“Székesfehérvár nem is érdemel mást” – Marosi Ernő akadémikus búcsúzott ezzel a csúnya mondattal a Népszabadság riporterétől, N. Kósa Judittól, amikor Aba-Novák Vilmosnak a francia és magyar történelmi kapcsolatokat idéző monumentális pannói és a Szent István király által Székesfehérvárott alapított bazilika maradványai sorsának több mint különös összefonódásáról beszélgettek (Esztétikai közömbösség, 2001. november 3.) A történetet nem érdektelen ismét fölidézni.
A 2000. jubileumi évben Székesfehérvárott tető került a középkori romok fölé, hogy a helyet, ahol Szent István első utódától, Pétertől kezdve a török hódítás koráig gyakorlatilag valamennyi királyunkat megkoronázták, ahol legtöbbjüket eltemették, s amely évszázadokon át Magyarország egyfajta szakrális központja volt, végre “méltó módon” jelöljék meg, s védjék a további pusztulástól. A tető pedig látványos és monumentális lett, aláférne akár egy buszpályaudvar is. Igaz, a védendőnek hitt területet csak részben födi le: az egyik legértékesebb építészeti részlet, a bazilika 11. századi apszisa például már nem fért alája. Viszont a hatalmas építmény betonpilléreit a tervező habozás nélkül vésette bele és építtette rá a déli zárófal maradékára – valószínűleg visszavonhatatlan kárára az emléknek! Az már csak a kisebbik bajnak látszik e mellett, hogy az ormótlan és riasztóan csúnya építmény profán erőszakossággal tenyerel a copf díszű püspöki palota előkelő tömegére, és az újgazdagok arcátlanságával rondít bele Magyarország egyik – valóban “ezer” éve folyamatos harmóniával alakult – főterének a képébe. Nem készült el viszont a millenniumra tervezett “NEMZETI EMLÉKHELY” egyik lényeges eleme, az úgynevezett “dómmúzeum”, még a tervezőasztalon sem! Ugyanakkor a szakemberek befejezték a bazilika páratlan értékű kőfaragványainak (becsült adatok szerint az eredeti mennyiség alig ötszázaléknyi maradványáról van szó!) a tisztítását, konzerválását és szükséges mértékű restaurálását. A véglegesnek képzelt múzeum helyett aztán a Csók István Képtárban mutatták be az anyagot s egyben egy csapatnyi kutató több évtizednyi szorgos régészeti, művészettörténeti és történeti eredményeit, amelyekkel a “szakma” és a közönség is itt találkozhatott először. Ekkor még mindenki – kutatók és illetékes hivatalosak meg a közönség is – úgy gondolta és hitte, hogy a kiállított s (most ne legyünk szemérmesek, mondjuk ki:) a szó legvalódibb és legnemesebb értelmében “megszentelt” nemzeti múltunk oly kivételes nagyságainak (maga az alapító Szent István, az ő utódai, Szent László, III. és IV. Béla, az Anjou-uralkodók, Zsigmond, Mátyás király) személyes érintését őrző tágyak egy átmeneti idő után innen rég megérdemelt és végleges helyükre kerülhetnek.
Hát nem így történt. 2001-ben, Szent István trónra lépésének ezredik esztendejében bazilikájának köveit néhány nap alatt eltakarították Aba-Novák Vilmos fent említett pannóinak útjából, s egy üresen álló korábbi szovjet laktanya fűtetlen helyiségeibe hordták. Költséget és fáradságot nem kímélve nem egészen három hét alatt kiürítették a képtár termeit – s mint a mesében –, ki is festették, elvégezték a szükségesnek látott alakításokat, és (még mindig a jelzett időn belül!) október 20-án a “nemzeti örökség” védelméért felelős miniszter megnyitó beszédében már elégedetten nyilatkozhatta: “Ehhez a művészethez távlat kell: idő és térbeli. Idő, mert ezeresztendős világot idéz meg, tér, amely segít együtt látni pillanatokat, arcokat és eseményeket, amelyek távol esnek egymástól. Aba-Novák akart és tudott monumentalitásban látni és gondolkodni. A részletek iránti alázattal és az egységben látás magasztos képességével álmodta, festette meg történelmi látomásait…” (A Fejér Megyei Hírlap másnapi beszámolójából.) Igen, a “látomások” fontosabbnak bizonyultak a tényeknél, magánál a valóságos történelemnél!
A fenti utolsó mondat egy kicsit már az egész történet miértjéről is szól, meg talán arról is, hogy csak egyedül Fehérvár kapta-e azt a bizonyos “megérdemelt”-et. “Székesfehérvár” felelőssége a történtekért persze – ha a mindenkori megyei és városi vezetőkkel azonosítjuk – nem tagadható. 1994 és 1998 között a fideszes városvezetés nyitott szabad utat az egykori Középkori Romkertet tönkretevő és a városképet elcsúfító építészeti szörnyszülemény megvalósításához. A felelősséget azonban már nem kívánja vállalni, s kezeit széttárva tehetetlenül mutogat egy jóakaratú, de hozzáértéssel alig vádolható tagokból verbuválódott “döntéshozó” kuratóriumra meg ugyanakkor a korábbi (egyébként szintén fideszes, de ebben az ügyben teljesen vétlen) polgármesterre. A tényleges döntéseket hozó, regnáló városvezetés mellett a történetben kevésbé volt aktív a “megye”, s többnyire megelégedett az ünnepélyes koszorúzásoknál neki jutott szereppel – pedig valójában mint a múzeum és a romterület törvényes gazdájának lett volna neki is tennivalója. Az utolsó felvonásból azonban már ő sem akart kimaradni, s bár az állam pénzén, de a köveknek a képtárból való kiseprűzését és a pannók győzelmes fölállítását már neki sikerült eredményesen levezényelnie. A megyei közgyűlés ifjú elnöke a megnyitó ünnepséget bevezető szavaiban már a helyzethez illő borzalommal emlékeztethette hallgatóit, hogy az itt látható páratlan remeket a “kommunista diktatúra” évtizedeiben a múzeum pincéjében tartották. (Talán már elfelejtette, amit korábban mint a múzeum munkatársa bizonyára tudott, hogy a múzeumnak nincs is pincéje.)
Úgy hiszem, hogy a történet szimptomatikus: egyértelműen árulkodik arról a zavarról, amellyel napjaink politikai elitje válogatni próbál a történelmi múlt értékeinek és kacatjainak halmazában, s eközben még az is nyilvánvalóvá válik, hogy döntéseihez nemcsak a szükséges ismeret, hanem a polgári ízlés minimuma is hiányzik. Fehérvár esetében mindez annál látványosabban jelentkezett, mert a millenniumi akciók helyszínei lényegében egybeestek a hat évtizeddel korábbi ünneplésekével. Akkor, a két világháború közötti hivatalos Magyarország Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára emlékezett. Függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik a Horthy-korszak Szent István-kultuszáról, tényként fogadhatjuk el, hogy művelői komolyan gondolták, amiről beszéltek. A történész-politikus Hóman Bálint (aki egyébként Fehérvárnak volt az országgyűlési képviselője) és a művészettörténész Gerevich Tibor számára egyaránt világos volt a kultusz belső tartalma, valamint külső jelentősége; és miközben egyáltalán nem találták közömbösnek azt a lehetőséget, amelyet az évforduló az aktuális politika számára adott, legalább olyan fontosnak érezték a szituáció kulturális és tudományos érdekű kihasználását is. Fehérvárnál maradva ennek volt köszönhető a századfordulón még poros, sáros kisváros modernizálása, elhanyagolt belvárosának rendezése, utcáinak és tereinek, valamint megújult középületeinek a korszak neves művészei – Medgyessy Ferenc, Sidló Ferenc és mások mellett elsősorban a római iskolás hivatalos művészet legjobbjai, köztük Pátzay Pál, Ohmann Béla és persze mindenekelőtt Aba-Novák Vilmos – plasztikáival és festményeivel való öltöztetése, díszítése. Az eseményhez kapcsolódó egyik legfontosabb – mert az aktuális várospolitikán és az országosén is túlmutató – kulturális, történeti, művészettörténeti, régészeti és műemlékvédelmi érdekeket is szolgáló eredmény a Középkori Romkert létrehozása volt. Szent István bazilikájának régészeti föltárása és korszerű bemutatása a romterületet finoman keretező neoromán architektúrával az új Fehérvár városképének is egyik meghatározó elemévé vált. Az építész-tervező Lux Géza érzékenyen és gonddal ügyelt rá, hogy elsősorban maga a rom érvényesüljön, s amit ő tesz hozzá, az valóban ne legyen több (de kevesebb sem!), mint a művészi képet öltöztető keret. Ennek a “keretnek” a részeként épült meg a keresztény kurzus által föltétlenül igényelt kultuszhely is, az új architektúrát lezáró mauzóleum s benne Aba-Novák Vilmos szekkói.
A székesfehérvári építési és művészi program az 1938-as ünnepségek elmúltával is folytatódott még, teljes megvalósulását azonban a háborús események megakadályozták. Tető alá került az a városi kultúrháznak szánt épület is, amelynek színháztermét úgy méretezték, hogy abban kaphassanak majd helyet Aba-Nováknak eredetileg az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjába készített – a francia–magyar kapcsolatok történetét illusztráló – pannói, amelyeket Hóman Bálint protekciója juttatott Székesfehérvárnak. A ház azonban még 1944ben sem állt teljesen készen, s egy újabb évtizeddel később a megyei könyvtár és a múzeum Csók Istvánról elnevezett képtára nyertek benne megosztva helyet.
A háború, majd az azt követő idők barbársága, aztán az értékek iránti általános közömbösség, nemtörődömség – és mindezen túl önmagában is az idő múlása – megviselték Székesfehérvárt (ahogyan az ország egészét), s mindez nem kímélte az egykor előkelő eleganciájú Romkertet sem. A rendszerváltást követően sokféle “jóvátételi” akció sorában vállalkozott a város Aba-Novák Vilmosnak a Romkert mauzóleumában levakolt, illetve a városházán lemeszelt falképeinek restaurálására – bár helyenként inkább már rekonstruálására – s ugyanakkor a romterület új, kibővített régészeti föltárására. Ekkoriban már nem “Romkertről” illett beszélni, hanem az általános hazafias felbuzdultságnak jobban megfelelő “Nemzeti Emlékhelyről”. Hogy valójában mit is jelent, vagy mit kéne jelentenie ennek a fogalomnak az adott esetben, azt senki sem tudta igazán. Azt a néhány “ókonzervatív” szakembert, aki óvatos meggyőződéssel (s persze aggodalommal) mondogatta, hogy nem valami egészen új építésen kéne gondolkozni, hanem inkább (és mindenekelőtt) rendezni kellene magát a helyet és konzerválni a maradványokat, nos őket senki sem akarta meghallani. Valószínűleg az sem nevezhető véletlennek, hogy a hosszú évtizedek után függetlenségét visszanyert ország annak idején nem ezt a bonyolultnak látszó fehérvári problémát próbálta megoldani, hanem sok pénzért ott épített látványos “emlékhelyet”, ahol korábban a legendán kívül semmi sem volt, s így valódi értékek sem zavarták parvenü igényeik megvalósítását. Így készült el Ópusztaszer csodája, közepén az egy évszázaddal korábban festett, s egykor vásári nevezetességként mutogatott romantikus, maskarás, a honfoglalás mesés és legendás jeleneteit ábrázoló monumentális körképpel. Aztán kis késedelemmel, de végre Székesfehérvárott is lett – ismét Marosi Ernőt idézve a Népszabadság riportjából – “valami nagy, valami monumentális”, ami “tökéletesen kifejezi azt az esztétikai minőség iránti közömbösséget, amely az egész ünnepet végigkísérte”.
Amint a példák is mutatják, a ma döntést hozó elit ugyanúgy nem tud mit kezdeni a történelemmel, a történelmi emlékek értékükön való kezelésével, valós értelmezésével, sem egymáshoz való viszonyával, ahogyan értetlenül néz bárki szemébe, aki valamiféle esztétikumról dadogva tiltakozna az ezeréves ünnepségekre született architektúraszörny láttán, vagy éppen értetlenségüket fejezné ki az ugyanakkor rosszul, rossz helyen fölállított és az alkalomhoz erőszakkal is nehezen illő, de a Millenniumi Kormánybiztosság anyagi és erkölcsi támogatását élvező szobrok esetében. (Kevéssé vigasztaló, amit a helyi kulturális folyóirat, az Árgus 2000/6. számában Wehner Tibor írt, hogy tudniillik Székesfehérvár még igazán elégedett lehet a millenniumra nyert szobraival, látva az országszerte fölállított “konvencionális, üres, tematikailag és ikonográfiailag egyhangú, fantáziátlan, monumentális »művek«” sorát!)
A történelemhez és a múlthoz való bizonytalan, valójában azonban inkább álságos viszony (idézzük föl a ma urainak csak néhány évvel ezelőtti hangos és látványos kivonulását a parlament trianoni megemlékezéséről!) elszomorító példája volt Székesfehérvárott az októberi döntés is. A hatalom a való értékeket, az “ezeréves” ereklyéket a leromlott szovjet laktanyába utasította, miközben a nem is egészen erről szóló “látomást” ünnepélyesen – zeneszó és szónoklatok mellett – “végre” a múzeumi falakra helyezte.
A különös históriának itt vége is lenne. Mégis szólni kell még a Csók István Képtárnak Aba-Nováktól és az egész ügy alakulásától sem teljesen független történetéről és várható sorsáról. Az eredetileg kultúrháznak szánt épület a háború után sokáig üresen állt, alkalmanként helyet adva korántsem oda való rendezvényeknek. 1955-ben az akkori múzeumigazgatónak, Fitz Jenőnek nem kis nehézségek legyőzésével sikerült megszereznie egyik felét – benne a színházteremmel – képtár céljára. Az intézmény 1963-ban, a máig legendás hírű Csontváry-kiállítás megrendezésével tett szert országos ismertségre. Ezután pedig szinte azonnal egyik fellegvárává vált az aktuális kultúrpolitikával szemben álló modern művészi világlátásnak. Új szemléletű, a huszadik század magyar művészetének történetét áttekintő, több évtizedes programja mellett helyet adott olyan kortárs művészi vállalkozások, életművek és egyes alkotások bemutatásának, amelyek akkoriban máshol csak nehezen vagy egyáltalán nem juthattak volna közönség elé. Aztán a képtár – nem is egészen mellékesen – otthona lett országos érdeklődést kiváltó néprajzi és régészeti kiállításoknak is. Az “Igazságot Aba-Nováknak!” mozgalom harcosai mostanában nem szívesen emlékeznek arra, hogy a képtár kiállítási programjában időről időre a mester más művei mellett a nevezetes pannók is szerepeltek. Ha emlékeznének, talán a diadal sem lenne akkora. A múzeum pedig nemcsak hogy pincében nem tartotta a hatalmas tablókat, hanem már régen erőfeszítéseket tett arra, hogy – elkerülendő a képek állagának a rendkívüli méretekből és az ismétlődő mozgatásokból (fölállítás és lebontás) adódó veszélyeztetését – véglegesen is számukra rendelt falakra helyezze őket. Ez is hosszú és bonyolult történet, amelyet fölösleges fölidézni. Mostani történetünkhöz ebből annyi tartozik ide, hogy a múzeum persze ezt úgy gondolta megoldani, hogy a pannók alkalmi takarásával megmaradjon a lehetősége a képtári funkció fenntartásának is – ezt egyébként publikált ismeretek szerint a “régiek”, a nagytermet a pannók arányaihoz igazító tervezők is így képzelték. Mára azonban – úgy látszik – az effajta józan gondolkodásnak nincsen helye. A döntéshozók izgatott mozgalmárokra hallgatva maguk is elhiszik, hogy a “történelmi igazságtételt” szolgálják, amikor minden más művészi megnyilvánulással szemben kizárólagos elsőbbséget biztosítanak a harmincas évekbeli Magyarország egyik kétségkívül nem jelentéktelen hivatalos művészének. A “diadal” pedig kiteljesedik: amit az úgynevezett puha diktatúra funkcionáriusai nem tudtak – vagy talán nem mertek – megtenni, azt habozás nélkül vállalják az új urak, amikor a kortárs magyar művészet egyik hagyományosan rangos fórumának ajtajára lakatot tesznek.