Závecz Tibor
A legutolsó választásokig hegy- és lejtmenetben közlekedtek a pártok. Nem volt ritka, hogy valamelyik politikai erő néhány hónap alatt 10–15 százalékkal növelte szavazóbázisát, és ezzel a népszerűségi lista élére ugrott. Majd mindegyik párt állt az első helyen, ma már talán furcsának hat, de az MDF, az SZDSZ és a Kisgazdapárt is. Persze látványos visszaesések is történtek, az előbbi pártok ugyancsak ezt példázzák. Az akkori nagy mozgások a választók helykeresését jelentették a pártok között. Hat, de inkább nyolc-tíz szervezet volt az emberek látókörében. Vándoroltak közöttük jobbra-balra, a törzsszavazók csak kis részét tették ki a politizáló közönségnek.
Az évtized közepén már többé-kevésbé egyben volt a baloldal, az MSZP jelentős gyűjtőpárttá alakult. A másik térfélen még sokféle akarat érvényesült, de határozott szándék fogalmazódott meg az összefogásra. Évekkel később, tulajdonképpen az 1998-as parlamenti választásokra már sikerült valamiféle egységet képezni a jobboldalon. A következő év derekára e folyamat további állomásaként a politizáló választópolgárok tekintélyes hányada megtalálta helyét az MSZP vagy a Fidesz mellett. Ők már nem kacsintgattak a másik felé, s különösen nem foglalkoztatták őket a kisebb pártok. Éppen ezért a mostani ciklus java részében a politikai preferenciák meglehetősen unalmas helyzetet mutattak, 1999 őszétől 2001 végéig a pártok támogatottsága alig módosult. A statisztika nyelvén szólva: a változások többnyire mintahibán belüliek voltak.
A számok világától magukat távol tartó olvasók is jobban belehelyezkedhetnek a politikai erőtérbe, ha néhány adattal jellemezzük azt. Az MSZP a választókorú népességen belül az elmúlt bő két esztendőben általában a 25 százalékot hozta, ettől legfeljebb 2 százalékkal tért el valamelyik irányba. A másik gyakorta emlegetett csoport a biztos pártválasztóké. Ők egyrészt egy mostani választás biztos résztvevőjének tekintik magukat, másrészt van olyan párt, amelyre voksolnának. Ez a réteg azért fontos az elemzésekben, mert azokkal a jellegzetességekkel rendelkezik – aktív, és van voksra érdemesített pártja –, amikkel a választás résztvevője. Tehát az itt kapott százalékos arányok összevethetők az előző választások eredményeivel. Ebben a politikailag aktív közegben a Szocialista Párt tábora rendszerint 42 és 47 százalék között mozgott. A második helyet mindvégig a Fidesz birtokolta. A választásra jogosultak 20–25 százaléka támogatta, 1999-ben és 2000-ben inkább a tartomány alsó határán, 2001-ben inkább a felső részén található adatok voltak jellemzőek. A biztos pártválasztói körben eleinte 30–35, később 35–40 százalék között alakult a vezető kormánypárt támogatottsága.
A fiatal demokraták és a szocialisták mögött nagy volt az űr, a harmadik helyre már néhány százalékkal fel lehetett kerülni. A lakosság legfeljebb 5, de inkább 2–4 százalékának támogatására számíthattak egyenként a Kisgazdapárt, az MDF, a MIÉP és az SZDSZ. A biztos pártválasztók körében sem értek el túlságosan jó eredményt ezek a pártok. Az FKGP eleinte folyamatosan meghaladta az 5 százalékos küszöbértéket, 8–9 százalékos tábora kétségtelenné tette: ez a harmadik legnagyobb párt. A Kisgazdapártra 2000 nyarától kezdve ráomlott a koalíció teljes korrupciós hordaléka, egyre veszített támogatóiból, s mostanra stabilan alászorult a bejutási határnak. Az SZDSZ a hónapok többségében 5 százalékon állt, fölé csak az elnökök megválasztása utáni időszakban tudott kerülni. Az MDF-nek pár alkalommal – Békejobbos törekvései idején – sikerült megközelítenie, elérnie az 5 százalékot, de az esetek többségében ennél rosszabb eredményt ért el.
A MIÉP örök rejtélyként búvik meg a mért adatok mögött. Unalomig ismételt kutatói közhely, hogy e párt táborának egy része nem vállalja nyíltan szimpátiáját a felmérések során. A titkolózásnak, megtévesztésnek az adatbázisokban számos jelét tapasztalhatjuk. Ha tudnák a MIÉP-esek, hogy ezzel maguknak ártanak legtöbbet, talán nem tennék. Rejtegető magatartásuk annál is kisebb pártot jelez, mint amekkorák.
A jobboldali integráció állomásaként szólni kell a Fidesz–MDF-fúzióról, amely egyesítette a két tábort, s ha lehet, a kétpólusú és kiegyenlített politikai erőtér még nyilvánvalóbbá vált. A szoros együttműködés a Fidesz szempontjából kedvező kutatási adatokat produkált. Erősítette pozícióit, éppen annyival növelte meg szavazótáborát, amennyi szükséges volt az MSZP utoléréséhez. Ez a fejlemény pozitív hatással volt a fiatal demokraták elszántságára is. Leginkább ugyanis győzelmi várakozásaikat erősítette fel ez a szövetség: korábban rendszerint kétharmadnyian hittek abban, hogy a választást megnyerhetik, a 2001-es év végén azonban már nyolctizednyien reménykednek.
Az iménti számokból már felsejlik, hogy az elmúlt évek meglehetősen egysíkú adatsorai egyben rendkívüli izgalmakat takarnak. Például a lista tetején, ahol az MSZP és a Fidesz küzdött az első helyért. Vagy a bejutási küszöbnél, ahol két-három párt is sürgölődött. Patthelyzet felül, eldöntetlen állások alul. Mivel a verseny hosszú ideje nagyon kiélezett volt a pártok között, felértékelődtek a pártpreferenciával nem rendelkező választópolgárok. A hezitálók, passzívak aránya jellemzően 40–45 százalék között változott. Rossz hír a pártoknak, hogy ezt a tömeget nem tekinthetik tartalékuknak. Már csak azért sem, mert e csoportnak nagyjából a fele “politika alatti létben” él, eddig sem ment el szavazni, és most sem kíván élni jogával. További 5–6 százalék elhárítja a kutatás pártszimpátiákat firtató kérdéseit, véleményét titokként kezeli. Marad körülbelül 15–16 százaléknyi választópolgár: ők csakugyan bizonytalannak nevezhetők, nem tudják, hogy melyik pártra szavazzanak. Lényegében minden felmérés azt mutatja, hogy közülük minden második mutat részvételi hajlandóságot. Összességében tehát 8–10 százaléknyian vannak, akik tényleges tartalékát képezik a pártoknak. Mivel arányuk, társadalmi-demográfiai jellegzetességeik – tudniillik minden rétegben nagyjából azonos arányban találhatók – az elmúlt években nem módosultak, feltételezhetjük, hogy egy állandó, kiváró réteggel van dolgunk. Csak a végén döntik el, hogy melyik pártot támogatják, s ezzel – akár – el is dönthetik a választást.
Az aktív bizonytalanok választói magatartásának alakulásán kívül a következő parlament összetétele attól is nagymértékben függ, hogy az eddig még nem említett kis pártok miként szerepelnek. Mire lesz képes a Munkáspárt, a Vállalkozók Pártja, az Új Baloldal vagy a frissen alakult Centrum Párt? Nekibuzdultak az utóbbi hónapokban, keresik az üres helyeket a politikai erőtérben. Arra kevés esélyük van, hogy a törvényhozásba önálló pártként bekerüljenek. Szerepük mégis jelentős, hiszen az MSZP és a Fidesz–MDF közötti éles versenyt a választás második fordulójában befolyásolhatja néhány százaléknyi kispárti szavazó. Egy patthelyzetben a választók által megszabott alacsony árukat magasra tudják srófolni. Mint ahogy a MIÉP árfolyama is változhat. Annál jobban emelkedhet, minél alacsonyabb lesz a választási részvétel. Ilyen esetekben ugyanis a párt eltökélt szimpatizánsainak voksa relatíve többet ér. A MIÉP akkor is magasabb pozícióba kerülhet, ha az első fordulóban a Fidesz nem nyer, és egyéni jelöltjei sem fordulnak vezető helyen. Ekkor a második forduló jobboldali összefogásához, a győzelmi remények ébren tartásához nélkülözhetetlenek lesznek szavazóik – akár kimondják ezt a kényszert, akár nem.
A két nagy politikai erőnek az ország helyzetét eltérően értékelő, a valóságot másképpen megélő szavazótábora van. Mintha két Magyarország volna. A szocialista szimpatizánsok stagnálást, visszaesést látnak a gazdasági életben, a fideszesek fejlődést. Az előbbiek a demokrácia deficitjét, a törvényesség folyamatos megsértését hangoztatják, az utóbbiak az állam rendteremtő képességét, a köz-, jog-, létbiztonság általuk vélt megteremtését díjazzák. Az MSZP-sek számára Orbán Viktor rossz és ellenszenves politikus (30–35 pont körüli értékek egy százfokú skálán), a fideszeseknek feltétlen tiszteletet érdemlő személy (80 körüli pontszámok). Kihívója, Medgyessy Péter kezdetben – 2001 nyarán – még a fiatal demokraták körében is többé-kevésbé elfogadott volt (52–54 pont), de az esztendő végére már negatívan értékelték (40–41 pont). Mindegyik tábor a sajátjait magasztalja, a másik pártot és politikusait kárhoztatja. Nagyon távolra kerültek a versenytárstól, átszavazás, közös koalíció elfogadása szinte kizárt dolog számukra. Az ellenfél majdhogynem ellenséggé változott a szemükben.
A szavazótáborok összetétele is jelentős mértékben különbözik: a szocialisták nagyon jól állnak a középkorúak, idősek és a diplomások körében, valamint a városokban, különösen Budapesten. Ezzel szemben a Fidesz főképpen a fiataloknál és a falvakban szerepel az átlagosnál jobban, de a középrétegekben is viszonylag kedvező pozíciókra tett szert. A fenti jellegzetességek mellett az MSZP táborának nagysága és összetétele stabilabb, politikai beállítódása homogénabb, mint a Fideszé. Mint említettük, a szocialisták már régebben összerakták szavazótáborukat, a Fidesz csak mostanában teszi ezt. A sokféle, radikális és mérsékelt, fiatal és idős, budapesti és vidéki jobboldali választópolgár egyben tartása már önmagában nagyon nehéz feladat. Sőt a Fideszre az is jellemző, hogy számos politikai-ideológiai nézetrendszer gyűjtőhelye: magába foglalja a különböző színezetű jobboldali választók mellett a liberális gondolkodású emberek egy részét is. A Fidesz integráló tevékenységének következtében létrejött a magyar társadalom egyik politikailag jellegadó csoportja, amelyet exliberálisnak, újkonzervatívnak nevezhetünk. Köztes helyzetüket jól mutatja, hogy mérsékelten szabadelvű szemléletmód és az enyhén jobboldali beállítódás egyformán jellemző rájuk. A Fidesz szivárványos táborának gyengébb kötődését némileg ellensúlyozza a választók számára szóló üzenet, hogy náluk – mint annyi mindenki – otthonra lelnek. Az MSZP viszont folyamatos erejét és ezzel összhangban a szavazótábor tartós elkötelezettségét, biztonságos voltát kínálja a vacillálóknak.
A 2002-es választás végeredményét felelőtlenség lenne megbecsülni. A verseny szoros állása, a kampány kiszámíthatatlansága eleve háríthatóvá teszi az efféle elvárást, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a közvélemény-kutatások a jelent, a pillanatnyi helyzetet mérik fel, s nem a jövőt. A módszer megbízható, de nem alkalmas az emberek viselkedésének ilyen távlatokban történő előrejelzésére. A kutatások az aktuális politikai erőviszonyokat, azok belső szerkezetét tudják feltárni. A pillanatnyi helyzeteket leíró adatok egymás mellé rakva a közvélemény-kutatások legnagyobb erejét, a tendenciákat adják. Ezek a múltat és jelent egymásba ötvöző trendvonalak jelentik a politikai folyamatok megértésének biztonságát. Esetünkben azt, hogy Magyarországon a 2002-es választásokat megelőzően – hasonlóan a korábbi évekhez – most is nagyjából azonos a baloldali és a jobboldali tábor nagysága. Ha jóslatokba nem bocsátkozhatnak is a kutatók, rengeteg adattal szolgálnak. Azoknak, akik elemezni szeretnének, és azoknak, akik eligazodni vágynak. A műfaj a demokratikus nyilvánosság természetes részeként épül be a politikusokat és a választópolgárokat segítő információk közé. Ugyanakkor ennél többre nem kellene használni. Nem lenne szabad a választási kampány eszközévé tenni. Addig nincs baj, amíg egy párt közvéleménykutatási adatokra támaszkodik, s azok figyelembevételével alakítja ki politikáját, választási stratégiáját, keresi meg az elérendő célcsoportokat. Amikor viszont egyes pártok továbblépnek, és hitet tesznek a nekik kedvező adatsort produkáló cégek mellett, az már a politika és nem az empirikus szociológia területe. Különösen azért veszélyes odasodródni, mert vékony a jég: a felmérések eredményei amúgy is befolyásolják a közvéleményt. Támpontot nyújtanak a bizonytalankodóknak, megerősítik vagy gyengítik a választói döntéseket. A közvélemény-kutatásoknak ezt az erényét kár volna elveszíteni.