatartozásukat, lojalitásukat vezetőik iránt. Választásról választásra deklarálják, hogy politikai identitásuk mit sem változott; ilyen alkalmakkor tehát nem arról döntenek, hogy melyik pártra szavazzanak, hanem arról a sokkal súlyosabb kérdésről: akarnak-e (politikai-kulturális) közösséget cserélni.1
A fiatal demokraták 1994-ben azért léptek át a jobboldali politikai szubkultúrába, mert e kialakítandó közösség magjaként azonosították azt. A Fidesz ezt a belső konfliktusokkal terhelt, a kormányra kerüléshez kisméretű szocio-kulturális közösséget olyan egységes médiaközösséggé tudta növelni, amely képes lehet 2002-es választási sikerét is biztosítani.
A szubkulturális politizálást azonban csak akkor viheti sikerre vezére, Orbán Viktor, ha intenzíven, egy pillanatra sem lazítva képviseli a médiaközösség hitvilágát. Ellenkező esetben ugyanis az – más összetartó erő, például mindenkit “mozgósító” intézményrendszer hiányában – összezsugorodhat. A Fidesz tehát nem kampányol az 1998-as választások óta, hanem (állandóan épülő kommunikációs rendszerét mozgásban tartva) biztosítja azt az alapanyagot, amely saját politikai-kulturális közössége identitásának fenntartásához szükséges. A párt(kormány) többek között az államhoz való viszony, a falu–nagyváros ellentéte mentén szervezi közösségét. Az ehhez rendelt kommunikációs technikája többnyire a manipuláció – leggyakrabban a “védekező provokáció” formájában (a szubkultúra összetartása kívánja, hogy ne mondjon le a verbális erőszakról). Ugyanezt a célt szolgálja a marketing alkalmazása, mert az – szegmentációs gyakorlata révén – felerősítheti a társadalmi megosztottságot. Azzal, hogy “határozott profilt állapít meg az egyes csoportok számára”, és “ha esetleg mégsem volt igaz rájuk a csoportképző ismérv, akkor is rájuk kényszeríti azt”.2
A Fidesz-kormányzat politikai kommunikációját – mindezek miatt – két fő szempont szerint vizsgálom: milyen, a médiaközösségként felfogott szubkultúra létezését biztosító technikákat használ, illetve milyen mértékben képes szándékát megvalósítani a média, elsősorban az országos napilapok közvetítésével-felhasználásával.
Mivel a Fidesznek a médiaközösség létrehozása érdekében a jobboldalon “talált” intézményi hálózatra kellett építkeznie, értékrendszerét, hiteit, politikai attitűdjeit, viselkedési mintáit, múlttudatát, sajátos nyelvét szükségszerűen ezen intézményeknek és vezetőiknek értékei, viselkedési mintái stb. határozták és határozzák meg.
Miről van itt szó? Az 1998-as választásokat megnyert párt gyenge pontját a politikai publicisztika a “társadalmi beágyazottság hiányaként” határozta meg. Míg például az MSZP, illetve (amíg létezett) a KDNP és az FKGP vezetői ilyen deficitre nem panaszkodhattak, a fiatal demokratáknak az olyan típusú definíciókat is el kellett viselniük, mint amilyen az “üzenetrögzítős párté” volt. Azaz: Magyarországon a rendszerváltozás után kialakult egy sajátos szocialista szubkultúra, ám a Fidesz körül ilyen típusú és – főleg – ahhoz hasonló méretű közösség nem jött létre.
A szocialista szubkultúra kialakulását természetesen jelentősen megkönnyítette, hogy 1989 előtt létezett az a politikai-kulturális közösség, amely a többpárti viszonyoknak megfelelően átalakulhatott. Ez nem azt jelenti, hogy a hajdani nómenklatúra tagjai zárt közösségként átmeneteltek volna az egyik politikai szisztémából a másikba. Továbbá azt sem, hogy e közösség értékrendjét az államszocializmus értékrendje határozná/határozta volna meg, hiszen éppen a legfontosabb kérdésekben, például a magántulajdon, a demokrácia vagy az 1956-os forradalom megítélésében nincs semminemű kapcsolat a kettő között. Ebben az értelemben tehát egy új politikai szubkultúra jött létre, amely csak rá jellemző politikai attitűdökkel, közös értékekkel és morális meggyőződésekkel, csoportöntudattal és múlttudattal rendelkezik. Tagjait sajátos szimbólumok és nyelvhasználat, valamint egymás iránti erős szolidaritás és lojalitás jellemzi. (A “továbbélést” leginkább ezen viselkedési minták szintjén lehet megragadni.) És végül: a szocialista szubkultúrát megjeleníti a párt, szakszervezetek, média-,3 ifjúsági és szabadidős szervezetek hálózata. Ez az intézményi háló folyamatosan csökkenő mértékben ugyan, de “mindennapi élménnyé” teszi e közösség létezését (elsősorban – de nem csak – saját tagjainak). Az 1990-es évtized azt mutatta, hogy a szocialista szubkultúra képes biztosítani bizonyos szintű politikai sikert is. Kissé leegyszerűsítve: az MSZPtámogatók választásról választásra kinyilvánították hovatartozásukat.
A Fidesz ilyenfajta “társadalmi beágyazottság” nélkül került kormányra. A párt ekkor már átalakította értékrendszerét, és magát egy másik politikai szubkultúra képviselőjévé minősítette, de 1998-ban még nem médiaközössége szavazta be a hatalomba. Ezt a “hiányt” 2002-ig kell pótolnia.
Ennek az építkezésnek a párt ideológiaváltása (liberálisról konzervatívra) csak felszíni jelensége volt: lényegesebbnek gondolom azt, hogy a metamorfózis idején létezett jobboldali politikai-kulturális közösséget, illetve annak értékrendszerét milyen módon kívánta “átvenni”, ez ugyanis a mai napig meghatározza a Fidesz kommunikációját.
Első lépésben a jobboldali szubkultúra fenyegetettségérzésében, a szocialista és a liberális politikai-kulturális közösségektől való félelemben osztozott. Ennek az érzésnek a karbantartása ugyanis az egyik legfontosabb kohézióteremtő technika: a fiatal demokraták úgy léptek át a korábban általuk támadott szubkultúrába, hogy a közös üldözöttségre hivatkozva vállaltak vele közösséget. Immár a saját közösségükben a fenyegetettségérzést két ok miatt tartják fenn azóta is. Sokáig védekezniük kellett a “befogadóközösség” feltámadó kétségeivel szemben: időről időre felmerült ugyanis, hogy vajon értékeik azonosak-e, illetve hogy új társaik szolidárisak-e velük (az MDF vezetői között még 2001-ben is volt, aki a fiatal demokraták elvtelenségét hangsúlyozta). És védekezniük kellett a jobboldali médiaközösség szétesése ellen: hiszen ezt a közösséget olyan kisebb csoportokból hozták létre, amelyek között fennmaradtak bizonyos ellentétek.
Ennek az állandó védekezési “kényszernek”, illetve a fenyegetettség érzésére épülő kollektív identitásnak két következménye lett.
1 A Fidesz egyrészt nem mondhatott le a “védekező provokáció” technikájának alkalmazásáról: folyamatosan fenn kellett tartania a fenyegetettség érzését, mert saját “szükségességét” csak az ellenség jelenlétével tudta indokolni. Ennek az az oka, hogy a párt vezetői rosszul mérték fel lehetőségeiket. Hatalomra kerülésük után még azt állították: a kormányzati ciklus második felében változtatnak majd ezen – abban bíztak ugyanis, hogy akkor már a harmadik lépésnél tartanak. Nevezetesen: médiaközösségüket képesek lesznek egy olyan nagyméretű, stabil intézményi hálóval rendelkező szubkultúrává alakítani, amilyennek a szocialista szubkultúrát (a “vörös pókhálót”) képzelték. Ezt bizonyos szempontból 2001 végére sikerült is megvalósítaniuk, hiszen a saját intézményrendszer fontosabb egységeit létrehozták (ilyen az irányítható közszolgálati média vagy a Fidesz–MDF–FKGP “egypárt” stb.). A polgári párt vezetőinek – 1998-ban megfogalmazott stratégiájuknak megfelelően – e sikerek után, fél évvel a választások előtt, változtatniuk kellett volna a párt kommunikációján (is): hiszen azt “állították”, hogy az erőviszonyok ilyen átrendezése után már nem lesz szükség a “védekező provokációra” (az “egész pályás letámadásra”). Ezzel szemben 2001 őszén mindössze ellenséget “váltottak”: míg azt megelőzően az SZDSZ által képviselt szubkultúra fenyegetése volt kommunikációjuk központi eleme, attól fogva a szocialistáktól való félelem. Ez persze csupán hangsúlyváltás, visszatérés a kiindulóponthoz (“összenő, ami összetartozik”): a két politikai-kulturális közösséget egyetlenegy ellenségként mutatják be, amelynek azonosító jegye immár a szocialista/kommunista.
2 Ez az “újítás” ráirányítja a figyelmet arra, hogy mivel a közösségteremtés a fenyegetettség érzésén alapul, az így kialakított kollektív identitás egyenes következménye a sajátos Fidesz–MIÉP-viszony. A “védekező provokáció” leginkább Csurka István pártjára és az általa képviselt szubkultúrára jellemző, mert ennek a közösségnek a stabilitását a “kommunisták”, a “hazátlan, liberális zsidók” és a szakmai elitek “fenyegetése” biztosítja, illetve ez értékrendszerének alapja. Ám nem csak arról van szó, hogy a Fidesz vezetői úgy döntöttek: a párt menetelése során alkalmazkodnak ehhez a beállítódáshoz; arról is, hogy a párt alapító ifjait kezdettől erős kommunista- és elitellenesség jellemezte. Értékrendszerüknek ez a legstabilabb eleme; 1994 óta – az SZDSZ “árulása” miatt – már a liberális szubkultúra elleni “védekezés” is identitásuk és kommunikációjuk része.
Az egységes jobboldali médiaközösség értékrendszere pontosan azért gazdagodott olyan könnyen a MIÉP szimbólumhasználatával, sajátos nyelvezetével, mert a Fidesz átlépett oda. Nem arról van szó persze, hogy a fiatal demokraták közössége minden tekintetben ugyanazokat az értékeket vallotta, hanem a fent vázolt döntés hatásáról. Elsősorban arról, hogy a Fidesznek nem voltak saját médiaintézményei, míg az a jobboldali közösség, amelybe átlépett, már korábban kiépítette ezek hálózatát. A párt “készen” vette át például a Napi Magyarországot, a Magyar Nemzetet – majd a Vasárnapi Újságot, a Magyar Demokratát. Ezek jórészt a MIÉP értékrendszerét képviselő, “de” kormánytámogató műhelyek.
Ennek a hálózatnak a megerősítése azonban konfliktusokkal jár, amit A Hét című televíziós műsor története is szemléltet: mivel a legnagyobb kormánypárt a kommunikációs hálózat révén próbálja megteremteni az egységes jobboldali politikai szubkultúrát (mint médiaközösséget), az értékrendszerbeli különbségek először éppen a médiában mosódtak el.4 Ennek (is) egyik következménye volt, hogy a kormány “beengedte” a közszolgálati médiumokba a MIÉP-et, ami A Hét irányváltását (is) eredményezte. Amikor viszont ennek a műsornak a szerkesztősége “kellemetlenséget” okozott a kormánynak (az egyházi átvilágítás MIÉP-es programjának népszerűsítése a katolikus egyház “haragját” vonta maga után), leváltották a vezetőjét.
A Fidesz és a MIÉP közeledését továbbá az is megkönnyítette, hogy az MDF-szimpatizáns közösség Csurka “árulásakor” megtapasztalta, amit a fideszes még nem: a szolidaritás és a lojalitás hiányát.
A Fidesz mindezek miatt kezdte követni a MIÉP kohézióteremtő, ellenségazonosító eljárását. Mivel a legnagyobb kormánypárt egységes jobboldali médiaközösséget akart létrehozni, kommunikációjában olyan morális meggyőződéseket is meg kellett jelenítenie, amelyek tőle idegenek vagy majdnem idegenek voltak. A MIÉP-es közösségre jellemző nyelvet kezdte használni: olyan szimbólumokat választott, amelyek azonosítása-megfejtése a szélsőjobboldali szubkultúra tagjainak a napi rutin része. Így tűnt fel Orbán Viktor politikai szótárában az “idegenlelkű”, a “születésénél fogva előnyt élvez” vagy az “adósrabszolgaság” kifejezése – az első kettőt “a” zsidók, az utolsót a nyugati pénzügyi körök kíméletlenségének leírására használják jobbszélen. De miközben a közös beszédmód kialakítása döntés eredménye volt, “fenntartása” már (a hatalom megtartása miatt vállalt) kényszer. A “nem valóságos szubkultúra” (a médiaközösség) integritását ugyanis elsősorban a szimbólumok, a nyelv azonos használata, az egységes ellenségkép stb. biztosítja; az, hogy e közösség tagjai az így előállított sémákkal azonos módon magyarázzák az eseményeket, és azok segítségével meg tudják határozni magukat. Ha fél évvel a választások előtt a közös nyelvhasználattól a Fidesz eltérne, az könnyen az egységes médiaközösség végét jelentené. Éppen azért, mert a párt vezetői 1994 óta mindenütt kommunista-liberális árulást, cselszövést stb. láttak és mutattak.
Vannak persze eltérések a Fidesz és a MIÉP ellenségteremtő eljárásai között. Az utóbbi sosem osztotta meg híveinek figyelmét azzal, hogy több veszélyforrást nevezett meg: a fenyegetettség érzését “a” zsidókhoz kapcsolta (a globalizáció mögött ugyanúgy ők állnak, mint Kádár János mögött hajdan a cionisták). A Fidesz kommunikációja ennél differenciáltabb volt: láttatta a gyilkos rendszer örököseit (a kommunistákat), a nemzetietlen radikális liberálisokat (az SZDSZ-t), illetve a “nemzeti módon” radikális MIÉP-et. 2001 őszének változása ehhez köthető: a párt kommunikátorai megalkották a hazátlan kommunisták egyetlen kategóriáját. Míg korábban saját centrumpozíciójukat a “két radikális irányzat” között teremtették meg, fél évvel a választások előtt az “56-os gyilkosoktól” és a jobboldali radikálisoktól helyezték el magukat egyenlő távolságra. Ennek a kommunikációs trükknek a céljai változatlanok: egyrészt a Fidesz-párt centrumpozíciójának bemutatása, másrészt a MIÉP elfogadtatása (azon az alapon, hogy nem rosszabb az MSZP-nél és az SZDSZ-nél).
Van azonban egy lényeges eltérés: a MIÉP–SZDSZ-párhuzam reprezentálásának kizárólag a választók voltak címzettjei, az MSZP–MIÉP közötti párhuzam bemutatása viszont “a” Nyugatnak is szól. Hiszen az előbbi jelentése csupán annyi, hogy a Fidesz nem soviniszta, de nem is nemzetietlen – ez a magyarázat pedig csak az ország határain belül értelmezhető. Ezzel szemben az, hogy nincs különbség a kormányon volt kommunista gyilkosok, hazaárulók (például Mécs Imre) és a csupán “identitásuk elvesztésétől tartó”, “nemzetben gondolkodó emberek” között, értelmezhetőnek tűnhet többek között Németországban is.5
A Mécs Imre elleni fenyegetés, illetve a kormány és a Fidesz hivatalos reagálása (2001 novemberében) ugyancsak azt mutatja, hogy az egységes jobboldali szubkultúra “vezetői” nem kívánnak lemondani az erőszakról. A folyamat annyiban öngerjesztő lett, hogy Mécs “provokálására” (az akasztás említése) a kormányzati válasz részben “védekező provokáció” volt: saját szubkultúrájuk verbális erőszakát annak vezetői (Dávid Ibolya, Orbán Viktor, Pokorni Zoltán) a verbális erőszakot felhasználva kommentálták. Hazaárulót faragtak Mécs Imréből (az 56-os gyilkosokkal való koalíció “miatt”), illetve elfogadhatónak mutatták be az erőszakot. Orbán például úgy látta: “ott nem történt Mécs Imrével olyasmi, amit szóvá kellene tenni”.6
Úgy tűnhet: a jobboldali szubkultúra alig nyert valamit azzal, hogy a Fidesz (üres kézzel) átlépett oda. A párt szinte kizárólag a hatékony kommunikációhoz nélkülözhetetlen technikák ismeretét vitte magával. (Azt ugyanis már Csurka István is tudta, hogy a politikai szubkultúrák ma már nem valóságos, hanem inkább médiaközösségek.) Előbb (1998-ig) felhasználta korábbi ellenfelei intézmény- és kommunikációs rendszerét, majd több ponton kiegészítette azt. A 2002-es választások kérdése tehát az: a létrejött “médiapárt” saját kommunikációs rendszerével, a megszerzett intézményi hálózattal képes lesz-e diadalra vezetni a szubkulturális politizálást? Azaz: leszűkülnek-e a választások a hovatartozás és a saját vezetők iránti lojalitás kinyilvánítására?7
A szubkulturális politizálás eredményességének mértékét csak 2002 tavaszán lehet majd megismerni – de az 1998-as választási kampány médiareprezentációját elemezve az esélyeket talán pontosabban meg tudjuk ítélni. Ezen az úton a következő “segédkérdést” lehet megfogalmazni ugyanis: azok az újságírók, akik akkor alkalmatlanok voltak a kampány megjelenítésére, hogyan végzik majd munkájukat 2002-ben – amikor a korábban ismeretlen kommunikációs technikákat alkalmazó párt(kormány) a “kihívó fél”?
A magyar újságírók gyenge teljesítményének – az 1998-as választási kampány első fordulója előtt – az volt az alapvető oka, hogy nem ismerték szakmájuk jellemzőit. Ha nem kaptak készen információt, maguk nem kívántak (vagy nem tudtak) az információforráshoz hozzáférni, a “megszerzett” információt nem tudták a modern médiapiac követelményeinek megfelelően feldolgozni.8 A szakmai problémákkal való szembenézés helyett egyes újságírók azt állították, hogy a pártok nem rendelkeztek választási, kampány- stb. stratégiával, és ezért nem is volt mit bemutatni. Ugyanilyen magyarázat volt az is, amely szerint a politikusok egy csoportja (az akkori kormány pártjainak vezetői) unalomba kívánta süllyeszteni a kampányt.
Miről árulkodik ez a két magyarázatkísérlet? Arról, hogy a hagyományos újságírói munka olyan feladatokat jelent, amelyeket a honi zsurnaliszták nem kívántak ellátni (“az újságíró saját kezdeményezésére információkat gyűjt az általa kiválasztott témákról” – azaz: az információforrás passzív). Ebből azonban az következik, hogy a sajtó 2002-ben (is) jelentős mértékben függ majd a kormányzati kommunikációs törekvésektől (is). Egyszerűen azért, mert a marketing alkalmazása nyomán a párt(kormány) aktív információszállító lett, az újságírók pedig egyre szélesebb körben használják ezeket a készen kapott termékeket.
Az információforrástól való függést az is erősíti, hogy mivel az újságíró “rá van utalva”, nem kívánja “megbántani” informátorát, információszállítóját.9 A magyar sajtó konfliktuskerülő magatartását jól mutatja az, ahogy 1998-ban a kampányinformációkat kezelte. A lapok (és a tévéadók) olyan technikákat alkalmaztak ugyanis, amelyek szintén “szürkítették” a demokratikus rendszer legfontosabb döntési folyamatát (tördelési megoldások, az, hogy az újságírók-szerkesztők nem tudtak különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen információk, a releváns és az irreleváns pártok, politikusok között).10
Az 1998-as kampány idején a magyar sajtó működését egy másik probléma is nehezítette: néhány szerkesztőség nem ügyelt munkatársai függetlenségére. Több szerző egyenesen ezzel magyarázta, hogy a kampány miért volt “unalmas”. Ők azonban csak az akkori kormánypártok érdekeinek megfelelően dolgozó sajtómunkásról emlékeztek meg, elfeledve, hogy az akkori ellenzéki pártok győzelmén is több zsurnaliszta munkálkodott (például a Magyar Nemzet szerkesztőségében). 1998-ban az is elfogadhatóvá vált (vagy elfogadható maradt), hogy egy sajtómunkás egyben politikai tanácsadó, hogy tőle cikket lehet rendelni – némelyik szerkesztőség ezt az etikai problémát azóta se vizsgálta. Pedig az olyan összeférhetetlen pozíciók miatt, mint amilyen egy párt házi tanácsadójáé – egy lap újságírójáé, az olvasók, nézők, rádióhallgatók tájékozottsághoz való joga szinte törvényszerűen ellentétbe kerül a pártok érdekeivel.11 Az ilyen újságíró “kooptálva” van: ugyanúgy gondolkodik, érez, mint “politikustársai”, és emiatt “a források kommunikációs szócsövévé válik”.12
Abban szinte minden elemző egyetértett, hogy az újságírók és szerkesztők 1998-as kampánya az újságírói hivatás magyarországi állapotáról nem festett túl kedvező képet. Eltérés csak a magyarázatok között van. Kéri László Tíz év próbaidő című könyvében például azt írta: úgy látszik, a választási kampány “olyan típusú szakmai felkészültséget igényel, amely egyelőre meghaladja a hazai újságok lehetőségeit. …A sajtó olyan volt, amilyen egyébként belső erőviszonyai és strukturális körülményei alapján lehetett.”13
Van azonban egy tény, amely, bármilyen apró is, ellentmond Kéri érvelésének. Egy választási kampányban a pártok jelszavainak kiemelt jelentőségük van, így természetesnek tekinthetjük, ha egy újság megkísérli azok elemzését. De 1998ban az országos napi- és hetilapok közül csak háromban jelent meg ezeket értelmező írás. (Az egyik eset azonban az újságírói hivatás állapota szempontjából nem releváns: a Világgazdaság kampányrovatában, amelynek állandó szerzője voltam, Hív a vasút, vár a Ház című dolgozatom jelent meg ugyanis.)14 Viszont ha a Magyar Hírlap és a 168 Óra közölt elemzést, akkor milyen strukturális körülmények és milyen belső erőviszonyok magyarázzák, hogy másutt nem jelent meg ilyen dolgozat?
A sajtó bizonyos problémái első pillanatra magyarázhatók “strukturális körülményekkel”. Ilyennek tűnhet például az, hogy a szerkesztőségek nagy részében nincsenek szakszerkesztők,15 és csak elvétve biztosítják munkatársaiknak a tényfeltáró újságíráshoz szükséges forrásokat. Ám ezzel a lehetőséggel azok a lapok sem élnek, amelyeket nagy létszámú szerkesztőség állít elő. Ráadásul a tényfeltáró tevékenységet gyakran azzal az indokkal nem támogatják, hogy az konfliktusok forrása.16 Csakhogy funkciójánál fogva az újság elsősorban éppen a normasértésekből, a konfliktusokból “él”.17 Ilyen esetekben a lapok vezetői azt hiszik: “higgadt”, kiegyensúlyozott médiaterméket állítanak elő – pedig csak olyat, amely nem érdekes, nem szórakoztató.18
Mindez részben összefügg a “belső erőviszonyok” kérdésével: az 1989 előtt szocializált újságírók jelentős csoportjainak a rendszerváltozás idején nem volt (hiszen nem is lehetett) napi gyakorlata a pártkonfliktusok bemutatásában. A rendszerváltozást követően a politizálás logikája szinte azonnal kulturális meghatározottságú lett, aminek eredményeként a sajtómunkások funkciója elsősorban saját kulturális közösségük értékeinek, döntéseinek népszerűsítése volt. A “szakmai múlttal rendelkező” zsurnaliszták egy részének – azok közül, akik a szerkesztőségek különböző döntési szintjein találhatók – szakmai tapasztalatai tehát a többpárti újságírás a szempontból nem relevánsak.19
A szakszerkesztők és a szakújságírók kérdése azt mutatja, hogy a belső erőviszonyok okozta problémák nem okolhatók a generációváltás elmaradásával. A rendszerváltozás előtt már léteztek olyan lapok, amelyek pontosan azért élveztek relatív függetlenséget, azért mutathattak be konfliktusokat, mert szaklapok voltak (Heti Világgazdaság, Világgazdaság stb.). A külföldi tudósítók egy csoportjának pedig pontos ismeretei voltak a (nyugati) többpárti sajtó működéséről, továbbá gyakorlata lehetett belpolitikai konfliktusok ismertetésében. Az 1998-as választási események feldolgozása-bemutatása azt is egyértelműen jelezte, hogy a 8-9 évnyi többpárti újságírás az “új” zsurnaliszták jelentős részének se volt elegendő.
Bizonyos hibatípusok is utalnak rá, hogy a szerkesztőségekből ma is hiányoznak a demokratikus rendszer működését értő szerkesztők, újságírók.20 Jó példa erre a közvélemény-kutatási adatok interpretálása, ami leggyakrabban a Népszabadság munkatársainak okoz problémát. Ott a hibás grafikontól kezdve (Fidesz–MDF-lista helyett Fidesz szerepelt) a közvélemény fogalmának nem ismeretén keresztül (a közvélemény véleménye ez és az) az egymással ellentétes címadásig és a teljes félreértésig mindenre lehet példát találni.21
Az ilyen típusú tévedésekben nincs hiány ugyan,22 de sajnos a “jelentéktelenebbek” legalább ilyen gyakoriak: bármennyire unalmas is, az alany és az állítmány egyeztetése 2001-ben is több minőséginek hitt lapnál dolgozó újságírónak jelentett valódi kihívást – ahogy a beszélt és az írott nyelv közötti különbség érzékelése is. Arra is találni példát az országos napilapokat olvasva, hogy egy sajtómunkás képtelen meghatározni egy esemény időpontját: a Magyar Hírlap olvasói 2001. november 10-én (ha egyáltalán) vélhetőleg csak nehezen tudták eldönteni, hogy az FKGP elnöksége szombaton vagy vasárnap ülésezik-e: a cikkben a “holnap” és “ma” időhatározó egyaránt előfordult ugyanis. Gyakran a cikkek rövidítése miatt keletkeznek hibák. Egy ilyen művelet eredményeként lett (ha csak egy napra is) Altorjai Anita a Magyar Köztársaság Országgyűlésének elnöke, illetve jelenhetett meg a Népszavában a következő mondat: “Ha ez meg van a csatorna kérelmét.”23
Kéri László szerint a magyar politikai elit bármikor elő tud állítani egy politikai botrányt, és alkalomról alkalomra képes beugratni a médiát.24 Ez a megjegyzés arra hívja fel a figyelmet: bizonyos korlátok között a média irányítható.
A zsurnaliszták például akkor is a Fidesz akaratának megfelelően járnak el, ha emiatt a szakmai szolidaritás értékét kell semmibe venniük. Ebből a szempontból példaértékű, ami a Fidesz elnökségének 2001. február 3-án tartott zárt ülése után történt. A szabadban várakozó újságírók közül a közszolgálati média (MTV, MR, Duna TV, MTI) munkatársain kívül csupán a Magyar Nemzet és a Népszabadság újságíróját engedték be a rögtönzött sajtótájékoztatóra. Azoknak, akik a szakmai szolidaritást kérték számon a “kegy” elfogadóin, a hírverseny kíméletlenségét vetették ellen. Eszerint egy sajtómunkás nem teheti meg, hogy ilyen esetekben nemet mondjon, mert akkor lemarad a hírversenyben. Ez az érv azonban csak akkor lenne meggyőző, ha a “beengedett” médiumok megelőzték volna ebben a vetélkedésben a kizártakat. Ezzel szemben arról, hogy Kövér László egy kijelentése konfliktust eredményezett a Fidesz és az MDF között, például a Magyar Hírlap és a Népszava számolt be (a Népszabadság és a Magyar Nemzet az MTI jelentését sem ismertette). Lapértesülések szerint ezen az elnökségi ülésen döntöttek úgy a párt vezetői, hogy Kövér László helyett új elnököt keresnek – ezt először a TV2 nézői tudhatták meg (március elején).
E hírverseny veszteseiről azt is elmondhatjuk, hogy az olyan hírek valódiságát sem ellenőrizték, amelyek egy-egy politikus jó hírét csorbították: Hack Péter “háza”, Kuncze Gábor “autója” és Pallag László “10 millió forintja” egyaránt az újságok oldalain létezett csak. (A kisgazda honatya korrumpálásáról szóló hírt ráadásul már másnap cáfolták a lapok.) Az ilyen példák a demokratikus újságírás hiányára utalnak, hiszen a lapok vagy a kormányzati akarat végrehajtói voltak, vagy ellenőrzés nélkül közölték a készen kapott információkat.
Bizonyos esetekben azonban úgy látszik, a Fidesz(kormány) stábja csak elfogadja és kihasználja az újságíróknak a politikai élet eseményeit, intézményeinek működését értelmező sémáit. Rájátszik például arra a teljesen abszurd magyarázatra, amely már az 1998-as választások idején is forgalomban volt. A politikusok és sajtómunkások között ekkor egyaránt népszerű tétel szerint a magyar választót nem érdekli a kampány, mert nem érdekli a politika se (emiatt kísérleteztek azzal, hogy a lehető legtöbb politikai információt kivonják a hírműsorokból, a lapokból). Orbán Viktor (a politikai rendszer egyik legfontosabb posztjának birtokosa) erre építve többször kijelentette például, hogy nem kíván “politikával” foglalkozni – talán majd a választási kampány idején.25
A parlament szerepének leértékelésében Orbánt ugyanígy támogatták a lapok (2001 őszén is). Az üres padsorokról készített felvételek, a viták természetellenes konfliktusként való bemutatása stb. az olvasóknak azt az érzését erősíthették: a parlamentben – ellentétben a kormánnyal – nem folyik munka.26
A Fidesz és kormánya politikai kommunikációjának egyik kulcsfogalma a mediatizáció: az az eljárás, amelynek során egy-egy döntés, nyilatkozat stb. alapja a médiatérben való megjelenés, illetve eladhatóság. Ezt a film világából vett hasonlattal úgy jellemezhetnénk: amíg nincs kész a plakát, nem kezdődik a forgatás se. Azaz nyilvános megjelenésre, egy kormányzati vagy pártdöntés ismertetésére – de egy döntés meghozatalára is – leggyakrabban csak azután kerül sor, amikor már elkészült a marketingterv. Ha a “piackutatás” eredménye az, hogy a politikai áru eladható, elkezdik gyártani.
A mediatizált politika kedvelt technikája az előre megkomponált álesemények (pszeudoesemények) gyártása: ebbe a kategóriába tartozik minden sajtótájékoztató, minden gyár-, kórház- és nyugdíjasotthon-látogatás vagy “kihelyezett kormányülés”. És ugyanígy álesemény a miniszterelnök megjelenése a gátakon, kolbásztöltőversenyeken és év elején a Pesti Vigadóban. E három példa alapján is látszik, hogy Orbán Viktor “álmegjelenései” egyrészt alkalmi jellegűek, másrészt a tradíció megteremtését célozzák. Mondjuk a “szokásos szerda reggeli interjúk” célja – részben – egy ilyen, a miniszterelnök személyéhez kötődő “tradíció” megteremtése, a választópolgárban annak az érzetnek az előállítása, hogy amióta az eszét tudja, Orbán mint miniszterelnök hetente egyszer megszólal a közszolgálati Magyar Rádióban. Ugyancsak az állandóság érzetének megteremtését célozza a közszolgálati Magyar Televízió interjúsorozata Orbán Viktorral, amelyből havonta sugároznak egy-egy folytatást.
Az ilyen, rendszeresen ismétlődő áleseményeknek azonban nem csak az a funkciójuk, hogy természetesnek, ebben az értelemben eleve adottnak mutassák a két választás közötti állapotot. Azért is szükséges ezek ismételgetése, hogy az adott politikus – jelen esetben Orbán Viktor – által játszott szerep rögzüljön a választókban. A politikus ugyanis “állandó szerepet” játszik, hasonlatosan a szappanoperák szereplőihez. Miként Bobby Ewing sem lehetett egyszer naiv/tisztességes, másszor gátlástalan törtető, úgy egy miniszter, pártelnök sem alakíthat egymástól gyökeresen eltérő szerepeket. Hiszen akkor a választó se megszeretni, se megszokni nem tudja a “figurát”.27
A miniszterelnöki szereplések különösen a médiaközösségként létező politikai szubkultúra fenntartása szempontjából fontosak. A szubkultúravezér ugyanis csak így tud találkozni híveivel, csak így képes az összetartozás érzését megteremteni és fenntartani.
Orbán Viktor alkalmi szereplései tehát mindezek miatt érdekesebbek. Ilyen fellépésekkor ugyanazt a szerepet kell alakítania, viszont – a helyzetből adódóan – gyengébb a pozíciója: hiányzik ugyanis a tekintélyét erősítő tradíció. Mondhatni persze, hogy ezek az “egyszeri” megjelenések éppen emiatt ünnepélyes jellegűek – csakhogy a miniszterelnök személyéhez köthető “áltradíció” lényege-célja éppen az ünnepélyesség folyamatos fenntartása. Innen nézve világos: a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában való, rendszeresnek ígért miniszterelnöki szereplés ellentétes lett volna a Fidesz (és kormánya) szándékaival. Mert igaz ugyan, hogy ezekkel a reprezentációs aktusokkal a MIÉP szimpatizánsainak, illetve a jobboldali radikálisoknak a szavazatait meg lehetett (volna) szerezni, de ez a tervezett tradíció pontosan az ünnepélyességet nélkülözte.28 Egyrészt azért, mert az adáshoz folyamatosan botrányokat lehetett társítani: a többek között zsidó-, roma- és liberalizmusellenességgel jellemezhető műsorban való szereplés (és persze az, hogy szívének kedves műsornak nevezte) ártott Orbán imágójának, mert személyét valamilyen normasértéshez (botrányhoz) kapcsolta. Másrészt a tervezett és megkezdett interjúsorozat egyik résztvevője, Lakatos Pál öntörvényű riporternek bizonyult, aki alkalmanként szembesítette Orbánt korábbi – az adottal ellentétes – kijelentéseivel.29 Lakatos ugyanis bizonyos témákat (például privatizáció) kétségtelenül alaposan ismert (az más kérdés, hogy ismereteiből milyen következtetéseket vont le), továbbá azokat fontosnak tekintette (az is külön kérdés, hogy miért).
A Vasárnapi Újság volt felelős szerkesztőjének esete azért is fontos a Fidesz (és kormánya) kommunikációja szempontjából, mert mutatja: az újságírói szándék és felkészültség elegendő lehet ahhoz, hogy a miniszterelnöki szereplések funkciója megváltozzon. A médiaközösség fenntartását célzó kommunikációs aktusból így válhat olyan beszédhelyzet, amelyre nem a reprezentáció, hanem a meggyőzés: a demokratikus beszéd a jellemző. A miniszterelnöki beszélgetéseknek azért résztvevői az újságírók, hogy a kormányzottak egyetértését legalább ilyen alkalmakkor a vita révén állítsák elő. Az újságíró egyik feladata ugyanis éppen az, hogy a politikust “visszakényszerítse” az agorára, a demokratikus térbe, ahol mindenki érvelni kénytelen, és ahol az egymással egyenlő helyzetben lévő résztvevőket meg kell győzni. Ez különbözteti meg a szózatot az interjútól: az előbbihez éppen ezért nincs is szükség újságíróra.
A riporter ilyen irányú szándéka azonban önmagában kevés. Munkájának egy további fontos jellemzője ugyanis, hogy tudja, milyen forrásokból lehet releváns információkat gyűjteni, és ezt meg is teszi. Baló György például hiába akarta elérni 2001. augusztus 28-án, hogy a miniszterelnök győzze meg a nézőket valamiről, felkészületlensége miatt szándéka kudarcba fulladt. (A téma idősebb Orbán Győző “bányaügye” volt, ám a riporter alapvető információkat se ismert: nem tudta például, hogy hány bányája van a miniszterelnök édesapjának, és azt sem, hogy mekkora összegről van szó.) A nézők akkor sem jártak sokkal jobban, amikor nem valamelyik tradicionális szituációban találkoztak Orbán Viktorral. Az ATV 2001. november 10-i adásában Tamás Ervin, a Népszabadság, és Bánó András, a Blikk főszerkesztő-helyettese kérdezte a miniszterelnököt olyan témáról, amelyről nem voltak pontos információik. A miniszterelnök ugyanis – az újságírókhoz képest, velük ellentétben – felkészült médiaszereplő, aki alkalmazkodott a fogyasztás világához.30
A Fidesz-közösség fenntartása szempontjából ugyanígy fontosak azok a miniszterelnöki megjelenések, amelyek célja részben annak reprezentálása: Orbán fontosnak tartja a választókat foglalkoztató ügyeket (a bokszmeccset, az árvizet, a zsebszerződéseket, a futballdöntőt). Ezeknek az alkalmi szerepléseinek hatására – mint azt Kéri László kimutatta – a média alkalmazkodott a kormánystáb logikájához, és két év alatt megváltozott a viszonya ezekhez a fellépésekhez. Míg eleinte Orbán Viktor minden olyan eseménynél felbukkant, amelyről feltételezhető volt, hogy a sajtó hírré alakítja, “egy idő után megfordult a dolgok eredeti logikája, és abból lesz fontos esemény, ahol Orbán Viktor megjelenik. Két év után elmondható, hogy e fordulat tulajdonképpen elő is állt.”31 Ez a “fordulat”, kiegészülve a kormánystáb másik törekvésével, eredményezi azt, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP miniszterelnök-jelöltje nem ugyanolyan esélyekkel vág neki a választásoknak, mint a miniszterelnök. A lapokat szemlélve úgy tűnik, hogy az újságírók egy csoportja elfogadta azt az állítást: míg Orbán Viktor kormányoz, Medgyessy Péter (az MSZP) csupán kampányol. Persze nem bizonyos, hogy arról van szó: egy újságíró-szerkesztő csak olyan eseményt (vagy áleseményt) alakít hírré, amely megfelel saját előítéleteinek (ebben az esetben a “kooptálás” miatt). Lehet, hogy a kormánymarketing áldozata ő (és olvasója).
Medgyessy stábja 2001-ben többször kísérletezett azzal, hogy olyan áleseményeket állítson elő, amelyeknek a szocialista jelölt problémaérzékenységét kellett volna reprezentálniuk. Júliusban például Vácszentlászlón a mezőgazdaság problémáját “azonosította” – egy nappal azelőtt, hogy a miniszterelnök is ezt tette (egy kihelyezett kormányülésen). Az országos napilapok “elfogadták” ezt a témakijelölést, de eltérő módon. A Magyar Hírlap a két jelöltnek egyforma lehetőséget biztosított, ezzel szemben a Népszava – Medgyessyt a búzaföldön ábrázoló fényképpel – a szocialista tematizációs kísérlet sikerét mutatta. A Magyar Nemzet és a Népszabadság viszont ahhoz járult hozzá, hogy a probléma megoldását Orbán Viktor nevéhez kössék olvasói. Közös a két lap megoldásában az is, hogy egy-egy riporttal mind a kettő a zsebszerződések okozta problémákat azonosította (ezt az ügyet Orbán a következő nap “megoldotta”).32
A Fidesz – médiaközössége egyben tartása érdekében – nemcsak ilyen semleges technikákat használ: verbális erőszakot a jobboldali szubkultúrába való átlépésétől alkalmaz, és ettől kormányra kerülése óta nem tért el. E tekintetben annyi változott, hogy mivel egyes Fidesz-párti kommunikátorok a MIÉP kódolt beszédmódját kezdték alkalmazni, MIÉP-közeli társaik még inkább a szélre szorultak. Az újságírói értékközösség azonban egységes maradt. Ma nehéz meghatározni, hogy egy médiaszereplő melyik irányzattal szimpatizál, mert beszédmódjuk között csak apró különbségek vannak. A fideszesnek nevezett Bayer Zsolt kijelentése (örüljenek, hogy nem lógnak a lámpavason) és a MIÉP-esnek hitt Lovas István története (mely szerint egy diplomáciai státusban lévő izraeli megfenyegette, hogy “kinyírják”, mire Lovas azt felelte: “ha nem sikerül, akkor belerúgom a fejedet a Dunába”) egyaránt “halálos fenyegetés”.33
A Fidesz vezetői (Kövér Lászlótól Orbán Viktorig) persze nem így védekeznek az ellenség ellen, hanem manipulációs technikákat alkalmazva: leegyszerűsítik a valóságot (megteremtik az egyetlen ellenséget), eltorzítják a tényeket (az ellenzék olyan káros, mint a természeti katasztrófák, kapcsolatban áll az alvilággal), és végül minden lehetséges alkalommal megismétlik a deformált tényeket. Mivel kommunikációjuk megalapozatlan képzettársításokra épül (ellenzék – alvilág), csak akkor éri el célját, ha a választók reakciója már automatikus lesz. (Ahhoz hasonlatosan, ahogy a csengő hangjára megindult Pavlov kutyájának nyálelválasztása: az ellenzék szó hallatán azonnal a maffiára, a nemzetárulásra stb. kell gondolni.)34
Ezen a ponton azonban az is látszik, hogy milyen kizárólag kommunikációs oka van a szélsőjobbos szimbólumkészlet használatának. A manipulációs eljárás során minden csoportnak azt kell mondani, amit az hallani szeretne. Ha azonban a manipulátor nem fogalmaz egyértelműen, ha úgy beszél, hogy őt a hallgatók eltérő “dekódolási pozíciójuknak”35 megfelelően értsék, akkor nem kell különböző módon fogalmaznia. Erre az is lehetőséget nyújt, ha a szélsőjobb azon szimbólumait használja, amelyeket a más dekódolási pozíciójúak nem tudnak megfejteni.
Azzal, hogy a Fidesz a kognitív csúsztatáson kívül (ellenzék – hazaárulás) például a “legerőteljesebb manipulatív beállítási technikát”, a dezinformálást használja, semmissé teszi azokat az érveket, amelyek szerint a manipuláció szükséges rossz, és a fizikai erőszak az alternatívája.36 Az 1998-as megfigyelési ügy (az egyik résztvevî vallomása szerint) arra példa, hogy a párt vezetői – ha szükséges – a verbális és a fizikai erőszakot egyaránt alkalmazzák.37 Orbán bejelentése még csak előbbi: száraz és hitelesnek tűnő tény, merő kitaláció volt. Ám amikor az “ügy szereplőjének” autója “felrobbant”, amikor lövés dördült, az már a fizikai erőszak volt.38 Ugyanígy a fizikai erőszak jelent meg a kisgazdáktól való megtisztulást bemutató “kampányban” is (Szabadi Béla bilincsben).
A manipulált beszéd célközönsége nagyobb, mint a Fidesz médiaközössége: a párt(kormány) így kívánja megteremteni a kormányzottak egyetértését, beleegyezését. Az persze Walter Lippman Közvélemény című könyvének 1922-es megjelenése óta tudható, hogy minden ilyen egyetértés “gyártott” (a szociálpszichológia technikái és a tömegsajtó felhasználásával). Néhány kutató – például Harold D. Lasswell – szerint a manipuláció az “egyetértés” megteremtésének egyetlen technikája ráadásul gazdaságosabb is, mint a fizikai erőszak. Ez az érv azonban – mint láttuk – gyenge lábakon áll. Miként az is, amely szerint ez csak semleges technika. A manipuláció (az ügytől függetlenül) tökéletlenné teszi a demokráciát. Sérti ugyanis a szólásszabadságot, hiszen az nemcsak a véleménynyilvánítás szabadságát, hanem a befogadás szabadságát is magába foglalja. A manipulált beszéd áldozatai/címzettjei azonban nem teljesen szabadok. Részben azért, mert a manipuláció pszichológiai erőszakot jelent, módszerében gyakran kényszerítő és agreszszív.39 Részben pedig mert a kognitív csúsztatás, a hazug beállítás stb. módszerét alkalmazó célja az, hogy megszüntesse a választás lehetőségét, holott ez a demokrácia alapja. Az ilyen beszéd a manipulátor érdekeit szolgálja, nem a célközönségét – miközben a beszélő azt sugallja: közönségét képviseli. Azt, hogy egyetértés van közte és áldozata között. (Orbán Viktor például azt “üzente” a magyar választóknak: szükségszerű kormányon maradása, mert ellenkező esetben automatikusan véget ér a társadalom harmonikus működése. “A többség a csatlakozást [az Európai Unióhoz] új dimenzióként látja. A félelmek mindig akkor tünedeznek el, ha a jobboldal kormányoz… Amikor a baloldal kormányoz, mindig növekszenek a félelmek, hogy elveszhet az identitásunk” – nyilatkozta.)
Mindebből persze az következik, hogy összefüggés van a szólásszabadság ellen irányuló módszerek használata és a szabadságellenes értékek között.40
*
Ma Magyarországon szinte semmi sem nyújt védelmet a (párt)kormányzati manipulációval szemben. A kormányzati politikusok erkölcsi tisztaságáról, önmérsékletéről (Brian McNair szerint csak ebben lehet bízni) felesleges beszélni. A társadalmi kontroll (amely Hans Magnus Enzenberger szerint az egyetlen megoldás)41 se működik – a civil társadalom gyengesége, a demokratikus hagyományok hiánya és a demokratikus újságírás problémái miatt. A média pedig – miként Philippe Breton írja – “sokszor a manipuláció elsőrendű hordozója, ahelyett, hogy dekódolásának lenne aktív résztvevője”.42
1
“Ma már valószínűleg nemcsak az mondható el, hogy az eltérő szociokulturális mintákat hordozó értelmiségiek rányomják bélyegüket a pártrendszerre, de az is, hogy a pártelitek maguk is megkísérelnek a rendelkezésre álló hatalmat felhasználva szociokulturális identitásokat létrehozni” – írta Enyedi Zsolt 1998-ban. Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Egy politikai szubkultúra természetrajza. Osiris Kiadó, 1998. 165. o.2
Kiss Balázs: Álláspontok a marketing politikára való alkalmazhatóságáról. Politikatudományi Szemle, 1999. 3. sz. 85. o.3 1998 után jelentős mértékben csökkent ezeknek a médiaszervezeteknek a száma, zsugorodott a hatókörük.
4
Így jött létre az az újságírói értékközösség, amelynek “tagja” a Magyar Demokrata főszerkesztője, Bencsik András, a Magyar Rádió elnöke, Kondor Katalin, a Vasárnapi Újság munkatársa, Lovas István, a Duna TV kulturális igazgatóhelyettese, Bayer Zsolt és a Kossuth Adó főszerkesztője, Perjés Klára is. (Sipos Balázs: Nemzetnek elkötelezett újságírók. Élet és Irodalom, 2001. március 30. 14. o.) Az olyan, valaha az MDF-szubkultúrába tartozott zsurnaliszta, aki nem csatlakozik ehhez az értékközösséghez, akár el is veszítheti állását.5
Lásd a Süddeutsche Zeitung 2001. november 3-i, illetve az ATV november 10-i interjúját Orbán Viktorral. Az ellenségkép átalakulása azt mutatja: a Fidesz 2001 őszén megkísérelte elfogadtatni a MIÉP bevonását a következő kormányba. Akár része volt ennek a törekvésnek, akár nem: a fideszes újságíró, Jonathan Sunley ahhoz illeszkedő cikke “kiemelkedő” példája a manipulációnak. Ő ugyanis azt állítja: Kovács László MSZP-elnök a World Trade Center elleni terrortámadást ugyanúgy kommentálta, mint Csurka István. Jonathan Sunley: Csurka pályafutásának vége? Magyar Demokrata, 2001. szeptember 27. 28–29. o. (Az írás eredetileg a Budapest Business Journalban jelent meg,)6
ATV, 2001. november 10.7
Enyedi Zsolt: i. m. 28., 31. o.8 Svennik Hoyer – Epp Lauk: A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Jel-Kép, 1995. 1. sz. 76. o.
9 Michael Kunczik: A demokratikus újságírás. Médiakutató, 2001. 3. sz. 15–16. o.
10
Sipos Balázs: Az újságírók és a szerkesztők kampánya. Világgazdaság, 1998. április 30.11
Egészen speciális (de nem egyedi) összeférhetetlenségi eset a Magyar Rádió irodalmi osztálya vezetőjéé: felesége, Kőrösi Orsolya ugyanis a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára. Nehéz eldönteni, hogy amikor az Élet és Irodalom Kőrösivel készített interjút, férje milyen minőségében működött közre. Lásd Élet és Irodalom, 2001. november 23. 3. o.12
William L. Rivers–Cleve Matthews: Médiaetika. Bagolyvár Könyvkiadó, 1993. 126. o.13
Kéri László: Tíz év próbaidő. A magyar átmenet politikai szociológiája (1989–1999). Helikon Kiadó, 1999. 132–133. o.14
Világgazdaság, 1998. május 7.15
Szakszerkesztők nélkül nem létezhet minőségi újság. Gálik Mihály: A minőségi újság. Jel-Kép, 1996. 2. sz. 25–31. o.16
Kivételként például a Heti Világgazdaság említhető.17
Roland Barthes: A napihír struktúrája. In: Hankiss Elemér (szerk.): Strukturalizmus. Európa Könyvkiadó, é. n. I. k. 173–184. o.18
A Financial Times újságírója meglehetősen unalmasnak nevezte a Népszabadságot: “Eötvös Pál főszerkesztő büszke a mérsékletességükre. Az újság, amely továbbra is a legnagyobb példányban eladott politikai napilap, szárazon tényszerű, akár az unalomig.”19
Lásd John D. H. Downing: Internationalizing Media Theory. Transition, Power, Culture. Sage, 1996. 125–126. o. Kivételt például azok jelentettek, akik nem kizárólag belpolitikai témákkal foglalkoztak: többek között a marginálisnak tekintett csoportok életét bemutató riportok szerzői, a kulturális újságírók (nem számítva a párt kultúrpolitikai irányelveinek képviselőit), vagy többek között azok, akik a helyi túlkapásokat mutatták be. Részben tehát azok a zsurnaliszták, akik a nyilvánosan tárgyalható témák körét növelték.20
Pedig ha egy újságíró nem ért egy szakterülethez, akkor nem látja az “információs forrásokkal folytatott tranzakciókat”, ami függő helyzetét erősíti. Svennik Hoyer–Epp Lauk: i. m. 84. o.21
A napilapok képzeletbeli versenyét a Medián és a TÁRKI mérési eredményeinek 2001. január 30-i összevetése nyerte. Ebben az írásban szinte minden állítás téves vagy hiányos volt: a hibahatár, a kategóriák “meghatározása” éppúgy, mint az olyan következtetések, amikor egy állításnak és a hozzá rendelt adatnak semmi köze sem volt egymáshoz. Ráadásul azzal, hogy a lap munkatársa helytelenül adta meg a mérési hiba határát, a Mediánt “pontatlanabbnak” mutatta. Népszabadság, 2001. január 30.22
Ugyancsak a Népszabadságban jelent meg az a cikk, amely szerint az ORTT műsorfigyelő szolgálata nem tartalomelemzést végez: a módszer ismertetéséből ugyanakkor kiderül, hogy az a tartalomelemzés egy fajtája. A közszolgálati műsorszórók hírműsoraiban mért kormányzati túlsúly tehát nem az eljárás és nem is a mérők hibája.23 Rendkívüli ülést hívna össze az ellenzék. Magyar Hírlap, 2001. július 30.; Az MSZP újraosztana a Duna Televízió érdekében. Népszava, 2001. november 26.
24
Kéri László: Hatalmi kísérletek. Kormányok, politika, média 1989 és 2000 között. Helikon Kiadó, 2000. 331. o.25
“Hadd ne, hadd ne süllyedjek bele a politikába…” – mondta Orbán. A kormány nem tűri, hogy a kormányzót “belevonják a politikának többé-kevésbé szennyes mocsarába” – mondta Vass József miniszter (1925-ben).26
Tamás Gáspár Miklós ezt a Magyar Hírlap példáján szemléltette. Magyar Hírlap, 2001. november 10.27 Ien Ang: A Dallas és a tömegkultúra ideológiája. Replika, 1995. 17–18. sz. 206., 209. o.; Bruce I. Newman: A politika tömegmarketingje. Demokrácia a gyártott imázsok korában. Bagolyvár Könyvkiadó, 2000. 115–138. o.
28
A miniszterelnök ezen alkalmakkal a kormány és a radikális/szélsőjobboldal közötti kapcsolatot reprezentálta. Ahhoz hasonlóan, ahogy például az országgyűlés elnöke, Áder János újévi jókívánságokat küldött a műsor készítőinek, vagy az Orbán család a Magyar Demokrata című lap szerkesztőségének.29
Lakatosnak távoznia is kellett a műsor éléről. Azt, hogy ennek nem elvi okai voltak, jól mutatja a Vasárnapi Újság rokonszemléletű műsorvezető-riporterének kinevezése a Kossuth Adó belpolitikai szerkesztőségének élére, illetve az, hogy a – véleményem szerint – kódolt antiszemita kijelentéseket tevő, a sajtószabadságot stb. károsnak mutató Lovas István a műsor szereplője maradt.30
Lásd Mészáros Tamás: Monológ három hangra. 168 Óra, 2001. november 15. 5. o.31
Kéri László: Hatalmi kísérletek i. m. 302. o.32
A Bárdudvarnok történetéről szóló írás első mondata a következő: “Belterületünkön annyi föld sem maradt önkormányzati tulajdonban, hogy a millennium évében emlékművet állíthattunk volna a világháborúk áldozatai tiszteletére” (Magyar Nemzet); “Már annyi területünk sincs, hogy fölállíthassunk egy emlékművet” (Népszabadság).33
“Best of…” (Újságírók beszélgetnek.) Élet és Irodalom, 2001. november 23. 9. o. (Az összeállítást a Nyilvánosság Klub monitoring csoportja készítette.)34
Philippe Breton: A manipulált beszéd. Helikon Kiadó, 2000. 113., 126. o.35
Brian McNair: An Introduction to Political Communication. Routledge, 2000. 31. o.36
Philippe Breton: i. m. 105–106., 192–196. o.37
Paul Ricoeur: Erőszak és nyelv. In: Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Jószöveg Műhely Kiadó, 1998. 124–136. o.38
Lásd Haraszti Miklós: Önrobbantó köztársaság. Népszabadság, 1999. október 8., Zörög a haraszt. HVG, 2000. augusztus 12.39
Denis McQuail: Mass Communication Theory. Sage, 2000. 445–446. o.40
Philippe Breton: i. m. 191. o. Ehhez a kérdéshez lásd Kiss Endre: Írott és íratlan demokrácia és a posztszocialista média-problematika. In: Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika. Tanulmányok a média kritikai megközelítésének témaköréből. Osiris Kiadó – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1997. 63–70. o.41
Hans Magnus Enzenberger: Constituens of a Theory of the Media. In: Paul Marris–Sue Thornham (szerk.): Media Studies. Edinburgh University Press, 1999. 75. o.42
Philippe Breton: i. m., 21. o.