Bibó István megjelenése váratlan volt a magyar szellemi életben. Volt ugyan előzménye, meg tudjuk nevezni szellemi őseit. Úgy azonban, ahogy egyszeriben a maga hangján megszólalt, talán csak ahhoz hasonlítható, amit a genetikában mutációnak neveznek.
Mutáció volt mindenekelőtt saját társadalmi körében: vidék, alföldi mezőváros, keresztyén, nemesi, úri középosztály. Ady jól ismerte ezt a társaságot, és azt írta – például a “nemesi udvarházak” könyvállományáról szólván –, hogy a világkultúrában való tájékozódását 1880 táján egyszerre abbahagyta. Éppen akkor, amikor Ady, Bartók, Kodály, Móricz született. Magam is ismertem még ezt a társaságot, belőle való vagyok, jártam nemesi udvarházakban is, és tudom, hogy Adynak igaza van. A véletlen úgy hozta, hogy néhány évet Kiskunhalason jártam gimnáziumba, ahonnan Bibó családja származott. Találkoztam velük, volt Bibó nevű osztálytársam is. Sem a családi, sem a társadalmi környezetből nem következik Bibó István megjelenése.
Persze az az igazság, hogy a mutációk sem egyik pillanatról a másikra jönnek létre. Az idősebb (azazhogy a legidősebb) Bibó István szegedi egyetemi tanár már kiemelkedett a saját rétegéből. Én azon kevesek közé tartozom, akik ismerik az ő életművét is. Először egyik könyvére leltem rá egy antikváriumban, de aztán az autóbuszon hazafelé menet (mert közel laktunk egymáshoz) találkoztam Bibó Istvánnal, és lelkesen beszéltem róla. Másnap megjelent nálam, hóna alatt az édesapja műveivel. Zseniális írások vannak közöttük.
A leglényegesebb azonban, hogy Bibó a magyar társadalmi-politikai gondolkodás történetében is mutáció. A magyar gondolkodást általában, a politikai gondolkodást különösképpen az jellemezte, hogy könnyen beleragadt egy rossz ellentmondásba. Például olyanba, hogy vagy nemzet, vagy haladás. Vagy népiség, vagy urbanizmus. Ne legyen félreértés: én nem azt mondom, hogy ilyen ellentmondások nincsenek. Sőt azt mondom, hogy nagyon is vannak. Amikor Erdei Ferenc kifejtette a magyar társadalom “kettős szerkezetéről” való elgondolását, Bibó egyetértett vele. De hogyha Norbert Eliast vagy a francia történeti iskola műveit olvassuk, ugyanezt a kettős szerkezetet találjuk meg bennük. Minálunk azonban nemcsak megvan ez a kettősség, de úgy belé vagyunk ragadva, mint falusi szekér a sárba. Nálunk még sokkal élesebben válik ketté az agrárius-hagyományos és a városi-polgári társadalom. A különbség ellentétté feszül, lassan úgy látszik, megoldhatatlanul. Ilyenkor van szükség mutációra, amely túl tud lépni a megmerevedett ellentéten.
Hasonlítsuk össze – kicsit a naggyal – Magyarországot az Egyesült Államokkal. Kevés olyan társadalom van, amely ebből a szempontból nézve annyira hasonlítana egymásra, mint az amerikai meg a magyar. Ugyanazok a vonások jellemzik mind a kettőt. Mindenekelőtt két réteg kiemelkedő szerepe: az agrártársadalomé és az intelligenciáé. A parasztság történelmi súlya ott is, itt is nagyobb szabvány a nyugat-európai országokénál, jobban rányomja bélyegét az országra. Igaz, hogy ugyanakkor nagyon különbözőek. Ott az agrárember szabad farmerré vált, nálunk parasztként szegényedett el, és került szinte a társadalom alá. A parasztország terhe a mai társadalomra is ránehezedik, mert még mindig milliók vannak, akik paraszti vagy ahhoz hasonló sorból indultak, de nem tudtak hová elérkezni. A másik réteg az entellektüelek társadalma. Amerikát és Magyarországot egyaránt az jellemzi, hogy az értelmiségiek szinte a társadalom fölé kerültek, habár ott ténylegesen is, itt meg képletesen.
Amerika sajátos “arculatát” két réteg jellemzi, a középországbeli farmer és a keleti vagy nyugati entellektüel. (Mert ez utóbbiból rögtön két válfaj jött létre, a New York-i és a Los Angeles-i. Amerika azért nagy szellemében is, mert ezt az ellentmondást egy mutációval át tudta lépni. Magyarország problémája az, hogy ezt nem tudta megtenni. Vagy legalábbis befejezni. Noha nekünk is volt egy entellektüelrétegünk, amely ha kiment Amerikába, Nobel-díjat kapott, vagy ha itthon megírt egy operettet (mondjuk 1905ben), fél éven belül New Yorkban is bemutatták. Akkor nem fordítva történt, mint most. De ez a kivételes helyzet elmúlt. Amerika nagy ország, a maga hasznára tudta fordítani ezt az ellentmondást. Mi beleragadtunk, majdhogynem belepusztultunk.
(Csak zárójelben mondom, nem térek ki rá, hogy itt elbeszélgethetnénk Oroszországról is, a muzsikok és Dosztojevszkij hazájáról. Ugyanez a kettősség volt meg náluk is, megint más eredménnyel. Ez a fejlődési algoritmus is különbözött a nyugat-európaitól, sokban hasonlított az amerikaihoz, kreatívan keresett kiutat, de elvétette.)
Bibó István volt az az ember, aki megértette ennek az ellentmondásnak az igazi mélységét. Már pedzette a negyvenes évek elején is, de kellett hozzá az alapvető élmény. Ezt adta meg a világháború, pontosabban Magyarország és a magyar társadalom részvétele a világháborúban, annak minden mozzanatával együtt, beleértve a holokausztot is. Nincsen magyar gondolkozó, egy sem volt, aki olyan mélyen szembe tudott volna nézni ezzel a történettel, benne a saját tévedéseivel is. Én legalábbis senki másnál nem olvastam olyan súlyos önkritikus mondatokat, mint Bibónál. Volt erkölcsi ereje kimondani, hogy a világháború előtt másként látta magát a háborút, a történelmet, sőt a zsidóság ügyét, mint utána, és hogy azelőtt rosszul látta. Igen, az jellemzi a nagy gondolkodót, hogy amikor eljön a nagy szembenézés pillanata, túl tud emelkedni az efemer ellentmondásokon.
Ugyanez mondható el Bibó István és 1956 viszonyáról. Ő, aki a leglehetetlenebb helyzetben vállalt világtörténelmi szerepet, utána sem merült bele a szerep imádatába. Úgy foglalta össze, hogy a forradalmat nem jó akarni, de előfordulhat, hogy vállalni kell. Nem a “Revolutionsmacherei” anarchistabolsevista és gyakran jobboldali indulatát vállalta, amely a mindenhatónak ítélt “forradalmi erőszaktól” várt mindent, hanem józan megfontolással azt vallotta, hogy sajátos történelmi körülmények között elkerülhetetlen.
Bibó tehát túllépett azon a mai kocsmán, ami a magyar társadalmat mindig is jellemezte. Valóban különös dolog történt. 1945 után olyan gondolkodóvá nőtt, amely a világ politikai gondolkodásában a 20. század végén vált igazán időszerűvé. Ő konzervatív is, demokrata is, liberális is, szocialista is egyszerre és egy személyben. De az ő konzervativizmusa olyan, mint Daniel Bellé, akit a konzervatívokhoz sorolnak, s aki úgy nyilatkozott, hogy ő a kultúrában konzervatív ugyan, de a politikában liberális, a gazdaságban pedig szocialista. Az ő demokratizmusa olyan, mint Robert Dahlé, aki azt mondja, hogy a mai euro-amerikai politikai rendszer még nem csúcspontja a demokráciának, inkább csak út hozzá. Ezért a “poliarchia” elnevezést ajánlja megjelölésére. Az ő liberalizmusa olyan, mint Richard Rortyé, aki azt mondja, hogy a metafizikus liberalizmust meg kell különböztetni az ironikus liberalizmustól, ő az előbbit elveti, hogy az utóbbit vállalhassa. És az ő szocializmusa olyan, mint Immanuel Wallersteiné, aki azt állítja, hogy akkor lesz majd szocializmus, ha a szabadmunkán (és nem a kényszeren) alapuló kapitalizmus megkülönböztetés nélkül terjed ki az egész világra.
Bibó tehát utat mutatott a kitörésre, egy lehetséges utat. A társadalom mutációjának lehetőségét. Milyen helyzetbe kerül az az ember, aki egy ilyen út bejáratát felfedezi? Kétféle sors áll előtte, és csak utólag fog kiderülni, hogy melyik valósul meg. Ha a kitörés aztán sikerrel jár, akkor a felfedező utólag előőrsnek számít. Vagy azt mondják, ő volt a látnok. Ha azonban a kitörés sikertelen lesz, akkor sírásónak minősül, vagy legjobb esetben Hamletnek. A történelem fogja eldönteni, hogy melyik az igazi.
Ha Bibó gondolkodásának vezérmotívumait keressük, ezt a két szót találjuk: válság és zsákutca. A zsákutcás fejlődés eszméje nem nála jelenik meg először, de ő fejtette ki szisztematikusan. Ő adta meg a súlyát azzal a gondolattal, hogy mindenestül zsákutcás volt az eddigi fejlődésünk.
A mi számunkra ezért az a kérdés – most, több mint ötven évvel Bibó után –, hogy mi van a zsákutca végén. Hadd soroljak fel néhány lehetőséget. Lehet a végén fal, amely előtt elálldogálunk. Lehet földút, amelyen tovább bukdácsolunk. Lehet szakadék, amelybe belezuhanunk. Lehet sok kis szerteágazó ösvény, amelyek között eltévedünk. Lehet, hogy vissza kell fordulnunk, és akkor megsemmisülünk. És építhetünk egy szupermodern, koronás, maradi várat, amelybe a legerősebbek majd besáncolják magukat, és onnan kilövöldözhetnek, ki puskával, ki repülőgéppel, ki törvénnyel.
Ez eddig összesen hat út. Bibó a hatodiktól félt legjobban. Mert ismerte, látta, bőrén érezte, tudta a magyar valóságot, sőt még empátiája is volt hozzá. Belülről ismerte az úri osztály fennhéjázását, az útszéli rasszizmust, a legádázabb nemzeti célszerűség mítoszát (ahogy ő mondja: a nemzeti materializmust). A nemzeti öndokumentáció szüntelen akaratát. A hamis realizmus (ez is az ő szava) ravaszságát.
Mind a hatot ismerte, és óvott tőlük. Felsír a hat, de mire mégy: a hetedik te magad légy. Ez volt az üzenete a mának. Mielőtt azonban erre térnék, beszélni szeretnék a zsákutcás fejlődés tanának szomorú aktualitásáról. A legújabb eseményeket – a szeptember 11-i borzalmas terrortámadást és következményeit – egyik oldalról sem szabad pusztán morális szempontból nézni, főként nem olyanképpen, amely valamely régebbi “bűnök” miatt Amerikára akarja hárítani a felelősséget. Mélyebbre kell nézni. Az alapkérdést éppen Bibó kifejezésével lehet megfogalmazni: nemcsak a gazdaság, a zsákutcán fejlődés is globálissá vált! Elérkeztünk arra a szintre, amikor a világ egyetlen faluvá ért össze, amelyben ezért a “felvég” és az “alvég” ellentéte is koncentrálódott és megsúlyosodott. Az ismert adat szerint a világ lakosságának 20 százaléka birtokolja a gazdasági források és javak 80 százalékát. És itt nem az az első kérdés, hogy ki tartozik az első és ki a második csoportba. Ebből a szempontból nézve (ha már József Attilát idéztem) az igazság pusztán alaki, mindig kell mind a 20, mind a 80 százalékba valaki. A probléma tehát az, hogy a világgazdaság és a világtársadalom fejlettségének jelenlegi szintje már lehetővé teszi, hogy 20 százaléka az embereknek azon a szinten éljen, amit az euro-atlanti államok megvalósítanak, de csak azon az áron, hogy a 80 százalék pedig ott vesztegel, ahol van. Ez eddig is így volt, sőt még ígyebbül, de a világtársadalom mozaikszerű szintjén nem ugrott ki olyan élesen, mint ma. És ez azért zsákutca, mert nincs rá közvetlenül elérhető és elfogadható megoldás. Helyet lehet cserélni, valamely ország feljuthat onnan ide, más ország lesüllyedhet innen oda, de az emberiség még nem találta ki, és most voltaképpen nem is gondolkozik azon, hogy hogyan lehet ezt a tragikus ellentmondást megoldani.
Történhetett volna másképpen? – kérdezhetjük. El lehet-e képzelni, hogy mondjuk 1500-ban vagy 1800-ban összeül a világgazdasági tanács, és megvitatja a jövőt. Levonja a következtetést, nem engedhetjük, hogy az emberiség kettészakadjon, ezért most, hogy a világgazdaság (csúfnevén a kapitalizmus) ilyen jó fejlődési passzban van, biztosítani fogjuk, hogy minden ország részesedjen belőle. Hogy Kelet-Timor, Afganisztán és Anglia egyenlő mértékben fejlődjön. Ha pedig rögtön látjuk, hogy akkor sem ilyen világtanács, sem ilyen terv nem létezhetett volna, akkor az a kérdés, van-e olyan pillanat, amióta már létezhetne. És ha eddig nem volt, most hogyan lehetne.
A dzsihádot természetesen meg kell állítani. Az agressziót le kell törni. Nem lehet olyan illúziónk, hogy ezt a keresztyéni szeretettel vagy buddhista önuralommal el lehet érni. A terrorizmus ellen Amerikával és a nyugati világgal tartunk, de ez csak a tüneti kezelés. Az a nagy kérdés, hogy hogyan lehet a világ zsákutcájából kikerülni.
Mi Bibó útja? Milyen a hetedik út? Ha Bibó gondolatait elemezzük, akkor először is a szintézis gondolatát kell kiemelnünk, amely nála mindig központi szerepet játszik. Bibó ilyennek gondolta el a hagyománytisztelet és a radikalizmus, a polgári, civil társadalom és a népi szolidaritás, a liberalizmus és a szocializmus, a folytonosság és a forradalom szintézisét. Ami sohasem a két oldal elegyes összetételét jelenti, hanem olyan magasabb nézőpontot, amelyben a különbségek azonos alapra kerülnek. Egyiket sem kell felváltani a másikkal, hanem metszetüket kell megkeresni. Nem kívánt azonban szintézist a zsákutcás múlttal, az úri fennhéjázással, a magyar feudalizmus kiérleletlen és feldolgozatlan hagyományaival. (Alapvető tételei közé tartozik ugyanis, hogy a magyar zsákutca már a felemás feudalizmussal kezdődött. A történelem szorításában már a feudalizmus sem tudott összegeződni abban a mennyei gótikában és a vele párhuzamos intézményes világban, mint Nyugaton.)
Ez a lényege Bibó szocializmusának is. Szerencséje volt, ő sohasem hitt az erőszak, a diktatúra szocializmusában, a proletárdiktatúrának nevezett sztálinizmusban még kevésbé. És mert nem hitte, csalódni sem tudott benne. Nem osztozott a század szocialistáinak és mindenféle értelmiségének abban az állandó viszketős csalódottságában és frusztrációjában, amely olyannyira meg tudta körülöttünk mérgezni a levegőt, és amely akkor is tovább él, még ma is hat, amikor az a fajta “szocializmus” már nincsen. Azokban is benne van ez sokszor, akik magukat mindig antikommunistának mondták. Azokban is, akik sohasem értették sem egyiket, sem másikat.
Bibó nem osztozott ebben, mert az ő szocializmusa más volt. Azon alapult, hogy az ne farkasa legyen az embernek, hanem társa. Ennek jegyében egy tervezhető és végrehajtható, bátor és ugyanakkor önkorlátozó nem forradalmi forradalmiságban, amelyben sohasem kellett csalódnia. Végiggondolta, milyen változásokat kell mindenképpen végrehajtani. Reformtervében a közszolgálat, az önkormányzat, a közoktatás és a szövetkezetek állnak az első helyen. Ha a szövetkezetek helyett agráriumot mondunk, akkor ízig-vérig mai program ez, ma ezeken a területeken a legsúlyosabb az elmaradottság, itt a legsürgősebb a reform.
Az ő szocializmusa a humanizmus, a racionalizmus és a morál egysége. És éppen az a mának szóló üzenete. És ezzel szemben felvázolja a másik utat is, amelyet a hamis realizmusnak nevez. Realizmus: mert ugyanazokat a területeket helyezi előtérbe, amelyeket Bibó alapján most felsoroltunk. De hamis, mert igazi megoldás helyett recessziót hirdet. Közszolgálat – de hatalomcentrikusan; önkormányzat – de lélektelenül és bürokratikusan; közoktatás – de tekintélyelvű módon; agrárfejlődés – de állami vezérléssel. És ha mindez megvalósul, akkor fegyverek nélkül, csendőrség nélkül meg tudják őrizni, sőt vissza tudják plántálni a népi alázatot, hogy a zsákutcás fejlődés folytatása mellett biztosítsák a hamis realisták hatalmát.
Mi tehát ma a tanulság Bibó tanaiból? Elsősorban az, hogy gondolatai még mindig időszerűek, még mindig ugyanott vagyunk. Pedig már-már úgy látszott, hogy Bibó megközelítésmódját túlhaladta az idő, kitörtünk a zsákutcából, és most már a folyamatos fejlődés problémáin kell gondolkoznunk. Most vissza akarnak bennünket szorítani a zsákutcába. Ha Magyarország élni akar, és főleg ha tovább akar élni, ki kell törni a zsákutcából. Bibó ma aktuálisabb, mint valaha.