Ez aztán nem az a beszámolgatós kormány! Ha már végképpen nem képes kikerülni, hogy az általa vezetett ország valóságos sorsáról mondjon valamit, akkor olyan ügyesen győzi le a tárgyilagosságot, hogy a mondandója igazi sikerpropagandának hat. Amúgy az is. Üléseiről nem készít jegyzőkönyveket, nyilván nem csak a késői utókor kutatóinak bosszantására. (Megjegyezve: még a legtitkosabb ügyekről is precíz feljegyzések készültek az MSZMP KB Politikai Bizottságának ülésein.) Így aztán nem csoda, hogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium sosem ragaszkodott mereven a törvény ama passzusához, hogy az agrárium ügyeiről évente köteles beszámolni az országgyűlésnek. 2001 novemberében sem vetemedett erre Vonza miniszter, hanem csupán a parlament Mezőgazdasági Bizottsága előtt tett nyilatkozatot a helyzetről, mondván, az ágazatban rend van, a földeket felszántották, egymillió hektáron elvetették a búzát, és az állattenyésztésben sincsenek bajok.
Kész, passz. A maga részéről ezzel letudta a dolgokat, tehát – amiként a kormányfő és amiként évekig regnáló elődje, Torgyán – fölöslegesnek tartotta az alapos körültekintést, és a törvény szabta kötelességének teljesítését. Pedig az nem fölösleges. A demokrácia alappillére.
Az Orbán-kormány eltelt három és fél éve s a maradék időre szóló tervei immár alkalmasak rá, hogy számot vessünk: mit ért el a magyar mezőgazdaságban a jobboldali uralom, miben fejlődött vagy stagnált a népesség csaknem felét közvetlenül érintő ágazat, és hogyan állunk a jövő kihívásai előtt. Bizonyos, hogy ezt sem a kormány, sem a minisztérium, sem a koalíciós pártok nem teszik meg, átfogó értékelést tőlük ne várjon az ország. Főleg tárgyilagosat, valóságot hűen tükrözőt ne, mert a kormány bázisa a propaganda, és a kudarcok nehezen illenek ebbe. Némely szervezetek – főként az agrárkamara, máskor (élesen!) az Agrárgazdasági Tanács és olykor a MOSZ is – próbálkoznak a közvélemény elé tárni a mind súlyosabb bajokat, azonban különösebb társadalmi szolidaritással eddig nem találkoztak.
Az rég kiderült, hogy a kárpótlás és a nagyüzemek szétverése során elindított “újmódi földosztás” a lehető legretrográdabb földbirtokviszonyokat hozta létre hazánkban. A tényleges tulajdonosok száma meghaladja a két és fél milliót, a jellemző birtoknagyság 0,7 és 2,7 hektár között lehet. (Tény, hogy mindmáig nem sikerült befejezni az új tulajdonok telekkönyvezését, a lemaradás ha már nem is óriási, de még mindig tetemes, a statisztikai adatok azonban igencsak megbízhatatlanok.) E törpebirtokok nagyobb részét bérlik szövetkezetek vagy társaságok – ez a szerencsésebb eset –, más részén önellátó céllal művelik a földeket gyakorta piaci kalandozásokkal, ismét más részén pedig különféle piacorientált egyéni gazdálkodást folytatnak.
Az egyénileg gazdálkodók:
Üzemekszáma Műveltszántó (ha) Átlagosterület (ha)
Főfoglalkozású egyéni vállalkozóvagy őstermelő 24 273 465 726 20
Nem főfoglalkozású egyéni vállalkozóvagy őstermelő 160 124 1 213 815 8
A főfoglalkozásúak az összes regisztrált (!) földterület 12,3, a nem főfoglalkozásúak pedig a 31,4 százalékán gazdálkodnak. (Adatok forrása: Agrárium 2001/9.) Meg kell jegyezni, hogy az 1999 elején bejegyzett őstermelők száma néhány százzal meghaladta az egymilliót, a földterületből pedig a szántó kétmillió hektárral nagyobb a regisztráltnál. (A táblázatban közölt adatok növekednek a társaságok és szövetkezetek által használt földekkel.) Azok tulajdonosairól, termelésükről nemigen tudunk semmit. Az őstermelők sincsenek statisztikára kötelezve, így a tevékenységükről inkább csak a falugazdászok becslései állnak rendelkezésre. Így áll ma a magyar agrárstatisztika.
A főfoglalkozású egyéni vállalkozók és őstermelők földhasználata:
|
A művelt szántó (ha) |
Gazdaságok |
|
0–5 |
8 837 |
|
5–50 |
13 981 |
|
50–300 |
1 428 |
|
300 felett |
27 |
Alapprobléma: jövedelmező szántóföldi termesztés 600 hektár alatt nem lehetséges, mert egyetlen korszerű gépsor teljesítménye ennyi, ha például monokulturális kukoricát termel a gazda. Ehhez szükséges – a támogatások levonása után 2001 végén – 80 millió forint értékű tárgyi eszköz, valamint a termelés folytatásához kikerülhetetlen forgóeszköz beszerzése. És ebben az összegben nincs benne szárító, magtár vagy bármilyen gépszín, holott a szabad ég alatt álló értékes gépeket megviseli a téli idő. Ráadásul nyáron tapasztalni lehetett olyasmit is, amit még soha: némely búzatermesztő – más lehetőség, magtár, raktár, ideiglenes tárolószín hiányában – a földjén prizmázta a lekombájnolt búzát, úgy várt piaci lehetőségekre. E módszer a szovjet idők szovhozait és kolhozait idézi, ugyanakkor már a 19. század utolsó negyede óta ismeretlen volt a magyar mezőgazdaságban. Azidőtt ugyanis az uradalmak és a bérlők megépítették falvanként a maguk magtárait.
A hazai birtokviszonyok ellen indított kisgazda támadás a kilencvenes évek elején – megjegyzendő: az Antall-kormány tevékeny közreműködésével – lehetetlen gazdálkodási körülményeket teremtett az agráriumban. Minden politikai tényező tudja, hogy ennek fenntartása máris felmérhetetlen károkat okozott az országnak, de az esetleges uniós csatlakozásunkig meg utána még nagyobbakat fog, ha nem sikerül változtatni. Valamiképpen érezte ezt – vagy csupán szajkózta? – az Orbán-kormány is, és a Nemzeti Földalap (NFA) létrehozásában látta az üdvözítő megoldást. Csupán egyetlen gond adódott: ki felügyelje az NFA-t? Magyarán: kinek a klientúráját gazdagítsa a működése? Torgyán ragaszkodott volna hozzá (naná!), hogy az őáltala vezérelt minisztérium dolgozóinak mérhetetlen szaktudása nélkülözhetetlen ilyen fontos intézmény működésében. (Más kérdés persze, hogy a minisztérium működését az első poszttorgyáni hónapokban az elküldött régi szakemberek gyors visszahívásával kellett valamiképpen helyreállítani.)
És ragaszkodott volna az NFA fölötti uralomhoz Orbán is. Naná! Megoldás addig nem lehetett, amíg az árkádos minisztérium főnöki szobájában a pasaréti műparaszt ült. De utána se lett sokkal könnyebb. Ma még nem lehet tudni, hogyan fog működni az NFA. Lehetséges, habár korántsem biztos, hogy igaza van a MOSZ-nak, hogy döbbenetes hatalmi jogosítványokat kap, és a cél a termőföldek 80–90 százalékának államosítása. Lehetséges, noha kétséges, hogy olyan mennyiségben ajánljanak föl termőföldet a tulajdonosok állami megvételre, mint amennyire a kormányosok számítanak, hiszen az ajánlott ár nevetséges. (Békés megyében ez hamar kiderült.) Ha pedig valóságos árakon próbálná megszerezni az NFA a földeket, akkor az eladók rohamától s a szükséges százmilliárdoktól a fiskus nyomban csuklani kezdene. A drágán vett föld nemigen lehet cél, hiszen akkor miképpen adnák oda fillérekért az általuk “családi gazdaságoknak” nevezett üzemecskéknek.
Most ne részletezzük a kormányosok által nagy garral bejelentett “családi gazdaságok kiemelt támogatása” című agrármegváltó programot. Semmit nem fog megváltani. Semmiféle hatást nem gyakorol a főbb elérendő célokra. Kezdetben úgy nézett ki, hogy 4–5 ezer ilyen családi gazdaságról lehet szó, a rászánt pénz azonban úgy fogyott, mint hőségben a fagylalt. Az ötezres szám azt jelentette volna, hogy településenként egy vagy két ilyen családi gazdaságot szándékozik (képes) segíteni a kormányzat, ámbár azokat sem a kívánt mértékben, hiszen az előzőkben jelzett minimális földterület sem állhatott volna rendelkezésre, nem beszélve a kikerülhetetlen invesztíciókról. Valószínűleg mégsem e józan számítás rettentette vissza Orbánékat, hanem inkább ama várható következmény, hogy minden kliensük mellé szereztek volna százannyi öklöt rázó irigyet. (“Hát én meg mér nem kaptam?!”) Most már legfeljebb ötödannyiról lehet szó, mint amennyiről kezdetben beszéltek, de inkább csak néhány százról, és ezek sem lesznek versenyképesek a termelésben itthon sem, nemhogy nemzetközi téren. Lehet, hogy az ölükbe hull egy-kétszáz hektár föld, s kapnak 10–20 millió forintot, meg vehetnének föl kedvezményes hitelt is. A hitel azonban ilyen kétségbeejtő agrárpolitika mellett akkor is túlzottan kockázatos, ha az állam garanciát nyújt mellé, s a kamatfizetést is támogatja.
Pedig Orbánék tudják, hogy mi bénítja a földpiacot. Ha valaki családi gazdaságnak adja el a földjét, az új rendelkezésük szerint annak nem kell személyi adót fizetnie. A többinek továbbra is. Ez egy olyan kiskapu, amelyet a klienseik segítésére nyitottak ki. Az NFA – meg az egész hókuszpókusz – helyett rég meg kellett volna teremteni a szabad földpiacot, ám sem az eladók fenyegetettségét (adófizetés!), sem a vevők prohibícióját (társaságok, szövetkezetek nem szerezhetnek földtulajdont) nem oldották fel, és ma sem gazdasági orientációval szeretnék a megfelelő tulajdonosok kezébe terelni a legértékesebb magyar termelőeszköz zömét, a termőföldet, hanem adminisztratív kényszerrel.
Azon túl, hogy ez igencsak diktatórikus vonás, az egész eljárás földalapostól, családi gazdaságostól a lehető legdurvább és legilletéktelenebb beavatkozás a gazdasági folyamatokba, amely sérti az alkotmányt. (Ezért nem törvény, hanem kormányrendelet szól a családi gazdaságokról. Az nem vihető az Alkotmánybíróság elé – ugyan miért nem?) Csakhogy mindez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy semmiképpen nem segíti, hanem kiszámíthatóan hátráltatja az ország haladását. A kormánynak nincs tényleges földbirtok-politikája, vagy ami van, annak alapján nem oldhatók meg sem az agrárium, sem az egyes gazdálkodók bajai.
Hazánkban a hatvanas évek vége felé elterjednek a szigorú rendbe szabott termelési módszerek (technológiák), amelyeket kezdetben zárt termelési rendszereknek hívtak. Jelenlétük, a magas színvonalú technikai bázishoz adott szellemi többlet hihetetlen mértékben megváltoztatta az addigi paraszti munkát, sőt az életmódot is. Óriási eredményeket ért el segítségükkel a hazai mezőgazdaság, döntő részük volt a magyar falu felvirágzásában. Ma e technológiák füstté váltak, csupán néhány nagyüzem veszi szabályaikat komolyan, hektárak millióira semmiféle hatásuk nincs. Elfelejtődtek. Attól lehet tartani, hogy némelyik miniszterünk nem is hallott róluk. (Azon nagyüzemek emelik meg valamennyire átlaghozamukat, ahol még élnek a mindmáig érvényes termelési szabályok.) Olyan termelési mód vált általánossá az egyéni gazdaságokban vagy az őstermelők földjein, amely a múlt század közepe táján volt jellemző a világ élvonalára.
Ott tartunk, hogy például a gépparkunk nem is alkalmas tervezett technológiák megvalósítására. A megítéléshez jó kiindulási alap a 2001. évi búzatermelés betakarítása. Viszonylag sok búzát vetettek – 1,2 millió hektárt –, és főként az időjárás jótékony hatására a termésátlag is meghaladta a hektáronkénti 4 tonnát (büszkélkedni azért semmi okunk, ugyanez az Európai Unióban 5,5 volt már négy éve), és a minőségre sem lehetett panasz. Ám az aratás elhúzódott, jóllehet ütőképes kombájnparkkal július 25-re régen be lehetett volna fejezni. Csakhogy a magyar kombájnparkra minden más jellemző, csak az ütőképesség nem. A jelzett napokban jókora esők verték végig a még lábon álló kalászokat, aminek az lett a következménye, hogy a később learatott búza minősége sokat romlott, inkább csak takarmányozási célra használható. Már csupán egy népes állatállomány kellene, amely megenné, de az sincs: a sertések száma az utóbbi évtizedek legalacsonyabb szintjét sem érte el, sőt fél millióval még az alá csökkent is.
Mind a traktorok, mind a kombájnok száma harmada az uniós átlagnak – szántóterületben mérik –, s ami nekünk van, az is milyen! A kombájnok között szovjet gyártmányút (SzK, Nyíva, Kolosz) már csak roncstelepeken lehet látni, és mind kevesebb a működő Fortschritt (E-512, E-516, NDK-gyártmány), habár ezek munkáján meglátszik, hogy akár személyi igazolványt is kaphatnának. Az igazán korszerű gépek azonban akkor sem akarják kilehelni a lelkük, ha lassacskán katonaköteles korba érnek, viszont egyre több javítást, karbantartást igényelnek. És ez az, amire végképp nincs pénz. A téeszből vagy állami gazdaságból “kiörökölte” a gazdája, bütyköli is szorgosan. A gép végül megy, ami igencsak meglepő, sőt kaszál, ami nemkülönben, és hogy csépel is, az már az isteni csodák közé tartozik. De aztán két hét múlva kizöldül utánuk a tarló (tarlóhántásról csak nagyon gondos üzemeknél lehet szó), mert a csotrogány által elszórt mag kikel. Ezt a köznép árvakelésnek nevezi. A termés tizede ott végzi, és jó, ha jön egy juhász, aki föllegelteti a maradványokat. Csak akkor nem vész kárba. Miért van ez? Mert egy új kombájn áfa nélkül 30 millió forintnál kezdődik, és a megvétele csak igen kevesek számára reális lehetőség. Marad a sok old timer. Az öreg kombájn dobjára viszont legalább 150 ezer forint értékben kellene alkatrészt venni, amit az új gazda nem tesz meg, különben is a terület learatását vállalta, nem pedig a minőségi munkát. Amit egyébként meg sem fizetne neki egyetlen őstermelő sem.
Van még egy szempont, ami a kombájnok munkáját szervezhetetlenné teszi. Ez a nadrágszíjparcellák ügye. A nagyüzemek korában sem vertük sosem a Nyugatot a gépesítettségünkkel, de legalább nem kellett napjában nyolc-tíz alkalommal leszerelni a kombájnról a vágóasztalt, és átköltözni egy másik helyre, hanem viszonylag nagy táblákon arathattak a nyugtalanul szabdalt szabolcsi tájakon is, nem beszélve a Hajdúságról, Nagykunságról, Békésről, Csongrádról, a Kisalföldről vagy a Mezőföldről. A mai körülmények között akkor örül a kombájnvezető, ha naponta nem kell tíznél többször költöznie. A vészesen kevés kombájnnal és a még vészesebb műszaki állapottal együtt valami mágikus titok folytán mégsem maradt lábon aratásra érdemes búzaföld. Igaz, az aratás egy hónappal tovább tartott az átlagosnál.
A traktorállomány kora valamivel jobb a kombájnokénál, azonban ezeknek több mint 90 százalékuk keleti gyártmányú. Korszerűtlen, sok évtizedes alapkonstrukció, magas üzemanyag-fogyasztás, nagy alkatrész- és javításigény, bizonytalan műszaki állapot, drága üzemeltetés – így foglalható össze a minősítésük. Az általánosnak tekinthető vonóerőigénynek – 80–85 lóerő – megfelelő korszerű traktor ára csaknem a háromszorosa az elterjedt keletiének, és azt a gazdálkodók túlnyomó többsége még hitelre sem képes megvenni. Ráadásul a géptámogatás degresszív, a nagyobb értékek beszerzői kisebb arányú visszatérítésre számíthatnak. Mindennek tetejébe még külön támogatás is van a korszerűtlen gépek felújítására: hadd ne tudjon tőlük megszabadulni még további évtizedekig a magyar mezőgazdaság!
Ha lehet, a helyzet a munkagépek terén még rosszabb, noha néhány területen – például a növényvédő gépek esetében – szép számmal működnek a világ élvonalába tartozó típusok is. (Ne örüljünk nagyon: a gyomirtó vegyszerezésnek alapkérdése a pontosság. Például hogy egy hektárra 400 liter oldatot kell kipermetezni, amelyben meghatározott mennyiségű hatóanyag van. E pontosságra csak nagyon kevesen képesek, pedig ha az oldat kevesebb, akkor kibújnak a gyomok, ha meg több, akkor a kultúrnövényt is kipusztítjuk. A korszerű gép hasonló színvonalú gépkezelőt igényelne – többnyire hiába.)
Csakhogy egy igazán jó munkát végző használt vetőgép ára körülbelül a négyszerese egy új – a kukoricában, csemegekukoricában és napraforgóban országosan évente tízmilliárdos károkat okozó – keleti gyártmányénak. Újonnan pedig a tízszerese. Ugyanez a helyzet az ukrán háromfejes eke és a ma már minőségi etalonnak számító szántásra képes váltvaforgató eke árarányaival. Meglévő gépparkunk nemcsak a jelenlegi helyzetet határolja be, hanem még hosszú évekre vagy évtizedekre fölbecsülhetetlenül káros hatással lesz a termelés színvonalára, gazdaságosságára és a gazdálkodók jövedelmére.
Panaszkodnak a kisebb gazdálkodók: tőlük a sertéseket olcsóbban veszi – ha ugyan megveszi – a vágóhíd, mint másoktól. A panasz valós, de a vágóhidaknak van igazuk. A kistermelők hízóinak húskihozatala 10–15 százalékkal rosszabb az úgynevezett brojlersertésekénél. A minőségi vágósertést azokon a szakosított sertéstelepeken nevelik, amelyek a hatvanas évek második, illetőleg a hetvenes évek első felében létesültek, és amelyek építését mindenütt megkoplalta a téeszek tagsága.
Ma – és immár két évtizede – semmiféle program nincs sertéstelepek építésére, sőt éveken át a felújításukkal sem törődött a kormányzat. Holott e telepek a maguk évi 8–10 ezres hízókibocsátásukkal lassanként már kisüzemeknek minősülnek. Eltelt három évtized, és a világ fejlettebbik része óriásit lépett előre. Az eredmény itthon amúgy igencsak érdekes: a minőségi hízók felvásárlási ára egy időben elérte a világszintet (ezzel se dicsekedhet másik ágazat!), ám ez nem serkentette a termelőket, az állatállomány kicsi, és nincs elég exportárualap. Ez nyilván senkinek nem tűnik föl. Hogy aztán a satnya élőállat-kínálat mellett miért csökkent mégis az átvételi ár, az a magyar mezőgazdaság nagy titkai közé tartozik.
Hasonló a helyzet a tehenészettel. 2001ben a várhatóan felvásárolt tejmennyiség 1,75 milliárd liter tejet jelent. A minőséget itt is a sertéstelepekhez hasonlóan szakosított tehenészeti telepek állítják elő, a kistermelői tejet pedig csak ideig-óráig vásárolják föl, mert hiányzik az azonnali hűtés, emiatt magas a csíraszám. A tejfeldolgozók kvótákat állapítottak meg egyes termelőknek, mert jelenleg képtelenség több tejet – és belőle készült tejtermékeket – eladni. (Kitérő: a lakosság tejfogyasztása aggasztóan kevés. Ez messzemenően életszínvonal-béli kérdés, pontosabban tömeges szegénységet takar. A gyerekek zöme reggeli nélkül, éhesen érkezik az iskolába, a fogyasztás stimulálására elkezdett iskolatej-akciók mégis csupán akkor sikeresek, ha a tej árát a Soros Alapítvány, a büdzsé vagy az önkormányzat fedezi.) A kvótákat immár adják-veszik, viszont a feldolgozók csak az általuk meghatározott mennyiség átvétele után hajlandók fizetni. A hazai tej drága, és megjelentek az uniós versenytársak, számos területen nehezen legyűrhető konkurenciát támasztva.
A tejipariak tehát piaci okokból korlátozzák a termelést. Kérdés, hogyan lesz ebből 2,8 milliárd liter piacra dobott hazai tej évente, ugyanis kormányosaink ennyiben kívánják meghatározni az uniós kvótánkat belépésünk után. (Franz Fischler uniós mezőgazdasági főbiztos azonban – érthetően – hallani sem akar erről.) A 2,8 milliárdos termelést igazából sosem érte el az ország, csak megközelítette. De az régen volt. Most semmi esélyünk rá. Jobb lenne, ha a meglévő és eladható mennyiségből indulnánk ki, de a minőséget alaposan megjavítva, és a piaci kesztyűt – marketing! – is fölvennénk. Erre viszont ma kósza szándék sincs, nemhogy program vagy valamiféle végrehajtható tervezet.
A tudományos eredményeket páratlan gyorsasággal gyakorlatba ültető uniós – és nem mellékesen amerikai – mezőgazdaságokkal szemben pillanatnyilag a termelésünknek jó esetben a tizede képes válaszolni a kihívásokra, a többség – bármennyire félelmetes ez – azt sem tudja, mi várhat rá. Óriási a tájékozatlanság. A technológiák minden területen összeomlottak, még a viszonylag szigorú rendben dolgozó baromfiágazatban is. (Rosszak a mutatóink, magas az elhullás, túlzott a takarmányfelhasználás, emiatt az élőáru előállításának önköltsége meghaladja az uniós átlagot.) A termelés sok tekintetben mikrogazdaságokba került, ami nem előny akkor sem, ha kormányosaink ezt harsogják. Mindezek miatt a hozamaink – ez a mezőgazdálkodás egyik fő kérdése – olyan satnyák, hogy sem a korábbi önmagunkkal, sem a versenytársakkal nem mérhetők össze. Tíz-tizenkét éve a magyar mezőgazdaság még félelmetes volt az uniósok számára, ma már nem az.
A technológiák versenyképességének újólagos megalapozásához jókora beruházások lennének szükségesek. Becslések szerint a magyar mezőgazdaságból ez idő tájt egy-másfél billió (!) forint invesztíció hiányzik. A jelenlegi mezőgazdasági árak nem fedezik a bővített újratermelést sem, nemhogy a beruházásokat – és ez így van az unióban is. A torgyáni idők költségvetése évente 30–35 milliárd forinttal támogatta a fejlesztéseket. Ezt az összeget minden érintett elfogadhatatlanul alacsonynak tartotta, mert segítségével még az elengedhetetlenül szükséges pótlásokra sem futotta. (Most pedig ne emlegessük például azt a 2000. évi hagymázos tervet, hogy Torgyánék 2400 hektár almáskert telepítését irányozták elő egyedül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. És meglett. Az almának semmiféle reális piaca nincs – az unióban akkora a túltermelés, hogy a telepítéseket nem, csupán a kertek kivágását támogatják –, évente milliárdokat visz el a léalma dotációja, vagyis a legalacsonyabb színvonalú termelés pátyolgatása, és mégis!…)
Ezek után imigyen alakult az Orbán-kormány utolsó kétévi mezőgazdasági beruházási támogatása: (milliárd forintban)
|
2000. évi |
2001. évi |
|
|
Előirányzat |
42 423 |
55 922 |
|
Felhasználás |
27 884 |
26 618 (júl.-ig) |
|
Arányosan |
66% |
47% |
(Forrás: Magyar Agrárkamara)
A 2000. évi beruházási támogatások csökkentése a történtek fényében semmiféle kommentárt nem igényel. Aki erről döntött, vagy részt vett a döntésben, az csak a saját lelkiismeretével számolhat el. Politikai felelősség ebben az országban már évek óta nincsen.
És még egy adalék a beruházásokhoz. A SAPARD-program keretében az Európai Unió kifejezetten mezőgazdasági felzárkóztatási pénzeket ad(na) a tagjelölteknek. Követelmény, hogy az e célra benyújtott pályázatokat kormánytól független intézmények, irodák bírálják el. Ez nálunk eddig teljesen sikertelennek bizonyult, mert mindegyik kormányzó erő a maga fennhatósága alatt szerette volna látni az irodákat. Vajon miért? A vita egyelőre megakadályozta az irodák felállítását, így a magyar gazdálkodók eddig e forrásból egy fillért se láttak. Talán jövőre…
Egyetlen kérdés vár megválaszolásra: miért hiányzik a tőke a mezőgazdaságból? A válasz egyértelmű: azért, mert másutt jobb a megtérülés, a hasznosulás. Itt egyáltalán nem biztos maga a megtérülés sem. Az agrárium tőkehiányáról az elmúlt évtizedben a szó szoros értelmében mindegyik kormányunk elfeledkezett. Márpedig addig nincs megélhető jövő az élelmiszer-termelésben, amíg a magántőke beáramlását szinte gátakat építve megakadályozzuk. Ha nem lesz vonzó terep az invesztorok számára, akkor az ágazat végelgyöngülésben múlik ki. Bízvást kiérdemli a politika művésze címet, aki a mai hiányállapotokat akként változtatja meg, hogy a befektetők rohama elsöprő legyen.
Összességében az Orbán-kormányzat alatt fölerősödött a magyar mezőgazdaság külső és belső piacvesztése. Mészáros Gyulának, az agrárkamara főtitkárának nyilatkozata szerint 2000-ben újabb 160 ezer honfitársunk élelmezését adtuk át a külföldi termelőknek. Valójában nem az a baj, hogy import élelmiszer jön be az országba – az inkább célszerű –, hanem hogy ezt nem ellensúlyozza a kivitelünk növekedése.
Néhány fontos termék 2000. évi külkereskedelmi forgalma:
Behozatal Kivitel
millió Ft előző év %-a millió Ft előző év %-a
Élő állat 5 367 143,9 35 613 155,7
Hús, húskészítmény 14 844 244,4 166 986 118,1
Tej, tojás 12 610 147,4 26 693 118,
Hal, rák 6 902 124,7 1 616 106,5
Gabona 18 182 126,6 82 618 107,
Állati takarmány 62 365 135,2 31 381 163,8
Összesen (millió Ft)* 248 271 123,6 550 500 116,1
Összesen (millió USD) 880 103,6 1 951 97,8
Változás EU-viszonylatban 133,3 97,8
*Élelmiszerek, italok és dohányáruk együttesen.
(Forrás: KSH)
2000-ben a szaldóromlás összesen 75 millió USD-t tett ki (21 milliárd forint), az Európai Unió viszonylatában ez 80 millió USD (23 milliárd forint). Meg kell jegyezni azt a tényt, hogy a hetvenes években az élelmiszer-gazdaság exporttöbblete évente elérte a kétmilliárd dollárt, ami a kilencvenes években egy darabig tartotta magát, majd fokozatosan csökkent, a vizsgált esztendőben pedig 1071 millió dollár csupán. Ez a szám tükrözi a valós helyzetet, továbbá az agrárium fokozatos leépülését.
A folyamatok föltétlenül igazolják Kiss Judit évekkel ezelőtt leírt véleményét, amely szerint a gyönge exportteljesítmény oka egyrészt a mezőgazdaság problémáiban kereshető, a csökkenő agrártermelésből fakadó exportárualap hiányában, a növekvő termelési költségekben, a csökkenő versenyképességben, a megfelelő exporttámogatás hiányában. No meg az unió sem megy a szomszédba egy kis protekcionizmusért. (A tartalmi idézet a következő kiadványból való: Az EU-csatlakozás agrárgazdasági kilátásai, előnyök és hátrányok. MTA Agrártudományi Osztálya, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, 1997, szerkesztette Varga Gyula.)
Az Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézetben összehasonlító vizsgálatokra került sor abból a szempontból, hogy miként támogatja az exportot az Európai Unió, és miként hazánk. (Az adatokat közli az Agrárium 2001/8. száma.)
EU (euró/t) Magyaro. (euró/t) Arány (%)
Búza, liszt 84,93 Búza, durum 4,27 5,0
Cukor 389,07 Cukor 17,25 3,8
Repcemag 259,77 Napraforgómag 11,32 4,4
Vaj 2304,27 Vaj – –
Marhahús 1541,30 Marhahús 132,67 8,6
Sertéshús 282,19 Félsertés 123,36 42,2
Baromfihús 315,21 Brojler, fagy. 117,25 37,2
Tojás 306,12 Tojás – –
Bor 16,97 Hordós bor 4,87 28,7
Friss gyüm.-zöld. 72,67 alma 12,56
Feldolg. zölds.-gyüm. 6,24 – – –
A táblázat fölöttébb érdekes. Kiderül, hogy lassanként le kell mondanunk egész termékcsoportok exportjáról, mert egyszerűen nem vagyunk árban versenyképesek a támogatások alacsony szintje miatt. Az is kiderül, hogy ha valamely terméktanács támogatást vagy a támogatás növelését kéri az exporthoz, azt nem álmodozásból teszi, hanem kényszerből. Az exporttámogatások legszebb darabja mégis a friss zöldség és gyümölcs körében tapasztalható. Miközben e terrénumban egy sereg terméknél képtelenek vagyunk kitölteni a kvótánkat – nincs hozzá elég áru –, aközben tudjuk, hogy az uniós csatlakozás után éppen itt lesznek a legnagyobb lehetőségeink. Ha ugyan… Erre éppen e téren semmiféle támogatásban nem részesülnek se a termelők, se az exportőrök.
Most az a helyzet, hogy a spanyol zöldségtermelők – óriásira növekedett, hatékony és korszerű ágazat! – hasonlítgatják a két ország hozamait, minőségét, és bizonyosak benne, hogy sodró marketingjükkel a magyar zöldségtermelőket képesek lesznek a csatlakozás után a perifériára szorítani. Itthon is, és persze hazai pályán is. Ez nem rosszindulat a részükről, hanem a gazdasági törvények érvényre juttatása, és a jelenlegi állapotok szerint erre minden lehetőségük megvan. Hasonló a helyzet a dán sertéságazattal. (A hazánk területének felén élő ötmilliós nép 60 ezer farmerja és azok 35 ezres alkalmazotti gárdája csupán sertéshúsból – mert mást is termelnek – adja a világ exportjának a 23 százalékát!) Ők megbízható piacnak tekintik majdan a rántott karajt imádó magyar vásárlókat, és ebből nem is csinálnak titkot.
Van azonban a piaci bajainknak egy olyan aspektusa, amelyet nem szoktak emlegetni a kormányzatiak, különöst nem a jobboldaliak. A WTO – lánykori nevén GATT – uruguayi fordulóján olyan tévedésekkel terhelt megállapodást írt alá 1992-ben az Antall-kormány küldöttsége, amely máig súlyos károkat okoz az agrárexportban. A tévedések lényege az volt, hogy az időszakot megelőző agrárkivitelből kihagytak egy sereg tételt. Kimaradt az egykori KGST országaiba irányuló exporttermékekhez adott támogatás, ugyanakkor nemcsak támogatások, hanem kiszállított hatalmas tételek – például az energiát élelmiszerért megállapodás alapján a Szovjetunióba exportált gabona teljes mennyisége – sem szerepeltek benne. A mai támogatásaink e megállapodásban szereplő szigorú korlátozásokból vezethetők le, és alacsony voltuk szinte bénítóan hat egész ágazatokra. Az 1986–90-es évekhez mint bázishoz viszonyítva a megállapodás 36 százalékkal csökkenti az exporttámogatások összegét, és 21 százalékkal a támogatható termékmennyiséget.
A WTO-megállapodás évek óta súlyos viták tárgya. Most a Magyar Agrárkamara javasolja és kezdeményezi a WTO-egyezmény felülvizsgálatát, mivel az egyezmény alapadatai nyilvánvaló tévedésen alapulnak. E sorok írójának ismeretei szerint a kormány még nem lépett ez ügyben. 2001. november végén viszont elterjedt a hír, hogy egész termékcsoportok exporttámogatását vonja meg a kormányzat.
Az árakat az agrárolló drasztikus kinyílása jellemzi (a csupán néhány évet jelző táblázatban a viszonyítási alap: 1991=100%):
Termelői felvásárlási árindex Élelmiszerek fogyasztói árindexe Termeléshez felhasznált áruk árindexe Agrárolló
1994 159,3 231,8 202,9 127,4
1998 306,3 478,8 425,9 139,0
2000 378,5 541,0 500,9 132,2
(Forrás: KSH)
Az élelmiszerek fogyasztói ára az Európai Unióban általában két- vagy háromszorosa a hazaiaknak, azzal együtt, hogy a tizenöt országban is jókora a szóródás. Erre azt szokták mondani, hogy ott mások, nagyobbak a keresetek, ami igaz, de nem indoka a mienkénél jóval magasabb kenyér-, tej- vagy húsárnak. (Amúgy például az iparcikkekért ott és itt fizetendő összeg – átszámítva – a mosógéptől a kozmetikumokon át a gépkocsikig tökéletesen fedi egymást.) Célszerű, ha úgy fogjuk föl, hogy az uniós szint nem mesterségesen kialakított szint – hiszen akkor a hatalmas versenyben nyomban akadna, aki csökkentené a kínálati árait –, hanem gazdasági törvényeken alapszik. E törvények egyik pontja, hogy például a tengeri halak forgalmazásából mindenkinek tisztességesen meg kell élnie, a halászoknak, a nagykereskedőknek, a szállítóknak s a kiskereskedőknek is, és az árnak a kockázati elemeket is tartalmaznia kell (mondjuk azt, hogy a fogyasztási időn belül esetleg nem lehet eladni a terméket). Ha nem így lenne, ha bármilyen anomália születne, felborulna az egész mechanizmus, és öntenék a jegelt halat a sztrádára. Ami végül nem ritkaság, de utána a rend valahogy újfent helyreáll.
A fenti táblázat egyik jellemzője, hogy az évek során hazánkban a fogyasztói árszint jóval nagyobb mértékben – csaknem ötven százalékkal – emelkedett a termelői felvásárlási árakénál. Ez annak a következménye, hogy a kormányzatok – bevallva vagy inkább elhallgatva – szociálpolitikát gyakoroltatnak az agráriummal, ami eléggé sunyi szándék. Felelőtlen, százezrek életszínvonalát kedvezőtlenül befolyásoló játszma, amely azonban a jövőben hihetetlen belső feszültségeket okozhat, ugyanis az áraknak az a dolguk, hogy azokban gazdasági törvényszerűségek mutatkozzanak meg.
Az agrárkamara évek óta hajtogatja, hogy nem tarthatók az alacsony fogyasztói árak, robbanást okozhatnak, azonban a kormányzati válasz gyakorlatilag mindig – már ha válaszolnak… – altruista szemforgatás. Hogy a szegény nyugdíjasoknak a csirkefarhátra is alig telik, meg ilyesmi. Csakhogy a szegény nyugdíjasokról – akik valóban segítségre szorulnak – nem az agráriumnak kellene gondoskodnia, hanem a kormányzatnak. 1999ben e rétegtől a kormány és szavazógépe a költségvetésben elvett 52 milliárd forintot, és így az évenkénti emelésekkel együtt – amelyekben ez az összeg természetszerűleg nem szerepelt – összesen 172 milliárd marad el 2001 végéig, és 2002-ben is hiányozni fog újabb 69 milliárd. (Egyes számítások szerint a nyugdíjasok visszakapták az elvett százalékokat. A számítás téves, mert a kiindulási pontból hiányoztak az elvett milliárdok, és a postás nem százalékot visz ki, hanem pénzt.) A kormány érvényben lévő törvényből fakadó kötelezettségét nem teljesítette – ezt se, sok mással együtt –, és amikor törvényszegésének szomorú következményeire hivatkozik, az minimum cinikus és hazug propaganda.
Nem az élelmiszerárak magasak, hanem a jövedelmek alacsonyak. Egyes szakértők szerint összesen négymillió ember költi havi bevételének több mint felét élelmiszerre. Nekik súlyos érvágás lenne a kenyér-, tej- és húsárak további emelkedése – ami azonban bizonyosan bekövetkezik –, de a kormányzatnak más eszközöket kell keresnie az ő kárpótlásukra, és abba kell(ene) hagynia az agráriumra kényszerített szociálpolitikát. E szándék ma nincs meg az Orbán-kormányban; egyáltalán: föl sem vetődött eddig.
Az Eurostat összehasonlító vizsgálata szerint a 13 tagjelölt ország mezőgazdaságában az egy főre jutó termelés mindössze 28 százaléka az uniós tagállamok hasonló ágazatainak teljesítményéhez képest. A tagjelöltek között a lett és lengyel mezőgazdaság termelékenysége a legalacsonyabb: 12, illetve 13 százalék, a legjobb arányokat pedig Csehország (88 százalék) és Szlovénia (94 százalék) mutatta fel.
A magyar mezőgazdaság jelenlegi termelékenysége kérdéses, ugyanis az osztószámban csupán a közterhet fizető 280 ezer körüli termelőt, alkalmazottat szerepeltetik, az egymilliós őstermelői réteg kimarad. Ezzel együtt körülbelül tizenkétannyian sürögnek az agrárium asztalánál, mint amennyi a dán létszám, ám a mi teljesítményünk mégis csupán töredéke amannak. És ez így is marad, amíg a kormányosok szitkozódásnak tekintik a termelékenység emlegetését, és szemléletük megnyilvánulása a beruházások támogatására szánt minimális öszszeg. E kettő ugyanis – a beruházások szintje és a termelékenység – szoros korrelációban van egymással, noha a mutatók javításához nem elegendő egymagában a több pénz.
A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 2000-ben 20 ezerrel, 2001 első felében további 12 ezerrel csökkent. (MAK) A bérek ebben az ágazatban a legalacsonyabbak, a nemzetgazdasági átlag 65,9 százalékának felelnek meg, és nem érik el az egészségügyi dolgozók keresetét sem. Az unióban kialakult axióma szerint a mezőgazdaságban dolgozók jövedelme nem lehet kevesebb annál, mint amennyit a nemzetgazdaság más ágazataiban érhetnének el, mert akkor elnéptelenedik, ellehetetlenül az ágazat, és csökken vagy megszűnik a falvak népességmegtartó képessége. Ezen axiómát manapság hazánkban mindenki tabuként kezeli. Márpedig a következmények kiszámíthatóak.
2001-ben eggyel csökkent az érdekvédelmi szervezetek amúgy tucatnyi létszámú köre. A gazdakörök országos vezetése lepaktált a kormánnyal – “stratégiai szövetséget kötöttek” –, vagyis ezentúl az állítólag 43 ezer tagot számláló szervezet a Fidesz agrártagozatának tekintendő. Erre évek óta rászolgált, hiszen még szőrmentén sem bírálta a kormányt. (Az érdekvédelmi szervezetek létszámát egyébként regisztrálni kellene, méghozzá a befizetett tagdíjak és a befizetők létszáma alapján. Ma egy szervezet nyugodtan dobálózhat a nyilvánosság előtt tízezres taglétszámmal, aminek gyaníthatóan hiányzik a valóságalapja.)
Az érdekvédelem hatékonysága és szervezeteinek ereje az Orbán-kormány beiktatása óta fokozatosan gyengült. Ez érvényes a legerősebbnek tekintett MOSZ-ra is. A MOSZ 2001 nyarán megszüntette a Számadás című hetilapját, amely az egyik legszínvonalasabb agrárpolitikai lap volt. Elnöke egy olyan pártban fedezte föl politikai jövőjét, amelynek prominens tagjai között megtalálhatók a korábban hatalmi helyzetben lévők, olyanok, akik jeleskedtek a téeszek megnyuvasztásában. A kormány fél ugyan a demonstrációktól, mindent meg is tesz a leszerelésük érdekében, gyakran a pénz sem akadály, ámbár az agráriumban ezt az érdekvédelem megosztásával érte el.
Az érdekvédelem kivéreztetése azonban csak a kisebbik baj.
A fejlett mezőgazdaságú országokban a gazdálkodók alapszerveződése a szövetkezet. Az unióban egy gazda átlagosan öt szövetkezetnek tagja, jóllehet a termelési célja csupán egy, maximum két termék. De a beszerzésektől az oltott palánták előállításán át a tápanyagpótlásig annyiféle szerveződés jön létre, hogy természetesnek veszik a tagságot, ráadásul mindegyik kooperáció előnyöket teremt számukra, ha mást nem, a tanácsadás olyan profittöbbletet hoz, hogy az összehasonlíthatatlanul nagyobb az érte fizetendő árnál. Óriási szövetkezetek jönnek létre, gyakorta határokon túlnyúlók, és nemcsak az Európai Unióban, hanem Észak-Amerikában is. Ma az unióban egyedül a zöldség és gyümölcs szektorban – igaz, ez a legszervezettebb – százával működnek olyan szövetkezetek, amelyeknek az éves bevételük messze meghaladja a 250 milliárd (nem millió!) forintot. E szövetkezetek piaci ereje hatalmas, alkupozíciójuk megrendíthetetlen, és egyszerűen nincsenek kitéve a hipermarketek, áruházláncok árdiktátumának, amely a termelők jövedelmét szinte mindig a legalacsonyabb szintre vetné vissza. Az árharcot e szövetkezések keményen megvívják, mi több, győztesen vívják meg, az áru minőségére pedig maguk ügyelnek, méghozzá könyörtelenül, és el kell ismerni, hogy a termékeik mindig kiválóak, s a kikészítésük is példás. Ugyanakkor képesek saját maguk előteremteni a megfelelő összegeket kutatásra és fejlesztésre, és piaci marketingmunkára se sajnálják a pénzt.
Hazánkban kevés a szövetkezet, volumenük nem kicsi, hanem elhanyagolható, piaci hatásuk nincs. Az Orbán-kormány elvileg támogatja a szövetkezéseket, csakhogy ténylegesen valósággal retteg tőlük. (Mindentől fél, ami a kormánnyal szemben erőt jelenthetne.) Alig néhány termelői értékesítő szövetkezet (TÉSZ) alakult az országban, ezekből pedig a többséget csupán előzetesen ismerték el. Az elfogadható és indokolt, hogy csak olyan szerveződések kapjanak dotációt, amelyek komolyak, s nem valamiféle gittegyletek. Csak az a baj, hogy az elismerés feltételei között találunk jogállamban elfogadhatatlan gumiszabályokat, amelyeket később a kormány ökle – az APEH – úgy értelmez, ahogy akar. És rendszerint a lehető legkedvezőtlenebbül értelmezi majd. A szövetkezet pedig éveken át pereskedhet az adóhatósági döntés ellen.
Milyen gumiszabályokra gondolunk? Ezeket a 25/1999. (III. 5.) FVM-rendelet tartalmazza. A következőket mondja ki (2. §):
“A TÉSZ-ként elismerhető szervezetet a tagok abból a célból hozhatnak létre, hogy ezáltal
a) biztosítsák a termelésnek a kereslethez történő igazítását, elsősorban a mennyiség és minőség vonatkozásában;
b) biztosítsák a kínálat koncentrációját, és segítsék a tagjaik által megtermelt termékek piacon történő elhelyezését;
c) csökkentsék a termelési költségeket, és stabilizálják a termelői árakat;
d) elősegítsék olyan különböző környezetbarát termesztési módszerek és hulladékkezelési eljárások alkalmazását, amelyek védik a környezet minőségét, és/vagy javítják a környezet biológiai állapotát;
e) biztosítsák a termékeik tárolásához, áruvá történő előkészítéséhez és értékesítéséhez szükséges technikai hátteret.”
Most hagyjuk a szöveg visító stilisztikáját, sztárügyvédhez méltatlan jogi bikkfanyelvét. A d) pontban foglaltak teljesítése még hagyján, a többi viszont magas labda a legkezdőbb defterdárnak is, és bármikor, bármelyik szövetkezetre rá lehet sütni, hogy csalárd módon igényelt állami támogatást. Jöhetnek a bilinccsel a perzekutorok. Íme:
A szövetkezet előzetes elismeréséhez legalább nyolc tagra van szükség, a véglegeshez tizenötre, az előbbi esetben minimálisan hatvanmilliós bevételre, a végleges elismerés esetében legalább 150 milliósra. Tételezzük föl, hogy ez utóbbi kétszeresét érik el. Ezzel sem lehet a piacon kiegyensúlyozni a keresletet és kínálatot, amely egyébként a hazai kaotikus viszonyok között az egész ágazatokat átfogó terméktanácsoknak sem sikerül. (Példa erre a 2001 őszén kilónként húsz forintért vesztegetett vöröshagyma – nesze neked, Hagyma Terméktanács! –, a harmincért se vitt krumpli, a tízért kínált fejeskáposzta meg a többi.) Hogyan várható el a piaci kiegyensúlyozás egyetlen szövetkezettől?
Aztán. Mi a manót jelent az, hogy “biztosítsák a kínálat koncentrációját”? Végül mi történik akkor, ha nem sikerül eladni a tagok valamennyi termékét, mert – mondjuk – összeomlik a piac? A szilvával ez minden évben megtörténik, a zöldpaprikával kétévente, a konzervparadicsom pedig rendszeresen nyűg. (A termelő kérné legalább az önköltségi árat érte – tizenhét forintot kilónként –, a konzervgyár meg tízet adna.)
És a két legszebb. Miért feladata egy elismerésre váró szövetkezetnek a termelési költség csökkentése? Nem fog az csökkenni, sőt növekedni fog, mert a korszerű technológia mind nagyobb inputokat követel, az árukikészítés meg még inkább, a termelői árak stabilizálása meg nem lehet célja egy nyereségre törekvő csoportnak – már ha tagjai nem zárt intézeti ápoltak –, különösen akkor nem, ha az a termelői ár a világszintnek a fele vagy a kétharmada.
Végezetül egy példa. A remekül gazdálkodó balmazújvárosi szövetkezet – amúgy az elsőként elismert a körben – épített egy hűtőházat, amely alkalmas a termékek kikészítésére, csomagolására is. Maga a létesítmény a híradások szerint 400 millióba került, de még a korántsem kukaguberálásból élő tagság sem tudta volna létrehozni, ha nem kapják ajándékba szinte az egészet a hollandoktól. Mások ilyen gáláns felajánlásra nem számíthatnak. Ők hogyan lesznek képesek teljesíteni az e) pontot? Sehogyan.
Erről van szó. A támogatás tény, de a hozzá vezető úton rejtett botlóaknákat helyezett el a kormányzat. A rendeletnek mindössze egy paragrafusát elemeztük, de megtehettük volna ugyanezt a további tizeneggyel is, és csupán az lenne a kérdés, hogy dilettantizmusból született-e ilyen jogi fércmunka, vagy ellenkezőleg, éppen a nagyfokú hozzáértésből adódóan lett szándékosan csalafinta.
A borászok fölmérték, hogy ágazatukban a marketing évente egymilliárdos ráfordítást igényelne. Egészen kiváló borokat termelnek ma már, azonban az értékesítéshez ez önmagában nem elegendő, a piackutatástól a reklámozásig ezernyi teendő várná őket. A pénzt azonban jelenleg képtelenség előteremteni, és arra sincs remény, hogy a kormányzat szerinti nagyságú (kicsiségű) szövetkezetek majd megoldják e közös gondot. Nyilvánvaló, hogy az egész ágazatot összefogó szövetkezésre volna szükségük, miként a többinek is, a paprikatermesztőktől a tehenészekig. Ez hatalmas szervező munkát igényelne, és állami segítség nélkül egyszerűen elképzelhetetlen a siker. Az állami segítség azonban az idézett rendeletben mutatkozik meg álarc nélkül – tehát tömeges szövetkezésre egyelőre nem számíthatunk.
A magyar mezőgazdaság jövőjének hármas pillére lehet: a birtokviszonyok rendezése, a korszerű műszaki-technológiai alapok újjáélesztése és az egész agráriumot átfogó, sokszínű szövetkezés. Bármelyik hiányzik, a siker elmarad. A mostani helyzet azt mutatja, hogy nem egyik vagy másik, hanem mind a három hiányzik – ebből következik az eredménytelenség.
Egyes számítások szerint 2,8 millió embert érint közvetlenül a mezőgazdálkodás, méghozzá azokat, akik falun élnek. De vajon miként ítélhetnénk meg azokat a gyakorta 4–5 ezer lakosú kisvárosokat, ahol legföljebb két-háromszáz nem agrárjellegű munkahely van, s azok is főként költségvetési pénzből gazdálkodó intézményekben, iskolákban, polgármesteri hivatalokban, orvosi rendelőkben, rendőrőrsökön, közútkezelő közhasznú társaságokban? Bizony, mindenki mást is közvetlenül érint, hogy sikerül-e eladni a sárgarépát, fizetnek-e normális árat a búzáért vagy a kukoricáért, működik-e még a tejcsarnok, s átveszi-e valaki a hízót. A szatócsot, a kocsmárosokat – a Rétközben van olyan négyszáz lakosú tanya, ahol három italmérés fogadja a szomjas torkúakat –, a hentest, a takarmányboltost, de különösképpen az ajándékot meg virágot árusítókat. Egyedül a temetkezési vállalkozókat nem érdekli az agrárüzlet, ők csak akkor temetnek, ha a szolgáltatásukat előre kifizették. És tévedés lenne azt hinni, hogy az önkormányzatokat hidegen hagyják a mezőgazdaság bajai, hiszen vagy csökken az iparűzési adó – ezt még az őstermelőknek is fizetniük kell, zörögnek is miatta –, vagy pedig felgyűlik a kifizetetlen gépjárműadó.
Az Orbán-kormány agrármérlege, hogy egyetlen fontos ügyben sem sikerült előrelépni, viszont minden nyavalyánk súlyosbodott. A kormányzati ciklus egésze elvesztegetett évek. Az ágazat a klientúraépítés, a pénzosztogatás terepe lett, és senki nem törődött vele, hogy ebben a terrénumban is meg kellene teremteni a piacgazdaság – félre az eufemizmussal: a kapitalizmus! – alapjait. Az ország érdekeit semmibe vevő kormányzást nem lehet elütni kis halak rabláncra fűzésével, és nem is a szakminisztériumi visszaélések okozzák az álmatlan gazdálkodói éjszakákat. A Keller-bizottság szerint az agrárium bajaiért Orbán kormányfő a felelős, és ezt a felelősséget se Torgyánra, se Szabadira, se másra nem háríthatja át.
A vidék most útelágazás előtt áll. Az egyik a változatlanságot jegyzi, s azt, hogy a tovább tartó fokozatos leépüléssel elveszíti mindazon értékeket, amelyeket az elmúlt évtizedekben felhalmozott. Ez akkor is reális veszély, ha nem leszünk uniótagok. A másik út a kikényszerítésé, hogy újra fölépüljön egy korszerű mezőgazdaság, amely munkahelyeket teremt, és amely emberi jövedelmeket nyújt a benne dolgozóknak.
Harmadik út nincs.