Nem előadást tartani jöttem, hanem arról a szívszorító méltánytalanságról, arról az ismétlődő és ma már helyrehozhatatlan félreszorítottságról beszélni, amelyben Bibó Istvánnak férfikora túlnyomó részében élnie adatott.
Bibóról szólva többnyire azokról a kivételes évekről – vagy pillanatokról – szoktunk megemlékezni, amelyekben a 20. század közepének ez a legnagyobb magyarja a maga rendkívüli szellemi képességeivel – de úgy is, mint a nemzet élő lelkiismerete – egyrészt megszólalhatott, írhatott, taníthatott, másrészt – ha csak pillanatokra is – belefolyhatott a történelem alakulásába. Mint tudjuk, két ilyen kivételes helyzet volt, s nem több: az első 1945/46-ban, a második 1956-ban. Némi erőltetéssel az elsőt meghosszabbíthatjuk 1948-ig, a háború utáni években készült utolsó nagy tanulmánya megjelentetéséig; a másodikat pedig 1957-ig, amikor is Bécsben végre napvilágot látott a Magyarország helyzetéről és a világhelyzetről szóló, külföldön nagy visszhangot kiváltó elemzése. De ismétlem, ez erőltetés. Mert például 1948-ban, amikor az a bizonyos utolsó – a magyarországi zsidókérdés háború utáni alakulásáról szóló, s mindmáig Bibó egyik fő művének tekintett – tanulmány a Válasz c. kis példányszámú folyóiratban megjelenik, szerzőjének nyilvános tevékenységre lehetősége alig van, s mint fungáló egyetemi tanárnak már jó egy éve folyamatban van a leváltása. Nézeteinek széles körű terjesztésére pedig – más szóval arra, hogy szókimondó s ugyanakkor mélyre leásó elemzése egyfajta nemzeti önvizsgálat kiindulópontja legyen – ekkor már a legminimálisabb esély sem nyílik. A másik említett dátumról pedig elég legyen ennyi: amikor a bécsi Die Presse helyet ad a Budapestről kicsempészett “Emlékirat”-nak, Bibó István magyar állampolgár már hónapok óta letartóztatásban van, és fárasztó, megalázó kihallgatások tárgya a budapesti Fő utcai börtönben.
Bibó István életútjának további alakulását az itt összejöttek többsége föltehetőleg ismeri, legalábbis nagy vonalaiban. Tehát tud arról, hogy a kiszabadulása (1963) és a halála (1979) között eltelt több mint másfél évtizedben a szellemileg végig töretlen és alkotóképes Bibó Istvánnak nemcsak hogy hozzá méltó státusa nem volt, de publikálási lehetősége sem, még kevésbé olyan katedrája, amelyről tudását a felnövő nemzedékek akár egy kicsiny töredékéhez is eljuttathatta volna. Ha eltekintünk legközvetlenebb baráti körétől és a nyugati emigrációban élő (ott egyébként egyre nagyobb számú!) tisztelőitől, akkor azt a szörnyű megállapítást kell tennünk, hogy a hatvanashetvenes évek hivatalos magyar szellemi életében Bibó Istvánnak mintha még a neve is feledésbe merült volna. S így maradt ez egészen 1980-ig, amikor is a szellemi ellenállók körében összeálló, emlékezetes és gazdag “Emlékkönyv” útjára nem indította az egy évvel korábban sírba tett nagy magyar máig is tartó – vagy mondjuk inkább így: tartani látszó – reneszánszát.
De ez még nem minden. Tetszettek-e gondolni arra, hogy a 20. század e kiemelkedő elméjének életében egyetlen könyve sem jelent meg Magyarországon?! (Hacsak nem számítjuk igazi könyvnek Szegeden közzétett doktori munkáit [1934, 1935], sem azt a vastagabb füzetet, amelyet 1947-ben az Új Magyarország c. hetilap a kelet-európai kisállamok nyomorúságát tárgyaló cikksorozatból megjelentetett.) Életének tehát sem a felfelé, sem a lefelé ívelő korszakaiban egyetlen munkája sem kerülhetett könyv alakban a magyarországi olvasók asztalára. Ezt a szégyent aligha ellensúlyozza a Londonban élő barát és eszmetárs Szabó Zoltán máskülönben nagyszerű kezdeményezése, amelynek köszönhetően Bibó 1945 és 1948 között készült legfontosabb tanulmányai 1960-ban gyűjteményes kötetben láttak napvilágot (“Harmadik Út” címmel). Úgyszintén nem szolgáltatott igazságot Bibó Istvánnak az az 1976-ban valahol Angliában, egy szinte ismeretlen kis könyvescég kiadásában megjelent kötet sem, amely a Nemzetközi Intézmények Bénultságáról – és annak orvoslásáról – szóló, általa oly fontosnak tartott munkáját angolra fordítva s erősen megcsonkítva végül is hozzáférhetővé tette, ha nem is a világnak, amint ezt szerzője remélte volt, de legalább a beavatottak egy szűkebb körének. Nemcsak azért volt ez elégtételnek kevés, mert a könyv ilyen formában Magyarországra be sem juthatott, s szerzője ezt követően már három évet sem élt, hanem és főleg azért, mert a megcélzott közönség – mármint a nemzetközi államközösség ügyeit intéző politikai és diplomáciai vezető réteg – Bibó e jelentős munkájának megjelenését észre sem vette, ennél fogva üzenetét sem hallhatta meg. E sajnálatos tényt a mindig tisztán látó, önáltatástól óvakodó szerző maga is regisztrálta egyik késői beszélgetésszövegében.
S ezzel el is érkeztem rövid megszólalásom fő mondanivalójához.
Termett e szomorú században Magyarországnak egy sokoldalúan képzett rendkívüli elméje, aki a nemzetet izgalomban tartó sorscsapásokból és bajokból elindulva kristálytiszta világossággal helyezte be azokat a modern világ alakulásának adottságaiba és problémarendszerébe. S ez a nagy elme, aki egyben nagy ember is volt, nemcsak hogy szuverén biztonsággal igazodott el a kor oly nagyszámú gondjában-bajában, de mint értékfelismerő és értékalkotó moralista még iránytűvel is rendelkezett ahhoz, hogy a lehetséges megoldások közül a legtisztességesebbet válassza ki (vagy ahogy ő mondta volna: a legtermékenyebbet). Ha szerencsésebb égtáj alatt születik, Bibó Istvánból minden lehetett volna: világviszonylatban elismert, nagy konfliktusok megoldásában közreműködő diplomata; valamely fontos nemzetközi szervezet vagy bírói testület tagja, elnöke, főembere; államférfi, aki nemcsak egy napig van hivatalban, hanem közmegelégedést kiváltó tevékenységével egy egész korszakra rányomja bélyegét; vagy hivatal nélkül is olyan nemzetnevelő, társadalmi és pártviszályok fölött álló erkölcsi tekintély, akinek véleményét a közösség dolgát érintő minden fontosabb ügyben kikérik… Hogy egy börtöntársa, Kertész Dezsî szép szavait idézzem: “a világ fogaskerekeit tudta volna mozgatni”. Ez lehetett volna Bibó, ha nem egy olyan magyarhonba születik, amelyet előbb a “német hisztéria” (illetve az annak megfelelő belső) kerít hatalmába, majd pedig hosszú évtizedekre a szovjet totalitarizmus tapos le, s foszt meg minden belső és külső autonómiától.
Ehelyett miként alakult élete és sorsa e letaposott honban? Rövid miniszteriális főhivatalnokság, ahol is fontos meglátásaiból született kezdeményezéseiből egy sem valósul meg, vagy ha mégis, nem az általa elképzelt módon. Rövid két évig ténylegesen betöltött egyetemi katedra, majd az ezt követő harminc évben zérus lehetőség professzori hivatásának folytatására. De facto egy napig tartó államminiszterség (jó, igaz, ez az egy nap magyar viszonylatban felér boldogabb nációk egész évtizedével, de mint tudjuk, ez az egy hősies és kivételes nap öt és fél évi fegyházba kerül majd az érintettnek!). Aztán megint, mint már az ötvenes évek első felében is, vezető tisztségtől eltiltott, éppen csak túléléshez elegendő segédkönyvtárosi státus, külföldi utazásra, tudományos publikálásra való legcsekélyebb remény nélkül. Belföldi tisztelőivel csak egészen szűk családi-baráti keretek között, külországi barátaival vagy szakmatársaival még úgy sem érintkezhetik – még jó, ha egy-egy lopva kijuttatott levél révén valamicske életjelt adhat magáról. Az 1980-ban készült Bibó Emlékkönyv Kenedi János által készített életrajzi vázlatából idézem:
1974. június 6-án kelt meghívólevelet kap a genfi Institut Universitaire de Hautes Etudes Internationales igazgatójától. Élve a meghívás lehetőségével, három témakört óhajt tanulmányozni: az önrendelkezési elv és az állami szuverenitás témáinak újabb nemzetközi jogi és jogszociológiai irodalmát; a középkori német alkotmány- és politikatörténeti irodalmat; valamint az Osztrák–Magyar Monarchia újraértékelésével kapcsolatos irodalmat. Szeptember 12-én útlevélkérelmét visszautasítják, mert “kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság biztonságát”. Fellebbezésére az útlevél elutasításának indoklását “kiutazása közérdeket sért” formulára enyhítik.
Az bezzeg nem sértette a közérdeket, hogy e kivételes elme idejének nagyobb részét kartotékírással, betegápolással, krumplira való sorban állással kellett hogy eltöltse!
Persze tudjuk, s ez némi vigaszt ad, hogy Bibó István e mostoha évtizedek alatt is folytatta életművét, amely csak az eddig ismertek alapján is több mint háromezer nyomtatott oldalt tesz ki (s valószínűleg még ennél is többet, ha a feltárás alatt lévő munkajegyzetek kiadásra kerülnek). Még fontosabb, hogy Bibó gondolatai az elmúlt húsz évben mintegy közkinccsé váltak, melyekre hivatkozni még annak is ildomos, aki lelke mélyén nem sokat tart szerzőjükről, vagy éppen nem is ért egyet azok mélyebb tartalmával.
“Mintegy közkinccsé váltak”, mondom. De van-e ennek visszamenőleges hatálya? Semmissé teszi-e például azokat a megalázásokat, amelyeket Bibó István mint ember az akkori politikai és rendőri hatalom részéről, mint tudós pedig a (kommunista) akadémiai világ részéről elszenvedett? Fájdalom, nem. S még ennél is helyrehozhatatlanabb a nemzeti tudat korabeli alakulásának az a deficitje, amely Bibó István félreállításából, durva elhallgattatásából következett be. Azok az írások, amelyeket Bibó 1945 és 1948 között tett közzé, s amelyeket elsőként Szabó Zoltán gyűjtött egybe, nem azért készültek, hogy szerzőjük velük tollát csillogtassa, hanem hogy egy komoly, széles körű és mélyreható nemzeti önvizsgálat kiindulópontjául szolgáljanak. Nemcsak a zsidókérdést illetően, hanem a középosztály és az elit szerepéről, a Trianon-komplexusról, az uralkodó közszellem hamis realizmusáról, az emberi méltóság elmaradt forradalmáról s még annyi másról. Megtörtént-e – akkor vagy azóta – ez az önvizsgálat?
S itt jutok el e rövid elmélkedés legsúlyosabb kételyéhez. Állítható-e, hogy az életút mostohaságát a későbbi gondolatok megtermékenyülése ellentételezte? Mondhatjuk-e, hogy az 1980-at követő Bibó-reneszánsz nyomán új fejezet nyílt a magyar társadalom, elsősorban a politizáló társadalom gondolkodásában?
Kéretik nem félreérteni ezt a kérdőjelet: egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy Bibó Istvántól, amióta ismét hozzáférhetővé vált Magyarországon, sokan és sokat tanultak. Magam is látom, hogy a politikai publicisztikában neve rendszeres hivatkozás, s van egykét mondata, amelyet minden magára adó tollforgató szinte kívülről citál. A felsőoktatásban néhány dolgozata olykor tananyag is. De a hivatkozásoktól függetlenül élnek-e az elvei is? Az üzenetei? A figyelmeztetései? Irányadóvá vált-e az az embereszmény, amely életművét összetartja, az a közösségi szemlélet és stílus, amely a “bibóiasságnak” talán a legesleglényegesebb tartalma?
Ezt az életeszményt, ezt a stílust, ezt a mélyebb erkölcsi tartalmat egy-két mondatban összefoglalni szinte lehetetlen. De talán nem egészen alaptalan az a reményem, hogy az itt ülők többsége érti és érzi, miféle dolgokra gondolok. Más szóval, hogy amit a mai magyarországi közéletből hiányolok, az a tisztességnek, az igazmondásnak, a bajokkal való őszinte szembenézésnek az a szelleme, amely Bibó minden írásából első pillanatra megcsapja az olvasót. Bibó nem az ellentétek élezését, hanem a közöttük való kiegyenlítésre – a méltányos kompromiszszumra – való törekvést tekintette mind az ésszerű, mind az emberséges politika irányadó elvének. Eszménye nem az öncélú (gazdasági, politikai, technikai) hatékonyság volt, s még kevésbé az olcsó siker, hanem az eszközök igazságos elosztása és a közösség jól átgondolt céljaival való összhangba hozása. Nem a győzelem, hanem a minden ütköző érdeket és nézőpontot valamiképpen méltányoló béke. Nem a saját igazunk harsány hangoztatása, hanem a másik igazának megértése és figyelembevétele. A nézetek pluralizmusát és egymással való harcba bocsátását nem a harc élvezetéből tekintette szükségesnek, hanem mert maga is vallotta azt a szókratészi elvet, hogy az igazsághoz csak az ellentétek szintézisén keresztül lehet eljutni. Bibónál a nemzeti és az egyetemes mindazonáltal nem ellentétpárt képezett, hanem egymást kiegészítő nézőpontot. Hagyomány és fejlődés nála egyetlen gondolati ívbe illeszkedett, ezért is tudott ő egyszerre liberális, konzervatív és szocialista lenni. Az ő szemében e három elvrendszer mindegyike nélkülözhetetlen eleme az emberi méltóságnak.
Nos, hadd fejezzem be épp ez utóbbi gondolattal. A mai magyarországi közéletből én ezt az ökumenikus értékszemléletet hiányolom legfájdalmasabban, már csak Bibóra gondolva is. S ha ennek a mi kis társulatunknak, a Bibó István Közéleti Társaságnak egyáltalában értelme van, akkor az nem lehet egyéb, mint e bibói szemlélet hirdetése és szolgálata.