A Fidesz-világ egyik legfeltűnőbb – egyúttal a berendezkedő Orbán-kurzus egyik legkártékonyabb – jelenségéről szól az itt következő írás: a rendíthetetlen fegyelmű és hűségű pretoriánus gárdáról, a Fidesz-vezérkar akaratának végrehajtásában nélkülözhetetlen szerepet betöltő “második vonalról”. Kuncze Gábor nyelvi leleménye nyomán terjedt el a “papagájkommandó” elnevezés, amely e csoport legjellegzetesebb vonását, nevezetesen hazugságsulykoló gépezetként való működését emeli ki. Az érvek és ellenérvek összecsapásán alapuló politikai viták megszüntetése, helyettesítése a “píárosított” üzenetek agymosás jellegű közvetítésével valóban egyik jellegzetes vonása a Fidesz működésmódjának. A végrehajtás legfőbb eszköze a mindenre beprogramozható másodvonalbeli csoport. Korábban magam is próbálkoztam a névadással, hol Fidesz-cyborgoknak, hol Steinmann-kommandónak titulálva az automataként működő, szolgalelkű stréberek kitenyésztett csapatát, s ezek a megnevezések talán segítenek is leírni az inkriminált működésmódot. Csakhogy rögtön be is zárják az értelmezést a politizálástechnikai jelenségek világába. Ha ugyanis csupán ennyi mondható el a jelenségről, akkor a mégoly alapos és vitriolos bírálata sem sokat számít. Látható, hogy a sokszoros leleplezés sem rendíti meg a módszer alkalmazásának hatékonyságát. Egy idő után már nem is igen lehet róla újat mondani, legfeljebb a példatár bővülése kínál lehetőséget az elemzésre. A Fidesz-vircsaft e különösen émelyítő jelensége iránti puszta viszolygás kifejezésére pedig egyre nehezebb szavakat találni egy személyiségjogi per kockázata nélkül.
Valójában a fideszes “derék had” működését egyre kevésbé érdemes csupán a politizálás jelensége gyanánt szemügyre venni, mert egyre inkább a kiépülő Fidesz-rendszer szerves tényezőjévé válik. Olyan karrieresélyt és ehhez kapcsolódó magatartásmintát kínál, amely elősegíti, hogy a szervilizmus, a hatalmi célok kétely nélküli kiszolgálása, a magától értetődîen fogadott igazodási kényszer, a tekintélyelv intézményesítése (mindez a gátlástalan törtetéssel párosítva) váljék a rendszerbe való beilleszkedés, hosszabb távon a szocializáció alapjává. Némiképpen problematikus is e gárda elhelyezése a második vonalban. Tagjainak a döntéshozatali-végrehajtói rendszerben betöltött funkciói és a párthierarchiában birtokolt pozíciói változatosak, nincsenek feltétlenül összhangban azzal a kitüntetett frontharcosi szereppel, amelyet a nyilvános politizálás színterein a fideszizmus közvetítésében betöltenek.
Az emberek többsége a pártok érdektelen magánügyének tekinti belső viszonyaikat, politikai tagoltságukat, működésüket, szervezetüket és döntési rendjüket, pedig elsősorban ezek ismerete alapján lehetne előre jelezni, miként fognak kormányozni, ha megszerzik a hatalmat. Az Orbán-kormány csak azoknak okozott meglepetést, akik közömbösséget tanúsítottak a Fideszben történtek iránt, akik a “fiúk” médiaprofizmusát a gyönyörtől félig aléltan ünnepelve nem voltak hajlandók észrevenni, miként lényegült át már a felkészülés időszakában a hajdanvolt fiatal demokraták pártja könyörtelen hatalom- és zsákmányszerző gépezetté.
A Fodor-szárny kiűzetése és az utána végrehajtott szervezeti átrendezés, a vezérelvű működésre való átállás világos pártbéli előképe volt annak a dúlásnak, amelyet az Orbán-kormány a Magyar Köztársaság demokratikus rendjének autoriter eltorzítása érdekében végrehajtott. Az 1994–98-as kormányzati ciklust a Fidesz a parlament legkisebb ellenzéki pártjaként kezdte, a nyilvános politizálásban ismét csak a párt szűk vezető elitje jutott szerephez. Amikor nagyszabású terveiket készítették, kevés fejtörést okozhatott, honnan rekrutálódnak a majdani Fidesz-klientúra tagjai a totális telefonregiszter-átíráshoz, hiszen kliens-aspiránsokban soha nincs hiány. Inkább az lehetett kérdéses, honnan kerítenek elegendő kádert a hatalmi gépezet centralizált működtetéséhez, akiknek feltétlen párthűsége és az Orbán körüli politikaformáló csoportnak való önkéntes alárendelődése garantálva van.
Nyilván nem ok nélkül terjedt el, hogy a Fidesz-vezetés mindenkori hivatalos összetételétől függetlenül a legfontosabb döntéseket egy szűk informális körben készítik elő, amelyhez Orbán Viktor mellett leginkább Kövér László, Szájer József, Áder János, Deutsch Tamás, Várhegyi Attila és Stumpf István tartoznak. De az is tudható, hogy Orbán már miniszterelnökké választása előtt is magának tartotta fenn az igazán lényeges ügyekben a döntések jogát. Az Orbán-kormány regnálása alatt a hatalom koncentrációja egyre fokozódott, ennek jegyében a fideszes hatalmi centrum nem is nagyon különböztette meg a párt, a kormány és a frakció vezetését, ugyanazon logika szerint működtette valamennyit saját hatalmi apparátusa részeként. A párttámogatás mindvégig egyértelmű volt, egymással huzakodó érdekcsoportok is csak elvétve okoztak zavart. Orbán így személyi hatalma legkisebb megingásának veszélye nélkül adhatta át a formális pártelnöki tisztséget előbb Kövérnek, majd a szűkebb vezetői körbe nem is tartozó Pokorni Zoltánnak.
Hogyan alakult ki ez a helyzet? S miként jött létre a Fideszben a fontos végrehajtói szerephez jutó második vonal? Nos, a fideszes kiegészítő káderfelhalmozás alapjai az ellenzéki időkre nyúlnak vissza. A párt szigorúan hierarchikus és tekintélyelvű felépítésének kezdeti sikerét jelezte, hogy 1994-ben a katasztrofális bukás ellenére Orbán pozíciója rendíthetetlen volt, maradék ellenlábasainak, kritikusainak kiszorítása folytatódott. Mielőtt megkezdődött volna a nagy akciósorozat, amely azt célozta, hogy Orbánt az egész jobboldal vezérévé tegyék, minden eszközt felhasználva biztosították a fideszes pártháttér szilárdságát. A szervezeti fegyelem és a tekintélyen alapuló személyi függés kikezdhetetlenné tette a szűk vezetői mag pozícióját, az új kereszténynemzeti ideológia fokozatos elsajátíttatása sem okozott zökkenőt.
Az “üzenetrögzítős párt” címkézéssel a Fidesz szervezeti erejét felmérők túlságosan egyszerű utat választottak. Való igaz, halvány jelei sem voltak egy hagyományos, mozgalmi típusú párt kialakulásának, de a vezetés nem is ambicionálta ilyen szervezet létrehozását. A “választási párt” meghatározás nem sokat mond a szervezet jellegéről, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, hogy a Fidesz kifejezetten káderpártként építette fel magát. A párton belül és a közéletben birtokolt politikai funkciók, illetve az ezek megszerzésére irányuló törekvés tartotta össze a Fidesz gárdáját. Ez pedig a keménykezű, centralizált vezetés mellett igen erős kohéziót eredményez mindaddig, amíg a megpályázható funkciók száma elég jelentős ahhoz, hogy ne okozzon súlyosabb belső rivalizálást. Az “ősfideszesek” közül legkésőbb 1994-re kikoptak a pártból azok, akik az aktív politizálástól mást vártak, mint a hatalomtechnikusi végrehajtó szerepkör betöltését egy zsákmánypártban, és ez utat nyitott a háttérben készülődő karrieristák, a Fidesz-óvoda korosodó tagjai és a lelkes neofiták számára egyaránt.
Nem volt nehéz felismerni, hogy a párton belüli siker egyetlen záloga a “vonal” pontos követése. Ráadásul a vezetés sikeresnek is mutatkozott. Orbán és Kövér valóságos orákulumnak számított az alsóbb szinteken lebutított és egyre erősebben hierarchizált Fideszben. 1997-től a párt gyorsuló felemelkedése utólag is igazolni látszott mind a liberalizmust levetkező irányváltást, mind az alkalmazott módszereket. Nem rendelkezem pontos felmérésen alapuló adatokkal a Fidesz-káderek szociális paramétereiről, de számunkra most nem is a személyes sorsok az érdekesek, sokkal inkább a magatartásminta, amely homogenizálta a második vonal politikai arculatát. Dinamikus, feltörekvő társadalmi csoportot alkottak, amelynek tagjait a felbomló kádárizmus és a rendszerváltás individualizálódó világa segített gátlástalan törtetővé formálni, s emellett már az új rendszerben is a legfontosabb tapasztalataik egyike volt a személyes politikai kapcsolatok nélkülözhetetlensége. A Fidesz kaput nyitott mindazok számára, akik a gazdasági átalakítás első két kormányzati ciklusában nem találták meg az ambíciójuknak megfelelő számításaikat, és hajlamosak voltak bármilyen ideológia alapján csatlakozni egy olyan párthoz, amely hatalomra jutva kedvezőbb pozícióba juttatásukat ígérte. (Az MDF-et és társait alkalmatlanként már régen leírták.) Ez a gazdasági életben nyomuló és előnyöket remélő csapat sokkal inkább a Fidesz hatalomra törekvésének bázisát adta, mintsem a politika élvonalába törekedett volna. Ugyanakkor azonban a potenciális klientúra “fölött”, részben azzal összefonódva kialakult az a politikai karriercsoport is, amely megalapozta a mai második vonal szereplőinek kiválasztódását.
Kabaréba illő jelenetekkel járt a felkészülés kezdeti időszaka, amikor Orbán- és Kövér-imitátorok sokasága jelent meg a Fidesz színeiben. A főnök gesztusait, érvelését és hanghordozását kopírozva agresszív, impertinens kis mitugrászok pattogtak a helyi politikában, hol derültséget keltve, hol ingerültséget kiváltva. Az új káderek javarészt az önkormányzati politika gyakorlóterein bizonyíthatták alkalmasságukat. A hierarchikus rendszerbe való betagolódás és a mintakövetés pontossága, illetve az országos vezetéshez való hűség alapján volt lehetséges a helyi pártvezetés – és a vele járó pozícióosztogatási lehetőség – megkaparintása. A pártvezetés kőkeményen ellenőrizte és kézben tartotta az alsóbb szinten zajló folyamatokat, erre utalt, hogy nem haboztak pártszervezetek feloszlatásához folyamodni, ha a fellazulás jeleit tapasztalták.
A reménytelenül tehetségtelenek és a kétes hűségűek kiszelektálása után megfelelő merítési bázis állt rendelkezésre a felfelé irányuló mobilitás elindításához, s mire a politikai karrieresélyek valóra váltása tömegesen lehetővé vált, a megkívánt viselkedésminta is rögzült. Alighanem ebben rejlik a magyarázata annak is, hogy a Fidesz gárdájában az elmúlt évek piszkos ügyeinek kezelése és a demokratikus viselkedési normák sorozatos áthágása során a lelkiismereti válság leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni. Mire a kormányzás időszaka elérkezett, túl voltak mindenféle lelkiző nyavalygáson. A pszichológia régóta foglalkozik a kognitív disszonancia jelenségével. Ez a terminus technicus azt fejezi ki, hogy az egyén cselekvése és gondolkodásmódja között ellentét lehet, s az ennek nyomán kialakuló feszültséget az illető gyakorta nem magatartása megváltoztatásával, hanem gondolkodásmódja átalakításával vezeti le. A felvett szereppel való azonosulás a hatalomra készülő Fidesz kádereiben már az ellenzéki időszakban végbement. A korábban élesen elutasított avítt jobboldali ideológia kritikátlan átvétele, valamint annak a szerepnek a vállalása, amelyet a kormányellenes propagandában – az eredeti fideszes nézetekkel homlokegyenest ellentétes elveket hangoztatva – eljátszottak, példátlan mértékben gyengítette le a politikai morál iránti affinitást.
A különös anyagból gyúrt Fidesz-káderek számára a hatalomszerző gépezetként működtetett pártban a tiszta hatalmi racionalitás vezérelte cselekvés, az erkölcsi megfontolásoktól mentes magatartás vált természetessé. Aki ezt az attitűdöt kifogásolta, az számukra érthetetlen nyelven karattyolt. De éppilyen természetessé vált a hierarchia elfogadása. Orbán- és Kövér-epigonok sora állt készenlétben, hogy a szigorú hatalmi hierarchia nekik rendelt pontján teljesítsék küldetésüket, erre készítette fel őket az autoriter rendszer előképeként működtetett párt. A helyi hatalmi pozícióban diktátorkodók felfelé tartoznak elszámolni, s ha hibát követnek el, onnan jön a büntetés, nem a káderpárt tagságától. Mindennek tetejébe a színtiszta fideszes machiavellizmust a korszerű “posztmodern” politizálás természetes velejárójaként állították be, persze “pártsemleges politológusok” lelkes asszisztálásával.
A vezérelv alapján működő Fidesz 1998-ra készen állt a hatalom átvételére. Világos stratégiával rendelkezett, amelyhez szervesen illeszkedett a hatalmi struktúra radikális átrendezésének koncepciója, és minden bizonnyal a személyi feltételek megteremtéséhez is megvoltak a tervek. Kívülállóknak legfeljebb a kilátásba helyezett teljes elitcsere kapcsán lehettek sejtéseik arról, hogy a nyolcévnyi ellenzékiség alatt megismert, csupán néhány tucat főből álló hatalomorientált csapat miként próbálja meg az orbáni–kövéri “kemény mag” irányítása alatt kiépíteni hatalmi bázisát. Ennek rövid áttekintése most csupán azért lényeges, hogy megtalálhassuk a másodikvonalas “derék had” helyét és funkcióját a kialakított rendszerben. A hatalmi szerkezet és a hozzá illeszkedő személyi feltételek négy szintjét, illetve területét mindenképpen érdemes elkülöníteni.
(Az orbáni centrum) A Fidesz-politika sine qua nonja az irányítás teljes centralizálása és a működés hierarchizálása, amely alapjaiban különbözik az MSZP horizontálisan tagolt, meglehetősen kusza benyomást keltő szerkezetétől, érdek-összehangoláson és erőpróbákon alapuló működésmódjától. Miután a Fidesz politikai centruma a választási harcot vesztes pozícióból megnyerve bizonyságát adta irányítási rendje hatékonyságának, az orbáni centrum kormányzati szerepben még határozottabban látott hozzá az egész magyarországi politikai struktúra fideszesítéséhez. A koncepció első alapelve, hogy a kulcspozíciókat a politikaformáló szűk hatalmi centrum szilárdan kézben tartsa.
A hierarchia csúcsán Orbán Viktor áll, aki személyi hatalmát oly mértékben megerősítette, hogy a kormányzás félidejében autoritása legcsekélyebb veszélyeztetése nélkül adhatta le a pártelnöki tisztséget. A közjogi berendezkedés sajátosságaira építve a fideszes politikai centrum a kormányban tovább erősítette Orbán személyi hatalmát, s emellett más pozíciókkal is biztosította az egyértelmű vonalvezetést. Az 1998 elején még “független politológusként” kampányoló Stumpf István vezetése alatt a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörét rendkívüli módon kiterjesztették, valódi kancelláriává alakították. A kormány fejének helyetteséül Kövér Lászlót, a titkosszolgálatokat felügyelő minisztert nevezték ki, akit ismert habitusa és szélsőséges pártelkötelezettsége miatt egy normális demokráciában inkább eltiltottak volna az ilyen tisztségtől. A nem Fidesz-vezető vagy a koalíciós pártokhoz tartozó miniszterek pártháttér nélküli szakemberek, pozíciójuk a miniszterelnöki kormányzáshoz való alkalmazkodásuk függvénye.
A Fidesz vezetői magjának többi tagját szükségtelen volt a jól kézben tartott kormányba bevinni, más kulcsposztokon volt rájuk szükség. Áder János házelnökként levezényelte a parlament törvénygyárrá silányítását, ellenőrző funkciójának kiüresítését, Szájer József pedig a képviselőcsoport működését állította rá a kormány feltétlen kiszolgálására. A ciklus utolsó szakaszára, miután Kövér a szervezetet gatyába rázta, szimpla píárkérdéssé lehetett degradálni a pártelnöki funkció betöltését. Szükség esetén durva adminisztratív eszközöktől sem riadtak vissza a párt szilárd kézben tartása érdekében. Csak az abszolút fegyelem révén lehet olajozott mandátumszerző gépezetként működtetni a pártot, az orbáni centrum elvi és a kampányt vezénylő Kövér gyakorlati irányítása alatt. Végezetül egy mondat erejéig megemlítendő a legszűkebb vezetés köréből a szimbolikus figurává vált Simicska Lajos is, akinek pályafutásából következtetni lehet a Fidesz gazdasági machinációinak súlypontváltásaira.
Természetesen a Fidesz működése sem mentes a feszültségektől, ezeket azonban többnyire a felszín alatt tudják tartani, mivel a konfliktusok kezelése, az érdekellentétek feloldásának módja a szűk vezetői kör döntésétől függ. A politikai irányvonalat illető koncepcionális és stratégiai döntésekben, valamint az országos politika mindennapi teendőinek irányításában viszont nincs helye alkudozásnak vagy kételyek megfogalmazásának; a centrum alatti szintek önálló mozgástere ebben a vonatkozásban rendkívül csekély.
(A frontharcos második vonal) A Fidesz napi harcaiban egyre jelentősebb szerepet játszó csoport tevékenysége csakis a hatalmi centrumhoz való viszonyában értelmezhető, mégpedig függetlenül attól, hogy tagjai a nagypolitika párt-, frakció- vagy kormányzati-államigazgatási színterén működnek éppen. Tevékenységük hatékonyságának kulcsa a stratégiai összerendezettség, amelyet a függelmi viszony biztosít. Az MSZP diffúz és széles második vonalával szemben a Fideszben ezen a szinten szó sem lehet saját kapcsolatrendszerrel, önálló érdekérvényesítő-nyomásgyakorló képességgel rendelkező csoport megszerveződéséről. Kizárólag egyénileg függő viszonyban lévők alkotják, akiket legfeljebb a betöltendő funkció kapcsol szorosabban össze. Az univerzálisan vagy csak meghatározott területen használható káderek formális politikai tisztsége sokkal kevésbé lényeges, mint a betöltött kiszolgálói funkció alapján elnyert elismerés.
A hatalmi centrumot körülpárnázó karriercsoport tevékenysége jelentékenyen elősegítette a szervilizmus rendszerszerű intézményesülését. Mivel a napi politikai küzdelmek és az üzenetközvetítés hatékonysága szempontjából kitüntetett szerepet kapnak e másodvonalbeli káderek, hiánytalanul meg kell felelniük néhány követelménynek. Rendíthetetlen hűséget kell tanúsítaniuk a főnökség és engesztelhetetlenséget az ellenfelek iránt; arcrezdülés nélkül kell negligálniuk a morális szempontokat; ambíciójukban mértéktartóknak kell lenniük, belátva, hogy kizárólag a végrehajtásban, nem pedig a politikaformálásban van szerepük; az érvényes vonal azonnali aktualizálásával kell tudniuk alkalmazkodni bármilyen helyzethez; s persze rendelkezniük kell a mindezekhez szükséges verbális képességekkel. A kreativitást nem igénylő, könnyen elsajátítható követelményeknek megfelelő, egyéniségükről lemondó frontharcosok nemcsak a végrehajtásban látnak el fontos funkciót. Legalább ilyen fontos, hogy mintát adnak a Fidesz-rendszerben elvárt magatartáshoz. Ebből fakadóan súlyos következményekkel jár közállapotainkra, hogy ez a pontosan meg sem határozható összetételű csoport a Fidesz-politizálás arculatmeghatározó tényezőjévé vált.
A “derék had” tagjait elsősorban a piszkosszolgálati munka ellátására tartják. A kellemetlen feladatok elvégzését egyre gyakrabban hagyta rájuk a felső vezetés, ők alkalmazzák legsűrűbben a politikai harc alantas módszereit. Nagyban hozzájárultak a Fidesz alapvető stratégiai céljának teljesítéséhez: a fő törésvonal elmélyítéséhez, a társadalom mereven szemben álló politikai táborokra osztásához. Pártjukon belül és az elszánt párthívek körében magatartásukkal elismerést vívtak ki, ugyanakkor ellenszenvet és mély lenézést váltottak ki a társadalom normális gondolkodású és ép erkölcsi érzékű részében. Tevékenységük legnegatívabb következménye, hogy amorális magatartásuk karriertényezőként jelenik meg, viselkedési modellként szolgál, a “korszellemnek” megfelelve igazolja az eszközökben nem válogató törtetést. Szolgalelkűségük és egyéniségük feladása ugyanakkor politikai karrierjük korlátja is. Gyakori szereplésük ellenére nem veszélyeztetik a vezetői mag pozícióját, még akkor sem, ha formálisan feljebb juthatnak a ranglétrán, és néhányan közülük esélyt látnak a szűkebb vezetői körön belül kerülésre. Pusztán jutalomból azonban a leghűségesebb kiszolgálóknak is kevés esélyük van ilyen pozíció megszerzésére.
(A mamelukhad) A parlament működése iránt még érdeklődést tanúsító kevesek nyomasztó élménye a Fidesz-frakció magatartása. Nem azért, mintha nem lenne megszokott gyakorlat, hogy egy képviselőcsoport fegyelmezett szavazógépezetként funkcionál, amelyben kirívó rendellenességnek számít a lázadás valamely kormányzati előterjesztéssel szemben, hanem mert a frakció egész arculatát a mamelukmentalitás határozza meg. Ugyanez vonatkozik a fideszes pártkongresszusok küldöttközönségére is, amelynek tagjait Kövér László nemcsak okosabbaknak, hanem egy váratlan ötlettől áthatva szebbeknek is minősített az ellenfeleknél. Szívesen időznék annál a témánál, hogyan csináltak e mamelukhad aktív támogatásával paródiát a parlament működéséből; hogyan tették a “kormánynak felelős” testületté; hogyan rúgták fel az elemi szokásjogokat és magatartási szabályokat, radikálisan leszűkítve az ellenzéki jogok érvényesíthetőségét; hogyan akadályozták folyamatosan az ellenőrző szerep betöltését, mi több, miként használták groteszk módon a kontrollfunkcióból fakadó lehetőségeket az ellenzék vegzálására; hogyan folytattak az ellenbotrány-politika jegyében “vizsgálatokat” saját piszkos ügyeik elfedésére, mindezek azonban jól ismert, sokat bírált jelenségek. A mamelukviselkedés olyan megszokott jegyeit sem érdemes hosszan taglalni, mint az ellenzéki felszólalásokat végigkísérő hörgés és gorombáskodás, illetve a tapsviharzás és a kötelességszerű harsány kacagás a főnökök szellemességnek szánt otrombaságain. A lényeg mindebből, hogy a legalantasabb szerepet is egységesen vállalják: nem lehet rés a Fidesz-falanxon.
Funkcionálisan a Fideszben mindenkinek kötelessége, hogy a mamelukhad részévé váljon, amint a helyzet megkívánja. Ennek pszichikai alapjai a mentalitás egységességében fedezhetők fel. A mamelukhad tagjai könnyen azonosulnak a második vonalba emeltekkel, s ha esetenként alkalmuk van rá, hogy maguk is a frontharcos szerepébe helyezkedjenek, a mintát követve teljesítik kötelességüket. A mameluklét nem csupán más kifejezés a megélhetési politikusi létformára, a Fideszt eluraló mentalitás többet jelent, ennek belátásához elég egy futó pillantást vetni az őszinte rajongástól fénylő arcokra a miniszterelnök bármely fellépése alkalmával. A kritikátlan rajongás áthatja a jobboldal választói táborát is, ezért tapasztalható az a jelenség, hogy ebben a körben semmiféle botrány, nyilvánvaló lelepleződés nem okoz megrendülést, nem árt a miniszterelnök és pártja népszerűségének. Ennek a mentalitásnak a karbantartása közös feladata a mintaadó és mintakövető politikusi csoportoknak, ám kétségkívül kitüntetett szerep jut a közvetítő funkciót betöltő másodvonalas frontharcosoknak. Hibázniuk viszont nem szabad, mert azonnal kieshetnek a pikszisből (példaként lásd a szép reményű Selmeczi szenátornő bukását), és nem lesz más választásuk, mint visszasüppedni a mamelukközösség akolmelegébe. Egyszer-egyszer ki lehet emelkedni onnan, mondjuk egy botrányeltussoló vizsgálóbizottság vezetésével, vannak is, akik szórványosan kapnak lehetőséget a kicsillogásra, akit azonban odafenn egyszer bukottnak ítéltek, az felhagyhat a magasra emelkedés reményével.
(A klientúra diszkrét bája) Az egész pályás letámadással nekilendülő klientúrateremtő folyamat a Fidesz-kurzus kiépítésének központi tényezője. Ennek megfelelő jelentőséget tulajdonítanak a kliensrendszer működtetésének, amely az egész konstrukció szilárd bázisát adja. Nem mellékes tehát a kliensrendszer és a fideszes politika szintjei közötti kapcsolat firtatása, amely fölveti azt a témánk szempontjából releváns kettős kérdést is, hogy vajon a gazdasági, államigazgatási és kulturális-ideológiai klientúrához tartoznak-e a politika másodvonalasai; illetve van-e értékelhető szerepük a klientúrateremtő és -működtető folyamatban. Megbízható empirikus adatok és bennfentes információk híján csupán a mindennapos tapasztalatok tényeire támaszkodva és a rendszer működési logikája alapján lehet megkísérelni a választ.
Kétségtelen, hogy a klientúra a megszerveződés és pozíciók megszilárdulása után előbb vagy utóbb önálló nyomásgyakorló tényezővé válik, érdekcsoportokba szerveződik, az egyoldalú függés megszűnik. A politikai vezető réteg viszont nyilvánvalóan őrizni próbálja autoritását a maga kreálta klientúra felett. A sikerre esélyt kínál, hogy a kádári korszak hagyományos érdekkijárásos-nyomásgyakorlós rendszerével szemben a Fidesz egyértelműen állami-hierarchikus (gyakorlatilag pártpolitikai) függési rendszeren alapuló kliensszerkezetet hozott létre, amelyben az etatista centralizációval és a lehetőségek állandó kormányzati újraosztásával a klientúra tagjait függésben is tarthatja.
A Fidesz-rendszer logikája megkívánja, hogy a klientúra (különösen annak gazdasági része) el legyen választva a nagypolitika közvetítő-végrehajtó másodvonalas gárdájától. Könnyű belátni, hogy a felső vezetéstől független érdekek képviselői sem a pártban, sem a frakcióban vagy a kormányzati-államigazgatási pozíciókban nem működhetnek ennek a szigorúan behatárolt funkciójú politikai karriercsoportnak a részeként. A legfelső szinten magától értetődő a kapcsolat, a szélesebb politikai elitben pedig egyértelmű az összefonódás a politikusok és a klientúra tagjai között, de a frontharcos második vonal szintjén a funkcionális elválasztás személyes vonatkozásban elengedhetetlen. (A Rieglerek és a Rogánok nem keverhetők össze.) A politikai végrehajtók és a gazdasági támogatók külön szálon mozgatása nélkül a szűk felső vezetés hatalma, a szigorú hierarchia elfogadása megbomolhatna – nem is beszélve az összefonódás nyomán keletkező újabb támadási felületről.
A szervilizmus intézményesülése és a hierarchikus függési rendszer megszilárdulása szempontjából még egy jelenséget érdemes számba venni, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk nyikhajinváziónak. A fideszes elitcsere elsődleges haszonélvezői természetesen a barátok és kollégiumi szobatársak, valamint azok rokonai, ismerősei és üzletfelei voltak. A jobboldalon belüli béke érdekében megkapták a nekik dukáló beosztást az Antall–Boross-ciklus másodlagos frissességű káderei, mindenekelőtt pedig a kisgazdák, akik a maguk területén zavartalanul gyakorolhatták a szabad rablás jogát, amíg szükség volt rájuk. Nem maradhattak ki a helyi politikában felbukkant Fidesz-káderek sem, ám úgy látszik, ez a káderállomány kevésnek bizonyult a birtokolni kívánt pozíciók mennyiségéhez képest. Csak ez magyarázhatja a jelenséget, amely utoljára a Rákosi-korszakban fordult elő, hogy tapasztalatlan ifjoncok tömegével árasztották el a közszféra fontos posztjait. Arrogáns, mindent jobban tudó pályakezdők kaptak életük első munkaköre gyanánt helyettes államtitkári, főosztályvezetői vagy hasonlóan magas beosztást. Kétség nem férhet neofita lelkesedésük, túlburjánzó lojalitásuk iránt. Ezek az ifjoncok képezik a Fidesz másodvonalas végrehajtói gárdájának fő rekrutációs bázisát, és ami ennél is fontosabb, ez a mintakövetésre legfogékonyabb és legkönnyebben mozgósítható réteg. Ennek megfelelően a maguk területén leképezik a másodvonalas politikusi gárda funkcióját, és követik módszertanát.
A fideszizmust a struktúra és a módszer együtt alkotja. A közvéleményt nem is a nehezebben felismerhető szerkezeti átalakulás, hanem a működésmód döbbentette meg, amelyben a tömény hatalmi arrogancia keveredett a “píár”-szempontokat preferáló médiapolitizálással. A módszerek legtisztábban – gyakorta már-már karikatúraszerű formában – éppen a másodvonalas gárda tevékenysége nyomán jelentek meg.
A Fideszről nehéz elképzelni, hogy a belső pozícióharcok alakulása ad hoc módon befolyásolná: politikusaik közül ki, mikor és milyen ügyekben kerülhet a frontvonalba. Megkeresik a feladatnak megfelelő embert, akinek biztosítják is a teljesítéshez szükséges feltételeket. A második vonalba kerülő frontharcos csapat viszonylagos homogenitását a következetes vonalvezetés igénye hozta létre, amely ahhoz volt szükséges, hogy az egész pályás letámadás stratégiájából következő lépéseket a napi küzdelmekben hiánytalanul és hatékonyan megtegyék. A stratégiai döntések “lebontása”, “kiszerelése” során a hatalmi centrumból fokozatosan lehetett mind nagyobb mértékben átadni a terepet a végrehajtó második szintnek, miután bebizonyosodott a káderek használhatósága.
A teljesítés kezdettől igen meggyőző volt, a kiszemeltek pontosan értették, hogy a könyörtelen pozíciószerző agresszió, a botránypolitikával kísért belpolitikai hidegháború nem stílus-, hanem elsődleges tartalmi kérdés. Megértették, hogy a feladat a konszenzuális demokrácia felszámolása a “többség mindent visz” elve alapján, annak a központosított rendszernek és hierarchizált működési módnak a kiépítése, amelyet a Fideszben megismerhettek. Ennek megfelelően nem is a szokványos politikai vitákra készültek, amelyek korábban is éles hangúak voltak ugyan, de megőrizték a racionális érvelés minimumát, hanem olyan könyörtelen harcra, amelyben az eszköz mellékes, csak az elérendő cél számít. Minél inkább a demokratikus berendezkedéshez méltatlan módszerek váltak az ellenzéki kifogás tárgyává, annál inkább az volt a végrehajtók feladata, hogy rendíthetetlenül alkalmazzák azokat, és a Fidesz-politizálás jellegadó tényezőjeként megszoktassák a közvéleménnyel. Közben sokakban élt az illúzió, hogy csupán a választási kampány “túlfutása” zajlik, s előbb-utóbb normalizálódnak a belpolitikai viszonyok.
A hűséges mintakövetés elérése érdekében az indulásnál a politikai centrum tagjainak maguknak kellett bemutatniuk a módszer helyes alkalmazását. Amikor egyre inkább a második vonal harcosai révén érvényesültek a letámadásos politika módszerei, a hatalmi arrogancia még provokatívabb jellegűvé vált. Az ellenzéket sikeresen felhergelte, hogy az impertinens kis nyikhajok elárasztották a közéletet, és velük kényszerültek méltatlan csatározásokba bocsátkozni. A dühödt politikai harcokban az ellenzék nem is találta meg a hatékony ellenszert, csupán arra futotta, hogy a nagypolitika szintjén folytassa, amit a “balliberális” politikai publicisztika is elvégzett: leleplezte a fideszes módszereket, kimutatva, milyen veszélyes következményekkel jár alkalmazásuk a demokráciára.
A Fideszt azonban mindez nem zavarta, hiszen nem titkolni akarta módszereinek lényegét, hanem éppen azon volt, hogy megszoktassa, természetesként fogadtassa el azokat. Apologétái közben komolynak látszó elemzésekben keltettek olyan benyomást, mintha itt értéksemleges módon a “píármunka” hatékonyságáról lenne szó, mintha csupán a korszerű médiapolitizálás eszköztárának sikeres alkalmazásában rejlene a különbség a Fidesz és ellenzéke között. Ez a beállítás, a “médiaprofizmus” megdicsőülése is hozzájárult ahhoz, hogy a Fidesz saját táborát megőrizve, sőt szilárdítva őrölje fel az ellenállást.
Az akció sikeres lebonyolításához abszolút hűséges, pontosan és kiszámíthatóan teljesítő pártkatonákat kellett a frontvonalba állítani, akiknek szerepét nehéz volna túlbecsülni. Az ellenzéki politikusok és a publicisták leleplező munkássága megtette ugyan a hatását a társadalom jelentékeny részére, azonban egy pillanatra sem tudta megrendíteni a Fidesz-módszerek következetes alkalmazását, ebben az értelemben tehát a kritika hatástalan maradt. A bírálat folytonos ismétlése pedig diszfunkcionálissá is válhat, ugyanis a sokat emlegetett papagáj-kommandónak nemcsak az a szerepe, hogy az éppen aktuális mondanivalót ismételgesse – ez a legszokványosabb propagandaeszköz –, legalább ennyire fontos a módszer sulykolása is, amelynek érvényesülése révén előbb-utóbb elenyészik a kritika hatékonysága. Ennek tudatában is kénytelen leszek önismétlésekbe bocsátkozni az alábbiakban, fölidézve az elmúlt három év során leírtakat, hiszen a módszerek és alkalmazóik mit sem változtak, csupán alkalmazkodtak a Fidesz-stratégia hangsúlyváltásaihoz.
(A Simicska-törvény és a jogkerülés elve) Ha van egyáltalán a Fidesz-politizálásnak általános metodikai elve, akkor az Simicska Lajos megállapítására vezethető vissza, amely úgy szól: “Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.” A hülyeség konzekvens megnyilvánulásával szembeni védtelenséget már a természeti népek is felismerték, a megoldhatatlan konfliktushelyzetek elkerülése érdekében inkább tisztelettel kezelték a hibbantakat. A módszert eredetileg a gazdasági machinációk következményeinek elkerülésére fundálták ki. Szimbolikus jelentőségű alkalmazása volt a Fidesz-közeli cégek kayaibrahimosítása, amely a Schlecht-ügy gyalázatos lezárásával be is bizonyította eredményességét. A Simicska-elv azonban első számú általános módszertani törvénnyé emelkedett, miután a Fidesz-vezérkar úgy döntött: semmi szükség rá, hogy valamely állítás nyilvánvaló hamissága, égbe kiáltó értelmetlensége miatt magyarázkodjanak, egyszerűbb, ha a számukra hátrányos esetekben megérteni sem hajlandók, miről van szó, helyette mániákusan ismételgetik mondókájukat. Így azután nem kötelesek felfogni mondjuk egy alkotmánybírósági vagy bírósági döntés jelentését, semmi nem késztetheti őket arra, hogy egy összetett mondatnak mindkét felét megközelítőleg azonos szellemi nívón appercipiálják. A módszer eredményessége, a szemérmetlenül nyílt alkalmazás sikersorozata végletes elszemtelenedéshez vezetett. (Hogy csak egyetlen példát említsek: a hülyeséghez való kollektív alkotmányos jog alapján ítélhetett oda arcrezdülés nélkül 4,2 milliárd adóforintot egy Fidesz-közeli elbíráló bizottság a fideszes Happy End Kft.-nek egy vélhetően erősen ittas állapotban elkövetett pályázati munka H betűjéért, immár a látszatkeltés minimumára sem ügyelve.)
A második számú módszertani elvvel nincs olyan szerencsénk, hogy Simicska frappáns fogalmazására hagyatkozhatnánk, a Fidesz gyakorlata alapján azonban leszűrhető a lényege. Így tudnám megfogalmazni: a jogszabályok ismerete nem mentesít megkerülésének kötelezettsége alól minden esetben, amikor a Fidesz érdekei úgy kívánják. Nemcsak a demokratikus köztársaság íratlan szabályaira és a demokratikus magatartás elemi normáira hánytak fittyet, hanem valósággal sportot űztek a jogkerülő magatartásból, visszaéltek a jogalkalmazással és a jogalkotással egyaránt. A fideszes második vonal káderei kitüntetett szerepet kaptak ennek a módszertani elvnek a közvetlen alkalmazásában és az indoklásban egyaránt. Vállalták a más hatalmi ágakkal kialakuló konfliktusokat, a kényes helyzetek következményeit, amelyek a törvényesség határát feszegető lépésekből fakadtak, lehetőleg mentesítve a felső vezetés tagjait az esetleges kellemetlenségektől.
A két törvény együttes alkalmazásának hatékonyságát jelzi, hogy messze túlterjedt a fideszes politikusok körén, amint azt az igazságszolgáltatás (Magyar Bálint találó kifejezésével a “hazugságszolgáltatás”) terén mutatkozó abszurd jelenségek igazolják. A Fidesz második vonalának tevékenysége rendszerjellemzővé válik. A legsúlyosabb negatív hatás abban mutatkozik meg, hogy a Fidesz-módszerek sikeressége mintát kínál alkalmazásukra a társadalom szélesebb köreiben. A honpolgárok jó része lázadozik ugyan az amorális és bornírt módszerek, a közvélemény hülyének nézése ellen, de egyre inkább kénytelen felismerni, hogy senki nem talál ellenük hatékony cselekvési módot. Ezért aki nem kívánja a tartós frusztráltság állapotát, illetve nem szeretné, ha a hülyének nézettek széles táborába kerülne, az csöndben undorodva ugyan, de a politizálás bevett módszereként fogadja el a fideszes magatartást, netán maga is betagozódik a “hülyítők” közé.
A Fidesz másodvonalának működésében nincs semmi rejtélyes, még a sikeresség sem az. A titok nyitja az egyszerűség, a politizálás bántó primitivizálása, színvonalának a lakossági átlag alá, a tömegfogyasztói szintre szorítása – a reklámok hatásmechanizmusának törvényei szerint. E politikuscsoport tevékenységének különböző típusait nem is elsősorban a módszerek és a hatáskeltés alapján, hanem funkcionálisan lehet elkülöníteni. A típusokat a gárda egy-egy tagja különösen tisztán jeleníti meg, valósággal szimbolizálja, de nem a személyük igazán érdekes, hanem amit reprezentálnak.
(Steinmann, az univerzális stréber) A sors tréfája, hogy Rogán Antal, a Fidesz második vonalának dzsókere külsejében is a Tanár úr kérem jó tanulóját mintázza. A bármilyen feladatra alkalmas stréberek seregében kétségkívül ő az eminens, ennél fogva valósággal ideáltípusa a másodvonalas Fidesz-politikusnak. Steinmann az eminens öntudatos szolgálatkészségét testesíti meg. Utánozhatatlan a magától értetődő önbizalom, az izgalommentes, udvarias érdeklődés, amellyel a feladatot fogadja. Hogyan is írta Karinthy? “Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.” Az sem baj, ha egy másodperc múlva a kúpból csonka gúla lesz, hiszen nála jobban senki nem tudhatja, mennyire kúp avagy csonka gúla a feladat tárgya.
Ha Steinmann felel, biztosak lehetünk benne, hogy a leckét mondja fel, csakis a leckét és a teljes leckét, mégpedig a legpompásabb kiszerelésben. Vitahelyzetben megfékezhetetlenül dől belőle a szó, bármilyen kérdésről képes nyomdakész szöveget rögtönözni. Sosem jön zavarba, legfeljebb a szemantikai nihil állapotát idézi elő: hallgatója agytekervényei kisimulnak, zsebében nyílik a bicska. Egyébként ő a píárosok álma: legyen szó bármiről, nála kizárt, hogy ne hangozzék el – ideális helyen és megfelelő hangsúllyal – az adott témához beprogramozott üzenet. Mondandója felületes, intellektuálisan érdektelen, tömegfogyasztásra viszont alkalmas. Ami a felmondandó leckén túl van, az számára nem létezik, kreativitása a propagandaszempontokon túl nem terjeszkedik.
Rogán nemcsak ambiciózus eminensként, univerzálisan bevethető frontemberként szimbolikus figurája a második vonalnak, hanem egyúttal példamutató fidesznyik. Kövér kabinetfőnöke, Szájer helyettese, Orbán tanácsadói stábjának tagja, nyilvánvaló, hogy közvetítésével a Fidesz-vezérkar nyilvánul meg. Láthatóan nem bánja, ha a párt jezsuitájának tartják, büszkesége tárgya, hogy “radikális konzervativizmusa” egybeesik a Fidesz ideológiájával; hangsúlyozza, hogy ehhez neki nem is volt szüksége fordulatra. Agresszivitása, a gyűlöletpolitikában vállalt szerepe alapján sokan Kövér-epigonként könyvelték el, ami nem is csoda, hiszen a furiózus megnyilvánulások megfelelnek habitusának – de ebben is csupán jellegzetes figurája a gárdának. A pszichopatologikus benyomást keltő kövéri gyűlöletrohamok annyiban áthatják a Fidesz egészét, amennyiben az alkalmazott módszerek feltételezik, hogy az ellenfeleket genetikusan erkölcsi hullának, nemtelen ellenségnek tekintsék, akikkel szemben bármely eszköz bevetése megengedhető. Kétségtelen, hogy az elszántan “polgározó” Fideszhez illő arculat és a gyűlöletpolitika végrehajtásában betöltött funkció között feszültség van, de ez csak leképezi a párt kétarcúságát. A napi aktuális szükséglet szerint éppoly magától értetődően büdöskomcsiznak, mint ahogy a “nyugodt erő” szerepét próbálják meggyőzően alakítani, de ez is csak úgy megy, ha a kövérista ellenségképet megőrzik. Politikájuk végtelen cinizmusának leplezése el sem képzelhető másként, mint ennek az ellenségkereső attitűdnek a fenntartásával, amely követőik számára legitimmé teszi a normális körülmények között tűrhetetlen módszerek alkalmazását.
(Törvényszéli héják) A másodvonalas Fidesz-káderek jellemzésére többnyire a Rogán–Répássy-jelenséget szokás felhozni példaként. Az “ikercsillagpár” két tagja között leginkább a személyiségjegyeikben, a szakmai irányultságukban és az adottságaikban rejlő eltéréseket szokták fölemlegetni. Valójában közömbös, hogy különbséget teszünk-e a virtuóz és a megbízható iparos, az eminensi pozíciónak lazán megfelelő és a verejtékezve teljesítő stréber között. Messzebb jutunk, ha a funkciók alapján próbálunk tipizálni. A Fidesz jogi kabinetjének vezetője, Répássy Róbert ugyanis – jórészt a róla elnevezett törvényjavaslat révén – szimbolikus figurája lett a joggal való visszaélés fentebb már említett jelenségcsoportjának.
Az egykori Pokol Béla-féle kezdeményezés javított változataként benyújtott törvényjavaslat, a sajtószabadság alkotmányos jogainak határait feszegető Lex Répássy bevallottan próbaper jellegű. E bevallás persze kényszeredett volt, mivel egy ilyen kényes kérdésben maga a kormány nem kívánta megkockáztatni az Alkotmánybíróság utólagos megsemmisítő ítéletét. (Indokolt volt az óvatosság: lapzárta után érkezett a hír a negatív döntésről.) Az egész ügy pontosan mutatja a Fidesz működési mechanizmusának egyik jellegzetességét. Amit a hatalmi centrum szeretne elérni, de presztízse megőrzése érdekében nem mer megkockáztatni – mert jogilag nem tiszta vagy kétes következményeket előre vetítő lépések szükségesek hozzá –, azt feladatként leadja a másodvonalas gárda tagjainak, akik szakmai és politikai hitelüket is készek kockára tenni pártjuk és kormányuk érdekében. A Lex Répássy nem az egyetlen, nem is a legfontosabb eset, viszont látványosan utal egy általánosabb jelenségre. A jogszabályok vagy bírósági ítéletek semmibe vételének gyakorlati lebonyolításában, az ehhez szükséges jogi csűrés-csavarásban, a “törvényszéli” imbolygásban is jelentékeny szerepet vállal a másodvonalas gárda.
A fentebb jelzett politizálási módszert általánosan alkalmazzák, csupán különösen kényes mivolta miatt érdemes kiemelni a jogalkotói és jogértelmezői vonatkozását. A hatalmi centrum és második vonal között a lepasszolás-átvállalás mechanizmusa a politikai ellenfelekkel szembeni vádaskodás, a rágalmak megfogalmazásakor is rendszerszerűen érvényesül.
(Kis magyar abszurd, avagy a gumimatracolók) Bevallom, őszintén csodálom a türelmükért azokat a szocialista és szabad demokrata politikusokat, akik éveken át anélkül voltak képesek végigtűrni a médiakuratóriumok ügyében lefolytatott abszurd tragikomédiát, hogy ráborították volna az asztalt a Sasvári–Szalai Fidesz-duó valamely tagjára. Adózzunk azonban elismeréssel a fideszes második vonal két oszlopos tagja, Szilárd és Annamária teljesítményének is, akik soha, egyetlen másodpercre sem estek ki a rájuk osztott szerepből. Tevékenységük, az általuk előadott végeérhetetlen groteszk színjáték különleges tisztaságában mutatja a másodvonalasok által rendszeresen alkalmazott módszert a politikai viták ellehetetlenítésére. Némileg talán megkönnyítette a helyzetüket, hogy az általuk alkalmazott módszer működési mechanizmusát már évtizedekkel ezelőtt megírta Örkény István az egyik jól ismert egyperces novellájában. Nincs is jobb eszköz a jelenség bemutatására, mint ennek felidézése (erről szóló korábbi cikkem olvasóitól elnézést kérek az önismétlésért).
A szóban forgó Örkény-egyperces hőse egy strandoló, aki megpróbál gumimatracot bérelni. A kiszolgáló kisasszony azonban nem hajlandó megérteni az egyszerű kérést, s indignálódva közli az elutasító választ, miszerint náluk csak nyugszék, vízisí, továbbá gumimatrac bérelhető. Jóhiszemű hősünk persze megpróbálja rávezetni a hölgyet az összefüggésre, amely az ő gumimatrac-bérlési szándéka és a kölcsönző gumimatrac-bérbeadási lehetősége között fennáll, ám nem jár sikerrel. Miután sokoldalúan tesztelte a hölgyet, s kiderítette, hogy bármi egyéb ügyben teljesen tiszta a tudata, nemcsak hogy idegen nyelveken képes kommunikálni, de külön-külön a “bérlés”, a “gumi” és a “matrac” szavak jelentését is hiánytalanul felfogja, újra és újra megpróbálkozik, hogy megértesse szándékát a gumimatrac beszerzésére. A válasz azonban konokul azonos: náluk sajnos csak nyugszék, vízisi és gumimatrac bérelhető.
Nemcsak a médiaügyben követi évek óta a Fidesz az ellenzéki érvek hatástalanítására a fenti dramaturgiát. A kormánypártok számára kényes ügyekben avagy a valódi szándék leplezésével végrehajtani kívánt akciók során a polémiát csalhatatlan biztonsággal terelik az abszurditás felé, ahol a józan ész megáll, és csúfondárosan visszainteget. Ilyenkor szinte kivétel nélkül a gumimatrac-szindrómán alapul a Fidesz-politikusok magatartása. Nem jutnak el annak tagadásáig, hogy van a raktáron “gumimatrac”, csak éppen nem engednek a tudatukhoz férkőzni semmit, ami épeszű és jogszerű, ám a szándékaikkal ellentétes megoldást eredményezhetne. Bizonyos témákban elegendő, ha az ellenzék képviselői kimondják a bűvös “gumimatrac” szót, ez a papagájkommandónak az ügy kezelésére rendelt tetszőleges tagjából automatikusan kiváltja az értetlenséget.
Igazság szerint komoly áldozatkészséget követel e szerep betöltése, hiszen karriertényezőnek nem éppen ideális: aki vállalkozik rá, nemcsak jellemtelen, hanem ostoba alakként tűnhet fel. Egy-egy elhúzódó ügyben, politikai vitában vagy vizsgálóbizottsági eljárásban “odafent” olyanokat választanak a folyamatos gumimatracozásra, akikért nem kár, ha lejáratódnak, akikkel különösebb terveik nincsenek, akik tetszés szerint cserélhetők, illetve akik ezt a szerepet is készséggel vállalják – akár párthűségből, akár azért, mert csak ilyen módon emelkedhetnek ki (gyakorta csak időlegesen) a mameluklétből.
A terméketlenül “gumimatracoló” vitáknak csak az lehet a következménye, hogy az állampolgárok kényszerűen tudomásul veszik a helyzet abszurditását, feladják a racionális érvelés értelmébe vetett hitüket. Különösen akkor veszélyes ez a folyamat, ha a mocskos ügyek kezelését is abszurd, kilátástalan vitákba fullasztják, akadálytalanul érvényesítve a hülyeséghez való alkotmányos jogot.
(A katyvaszpolitika nagymestere) Ha már idáig értünk, mi egyébbel is zárhatnánk a “derék had” hevenyészett tipológiáját, mint a drága jó Kosztolányi Dénes példájával. A sajnálatos mentális állapotban leledző képviselő csatasorba állítását bízvást lehet az ellenzéket sújtó kegyetlen büntetőpolitika részeként értelmezni, mondjuk Grespik László kinevezésével és hivatalban tartásával egy sorban, akinek tevékenységét a személyiségjogi perekkel amúgy is túlterhelt bíróságok kímélése érdekében célszerű mellőzni. Kosztolányi mester szerepeltetésének elsődleges funkciója azonban mégsem az ellenzéki politikusok őrületbe kergetése volt (ezt alighanem csak járulékos haszonnak tekintették Fidesz-körökben), hanem a mocskos ügyek elfedésére szolgáló általános módszer, az ellenbotrány-politika modelljének kialakítása. Vizsgálóbizottsági elnöki tisztségbe emelésére éppen a legelső és ráadásul szimbolikus jelentőségű botrány kezelésében volt szükség: a Fidesz-vezérkar tagjait is kompromittáló Simicska-klán ügyleteinek elfedésére szolgáló “megfigyelési” ügyben, amelyet a nevezetes miniszterelnöki hazugság alátámasztására kreáltak. Olyan frontharcost kellett találniuk, akit adottságai alkalmassá tesznek a tényektől és a józan ész követelményeitől független “vizsgálat” levezénylésére és a megkívánt eredmény előállítására. Nem is akármilyen körülmények között, hiszen az illetőnek le kellett gyűrnie az akkor még szokatlan alantas módszerek miatt felháborodott ellenzék elszánt ellenállását.
Kosztolányi beváltotta a hozzá fűzött reményeket, metodikai invenciózussága nem ismert határokat. A vizsgálóbizottság működési szabályainak egyéni értelmezésével és sajátos ülésvezetési módszereivel hatékonyan akadályozta a kellemetlen igazságelemek napfényre kerülését. Sikerült bevonni a titkosszolgálatokat a belpolitikai harcokba, amely folyamat azután hihetetlen jelenségeket produkált: a jutalmul derekasan kistafírozott exfőtiszt defendes karrierjétől a Trabantjával együtt önmagát is felégető kétbalkezes alak akciójáig. A “vizsgálat” során a bizottsági elnök bármely a Fidesz számára kényes helyzetben képes volt a gyűlöletpolitika aktualizálására, az érveket és tényeket szívből jövő komcsizással helyettesítve. Nem ismert gátat, ha arra volt szükség, hogy hajánál fogva előrángatott eseteket meghökkentően merész asszociációkkal kapcsoljon össze, s ezekből agysorvasztóan illogikus következtetéseket vonjon le. Elmegyógyászért kiáltó megnyilvánulásainak sorával sikeresen járatta le a bizottságosdit, végül már a kutyát sem érdekelt a gusztustalan katyvasz, amit vezényletével a bizottság kormánypárti tagjai előállítottak.
Az ellenbotrányok mechanizmusa azóta is kiválóan működik, az ennek érdekében felállított vizsgálóbizottságok fideszes vezetői a módszertani ötletek kimeríthetetlen tárházához jutottak az ő kedves Dénesük működése nyomán. Miután feledhetetlen módszertani példákat adott arra, hogy kellő ötletességgel és az ellenfelekkel szemben tanúsítandó arcátlansággal milyen kiváló eredményre lehet jutni a tények szabad kezelése és értelmezése terén, kivonták őkelmét a frontvonalból, ám ez nem csüggesztette el. Tartalékként bármikor készen áll a bevetésre.
Ezen a ponton be is fejezem, pontosabban abbahagyom a fideszes “derék had” tagjainak és működési módjaik tipizálását. Lehetne ugyan érdekes esettanulmányokat végezni az Orbán Fan Club vezérszurkolóitól a titokzatos szolgák mozgatóin át a háromnevű média- és píár-varázslókig, de ezek lényegesen nem módosítanák, legfeljebb csak árnyalhatnák a képet. Ki-ki eldöntheti, vajon a fentebb jellemzett politizálás a posztmodern profizmus akceptálható jelensége vagy nemtelen módszerek rendszerszerű alkalmazása a hagyományos magyar autokrata-paternalista hatalomgyakorlás meghonosítása és a neki megfelelő struktúrák kiépítése érdekében.