Mottó 1: A szakszervezetellenes fellépések a szakszervezetek elitjét
fogták célkeresztbe, de a munkavállalókat találták el.
A szakszervezetek jogosítványainak megnyirbálása
mindig a munkavállalók helyzetét rontotta.
A szakszervezeti elit hatalmának megnyirbálására
más mód nem kínálkozott.
Mottó 2: “Die ganze Scheisse kommt zurück” (Marx)
“A szakszervezeteknek nincsenek jövőképeik, csak utópiapótlékaik vannak” – írta Ralf Dahrendorf. A szakszervezetek kiszorulnak a korszerű, munkaigényes, növekvő ágazatokból. Kiszorultak a részmunkaidőben foglalkoztatottak képviseletéből. A feldolgozóiparban, a csökkenő közszolgálati szektorban s a teljes munkaidőt kínáló ágazatokban tartják még állásaikat. Társadalmi bázisuk is változik. Nem vonzzák a nőket, a fiatalokat, a bevándoroltakat. A német szakszervezetek tagjainak egyharmada nyugdíjas vagy munkanélküli. A szakszervezetek befolyása a vállalatoknál és a munkaerőpiacokon gyengült. Felértékelődtek viszont a munkáltatói szervezetekkel és a kormányokkal intézményesített makroszintű kapcsolataik. Sőt a nyolcvanas évek végétől, a társadalmi párbeszéd uniós szintű intézményeinek kiépülésével folyamatosan növekszik uniós befolyásuk is. Mindez mutatja, hogy az ipari struktúrák átalakulása átalakította a munkavállalók elvárásait is az érdekvédelemmel szemben. Miközben a klasszikus nagyipari ágazatok jelentősége folyamatosan csökken, rohamosan terjednek az új formák, a flexibilis munkaszervezetek, a flexibilis munkaidő, az önfoglalkoztatás különböző formái. Ugyanakkor a globalizációs és az integrációs folyamatok a szakszervezeteket arra is rákényszerítették, hogy újragondolják szerepüket az európai, a nemzeti és a lokális munkaerőpiacon, újragondolják nemzeti és nemzetközi szerepüket, ha nem akarnak egy globalizálódó munkaerőpiacon marginális helyzetbe sodródni.
Kelet-Közép-Európa a rendszerváltozás folyamatában többnyire a társadalmi párbeszéd kontinentális európai intézményeit vette át.1 S bár a szakszervezeteket kiszorították a privatizációból, a kollektív alkukban és az új munkaügyi intézményekben a törvényhozás és a kormányok által garantált jogosítványokat kaptak. Persze nem valamiféle humanitárius meggondolásból. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az új demokráciák szembetalálkoztak a gazdasági átalakulás és a privatizáció a veszteseinek nagy tömegével.2 A gyorsan átalakuló munkaerőpiacon a munkavállalók milliói nem csupán a munkahelyüket veszítették el, hanem leértékelődött a korábban megszerzett kvalifikációjuk is.3 A gazdasági és tulajdoni struktúrák átalakulása tehát a veszteseket nem csupán munkájuktól fosztotta meg, hanem kulturálisan is depriválta őket. A korábban szocializált kulturális mintáikkal, a korábban megszerzett kvalifikációjukkal nem voltak képesek integrálódni a piacgazdaságba.
Mindez arra ösztönözte a parlamenteket és a kormányokat, hogy a munkavállalókat bevonják egy intézményesült társadalmi párbeszédbe, így kezelhetővé tegyék a szociális és a munkaügyi feszültségeket, és moderálják a konfliktusok szereplőinek magatartását.
Bár a szakszervezetek Kelet-Közép-Európában mindenütt a régi nómenklatúra leginkább retrográd és leginkább reformellenes szervezeteinek számítottak, az ex-NDK kivételével túlélték a rendszerváltást. Túlélte a szakszervezeti elit is, kibővülve a rendszerváltás idején a csúcsra feltörő új szakszervezeti vezetőkkel.4 S annak ellenére, hogy a demokratikus átalakulás lendületében szinte mindenütt megalakultak az új szabad, független szakszervezetek (noha annyi, mint nálunk, sehol sem), az “újak” a “régiekkel” csakhamar együtt illeszkedtek be a gazdaság és a politika új intézményrendszerébe.
A szakszervezetek reorganizálták gazdasági és politikai kapcsolataikat a demokrácia és a piac új szereplőivel. Jelentős veszteségekkel ugyan, de megmaradt a szakszervezetek vagyona is.5 Igaz, ennek a vagyonnak nem jelentéktelen részével (pl. a szocializmusból fennmaradt üdülővagyonnal) a szakszervezetek az új helyzetben nemigen tudtak mit kezdeni. Egy piacgazdaságban az üdüléshez szükséges pénzt (többnyire 14. havi bér formájában) általában a kollektív szerződésekbe építik be. Aztán nyaraljon a polgár, ahol akar, és ahol tud. Ezért az üdülővagyon mindenütt gondokat okozott az átalakuló szakszervezeteknek, hiszen az üdülők szanálásra szorultak, felújítás és modernizálás nélkül nem lehetett piaci alapon működtetni őket, s értékesíteni is csak mélyen nyomott áron lehetett.
A szakszervezeti struktúrák Kelet-Közép-Európában túlélték a rendszerváltást. S ez még Magyarországra is igaz, ahol pedig a szakszervezetek politikai megosztottsága nem csupán egy extrém pluralizmushoz vezetett, hanem a szakszervezeti vagyon szétforgácsolódásához is.6
A rendszerváltó politikai elit nem szerette a szakszervezeteket. 1987 után a demokratikus ellenzék csakúgy, mint az MDF, megkísérelte megvetni a lábát a szakszervezetben. De mivel nem sikerült megszerezniük a munkavállalók tömeges támogatását, levonultak a szakszervezeti terepről. 1989-ben a munkások védelme helyett inkább már a hatalomról tárgyaltak. Az általuk is világra segített független szakszervezetek vagy munkástanácsok magukra maradtak, nem tömegesedtek el, így a “régi” ágazati szakszervezetek (bár az ő támogatottságuk is gyengült) megőrizték domináns szerepüket.
A kilencvenes évek elején a liberális és a konzervatív rendszerváltó elitek megkísérelték felszámolni a régi szakszervezeti struktúrákat s megtörni a szakszervezeti lobbik gazdasági és politikai befolyását. 1991 nyarán a parlament törvényt hozott a régi SZOT-vagyon újraosztásáról és a szakszervezeti tagdíjlevonás módjáról. A szakszervezeteket azonban nem sikerült leszorítani a porondról. Az Antall-kormány politikai és erkölcsi gyengülésével a szakszervezetek jelentős mértékben visszaszerezték legitimitásukat, hiszen ők voltak képesek az elégedetlen vesztesek érdekeit felvállalni.
A munkaügyi intézmények átalakultak. 1989 után egy tripartit (háromoldalú) érdekegyeztetési intézményrendszer épült ki a mindenkori kormány, a munkáltatói szervezetek és a szakszervezetek között. Az Érdekegyeztető Tanács szerepét és a szereplőinek jogosítványait alapvetően az 1992-es munkatörvényi reformok szabályozták. A szakszervezetek a kormánnyal szemben intézményesen garantált jogosítványt kaptak az előzetes egyeztetésekre a munka világára vonatkozó törvényekkel és szabályokkal, a költségvetési és az adótörvénnyel, a munkavállalók élet- és munkafeltételeit meghatározó kérdésekkel kapcsolatban. A szakszervezetek képviseleti, egyeztetési és szerződéskötési jogot kaptak a munkáltatókkal szemben is. S noha a szakszervezetek vállalati pozíciói folyamatosan romlottak, jelentős volt a befolyásuk az érdekegyeztetés országos fórumain. És – 1993 után – meghatározó szerepük volt a tébé-önkormányzatokban.
Ebből (már 1998 előtt is) felemás helyzet alakult ki. A szakszervezetek támogatottsága a munkavállalók körében folyamatosan csökkent. Romlott a szakszervezetek érdekérvényesítő pozíciója a vállalatoknál. Magyarországon a munkaszerződések, a kollektív megállapodások rendszere (különösen a középszinteken, tehát az ágazati-szakmai szinteken) hiányosan épült ki, azaz a szakszervezet a munkatörvény által biztosított minimumon túl csak kevés többletjuttatást tudott elérni a munkavállalóknak. 1990 után átalakult a gazdaság, négy év alatt mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, ami nagyon erős nyomás alá helyezte a munkaerőpiacot, s szinte lehetetlenné tette a vállalati béralkut.
Ezek a folyamatok átrendezték a szakszervezetek közötti erőviszonyokat. Mivel munkanélküliség elsősorban a “klaszszikus” nagyipari szférákat sújtotta, az e területeken működő szakszervezetek taglétszáma drámai módon zuhant.7 A szakszervezetek a kialakuló új foglalkoztatási formákban, az új vállalkozási formákban nemigen tudták megvetni a lábukat. Az úgynevezett versenyszférában csak ott voltak képesek őrizni pozícióikat, ahol a nagyipari szervezetek fennmaradtak. S viszonylag erősek maradtak a közalkalmazotti és a közszolgálati szférákban, hiszen itt, noha a reálbérek gyakran folyamatosan csökkentek, viszonylag magas volt a foglalkoztatási biztonság. A közalkalmazottak bérpozíciója folyamatosan romlott (elég, ha a pedagógusokra vagy az egészségügyiekre gondolunk), de tömeges elbocsátásokkal nem kellett számolniuk. Erősek maradtak a szakszervezetek a közszolgálatok kulcspozícióiban is, különösen a vasúti közlekedésben vagy az energiaágazatokban.
A szakszervezetek munkaerő-piaci, valamint vállalati pozícióinak folyamatos gyengülésével felértékelődtek a szakszervezetek politikai és gazdasági kapcsolatai, beleértve a szakszervezeti csúcsok informális gazdasági és politikai befolyását is. A nagy ágazati szakszervezetek 1991 után az újraszerveződő baloldal egyik legerősebb gazdasági-politikai centrumává váltak.8 Az 1993-as tébé-önkormányzati választásokon (s az ugyanakkor rendezett üzemi tanácsi választásokon) az ágazati szakszervezetek és konföderációik elsöprő győzelmet arattak; ez egyúttal jelezte azt is, hogy átütő erejű baloldali fordulat következett be. A szakszervezetek a politikailag egyre gyengülő kormányt tüntetésekkel és sztrájkfenyegetésekkel szinte folyamatos politikai nyomás alá helyezték, ezzel artikulálták a kormánnyal szembeni elégedetlenséget. Igaz, hogy egyben moderálták is, tehát az elégedetlenséget a legalitás keretei között tartották.9
A szakszervezetek az MSZP-vel választási megállapodást kötöttek, ennek alapján több szakszervezeti vezető a lista előkelő helyén jutott be a parlamentbe. Ez növelte ugyan a szakszervezeti elit politikai és gazdasági befolyását, de kikezdte a szakszervezetek legitimitását.10
A szakszervezeteknek meghatározó szerepük volt a tébé-önkormányzatban és a tébé-vagyon (egészség- és nyugdíjbiztosítási alapok) kezelésében. Ez politikailag és erkölcsileg egyaránt visszaütött, hiszen a tébé-önkormányzatok (különösen az egészségbiztosítás) rossz hatásfokú, pazarló működése, az önkormányzatot körüllengő korrupciógyanús ügyek stb. a szakszervezetek erkölcsi-politikai hitelét is kikezdték. Amikor 1998-ban az új kormány felszámolta a tébé-önkormányzatot, és államosította a tébé-vagyont, e durva lépéshez (egyebek mellett) ezek a tapasztalatok biztosítottak politikai és erkölcsi fedezetet. Pedig a tébé-önkormányzatok felszámolásával és a tébé-vagyon államosításával a Fidesz-kormány durván átgázolt a befizetők (munkáltatók és munkavállalók) jogain.
1990 után a szakszervezeti vezetők erős, bár a nyilvánosság számára többnyire láthatatlan kapcsolatokat építettek ki a gazdasági és a pénzügyi szféra különböző lobbicsoportjaival, valamint a baloldali politika s 1994 után a baloldali kormányzat és államigazgatás magas szintjein. A szakszervezeti elitek jelentős gazdasági és politikai befolyásra tettek szert. A szakszervezeti vezetők számos helyen (elsősorban nagy állami vállalatoknál) felügyelőbizottsági tagok lettek, s felkerültek a nem nyilvános “VIP-listákra” is.11 Beépültek az úgynevezett késő kádári elitbe, s az erre az elitre épülő baloldali gazdasági-politikai network, baloldali establishment erős, befolyásos lobbicsoportját alkották. Paradox módon a szakszervezeti elitek politikai és gazdasági befolyása nem csökkent a stabilizációs program végrehajtása idején, akkor, amikor a szakszervezetek a rájuk nehezedő kormányzati nyomás miatt a legkevésbé élhettek jogosítványaikkal. Az 1998-ban hivatalba lépő új kormány erre alapozta a szakszervezetek elleni fellépést. A Fidesz a szakszervezetekben a baloldali érdekrendszer leggyengébb láncszemét látta, és őket legázolva magát a láncot akarta szétszakítani. Ezért a célért nem habozott “leltárba venni” a szakszervezetek bűneit.
A szakszervezeti elitnek túlsúlyos szerepe volt a szocializmus korszakában kiépült üdülőhálózat kezelésében és értékesítésében, hiszen nemcsak a szakszervezeti tulajdonban maradt üdülőkkel gazdálkodott, hanem a Nemzeti Üdülési Alapítvány kuratóriumában is döntő szerepe volt.12 Az új kormány kezdeményezte a Nemzeti Üdülési Alapítvány államigazgatási, sőt ügyészségi vizsgálatát is, s noha a vizsgálat még messze van a befejezéstől, a kormány igyekezett az ügyet a szakszervezetek ellen fordítani, erkölcsi hitelük kikezdésére felhasználni.
A szakszervezetek számára a Bokroscsomag lett a politikai Waterloo. A stabilizációs program csak részben jelentette az egyensúly megteremtése érdekében bevezetett kemény, elsősorban a bérből és fizetésből élő rétegeket, valamint a nyugdíjasokat sújtó megszorító intézkedéseket. Az adott gazdasági-pénzügyi helyzetben ezek is kikerülhetetlenek voltak, a stabilizációs programban azonban ennél lényegesen többről volt szó. Ez a program egy olyan modernizációs csomagot is tartalmazott, amely a gazdaság, a szociálpolitika, a nyugdíj, az oktatás, a kultúra stb. területén mélyreható reformokat alapozott meg. A Bokros-csomag nem csupán rövid távú stabilizációs, hanem hosszú távú, nehezen visszafordítható reformlépéseket is jelentett. S ennek a szakszervezeti vezetők is tudatában voltak. Így azonban nem tudtak mit kezdeni a Bokros-csomaggal. Tudták, hogy a program támogatása politikai tőkéjüket veszélyezteti, ugyanakkor azt is tudták, hogy a program végrehajtása alapvető nemzeti érdek.
A stabilizációs programhoz való ambivalens viszonyuk – különösen 1995 tavaszán és nyarán, amikor a kormány és az ágazati minisztériumok az érdekegyeztetés különböző fórumait gyakorlatilag felfüggesztették – azzal járt, hogy vagy cselekvésképtelenekké váltak, vagy kétértelműen cselekedtek. A szakszervezeti vezetők tudták, hogy a tét nemcsak a szakszervezetük támogatottsága, hanem személyes karrierjük is, de többnyire csak sodródtak, hiszen kényszerpályára kerültek.
Noha igyekeztek kemény alkut folytatni a parlamentben és az ÉT-n, hogy a tagságuk számára csökkentsék a stabilizációs programból adódó veszteségeket, sőt nagyszabású tüntetéseket is szerveztek a fájdalmas terápia ellen,14 valójában nem merték felvállalni a társadalmi ellenállás megszervezésével a Bokros-csomag megbuktatását. Bár egészen bizonyos, hogy erejük sem lett volna ehhez.
A stabilizációs program sikeréből viszont 1997 után sem részesültek. Noha 1997-ben a korábbiakhoz képest a kormánnyal és a munkáltatókkal igen jó megállapodást kötöttek,15 ez nem kompenzálta azokat a veszteségeket, amelyeket a munkavállalók korábban elszenvedtek.16 Így különösebb visszhangja sem lett a megállapodásoknak.
A Bokros-csomag politikai vesztesei a szakszervezetek lettek. Az ő nyakukba varrták a nagyarányú reálbércsökkenést, a nyugdíjasok és a bérből-fizetésből élők helyzetének a drámai romlását. Amit elértek a programmal szemben, mindenki elfelejtette. Azt, amit az ország gazdaságában a program elért, inkább a kormány, mintsem a szakszervezetek javára írták.
Még egy nagyon fontos fordulat történt, ami, ha kellőképpen széles körben propagálják, illetve ha az nem marad egyszeri aktus, hanem széles körű gyakorlattá válik, jelentős mértékben javította volna a szakszervezetek pozícióit. 1997ben az energiaszektorban lezajlott “nagy privatizációban” a kormány (Suchman Tamás) és a villamosenergia-ipari szakszervezetek (Gaál Rezső) együttműködése nyomán a privatizációs szerződésben nemcsak jelentős összeget helyeztek egy a későbbi foglalkoztatási gondokat segítő alapítvány számlájára (tízmilliárd forintot), hanem a szerződésbe beépítették a munkaügyi kapcsolatokat és intézményeket is.17 Ennek következtében nemcsak jelentősen emelkedett a szektorban a foglalkoztatási biztonság, nemcsak a bérek lettek magasak, hanem a munkaügyi kapcsolatok is konszolidálódtak. Az energiaszektor privatizációjáról szóló vitában azonban ez a fontos mozzanat elsikkadt.
A szakszervezeti vezetők kettős szerepe (a kormánypárti frakcióban és az ÉT-n) szerepzavarhoz vezetett. Egyre több szó és szóbeszéd esett az egészségbiztosítási alapokról, az üdülővagyon privatizációjáról, a szakszervezeti, a gazdasági és a politikai elitek összefonódásáról. 1996 és 1998 között a szakszervezetek támogatottsága és taglétszáma is drámai módon csökkent. A szakszervezetek legitimációs válságba kerültek.
Mint már említettük, az 1998-ban hivatalba lépő új kormány a szakszervezeteket annak a baloldali gazdasági és politikai érdekhálózatnak részeként fogta fel, amelyiktől a legjobban félt, hiszen ez a kapcsolatrendszer (az ún. késő kádári elit) a gazdaság, a kultúra, a lokális és a makrotársadalom, a munka világában kialakult szövevényes kapcsolatrendszer, a pénzvilág stb. egészét átfonta. A Fidesz tudatában volt annak, hogy ha valóban elitcserét akar, ha a kancelláriai típusú kormányzást oligarchikus hatalomgyakorlássá akarja átalakítani, akkor ezt a hálózatot kell először szétzúznia. S miután az előző kormányciklus politikai vesztesei kétségkívül a szakszervezetek voltak, hiszen a stabilizációs program miatt jelentős legitimációs veszteségeket szenvedtek el, a szakszervezetek letámadása mint e stratégia végrehajtásának első lépése a kormány céljai szempontjából kézenfekvőnek látszott. A szakszervezetek azonnali letámadását indokolta az is, hogy az érdekegyeztetés és a társadalombiztosítási önkormányzatok tripartit struktúrái egy sajátos poliarchikus hatalomgyakorlási modellt jelenítettek meg a Fidesz által a végrehajtó hatalom számára kívánatos oligarchikus hatalomgyakorlási modellel szemben, egyben útjában álltak a kormány hatalomkoncentrációra irányuló törekvéseinek is.
Ezen a terepen a kormánykoalíció jó eséllyel indulhatott harcba, s a várható eredmény is csábítónak tűnhetett. A kormánykoalíció jelentős elitcsoportokat szoríthatott háttérbe, jelentős érdekhálózatot téphetett szét (s ami legalább olyan fontos egy polgári kormánynak: jelentős pénzügyi alapok feletti rendelkezési jogokat ragadhatott magához). Indokolta ezt a támadást az is, hogy a koalíció “szakszervezeti ideológusai”18 emlékezhettek rá, hogy a szakszervezetek az első konzervatív kormányt képesek voltak politikai nyomás alá helyezni. Most viszont úgy látszott, hogy a szakszervezetek megtépázott tekintélye biztosítja az erkölcsi ürügyet és a politikai fedezetet a totális offenzívához. A szocialista-liberális kormány szociáldemokrata módon viszonyult a szakszervezetekhez. Ez 1998ban a Fidesz deklarált polgári ideológiájának antitéziseként jelent meg; a szakszervezet-ellenesség beépült a Fidesz önmeghatározásába. Minden azt látszott igazolni, hogy a baloldal elleni frontális offenzívához a kormánykoalíció először a szakszervezeti terepen nyithat rést.
Erre alapozva az új koalíció első lépésben megszüntette a társadalombiztosítási önkormányzatokat, s államosította a tébé-vagyont.19 Második lépésben a kormány átalakította a társadalmi párbeszéd intézményrendszerét. Ezzel meggyengítette a szakszervezetek pozícióját a munka világával, a költségvetéssel, az adózással kapcsolatos törvényhozásban. Mélypontra hűtötte le a kormány és a szakszervezetek közötti párbeszédet. Intézményesen lenullázta a szakszervezetek partneri szerepét a kormánnyal szemben; a korábban kötelező előzetes egyeztetésekből a kormányt szinte semmire sem kötelező konzultáció lett. Az érdekegyeztetés fragmentálódott, a szakszervezeti jogosítványokat megnyirbálták.
A kormány a még megmaradt szakszervezeti jogosítványokon is átlépett. Látványosan semmibe vette a szociális partnerek együttdöntési jogosítványát a minimálbérek megállapításában (miközben olyan mértékű emeléseket hajtott végre, amilyet a szakszervezetek követelni sem mertek volna).20 A kormány tervei szerint a minimálbér az 1999. évi 25 ezerről (a kétéves költségvetésben) 2001ben 40 ezerre, 2002-ben 50 ezerre emelkedett.21 Így a minimálbérről szóló vitákban 2000-ben és 2001-ben is a kormány szabta meg a vita kereteit, irányát és tartalmát.
A munkáltatók is opponálták a javaslatot, hiszen tudatában voltak a minimálbér-emelés hatásának a kis- és középvállalatok gazdálkodására, az adózásra. Tudatában voltak annak is, hogy a minimálbér emelésével az állam plusz adóbevételekhez jut, s az emelés a foglalkoztatás szabályait jelentősen megváltoztatja. A kormány átlépett rajtuk, de rájuk és a munkavállalókra hárította a minimálbér-emelés költségeit, míg ő plusz adóbevételekhez jutott.
A szakszervezetek is elégedetlenek voltak. Korábban mindig magasabb minimálbért követeltek, mint amekkorákat a kormányok ajánlottak, de követeléseik ilyen mértékű minimálbér-emelést sohasem fogalmaztak meg; még az EU-ra hivatkozva sem. Ugyanakkor a minimálbér emelésének hatása a foglalkoztatásra számukra is kiszámíthatatlannak látszott. Nehéz helyzetbe kerültek, mert nem tiltakozhattak a minimálbér radikális emelése ellen, már csak szerepükből következően sem. Próbálkoztak ugyan sávos (végzettség szerint differenciált) minimálbér-emelési javaslattal, ezeket a javaslatokat azonban a kormány lesöpörte. Igyekeztek megfogalmazni félelmeiket a feketegazdaság kiterjedésével és az emelés miatt bekövetkező munkanélküliséggel szemben. De a szakszervezeti érvelés nagyon nehézkesnek bizonyult, hiszen nem akarták elveszíteni az érintett több százezres réteg támogatását sem. A szakszervezetek észrevették, hogy a kormány a radikális emeléssel szociális bázisukat is ki akarja sajátítani (azaz balról előzi őket), végül éppen emiatt többször is megpróbálták túllicitálni a kormányt – sikertelenül. A minimálbérről szóló vitákban 2000-ben és 2001-ben is a kormány szívósan kifárasztotta az idővel lankadó szociális partnereket, és végül saját eredeti javaslatai mellett döntött.
A Munka Törvénykönyvének átfogó módosítása elvileg beilleszthető a magyar uniós csatlakozási tárgyalások menetébe. A reform döntő része tulajdonképpen az EU által megkövetelt diszkriminációellenes intézkedéseket tartalmazza.22 A munkaidőalappal való gazdálkodás újraszabályozása azonban a mai magyar munkaügyi kapcsolatokban erőfölényhez juttatja a munkáltatókat, s jelentős szerzett jogokat vesz el a munkavállalóktól. Így ez a reform kiélezheti a szakszervezetek és a munkaadók közötti viszonyt.
Miután azonban a reformot az ellenérdekű felek különbözőképpen fogadták, a kormánynak nem kellett attól tartania, hogy a munkáltatók és a szakszervezetek közösen lépnek fel javaslataival szemben. S ha mégis feszültség alakult ki közte és a szociális partnerek között, a kormány hivatkozhatott arra, hogy javaslatai az uniós követelményekből következnek.
A munkatörvény reformjának a vitája 1999-ben kezdődött, és 2001-ben zárult le. A szakszervezetek több alkalommal tömegdemonstrációt szerveztek tiltakozásul, illetve követeléseik nyomatékosítására, ez azonban a kormányt nem tántorította el a reformtól. A legvitatottabb kérdésekben (pl. a munkaidőalappal való elszámolás vagy a munkaerő telephelyek közötti átcsoportosítása stb. kérdésében) a törvény hatályba lépése után a frontvonal már nem a kormány és a szakszervezetek között húzódik, hanem a munkáltatók és a szakszervezetek között. Így a kormány nem kényszerül rá, hogy az általa áterőszakolt reformért s az abból fakadó szociális feszültségekért továbbra is vállalja a politikai felelősséget. Ezt a munkáltatókra és a szakszervezetekre hárította át.
A szakszervezetek megkísérelték a kormány szakszervezet-ellenes politikájával szemben az aktív ellenállás megszervezését is. A kormány azonban a sztrájkokat kemény kézzel törte le. (Gondoljunk az 1999–2000. évi vasutassztrájkokra.) A szakszervezeti tiltakozásokat és demonstrációkat pedig semmibe vette, vagy homokra futtatta. Hatásosan szerelte le 2000-ben a tiltakozó egészségügyieket (akárcsak az agrárdemonstrációkat), s látványosan nyálazta be kimódolt rágalmakkal a munkatörvénykönyvi reformok ellen tiltakozó szakszervezeti demonstrációk szervezőit is.
1998 után a szakszervezeti tiltakozások nem igazán hozták zavarba a kormányt. Ezek a tiltakozások belül maradtak a struktúrán, legfeljebb a szerepeken és a szereposztásokon akartak változtatni. Ez sem lett volna kevés. Kár, hogy ennyi sem sikerült.
Az az offenzíva, amely a szakszervezetek elleni támadással kezdődött, végül az egész baloldalt elérte. Nemcsak a gazdaság, a kultúra, az önkormányzatok stb. működését határozta meg, hanem a parlament s benne az ellenzék szerepét is újraírta. Bebizonyosodott: ha a leggyengébb láncszem elszakad, a lánc nem lánc többé. De az is, hogy “mindenki szem a láncban”.
A szakszervezetekhez való viszony a hatalom társadalomhoz való viszonyát tükrözi. Nem utolsósorban a társadalom hatalom és vagyon nélküli rétegeihez való viszonyulását. De ha a szakszervezeti elit egy baloldali kormány időszakában az establishment részévé válik, e “hatalomvédte bensőségben” erkölcsi és politikai tőkéjét herdálja el. S ezzel legitimációját: tagságának bizalmát s mozgósító erejét veszítheti el. Egy jobboldali, szakszervezet-ellenes kormánnyal szemben viszont másra nem számíthat.
A választások előtt baloldalon mindezt érdemes lenne újból végiggondolni. Úgy látszik, a szakszervezeti elit elleni támadásokra és a szakszervezeti elittel kötött paktumokra egyaránt a szakszervezeti tagság, illetve a munkavállalók fizetnek rá. Inkább előbb, mint utóbb.
1
A kelet-közép-európai átmenet idején a volt szocialista országok két modell közül választhattak. Az egyik az angolszász plurális modell volt, amelyben a munkáltatók és a szakszervezetek közötti párbeszéd alacsonyan intézményesült, kevéssé formalizált, s az alkufolyamatokban az állam egyáltalán nem vesz részt. A másik a kontinentális neokorporatív modell, amely abból indul ki, hogy a versengő érdekcsoportok esélyei korántsem azonosak, és az államnak be kell avatkoznia az alkufolyamatokba. A neokorporatív érdekalkuk zártak, erősen intézményesültek, az eljárások procedurálisan erősen szabályozva vannak.2
A kelet-közép-európai privatizáció mindenütt szanálási kényszerrel párosult. 1989-ben úgy látszott, hogy a szanáláshoz nélkülözhetetlen tőkebevonást csak akkor lehet elérni, ha a privatizációt piaci alapra helyezik, s mivel az állami tulajdon privatizációjának általános célja az egész nemzetgazdaság szanálása is volt, a tőkebevonás forrása ezért csak a külföldi tőke lehetett. A folyamat beindításához a munkavállalói érdekeket háttérbe kellett szorítani és a menedzserérdekeket meg kellett erősíteni, hogy a gyengülő állami felügyelet mellett a menedzser a privatizáció domináns szereplője legyen. Hogy az így felpörgetett privatizáció valóban hatékony volt-e, s nem járt-e túlságosan nagy gazdasági ráfizetéssel, itt nem tárgyalható kérdés. Mindenesetre politikai és társadalmi ára rendkívül nagy volt.3
Elsősorban az alacsonyan kvalifikált, a nagyipari ágazatokban foglalkoztatott munkásrétegek veszítették el tömegesen az esélyeiket arra, hogy integrálódjanak a modern piacgazdaságba. Ezeknek a rétegeknek a helyzete sokszor azért is tragikus, mert anyagi és kulturális depriváltságukat továbbörökítik gyermekeiknek, ezzel a következő generációban is megjelennek azok a rétegek, amelyeknek nem lesz esélyük az integrálódásra. S mivel a magyar demográfiai szerkezetben éppen ezekben a rétegekben születik a legtöbb gyerek, az anyagi-kulturális depriváció bővített újratermelésével kell szembenéznünk, már ha a kormányok hajlandók lennének egy generációval előre is tekinteni.4
A szocializmus korporatív struktúrái azon alapultak, hogy az állam a munka világának szereplőit maga alá gyűrte, autonómiájukat felszámolta. A rendszerváltás időszakában, 1987 és 1990 között a szakszervezetekre nagyon erős politikai nyomás nehezedett, ezért a szakszervezetek kísérletet tettek rá, hogy az új helyzetben legitim szerephez jussanak. Jelentős reformokat hajtottak végre szervezeti felépítésükben, szervezkedésükben, gondolkodásukban stb. A rendszerváltó politikai erők nem ismerték el ennek a folyamatnak a legitimitását, arra hivatkozva, hogy a szereplők a régiek, azaz a szakszervezeti csúcsokon a “régi” szakszervezeti vezetők ülnek továbbra is.5
A szakszervezetek vagyona, infrastruktúrája a rendszerváltás után is jelentős maradt. Az MSZOSZ ágazataival együtt nagyobb vagyonnal, kiépítettebb infrastruktúrával rendelkezett, mint az összes párt együttvéve.6
A szakszervezeti “vagyonvita” 1990–1992 között többet ártott a szakszervezetek presztízsének, s egyben nagyobb vagyonveszteséget is okozott, mint a legfulminánsabb szakszervezet-ellenes támadások a különböző politikai erők részéről.7
Az adatok a szakszervezetek önbevallásán alapulnak, s ezek sokáig nagyon megbízhatatlanok voltak. Az 1993-as tébé-önkormányzati választások némiképp gátat szabtak az önbevalláson alapuló hamisításoknak, de a taglétszámok így sem igazán valósak. (Pl. a passzív tagságot statisztikailag gyakran összemossák az aktív tagokkal.) Mindent összevéve a szakszervezetek taglétszáma nálunk mára 20 százalék körül alakult, ami nemzetközileg nem kirívóan alacsony, de tekintettel a munkaügyi kapcsolatok alacsony szintű intézményesülésére, mutatja a szakszervezetek gyengülő erejét.8
Különösen a közalkalmazottak szakszervezetei voltak aktívak. Több alkalommal több tízezres tüntetést szerveztek (pl. 1993 júniusában), éltek a sztrájkkészültség meghirdetésével is. A közalkalmazotti szakszervezetek aktivitása nemcsak a viszonylag magas szervezettségükből következett, hanem a közalkalmazotti munkaügyi kapcsolatokból is. A közalkalmazottak helyzetéért végső soron az állam egyetemleges felelősséget visel.9
Az Antall-kormány belpolitikai alapélménye a taxisblokád volt. Ez is közrejátszott abban, hogy gazdaságpolitikája meglehetősen következetlenné vált, ami növelte a vele szembeni elégedetlenséget. Ugyanakkor a kormány magatartása mindenfajta tiltakozó akcióval szemben óvatossá vált, nehogy a konfliktus a legalitás területéről kisodródjon.10
A “kormánypárti szakszervezet” vád erősödött fel, hiszen a szakszervezeti képviselők az MSZP-frakcióban ültek. Ez a vád nem volt teljesen megalapozott, hiszen a szakszervezetek nem kötöttek programszövetséget a kormánnyal. A Bokros-csomag bevezetése után a szakszervezeti képviselők mégis szerepzavarba kerültek, ami növelte bizonytalankodásukat.11
A Postabanktól erősen kedvezményezett hitelhez jutottak között szakszervezeti vezető is volt.12
Volt szakszervezeti vezető, aki a szakszervezeti vagyon privatizációját személyes meggazdagodására használta fel. A Nemzeti Üdülési Alapítványba bevitt szakszervezeti üdülők privatizációjával kapcsolatban ügyészségi vizsgálat folyik.13
A Fidesz genealógiájában a Bokros-csomag a baloldal ősbűne, ami politikailag motivált sajátos interpretáció.14
A Pedagógusok Szakszervezete 1995 szeptemberében mintegy 80-100 ezer fő tüntetését szervezte meg a Kossuth térre. 1996-tól kezdve a PSZ csak sajtótájékoztatókon tiltakozott, gyakorlatilag a ciklus végéig nem csinált akciót. Az MSZOSZ-elnök, Nagy Sándor megkísérelte, hogy elsősorban kulisszák mögötti alkukkal engedményeket érjen el. Nagy Sándor a szakszervezeti elnöki székéből nem utolsósorban az MSZOSZ ágazati vezetőinek elégedetlensége miatt felállni kényszerült. A PSZ jelentős tagsági réteget veszített el.15
Az országos megállapodások mellett a vasutasok is hároméves megállapodást értek el. De már 1996-ban is a közalkalmazottaknak sikerült három évre megállapodniuk a kormánnyal.16
Egyes szférákban (pl. a közalkalmazottak) a reálbérveszteségek a 20 százalékot is elérték. A nyugdíjak reálértékvesztése is több volt 11 százaléknál. A Horn-kormány 1998-ra ezért iktatott törvénybe 20 százalékos nyugdíjemelést. Ezt a törvényt az új kormány 1998-ban megsemmisítette.17
1999-ben a villamosenergia-szektorban 110 ezer forint volt az átlagbér. Ez a multinacionális tőke érdekeit – a komparatív bérelőnyök miatt – egyáltalán nem sértette. A fontosabb mozzanat a munkavállalói jogok garanciája volt. A szerződést a ráháruló kötelezettségekkel együtt a Fidesz-koalíciós kormány, ha fogcsikorgatva is, de jóváhagyta.18
Őry Csaba politikai államtitkárnak és Pokorni Zoltán miniszternek jelentős, bár sikeresnek nem mondható szakszervezeti múltja van.19
Ehhez törvénymódosításra volt szükség. A tébé-vagyon államosításával viszont a kormány a Postabank többségi tulajdonosa lett, így semmi akadálya nem volt annak, hogy a Postabank-sztorit elkezdje.20
A minimálbér átlagbérhez viszonyított aránya 1990 után 20-30 százalék körül alakult. Minthogy a minimálbér nagy tömegű munkavállalót (kb. 600 ezer főt) érint, a kormányok meglehetősen óvatosan emelték, merthogy a minimálbér emelése a munkáltatókat is közvetlenül érinti, nyomást gyakorol a bérstruktúrára, inflációs hatása lehet. Mindezek miatt a minimálbér megállapításában az ÉT-n (majd az OMT-n is) a szociális partnereknek törvényesen garantált együttdöntési joga van. (Ez a kormánnyal szemben a szociális partnerek legerősebb jogosítványa.)21
A minimálbér-emelés uniós ösztönzésre történt. EU-elvárás, hogy a minimálbér a mindenkori átlagbér legalább 50 százaléka legyen. Az már a kormány kommunikációs lépése, hogy ezt úgy tette meg, hogy a szociális partnerek együttdöntési jogát a sárba tiporta.22
A reform tulajdonképpen kilenc részből áll. Az első nyolc rész EU-konform, diszkriminációellenes csomagterv. A kilencedik a flexibilis munkaszervezet és munkaidő problémáját szabályozza. Ez is EU-konform, csak éppen a magyar munkavállaló más viszonyok között, ellenségesebb világban, nagyobb fenyegetettségben, erősebb kényszerek alatt s alacsonyabb életszínvonalon él. A reform nem kompenzálja az újabb rárakott terhekért. Sőt mivel a munkavállalót ért sérelmeket ettől kezdve nem a törvény, hanem a munkaszerződés orvosolja, a munkavállaló még a törvényes védelem területén is veszít. Az új kormányzat, először 1990 óta, nyíltan felszámolta a jóléti elvet, ami pedig, ha minimálisan is, de védte a rendszerváltás veszteseit.