Az egyetemi pályafutás és az azt követő évek fényes karrier ígéretét hordozzák Bibó István számára. Tehetsége, szorgalma és társadalmi helyzete, valamint társadalmi kapcsolatai úgyszólván predesztinálják rá, hogy a kulturális és politikai elit tagja legyen.1 1934-ben elnyeri az államtudományok kormányzógyűrűs doktori címét. 1933–34-ben a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa, 1935–36-ban pedig Genfben a Rockefeller Alapítvány által fenntartott nemzetközi posztgraduális főiskolán tölt el egy újabb ösztöndíjas évet. A következő három esztendőben Hágában és Genfben kap rövidebb tudományos ösztöndíjakat. Bécsben Verdross és Merkl előadásait hallgatva és szemináriumait látogatva már megkezdett jogfilozófiai kutatásait folytatja, Genfben Ferrero, Kelsen és Guggenheim segítségével a nemzetközi jogra, diplomáciatörténetre és a politikai legitimáció történetére vonatkozó ismereteit mélyíti el, miközben a Népszövetség működési mechanizmusainak elméletét és gyakorlatát tanulmányozza.
Külföldi útjairól hazatérve megkezdi közhivatalnoki pályafutását is: még 1934-ben kinevezik fogalmazógyakornoknak a budapesti királyi törvényszékhez. Gyakori külföldi távolléte ellenére gyorsan emelkedik a hivatali ranglétrán: 1938-ban királyi törvényszéki jegyző, 1939-ben királyi bírósági titkár, 1941-ben törvényszéki bíró, majd pedig még ebben az évben miniszteri titkár lesz.2
Mindazonáltal a tudósi és a hivatali karrier állomásai mégsem adnak teljes képet Bibó István életének erről a szakaszáról. A külső életút ugyanis meglehetősen egyoldalúan a létező hatalmi struktúrákba betagozódó középosztálybeli fiatalember szokványos alakját sejteti. Ezzel szemben az 1930-as években írott leveleiben a fennálló viszonyokkal mélyen elégedetlen, aktív politikai szerepre törekvő radikális társadalomreformer képe jelenik meg. Tudjuk, hogy a politika kezdettől fogva érdekli, vagy pontosabban: a politika érdekeli kezdettől fogva. Egy 1935. december 13-án datált levelében a következőket írja legjobb fiatalkori barátjának, Erdei Ferencnek: “Egyetlen bennem rejtező hiba hívhatja ki most vagy később szerető rosszallásodat: hogy hajlandó vagyok elvi síkon többre becsülni a kontemplatív, szellemi aktivitást, mint a politikait – ami gyakorlati síkon lustaságnak is nevezhető –, ez azonban nem hiszem, hogy bajok forrása lehetne, mert 1) születéstőli ellenkezés van bennem a politikum teljes elhagyásával szemben; 2) kontemplatív szellemi aktivitáshoz atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiányzik, hogy itt tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol.”3
Ez az idézet jól érzékelteti, hogy Bibó érdeklődésének középpontjában a politika világa áll. Azonban hogy ez voltaképpen mit is jelent, csak akkor érthetjük meg, ha látjuk, mit értett politikán. E tekintetben Az európai egyensúlyról és békéről (1943–44) egyik gondolatmenete, mely a politikai hisztériák természetét elemzi, egyfajta definícióval szolgál: “Bizonyára csodálkozni fognak azon is, hogy a politikumnak helyenként egész népek lelki habitusát deformáló hatást tulajdonítunk, holott köztudomású, hogy a világon mindenütt az emberek többsége apolitikus, sőt politikaellenes. Azonban az a politikum, amiről itt szó van, nem az, amit az emberek a »politikus« nevével szoktak összekapcsolni, s amivel szemben valóban többnyire közönyösek vagy ellenségesek, hanem a »polisz«, a közösség ügye, helyzete és viszonya az egyes emberhez. Ez pedig az emberek túlnyomó többségét nagyon is érdekli.”4
Bibó politikafelfogásának kétségkívül van bizonyos antikizáló jellege, koncepciójában nagy hangsúlyt kapnak a politikai erények.5 Emberképe is mutat bizonyos antik hatásokat, hajlik arra, hogy az embert zoón politikónnak tekintse. Az általa oly sokat emlegetett félelem mindenekelőtt a politikai szféra deformációját eredményezi, azonban ennek a betegségnek a gyógymódja maga is politikai jellegű. A szabadság számára is nagyon fontos politikai erény, ha nem is az egyetlen erény. Pontosan ez a citoyenethosz az, ami őt több vonatkozásban rokonítja a republikanizmus gondolatkörének olyan képviselőjével, mint Hannah Arendt.6 Amikor pedig a citoyenlét garanciáját a kistulajdonban véli megtalálni, Arisztotelész véleményét követi, aki a polgári, tehát a politikai létezés garanciáit a létfenntartás korlátai közül kiemelő vagyonban látta. Nem kétséges persze az sem, hogy Bibónál a republikanizmus mellett igen erőteljesen jelen vannak a szociális igazságosság, liberalizmus, keresztény humanizmus eszméi is. Gondolatvilágát éppen ez az értékpluralizmus teszi oly sajátossá és egyedivé.
Bibó korai írásai és levelei kétségkívül azt bizonyítják, hogy elméleti beállítottsága a harmincas évek második felében fokozatos átalakuláson megy keresztül, és ekkor nyeri el sajátos karakterét. A szigorúan vett jogfilozófiai és nemzetközi jogi kérdések mellett egyre inkább a politikatörténeti és politikaelméleti problémák kezdik foglalkoztatni. Ezeket pedig mindinkább összeköti gyakorlati politikai kérdésekkel. Erdeivel együtt vallja, hogy a korabeli Magyarországon jelentős politikai és társadalmi reformok mellett mindenekelőtt az emberi méltóságnak arra a forradalmára van szükség, amely nyugati tanulmányútjai tanulsága szerint a kontinens nyugati felén már rég lezajlott. Ha emberi méltóságról beszélünk, akkor az 1930-as évek második felében Magyarországon ennek egyik fő próbaköve persze a zsidókérdéssel kapcsolatos állásfoglalás. Vitathatatlan, hogy a fiatal Bibó esetében 1938 után alapvető álláspont-módosulásról van szó. A zsidókérdésről szóló 1938-as előadásvázlatában – kétségkívül Németh László nézeteit átvéve – leszögezi, hogy a zsidókérdés nem gazdasági, hanem kulturális probléma. Az asszimiláló közösség és asszimiláltak viszonyát maga is a beteg szervezet és az azt támadó bacilusok Németh Lászlónál többször is előforduló bántó metaforájával írja le. Álláspontja azonban már ekkor is sajátos kettősséget mutat: egyfelől elfogadja a nemzeti radikalizmusnak az asszimilációval kapcsolatos kérdésfölvetését és szóhasználatát, másfelől azonban már ebben a korai szövegben is ki lehet mutatni ezen álláspont meghaladásának a csíráit. Az előadásvázlat befejező részének utolsó mondatai kétségkívül erről tanúskodnak: “Aki más emberi méltóságát megalázza, ezt nem teheti anélkül, hogy a magáét is le ne alacsonyítsa. Ez természettörvény.”
Fontos bizonyítéka a fiatal Bibó morális-intellektuális érlelődésének egy másik korai írás, a valamikor 1938–40 között keletkezett és a szerző álláspontját pontokba szedő rövid, vázlatszerű szöveg, A szabadságszerető ember tízparancsolata. Ez talán még a Márciusi Front programtervezetének kiegészítéseként született. Ebben Bibó mintegy saját maga számára foglalja össze azokat az erkölcsi motívumokat, amelyeknek a konkrét cselekvés vezérfonalául kell szolgálniuk. Az írás jelentőségét az adja, hogy egyértelműen jelzi korábbi véleményének alapvető módosulását. Mint láttuk, a zsidó asszimiláció negatív – Szabó Dezső és Németh László hatását tükröző – megítélése a zsidókérdésről szóló 1938-as vázlatnak központi motívuma volt. Ebben még maga is osztotta a zsidó származásúak gazdasági és kulturális életben való felülreprezentáltságának káros voltáról szóló nézeteket. Azonban azt is láttuk, hogy már ennek a vázlatnak a végén is megjelent az emberi méltóság motívuma. A szabadságszerető ember tízparancsolatá-ban ez már a cselekvést szabályozó legfőbb erkölcsi maximaként szerepel. Eszerint a szabadságszerető ember (öt:) “szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.”
A Tízparancsolat alapvető feladatként az úr és szolga közötti szakadék felszámolását jelöli meg társadalmi pozícióban és társadalmi értékelésben egyaránt. Respektust csak személyes teljesítmény érdemel: egyformán igaz ez morális és szakmai teljesítményre. A tízparancsolat másik szembetűnő vonása az egyéni felelősség kiterjesztése a konkrét cselekvés, mégpedig a társadalmi cselekvés területére. Eszerint a szabadságszerető ember (kilenc:) “minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történhetik.”
Köztudott, hogy Bibó 1944-ben aztán levonja álláspontjának gyakorlati következményeit is: 1944 nyarán igazságügy-minisztériumi pozícióját felhasználva hamis személyi okmányokkal próbál segíteni az üldözött zsidókon. Emiatt október 16-án néhány napra letartóztatják, de minisztériuma közbenjárására végül is szabadon engedik.
Ami politika és morál problematikáját illeti, az ezzel kapcsolatos gondolatmenetek nagyon korán megjelennek a bibói életműben. Ebből a szempontból figyelemre méltó az 1938-ban íródott Etika és büntetőjog című jogfilozófiai tanulmány egyik szöveghelye. Itt tematizálódik ugyanis talán első ízben a későbbi “érett” Bibó központi kérdése: hatalom és morál viszonya. Persze ez itt még a jogfilozófia elméleti keretein belül jelenik meg. Ám nyilvánvaló, hogy az etika és a büntetőjog viszonyát értelmező gondolatmenetben a későbbi, a hatalom és morál viszonyát leíró bibói tétel egyik korai megfogalmazását kell látnunk: “Az etikai megítélés nem jogilag transzcendens megítélése jogi tényeknek, hanem oly normatív tényező, amely elevenen részt vesz abban, hogy bizonyos tények jogi tényekké alakulnak-e vagy sem. Nem a jogi érvényesség kivirágzott, magas rendű formáit támadja vagy erősíti meg, hanem annak elsődleges jogi élményekbe ágyazott gyökereit vágja el, vagy tartja életben.”7
Etika és jog tehát két autonóm, ám egymástól egyáltalán nem elszigetelt tartományként jelenik meg, megelőlegezve azt a későbbi bibói állásponthoz, amely mindig igyekszik a lapos moralizálás Szküllája és a politika eredendő immoralitásának Kharübdisze közötti keskeny sávban maradni. A hatalom moralizálása Bibó számára nem az emberek erkölcsi átnevelése. Valóban jelenti persze a hatalomgyakorlás “morális tartalmakkal való átitatását”, de még inkább a különböző intézmények kölcsönös, egymáson gyakorolt kontrollját és egymás tevékenységének végső soron mindig morális értékekre visszavezethető kritikáját. Az 1943–44-es nagy mű következő gondolatsora az egyensúly fogalma felől nézve fogalmazza meg a problémát: “Egyensúlyt teremteni a közösségi életben annyit tesz, mint lehetetlenné tenni a korlátlan hatalomkoncentrációt… annyit tesz, mint hatalmi szervezeteket és hatásköröket úgy állítani egymás mellé, hogy ha egyikből vagy másikból romboló erők robbannak ki, ne csak elvekkel és preceptumokkal találjuk magunkat szemközt, hanem a többiek erejével is; annyit tesz, mint erkölcsi tartalmat és a szerep öntudatát adni hatalmi szervezeteknek azért, hogy stabilitásban nyerjenek és brutalitásban csökkenjenek…”8 Szegedi egyetemi előadásaiban mintegy a naivitás vádját kivédendő ehhez még hozzáfűzi: “A társadalom hatalmi apparátusát azonban nem lehet teljesen elmoralizálni. A hatalmi apparátus az állam funkciójában mindig valami végső felelet arra, hogy mi történik, ha a társadalom részéről ellenállás mutatkoznék. A felelet: kényszer alkalmazása… a társadalmi harcok átlagos eseteiben hatalommal és kényszerrel csak hatalmat és kényszert lehet szembeszegezni.”9
A német nemzetiszocializmust tárgyaló 1935-ös előadásszöveg, amelyet Bibó Genfben Bourquin professzor szemináriumán olvasott föl, egész későbbi életére kiterjedő kutatási programjának vázlata. A leglényegesebb talán, hogy itt jelenik meg a politikumnak mint döntő fontosságú, a közösség egész életét meghatározó szférának a képe. De ugyancsak itt jelennek meg először – ha csak jelzésszerűen is – a társadalompszichológiai módszer első elemei is: itt teszi ugyanis föl először azt a nagy jelentőségű és az egész életművön vörös fonálként végighúzódó kérdést, hogy a politikai hazugságok milyen hatással vannak a társadalmi pszichére és a társadalom értékkészletére. Hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatja Bibót, azt az 1942-es Az elit és szociális érzék címet viselő esszé jelzi. Ebben az első világháború utáni magyar társadalmi és politikai elit teljesítményét bírálja. Egyedi eset kapcsán fogalmaz itt meg általános érvényű tételt: “…társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet.”10 Mi ennek az oka? Az, hogy minden emberi közösség föltétlen valamiféle értékek szerint szerveződő közösség, amelynek a normális funkcionálása, mi több, a létezése sem lehetséges egy adott értékrendszer nyújtotta orientációs sémák nélkül. A politika hazugsága pedig ezeket az értékeket először meggyengíti, majd pedig – ha ez a hazugság összefüggő társadalmi gyakorlattá válik – le is rombolja. Márpedig elvek és értékek nélkül hosszabb ideig egyetlen társadalom sem tud létezni. Olyan meggyőződése ez Bibónak, amely már nagyon korán felbukkan, és valamennyi munkájában jelen van. Lehet, hogy explicit módon nem mondatik ki, ám az adott szöveg belső logikája mögött hallgatólagos előfeltevésként mindig ott rejtezkedik. Egyik legkorábbi megfogalmazását találjuk A pénz című írásban, ahol is ez egy a modernitás értékromboló dinamikáját fölvázoló elemzés kapcsán hangzik el: “Az elvek csődje azonban nem normális jelenség és nem magától értetődő; elvek nélkül lehet egyes embernek egyik napról a másikra józanul élni, de közösségek tartósan nem lehetnek meg nélkülük.”11 Az elvek hiánya azért abnormális jelenség egy közösség életében, mert kóros szimptómák kiváltó okává válik. A politikai élet zavarai s azok legsúlyosabb változatai, vagyis a politikai hisztériák mögött is az értékhiányból származó elbizonytalanodás húzódik meg. Erre a meggyőződésre alapozódik az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés című híres, 1948-as tanulmány konklúziója:
“Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.”12
A kelet-európai kisállamok nyomorúságában pedig a tétel fordítottja is megfogalmazódik, hogy nemcsak az értékek hiánya okozhat egy közösség életében létbizonytalanságot, hanem a létbizonytalanság már önmagában véve is értékek válságához vezethet, mint azt Magyarország, Lengyelország és Csehország zsákutcás és külső fenyegetettséggel teli története példázza. “Ebben a lelkiállapotban a politikai értékek iránti érzék megzavarodik: az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő.”13 Az értékek és valóság közötti viszony elméleti feldolgozásának története Bibó szerint valójában az európai politikai elméletek története is egyben. Utópista és földhözragadt realista ellentéte rajzolódik itt ki, s persze Bibó – mint mindig – itt is elutasítja mindkét végletes pozíciót: “A dolgok sem nem egészen olyanok, amilyenek, és sem nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene. A követelmények átalakító hatását fel nem ismerő realista a társadalom egy reális hatóerejét hagyja ki.”14 Bibó tehát elutasítja mind az emberellenes utópizmust – az ő szavait idézve a programszerű népboldogítást –, mind pedig az önmagát értékmentesnek deklaráló, pusztán a hatékonyságot szem előtt tartó pragmatizmust. Szerinte ugyanis az európai történelem és az európai politikai kultúra legmélyebb és feltétlen megőrzendő tradíciója az értékek által szabályozott politikai tevékenység. Az öncélú technikai vagy gazdasági hatékonyság hajszolása szerinte csak egy embertelen társadalmat eredményezhet. A bürokrata-technokrata nyelvezet kedvenc kifejezése, a “történelmi szükségszerűség” pedig sohasem más, mint az embertelenség álruhája: “…közkeletű az a replika, hogy történelmi időket élünk, és ilyenkor az egyéni sérelmek nem olyan fontosak. Ez történelmi távlatban igaz lehet, de az eseményeken belül élő ember erre nem hivatkozhatik. Aki benne él egy konkrét felelősségben, annak, ha arról hall, hogy a maga felelőssége körében igazságtalanság és embertelen szenvedés történik, nincs joga a történelemre és forradalmi időkre hivatkoznia, hanem az a dolga, hogy odarohanjon és orvosoljon.”15
Tehát a politikai élet szférája a moralitás szférájától elkülönült módon létezik, mégsem teljesen független attól. Bibó szerint a politikum gyökereivel a moralitás talajába kapaszkodik, s ha ezeket a gyökereket átvágják, nem marad más, mint – az ő kifejezését használva – a kisstílű machiavellizmus, amelynek természetrajzát és önfelszámoló logikáját oly pontosan rajzolta meg Shakespeare a III. Richárdban. Richard ugyanis a társadalom morális viszonylatait szétzúzva a politikai szférát is megsemmisíti, és végül hiába akarja országát lóra cserélni, az általa keltett örvény végül őt is beszippantja. A politika és morál világának ilyesfajta összefüggéséről vallott mélységes meggyőződése mondatja tehát Bibóval azt, hogy egyfelől az európai állam erkölcsi személyiség, másfelől pedig a politikai cselekvés végső irányultságát tekintve értékorientált cselekvés.
Az emberi cselekvés eredendő értékorientáltságának tétele Bibó emberképéből következik. Felfogása szerint ugyanis az emberi cselekvéseket primer módon nem az érdekek determinálják, hanem az adott közösségben uralkodó értékképzetek, amelyek szabályozzák a társadalmi szerepek elosztását és a szerepekhez tapadó érdekfelfogásokat. Ilyenformán a demokrácia létezésének előfeltétele egy olyan konszenzuálisan elfogadott értékkészlet, amelyet a politikai elit és a választópolgár is magáénak vall, s amely biztosítja a politika élet szereplőinek megfelelő politikai szocializációját. Ez a politikai szocializáció persze hosszú és keserves folyamat. Különösen igaz ez azokban az új demokráciákban, ahol élő és begyakorolt demokratikus közvélemény híján szinte a semmiből vagy majdnem a semmiből kell létrehozni a demokratikus viselkedési normákat és formákat megteremtő, fenntartó és azokat folyamatosan megerősítő politikai közvéleményt. Az emberi méltóság forradalma, ez a sajátos bibói kategória tehát a politikai filozófia nyelvére lefordítva voltaképpen nem más, mint a demokratikus politikai szocializáció folyamata. Bibó mindig is hangsúlyozza, hogy ebben a szocializációs folyamatban milyen alapvető szerepe van a politikai nyilvánosságnak. Ez ugyanis az egyik leglényegesebb azon eszközök sorában, amelyek megakadályozzák a demokrácia demokratikus látszat mögötti oligarchikus valósággá történő elfajulását. Ebben a vonatkozásban a politizálás stílusa is több mint egyszerű formai kérdés. Különösen fiatal demokráciákban veszélyes az olyan politikai stílus, amely a politikai életet egyszerű hatalomtechnológiai üzemként fogja föl, mert újra életre kelti az előző politikai korszakok örökségeként a közéleti tudatalattiban lappangó, egymást kölcsönösen feltételező uralmi és szolgai reflexeket, s az éppen létrejött demokratikus politikai tér szétesésének lehetőségével fenyeget.
Mostanában az évforduló kapcsán sokan föltették a kérdést: vajon kié is a bibói örökség? Az ezt követő vitát figyelve egy régi történet jutott eszembe. Kr. u. 397-ben meghalt a korai keresztény idők egyik legismertebb szentje, Tours-i Szent Márton. Tours és Poitiers lakói összegyűltek annál a templomnál, amelyben a szent teste feküdt. Ugyanis mindkét helység szerette volna ereklyeként megszerezni az életében számos csodát véghez vivő szent földi maradványait. Éjféltájban, amikor a poitiers-iek csapata álomba merült, Tours lakói megkaparintották a becses testet, kidobták a templom ablakán, és csónakon Tours-ba vitték. Poitiers lakóit azok a himnuszok és zsoltárok ébresztették, amelyeket a távolodó vetélytársak énekeltek teli torokból.
Mint láttuk, Bibó István gondolatvilágának egyik alapvető jellemzője az értékpluralizmus. Erre vonatkozóan az európai egyensúlyról szóló könyvéről a következőket írta:
“Számít reá hogy… könyvét paradoxnak és ellentmondónak fogják találni mindazok, akik a ma uralkodó és kötelező dogmatikus sémákban gondolkodnak, amilyenek a konzervatív, keresztény, nemzeti, kapitalista, liberális, szocialista, kommunista stb. sémák. Ezek a sémák a kibontakozás legszörnyűbb akadályai, s nem a problémák maguk: bárki, akiben egyszerre megvan a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége, körül tudja járni a problémákat és kitapogatni a lehető megoldás vagy megoldások útjait.”16
Ez az attitűd, vagyis az értékpluralizmushoz való ragaszkodás Bibó Istvánt élete végéig jellemzi. 1979 március-áprilisában a kórházban írott utolsó tanulmányvázlatában nem sokkal halála előtt a következőket veti papírra: “Szabadság – egyenlőség – testvériség Szintézis? nem is kell – torzulásokat lehagyni. Ideológiai hűség = torzulás.”17
1 Lányi Kamilla nagyon logikusan felépített és érvekkel jól alátámasztott véleménye szerint a fiatal Bibó által elképzelt karrier nem annyira a szaktudósé, mint inkább a nemzetközi szervezetek tanácsadójaként működő politikai szakértőé volt. Erre vonatkozóan lásd Lányi Kamilla: A bibói életpálya: egy magyar sors. In: Buksz, 1998. ősz, 253. o. Én ezzel az állásponttal – jóllehet kétségkívül lehet érvelni mellette – csak részben értek egyet. Ugyanis ezzel az aspirációval egy időben a fiatal Bibó Istvánban legalább ilyen erős volt a társadalomreformer szerep iránti vágy és igény. Ezt egyértelműen bizonyítja az Erdeivel folytatott levelezés számos szöveghelye, illetve minden másnál erősebben a Márciusi Frontba való bekapcsolódása.
2 Életút… 145–162. o.
3 Levelezés köz- és magánügyben 1931–1944. Címzett vagy feladó Erdei Ferenc. Szerkesztette és a jegyzeteket írta H. Soós Mária. Budapest, 1991, Magvető, 42. o.
4 Bibó István: Válogatott tanulmányok I. Budapest, 1986, Magvető, 299. o.
5 “Ha Bibó politikai-elméleti alapjait a Machiavelli-hagyománnyal ellentétben nem a hatalomfelhasználás, hanem a társadalmi érintkezés elméletének mondottuk, most hozzátehetjük, hogy ez az elméleti háttér antikizáló, amennyiben visszatérést jelent az erényes közösségi élet, az aktív közösségi politizálás és a politikai berendezkedés összekapcsolódásához.” Radnóti Sándor: A legitimáció keletkezése. In: Bibó Emlékkönyv Budapest–Bern, 1991, Századvég Kiadó–Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. I. köt. 378. o.
6 “…a két gondolkodó értékvilága – élményviláguk, alapkérdésük, műfajuk, közegük és habitusuk különbségei ellenére – párhuzamba állítható és fontos érintkezési pontokat mutat.” Dénes Iván Zoltán: A félelem megszelídítése. In: A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életművéről. Pécs, 1993, Tanulmány Kiadó, 284. o.
7 Etika és büntetőjog, in: Bibó I. 181–182. o.
8 Az európai egyensúlyról és békéről, in: Bibó I. 300–301. o.
9 Szegedi egyetemi előadások és vázlatok, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár (a továbbiakban: MTAKK), Ms 5116, 19, 59. o.
10 Elit és szociális érzék, in: Bibó I. 236. o.
11 A pénz, in: Bibó I. 210. o.
12 Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés, in: Bibó II. 590. o.
13 A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in: Bibó II. 224. o.
14 Bibó István: Szegedi egyetemi előadások és vázlatok, in: MTAKK Ms 5116/18, 33–34. o.
15 A magyar demokrácia válsága, in: Bibó II. 39. o.
16 Bibó I. 604. o.
17 Bibó IV. 798. o.