A metaforának sokféle teendői vannak, de közülük talán a legfontosabbak a retorikai és a logikai feladatkörök. Az előbbiben a metafora (általában: a szókép) hagyományos dolgát látjuk jó ideje, voltaképpen Arisztotelész és Quintilianus óta: a képes beszéd, az átvitt értelmű kifejezés figyelmet kelt, színesíti, s evvel érdekessé teszi a közlendőt, buzdít, a közlés tárgyával kapcsolatos beállítódásunk megváltoztatására, néha egyenesen cselekvésre késztet, azaz érzelmeket kelt, és erkölcsi hatással van befogadójára. Szokás ezt a metafora affektív funkciójának is nevezni, amivel arra utalunk, hogy itt az érzelmi-lelki hatás kiváltása a lényeg.
Az utóbbiban, a logikai szerepkörben a metafora a megismerés eszközeként viselkedik, azaz nem csupán rámutat tárgyára (ez a nyelvi megnyilatkozások alapfunkciója, a referenciális funkció), hanem az affektív hatás felkeltése mellett közöl is valamit a tárgyáról, az átvitelben az úgynevezett tárgyterület (a “hasonló”) fogalmában-fogalomrendszerében rögzített ismeretet mintegy rávetíti az úgynevezett célterületre (a “hasonlítottra”), azaz egy megismerési művelet során új tudást hoz létre.
Ezen utóbbi szerepkör, a kognitív funkció egy ideje megkülönböztetett figyelem tárgya. Részben a “nyelvem határai = világom határai” tételnek a szellemében, amelyet Wilhelm von Humboldtól Ludwig Wittgensteinig oly sok formában fogalmaztak meg: érdemes megvizsgálni, hogy milyen lappangó fogalmi azonosítások és előfeltevések generálják a mindennapi nyelvhasználat (és az erre épülő alkotó, költői-irodalmi nyelvhasználat) metaforarendszereit, azaz milyen értelmezések, milyen metaforikusan szerezhető ismeretek lehetségesek általában a nyelvben vagy egyes nyelvekben, s milyenek nem. (Egyszerű példa: a “szerelemre lobbantam iránta”, “elhidegültem tőle”, “költő szerelme szalmaláng” és hasonló szóképek azt mutatják, hogy mind egy lappangó “szerelem = tűz és hő” fogalmi azonosítás termékei. Ennélfogva ezek a kifejezések nem csupán rámutatnak tárgyukra, hanem – miközben persze a tárgyukkal kapcsolatos érzelmeket is kifejezésre juttatják – fogalmilag is kategorizálják tárgyukat, s ez rendszerint automatikusan, a beszélő közlésszándékától függetlenül és a beszélő számára nem tudatosuló módon zajlik le, sőt logikai végeredménye is rejtve marad a beszélő előtt.)1
Hogy a nyelvi megnyilatkozást, illetve a megnyilatkozás értelmét és hatását olyan latens nyelvi tényezők szabják meg, amelyek a beszélő közlésszándékától, az általa kifejezni vágyott jelentéstől függetlenül működnek, olyan felismerés volt, amelyen kapva kaptak a posztstrukturalista irodalom- vagy szövegtudományban, elsősorban annak dekonstrukció néven ismert ágazatában. A ma már (legalábbis szakmai körökben) közhelyszámba menő dekonstrukcionista tételek – “nem a szerző írja a művet, hanem a nyelv”, “a szerzői közlésszándéknak a nyelv ellenszegül, azt dekonstruálja, sőt destruálja”, “a szerző voltaképpen nyelvi funkció” stb. – nyilvánvaló párhuzamokat mutatnak a szókép kognitív szerepét vizsgáló nyelvfilozófiai-szociolingvisztikai megállapításokkal. A dekonstrukcionistát mindebben persze leginkább a frusztráció, destrukció és szubverzió esetei érdeklik, azok a retorikai rendszerek, amelyekben a jelentésszándék és a jelentésszándék kifejezésére választott nyelvi formát megszabó rejtett előfeltevés konfliktusba kerül egymással, és a megnyilatkozás a maga latens szintjén mást mond, sőt éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit manifeszt szinten mondani vagy sugallani próbál.
Ma már ezeket a szempontokat és módszereket igen változatos módon alkalmazzák, mégpedig igen sok területen: a szorosabban vett irodalmi szövegek elemzésétől a reklámikonográfiáig, a poétikától a lexikológiáig, a politikatudománytól a teológiáig, s mindenhol termékenyen és érdekes eredményekkel. Ezért próbálkoznék meg most – inkább csak az első közelítés szintjén és nem különösebb rendszerességgel – egy modern magyar retorikai rendszer elemzésével: az 1920-as versailles-i békekötés nyomán kialakult és manapság másodvirágzását élő Trianon-retorikának és e retorika főbb szóképeinek a szemügyre vételével.
Az idevágó második világháború előtti nyelvi megnyilvánulások közül a békekötés utáni területvesztéshez kapcsolódó két leggyakoribb vagy leghangsúlyosabb szerepű szóképcsoport egyrészt a “Csonka-Magyarország” és általában a csonkítás/csonkolás/csonkaság képzetkörében mozgó kifejezések, amelyek a két világháború közötti revíziós retorikának igen gyakori, de mindenképp leghatásosabbnak szánt eszközei voltak, már a gyakran ismételgetett, rigmusokba foglalt, szinte hivatalos használatba vett “Csonka-Magyarország” kifejezés révén is, másrészt az “elcsatolt és visszacsatolásra váró területek/országrészek”-szerű, folyvást ismételgetett zsurnalisztikai szólamok, amelyek a csat és csatolás képzeteiben rejlő metaforikus lehetőségekkel élnek.
Az első csoportba tartozó szóképek szerves-vitális metaforák, ugyanis rejtett előfeltevésük a “Magyarország = emberi test” azonosítás, amelyre egy konkrétabb, származtatott azonosítás (“a békekötés nyomán megkisebbített területű Magyarország = megcsonkított, amputált végtagú emberi test”) épül. Manifeszt retorikai célzatát tekintve rendkívül hatásos, nagy felhívó erejű kép: a csonkolással, a csonkolás után maradó véres sebbel, a végtagjait vesztett, nyomorék és magatehetetlen emberi testtel kelt együttérzést, és buzdít a cselekvésre. De észre kell vennünk, hogy a metafora latens logikai szintjén közben valami egészen más is lezajlik. A csonkaság fogalmának ugyanis vannak bizonyos, a buzdítás retorikája szempontjából nemkívánatos vetületei is, amelyek konfliktusban, sőt teljes ellentétben állnak a metafora alkalmazóinak a beszédszándékával: ennek a szerves-vitális fogalomnak a jelentéskörében ugyanis az a szerves-vitális tényszerűség is ott van, hogy az emberi test csonkulása helyrehozhatatlan, hogy a test, ha egyszer megcsonkult, soha többé nem lesz szerves egység és ép egész (a levágott kar helyére nem nő új, illetve a levágott kar nem ültethető vissza a helyére). Azaz a metafora kognitív hatásköre érvényteleníti annak affektív hatáskörét: a “Csonka-Magyarország”-szókép önkéntelenül is defetista, hiszen miközben tettre buzdít, egyben sugallja, hogy a tett, amire buzdít, eleve kudarcra van ítélve.
A revíziós propaganda retorikájának másik vezérmetaforája jellegzetesen szervetlen-mechanikus szókép. A rejtett előfeltevésébe foglalt azonosítás (“Magyarország részei = mechanikusan egymáshoz csatolt alkatrészek”) segítségével ez a metafora retorikailag homlokegyenest ellentétes a csonkaság-metaforával, hiszen a csat és a csatolás felidézett képzete a végrehajtandó tett végrehajthatóságát, sőt (ha egyszer megvan hozzá erő és akarat) a tett gépies könnyűségét és egyszerűségét domborítja ki: amit egyszer elcsatoltak, az könnyűszerrel vissza is csatolható, a kár teljességgel helyrehozható.
Evvel azonban a metafora logikája – a mögöttes azonosításból következőleg – mintegy beismeri, hogy Erdély, Bácska és a Felvidék eleve nem szerves részei Magyarország “testének”, legfeljebb csupán amolyan művégtagok, amelyek nélkül járni-fogni nem tud ugyan az ember, de amelyek különösebb fájdalom és vérveszteség híján csatolhatók le és fel (el és vissza). S mivel ez a metafora lemond a csonka test képzetét mozgósító szerves-vitális metafora buzdító erejéről, kénytelen beérni jóval kevesebb (ha nem egyenesen nulla) retorikai hatékonysággal.
Különös önkioltó retorikai rendszert alkot a két vezérmetafora: egyikük maximális erővel buzdít a revízió végrehajtására, de ezt azon az áron teszi, hogy közben a revíziót végrehajthatatlannak nyilvánítja, míg másikuk, miközben a revíziót egyszerűen végrehajtható műveletként mutatja fel, a művelet végrehajtására jószerivel egyáltalán nem lelkesít és mozgósít; az utóbbi voltaképpen bagatellizálja azt, amit az előbbi dramatizál.2
Ha most ennek a retorikai rendszernek a másodvirágzására, mai működésére vagyunk kíváncsiak, ajánlatos a legilletékesebb helyről venni példáinkat: a Magyar Fórum 2000. június 4-i különszámából, amely a trianoni békediktátum nyolcvanadik évfordulójának szenteli anyagát.
A csonkítás-csonkulás képe és a benne foglalt szerves-vitális azonosítás egyetlenegyszer fordul elő a különszámban, igaz, ott fontos helyen: Csurka (şurka) István pártelnök vezércikkében, aki “a trianoni úgynevezett békeművet” “kiszámított, aljas és szándékos csonkolás”-nak nevezi. Használja – igaz, szőrmentén – a test metafora retorikailag még a csonkítás-csonkulás képzeténél is hatásosabb változatát, a “csonkolásba kis híján belehaló ember” sugallatával operáló képet is: Trianon következtében mi, magyarok “a nemzethalál közvetlen közelébe kerültünk”. A “Magyarország = meggyilkolt ember” azonosításnak kétségtelenül óriási retorikai ereje van, viszont logikailag szükségtelenné teszi ennek az erőnek a bevetését, hiszen ha a nemzet halott, nincs mit tennünk, fel nem támaszthatjuk; ezért jobb óvatosan bánni a képpel, a vezércikk szerzője is gondos megszorítással (“közvetlen közelébe”) él. A szerves-vitális test metafora egy retorikailag kisebb intenzitású, logikailag viszont elfogadhatóbb tartalmú változata, a “testi betegség” képzete járhatóbb utat jelöl ki: az emlékszám más kolumnistái ennek megfelelően beszélnek “természetellenes állapotról”, s panaszolják fel, hogy “Közép-Európa Trianon vágta sebét tovább engedi gennyedezni a világ”. (66. o.)
A test metaforát eredetileg rendszeresen kísérő, egyben kontrakarírozó szervetlen-mechanikus kép, az elcsatolás-visszacsatolás viszont egyetlenegyszer sem jelenik meg az emlékszámban. Csak találgathatunk: a mai Trianon-rétorok talán megorrontották benne a rejtett bagatellizáló felhangot, vagy a szó újabb keletű, kibernetikából átvitt jelentése (“negatív/pozitív visszacsatolás”) parancsolta ki a revízió nyelvezetéből?
Mindenesetre az évfordulós különszám szerzői inkább vele rokon, bár retorikailag valamelyest nagyobb intenzitású szóképeket alkalmaznak. Ilyen elsősorban a törés képzete, pl. ebben a kifejezésben, ahol egyébként a szerves-vitális test metaforával keveredik képzavarrá: “Magyarország testéről erőszakosan letört országrészek” (4. o.), vagy a “nemzettöredék” szóban (uo.). Ilyesmi helyrehozása, a visszaragasztás vagy a visszaforrasztás nyilván nehezebben kivitelezhető, mint az egyszerű visszacsatolás, ennélfogva a szólam affektív ereje is nagyobb. De kisebb intenzitású változatok is előfordulnak. Kedvelt például a szakadás/szakítás szóképe: “a négy elszakított terület”, “elszakított nemzetrészek” (3. o.) stb. vagy az eltávozás/visszatérés, amely Szentmihályi Szabó Péternek a trianoni évfordulóra írott alkalmi versében az előbbi szakadás/szakítás metaforához társul: “visszatér, mi szerteszakadt, / s nem választ el semmi határ” (címlap).
Képzavar persze ez a társulás is, hiszen visszatérni az tér vissza, aki távozott vagy távozni kényszerült; ami szerteszakadt, azt viszont összevarrják. Persze tartozunk a tisztességnek, hogy jelezzük: nem Szentmihályi Szabó Péteré az elsőbbség, ugyanebbe a képzavarba már ennek az 1940 augusztusában Budapest utcáin kiragasztott plakátnak a szövegírója is belegabalyodott:
Az elszakított Erdély egy része
visszatér Szent István koronájához.
Örömünk külső jeleként
három napon át lobogózzuk fel házainkat.
Budapest, 1940. augusztus 26. Szondy s. k.3
Ez persze azért súlyosabb eset: itt a visszavarrásra váró elszakított Erdély egy része jelenik meg független személyként, hogy visszatérjen Szent István koronájához, amelyet – lévén közjogilag eleve a Szent Korona testének egyik tagja (illetve, sajnos, e tagnak ráadásul csupán egy része) – logikailag és fizikailag egyaránt igen nehezen tehetne meg.4
Egyébként az utóbbi, szakadás/szakítás és eltávozás/visszatérés típusú szóképek retorikai hatása fordítottan aránylik logikai tartalmuk ésszerű és elfogadható voltához: levágott végtagot – s ha jól számolunk, egyenest négy végtagot – visszanöveszteni bajos dolog (ehhez igazából csodára van szükség), viszont ami kettészakadt, viszonylag könnyen összevarrható, s aki távozni kényszerült, némi szerencsével épségben visszatérhet; de mivel mindebben nincs semmi emberfelettien nehéz vagy képtelen, a szóképek buzdító ereje is viszonylag kis hatásfokú.
Az utóbbi azonosítás (a trianoni határokon kívül került országrészek = távozó-visszatérő személyek) is szervetlen-mechanikus metafora: nem egy szerves egész, egyetlen élő ember megcsonkítása a mögöttes képzet, hanem egy önálló egyedekből álló együttest vagy csoportot idéz a szókép, amelynek egymástól független, külön életet élő tagjai vannak (akik tetszés szerint eltávozhatnak és visszatérhetnek). A kép retorikai ereje csekély, logikai sugallata viszont – némileg váratlanul és meglepetésszerűen – a klasszikus liberális-racionalista nemzetfelfogást idézi: a nemzet szabad egyedek önkéntes társulása, olyan együttes, amelyhez csatlakozni lehet, de amelyből ki is lehet lépni.
Az ilyen metaforákkal persze nem árt vigyázni. Az emlékszám szerkesztői előásták, és – nyilván buzdító erejére számítva – kinyomtatták Pósa Lajosnak az alábbi, még valamikor a századfordulón szerzett versezetét, amelyben a költő, úgymond, “megsejtett valamit a magyar jövőből”:
Magyarország szénaboglya,
Cseh, meg oláh, körül fogja,
S addig húzza-húzogatja:
Oda lesz a szénaboglya.
Vigyázz magyar, koppints rája,
Hiszen te vagy a gazdája!
A logika itt bizony látványos formában üti agyon a retorikát, a vágyott pathos helyett a vers a nevetségességbe süllyedésből, a bathosból tart bemutatót: miközben az ország megőrzésére buzdít, az explicit azonosítás (Magyarország = szénaboglya) épp a megőrzendő megőrizhetetlenségét sugallja. Sőt egyenesen a megőrzendő értéktelenségét és megőrzésre való érdemtelenségét, hiszen ha az ország nem valamiféle szerves és összetartó képződmény, hanem boglyába hányt, könnyűszerrel szétkapkodható széna, nincs is rajta mit őrizni.
Összegezve: a (fenti) jelek szerint a Trianon-retorika önellentmondásai, a beszédmód affektív és kognitív feladatainak önhatástalanító hatáskörzavarai nem sokat változtak az elmúlt évtizedekben. A levágott végtagot nyolcvan év múltán valaki visszaragasztja csonkjára, a holttest több darabra tört vagy szerteszakadt kétharmada egyszer csak felkel, járni kezd, és egy darabban visszatér, mégpedig a Koronához: ma is ez a gigászi képzavarban megfogalmazódó szörnylátomás szabályozza a mélyből ezt a nyelvezetet.
S ugyanez a képzavar árulkodik használóinak őszintétlen önáltatásáról s e fölött az önáltatás fölött érzett, bár bevallatlan és tudatosítatlan, rossz lelkiismeretükről is. Hiszen amit mondanak, abból az derül ki, hogy igazi tudásuk a dologról éppen az ellenkezője annak, amit retorikájuk sugall: maguk sem bíznak vágyaik teljesülésében, s maguk is tudják, hogy vágyaik teljesülése, ha bekövetkeznék, abszurd képtelenség lenne, a fenti képzavarban megidézett fantom és szörnyszülött.
Vagy ha ők nem tudják, a nyelvük nagyon is tudja.
Jegyzetek
1
A metafora kognitív funkciója iránti szakmai érdeklődés újabb időkben George Lakoff és Mark Johnson Metaphors We Live By című, 1980-ban megjelent könyve hatására élénkült fel. Ma már szinte külön diszciplínáról beszélhetünk, olyannyira, hogy a kutatási területnek, a kognitív metafora- és metonímiaelméletnek az eredeti angol nevét (cognitive theory of metaphor and metonymy) sokan csak rövidítve, CTMM-ként használják. Magyarországon is művelik, például dr. Kövecses Zoltán, a nemzetközileg elismert amerikanista nyelvészprofesszor. Jelen szerző figyelmét ő keltette fel a terület iránt, a cikk módszertana is sokat köszönhet neki; itt mondok köszönetet ösztönzéséért.2
Dávidházi Péter szerencsés szóbeli megfogalmazása.3
A plakát egy 1940 augusztusában készült amatőr filmen tűnik fel: 320/tl63/0/313 jelű VHS videokazetta. Open Society Archives, Budapest.4
A képzavar (egyik) oka talán az, hogy a revíziós retorika, éppen a test metafora révén, összekapcsolódott egy másik, tőle eredetében, jellegében és szerepkörében voltaképp független retorikai rendszerrel, a “Magyarország = a Szent Korona teste” azonosításra épülő közjogi ideológiai alakzattal. Lásd Szűcs Jenő kritikus megállapításait erről az összekapcsolódásról: “Mennél szűkebb volt például a választójog Horthy Magyarországán, annál több plakátra volt szükség a történeti Magyarország vérző sebeiről, e »politikai test« csonkulásának vizuális szuggesztiójából. A politikum mint test szimbóluma (corpus politicum) ugyancsak a középkorból származik: a történeti Magyarország a »Szent Korona teste« volt. A body politic azonban egyszersmind a középkori »parlamentarizmus« fogalma is, a hatalomban részesülők »szimbolikus testét« jelenti. A 20. századi magyar »politikai test« csonkasága volt az igazi »csonka Magyarország«.” (Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In: Nemzet és történelem, Budapest, 1974, Gondolat, 38–39. o.)