Amikor a Bibó István Közéleti Társaság felkért, hogy a neves politikai gondolkodó és író születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumon előadást tartsak, különösebb mérlegelés nélkül olyan tárgyat választottam, amelyet az életmű megítélése szempontjából fontosnak és időszerűnek tartok. Ez Bibó viszonya a népiséghez és szerepe a népi mozgalomban. Már előadásom címe is érzékeltetni engedi, hogy a népi mozgalomhoz tartozónak tekintem, még ha szemléletének vannak is érintkezési pontjai más eszmerendszerekkel és politikai irányzatokkal. Ma is csak azt vallhatom, amit évtizedek óta több írásomban érzékeltetni próbáltam: a bibói gondolkodás legfontosabb eleme a népinek nevezett felfogás és látásmód. Ennek következtében nem lesz meglepő, hogy ismétlésekbe kell bocsátkozzam, előre is azok elnézését és megértését kérve, akik e tárgykörben publikált korábbi dolgozataimat érdeklődésükkel és figyelmükkel tüntették ki.
Bibó Istvánt a temetésén mondott gyászbeszédében Illyés Gyula úgy jellemezte, mint aki “világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak: fölismerve és vállalva, hogy van hely és kor, amidőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol.”
A költő a népinek nevezett mozgalomra gondolt, és Bibó munkásságának 1945 és 1948 közötti, valamint 1956–57-es korszakára utalt, amikor Bibó István tanulmányaival és cikkeivel egy nemzetet segített a világ dolgaiban eligazodni és önnön lehetőségeiről tájékozódni. Ezek az írások a népiség szellemében fogantak, és nagymértékben hozzájárultak olykor homályosnak tetsző kérdések tisztázásához. Ezeket a húszas évek végén és a harmincas évek elején fellépett írónemzedék tagjai vetették fel, de a következtetések levonásának módját és a belőlük fakadó politika megvalósításának menetrendjét mintegy mozgalmi ideológusként – valamivel később – Bibó István dolgozta ki.
A népiség eszméjével a század első évtizedei eszméltető íróinak és gondolkodóinak műveiben találkozott először. Történelmi és társadalomtudományi érdeklődése felkeltette figyelmét azok iránt a fiatal költők és írók iránt, akiket nagyfokú társadalmi érzékenység és a nemzeti közösségért érzett felelősségtudat jellemzett. Etnográfus apja és némely szegedi professzora révén többekkel személyesen is megismerkedett.
Népi tájékozódásának első írásos dokumentuma a nála idősebb hajdani szegedi diáktársáról, Erdei Ferencről írt és a Társadalomtudomány című folyóiratban 1940 kora őszén megjelent tanulmánya. Ebben nemcsak barátja tudományos munkásságát méltatja, de a bevezetőben kitér a falukutató irodalom elemzésére is. Kifejti, hogy helytelen a falukutató irodalmat vegyes műfajnak tekinteni, “amelyet irodalmi, tudományos és politikai szempontok szerint más-más értékelés illet meg”. Szerinte a művekben “egységes jellegű írói és gondolkodói megnyilvánulás” észlelhető, az irodalmi, tudományos vagy politikai szándékoknak előtérbe kerülése egyiknél vagy másiknál csak színezi az összképet. “Mindnyájuk munkásságának közös alapvonása – írta –, hogy a magyar nemzeti közösségnek egy történeti helyzetéhez kapcsolódik. Ennek a történeti helyzetnek egy lényeges jellemzője van: az, hogy válságos helyzet.” A falukutató irodalom szerinte válságirodalom, a magyar parasztság válságának irodalma. Valóban irodalom, mert az írói lelkiismeret az, amely a válságot megérzi, de nem kevésbé tudomány is, mert a válságban általános érvényű igazságokkal kell rendet teremtenie: végül ugyanannyira politika is, mert a válság megoldására, a válságba jutott közösségben a lehetőségek és szerepek új elosztására irányul.
Ez az irodalom vonta először kétségbe azt a közhitet – írta Bibó –, amelyen az első világháború utáni magyar konszolidáció nyugodott: hogy tudniillik az egész magyar parasztság elégedett sorsával és életformájával, elfogadja és követi a történelmi osztályok vezető szerepét, és a kisgazdamozgalom révén megtalálta a politikai érdekvédelem és érvényesülés kielégítő útját. A magyar parasztság válságának irodalma – folytatta Bibó – “mutatott rá arra, hogy a parasztság nagy tömegeinek az életnívója a szoros szükség és a tehetetlen nyomorúság között mozog (Szabó Zoltán), a parasztság körében felbukkanó társadalmi patologikus jelenségek (egyke, szekták) nem helyi okokból származnak, hanem a nyomor, földtelenség és rossz földbirtokeloszlás szorító és sorvasztó hatásából (Kovács Imre), és a parasztság nemcsak hogy nem lojális követője a vezetését igénylő osztályoknak, hanem anyagi és erkölcsi érdekeivel teljességgel ellentétes vezetést érez, tud és tűr maga felett (Féja Géza).”
Amikor 1944 végén és 1945 elején bekövetkezett a hatalomváltás, és elindult a korforduló jellegű társadalmi változás, Bibó azokkal tartott, akik – a kiváltságosok osztályával való szolidaritást megtagadva – a válsághelyzet felszámolásán munkálkodtak. Útja a napi politikai tájékozódásban is erre vezetett. A háborúban szemben állt a németbarát irányzattal. Azokkal tartott kapcsolatot, akik a függetlenségi eszme és a demokratikus fordulat híveinek számítottak.
A háború befejezésekor és a koalíciósnak nevezett új rendszerben a népiek táborában találjuk. Szerepet is vállalt, jelezve vele, hogy részt akar venni abban a szellemi és anyagi újjáépítésben, amely nem éppen kedvező körülmények között, 1944 végén indult. Engedett a régi barát, Erdei Ferenc hívó szavának, aki mint belügyminiszter a minisztérium közigazgatási főosztálya élére aligha találhatott volna jobb szakembert, mint Bibó Istvánt. 1944 végén a Debrecenben szerveződő Belügyminisztériumba került, majd a kormánnyal 1945 tavaszán áttelepedett Budapestre. 1945–46-ban csaknem kizárólag a magyar közigazgatás reformjával foglalkozott. 1945-ben a politikatudomány tanszékvezető tanára lett a szegedi egyetemen, ahol mint magántanár 1940-től jogbölcseletet adott elő. A politikai helyzet alakulása mindinkább elkedvetlenítette, hamarosan úgy érezte, hogy felfogásával és előadásmódjával nem tudja kielégíteni az egyetemi elvárásokat és kötelező előírásokat. Felmentését kérte, és utána csak úgynevezett kis kollégiumokat tartott. Tanársága 1950 őszén szűnt meg; közben 1947-től két éven át a Kelet-európai Tudományos Intézet helyettes elnöke volt. A szélesebb közönség 1945 őszétől kezdve elsősorban mint tanulmányírót ismerhette meg. Egymás után láttak napvilágot nagyrészt a népiek Illyés Gyula és Sárközi Márta által irányított folyóiratában, a Válaszban, valamint a Nemzeti Parasztpárt napilapjában, a Szabad Szóban történelmi és politikai esszéi, tanulmányai, cikkei. Ezek eredeti gondolkodót, a magyar állapotok pontos ismerőjét és világosan fogalmazó írót mutattak.
A népi mozgalomhoz tartozónak tekintette magát. Az azonban nem mondható, hogy minden további nélkül elfogadta volna a népiek mindegyikének minden szavát, gesztusát, tettét. Egy már halála után ismertté vált levelében írta: “ha szükség volna rá, össze tudnám foglalni a népieknek, pontosabban egyes népieknek minden felróható eltévelyedését vagy hibás állásfoglalását”, de nyomban hozzátette, hogy “az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá tegyem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítenek meg, amelyik egyszerre foglalta magába a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én ide tartozásomnak a motívuma.”
Népinek vallotta tehát magát. A Nemzeti Parasztpárt belső életében azonban nemigen vett részt, csak olykor-olykor vállalt pártmegbízást vagy szerepet. Kovács Imre egy 1980-ban megjelent írásában szemére vetette, hogy “az Erdei-féle hírhedt Belügyminisztérium egyik fő oszlopa volt mint a közigazgatási osztály vezetője”, és “sohasem foglalt állást a parasztpárt belső vitáiban”. Mindkét szemrehányást alaptalannak érzem. Ami az Erdei-féle Belügyminisztériumot illeti, ma már eléggé köztudott, hogy elsősorban közigazgatási intézmény volt, és nem rendőri főhatóság, legalábbis nem annak a rendőrségnek a főhatósága, amely miatt némelyek “hírhedtnek” minősítették. A kilengésekért és brutalitásokért felelős politikai rendőrség felügyelete ugyanis nem tartozott a belügyminiszter hatáskörébe. Maga Kovács Imre említette többször, hogy amikor szóba került, esetleg utóda lesz Erdeinek, és Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke megkérdezte, milyen feltételekkel vállalná a belügyminiszterséget, habozás nélkül válaszolta, hogy “ha a rendőrség az egész országban neki engedelmeskedik”. A szovjet marsall azt felelte: “Maga nem lesz belügyminiszter Magyarországon.” A politikai rendőrség továbbra sem a belügyminiszternek engedelmeskedett, hanem Rákosinak és a szovjet megszállóknak. A lakosság nem vagy csak részben és felületesen ismerve a valóságos hatalmi viszonyokat a belügyminisztert tette felelőssé a rendőri túlkapásokért. Erdei legfeljebb azért volt elmarasztalható, hogy vállalta a belügyminiszterséget annak tudatában, hogy csak formailag, de nem a valóságban a belügyek, benne a rendészet irányítója. Bibónak belügyminisztériumi – merőben közigazgatási, azon belül is elsősorban elméleti közigazgatási (hiszen a közigazgatás reformjának jogi megalapozásán és a vonatkozó törvény megalkotásán dolgozott) – munkáját csak az bírálhatná, aki politikailag szemben állott az egész akkori magyar kormányzattal. Kovács Imre viszont a kormányzat belső köreihez tartozott, még ha nem volt is valóságos hatalma és érezhető befolyása az események alakulására.
Ugyancsak méltánytalan volt felhánytorgatni, hogy Bibó nem foglalt állást a Parasztpárt belső vitáiban. Ha ez kifogásolható, akkor az is kifogásolható, hogy a Parasztpárt – amelynek Kovács Imre főtitkára, majd alelnöke volt – olyan felkészült politikai gondolkodónak, mint Bibónak, semmilyen párttisztséget nem kínált fel. Nem volt tagja sem a politikai bizottságnak, sem az országos választmánynak vagy más testületnek. A pártközpont sem törekedett nagyon arra, hogy a gyűléseken és értekezleteken szónoknak, előadónak felkérje, noha már 1945 őszétől – a magyar demokrácia válságáról írott tanulmánya megjelenése után – nyilvánvaló volt, hogy a párt számára milyen hasznosítható értékkel rendelkezik. Csak az 1947-es választások előtt beszélt néhány vidéki értelmiségi gyűlésen. Bibónak nem volt kellő illetékessége, hogy a párt belső viszályában állást foglaljon. Kétségtelenül emelte volna a Kovács Imre nevével fémjelzett autonomista és demokrata irányzat súlyát és tekintélyét, ha Bibó is támogatja, vagyis szembefordul Erdeivel. Ezt nem tette meg. Talán azért sem, mert fiatal koruk óta barátok voltak, és emberileg is közel álltak egymáshoz. Bibó politikája azonban éppen olyan távol volt Erdei elképzeléseitől és törekvéseitől, mint Kovács Imréé. Erdei sem tekintette Bibót politikai partnernek, még barátságuk ellenére sem.
Nem véletlen, hogy 1946-ban, amikor újra megindult a Válasz, és ez a parasztpárti írókat is döntés elé állította, Bibó fenntartás nélkül támogatta írásaival Illyés Gyulát és Sárközi Mártát, a Válasz elindítóit. Erdei és Darvas viszont tüntetően elkülönítette magát a népiek folyóiratától. Helyette a kommunista irányítású koalíciós baloldal által alapított Forumban publikáltak. Bibó István és Kovács Imre politikailag egyazon irányzat és törekvés szószólói voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Kovács 1946-os A demokrácia útja Magyarországon című Válasz-tanulmánya, amely lényegében továbbgondolása annak, amit Bibó 1945 végén A magyar demokrácia válságá-ban a politikai erők súlypontáthelyezéséről megpendített. Mind a két írás közös harmadik utas szemléletük terméke. Barátokká mégsem váltak. Ennek folytán Kovács Imre harminc év távlatából is inkább a különbözőséget emelte ki. Oka hűvös személyi kapcsolatuk lehetett. Bibó úgy érezte, hogy a “népfi” Kovács nem szívleli, mert “úri” családból származik, Kovács Imre pedig mindvégig fő ellenfelének, Erdei Ferencnek a kebelbarátját látta Bibóban.
A népi mozgalomról és a parasztpártról a háború után kialakult nézeteit Bibó István 1947-ben egy tanulmányban és egy cikksorozatban foglalta össze. A tanulmány a Márciusi Front alapításának tizedik évfordulója alkalmából íródott, és 1947 nyarán jelent meg a Válaszban. Ebben írta azt az egész népi mozgalomra is illő tételét, hogy “arra nézve, hogy a magyarság szabad-e vagy sem, igazán biztos mértéke van: a magyar paraszti milliók emberi állapotának foka. Amíg ezen a mértéken mérve nem üt a teljes emberi szabadság órája, addig azok, akik a Márciusi Front útját követik, nem eshetnek azoknak a magyar hazafiaknak a tévedésébe, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor szabad, ha pusztán politikailag szuverén, de nem eshetnek azoknak a jó demokratáknak a tévedésébe sem, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor már szabad, ha a szabadság szószólói uralmon vannak.” A Márciusi Frontról írott szöveg tömör megfogalmazásban találóan világította meg a népi mozgalom felismeréseit és belőlük levont következtetéseit. Erényei következtében méltán sorolható a huszadik század legjelentősebb magyar kezdeményezései közé. Bibó pedig illő és megérdemelt helyére tette a magyar eszmetörténetben.
Személyes sorsában a Parasztpárt működésének 1949. februári és a Válasz megjelenésének 1949. tavaszi beszüntetése után politikai háttér és közlési fórum nélkül maradt. Hamarosan megvált a Kelet-európai Intézetben viselt tisztségétől is. Egy ideig még eljárt Szegedre egyetemi előadásokat tartani, és ennek 1950. őszi befejezése után 1951-ben könyvtáros lett. 1978 júniusában a népi mozgalomról németül írott és Németországban kiadott munkámhoz fűzött terjedelmes észrevételeiben az 1950-es helyzet és légkör jellemzésére megemlítette, hogy “mielőtt Rákosinak a szociáldemokraták elleni akciói megkezdődtek, minden jel szerint komolyan mérlegelte a parasztpárt, mondjuk így, centrumának vezető tagjai elleni hasonló akcióit: elsősorban Veres Péter és Farkas Ferenc látszottak kitűzött célpontokul, anyagot gyűjtöttek ellenük, követték őket, aminek az egyik következménye volt Farkas Ferenc akkortájt történt öngyilkossági kísérlete. Nem sokkal ezután azonban a veszélyes szél elfordult tőlük, és a szociáldemokraták kerültek sorra.” Farkas Ferencnek, a parasztpárt pénzügyi és gazdasági fő szakemberének öngyilkossági kísérlete 1950-ben történt. Bibó nem említette, de nem lehetetlen, hogy a parasztpárti centrum ellen tervezett akció őt is fenyegethette, mivel Veres és Farkas mellett annak harmadik neves tagja volt.
Az 1956. őszi forradalmi napokban Bibó István nevével először október 31-én találkozunk, ismét a népiek körében. A Petőfi Párt alakuló gyűlésére a városligeti Vajdahunyad várába csak késve érkezett, mert előtte jelen volt az Egyetemi Könyvtár forradalmi bizottságának választásán. A párt nevének eldöntéséről folyó vitában ezért nem vehetett részt. Az ő javaslata a “Nemzeti Radikális Párt” lett volna. A Petőfi Párt nevet nem érezte elég konkrétnak, nem utalt kellően a követendő politika tartalmára.
Bibó tagja lett a Farkas Ferenc főtitkár vezetése alatt álló ideiglenes vezetőségnek. E vezetőség az írókból álló irányító testülettel együtt jelölte ki azt a két személyt, aki a pártot a Nagy Imre által alakított nemzeti kormányban képviselte. A két Petőfi párti államminiszter Farkas Ferenc és Bibó István lett. E minőségében írta Bibó a szovjet támadás napján, november 4-én emlékezetes Nyilatkozatát. A nemzeti kormány éppen hogy megalakult, a forradalom eltiprása következtében máris megdőlt. 1956. október végén és november elején a népiek közül csak Erdei Ferencet találjuk a Parlamentben Nagy Imre környezetében. Bibó szerint egy miniszterelnökségi államtitkár szerepét töltötte be, egészen november 3-ig vezetve a minisztertanácsi adminisztrációt. Ilyen minőségben lett polgári tagja annak a kormánybizottságnak, amely november 3-án délután Tökölre, a szovjet főhadiszállásra indult, a szovjet csapatok kivonulásának megtárgyalására. Nagy Imrével és Maléterrel együtt őt is letartóztatta a szovjet titkosrendőrség.
Bibó István nézetei a forradalom eseményeiről, leverésének következményeiről és a tennivalókról eléggé ismertek. November 4-i Nyilatkozata, a kibontakozás lehetőségeit tárgyaló tervezete és 1957-ben a forradalmi események értékeléséről készített (első ízben külföldön, német nyelven megjelent) elemzése világosan mutatják, hogyan gondolkodott a magyar nép megmozdulásáról és a forradalmi vívmányok megmentésének lehetőségeiről.
Maradna befejezésül talán annak rövid bemutatása, hogyan látta és ítélte meg a népi mozgalmat, annak sajátosságait, erényeit, fogyatékosságait és hibáit. Erre vonatkozóan kimerítő tájékoztatást nyújtanak a népi mozgalomról írott és már említett könyvem bírálatait tartalmazó megjegyzései. A mozgalom meghatározását és elhatárolását, valamint a népi és a népies fogalmának különbségét érintve kifejtette, hogy eltérés van a “nép” kifejezés egyrészt nyugat-európai (Volk, people), másrészt közép- és kelet-európai értelme között. “Ez utóbbi területen – írta – ez a kifejezés az alsóbb, többé-kevésbé elnyomott vagy kizsákmányolt, de politikai hatalomra hivatott osztályokon és embertömegeken felül jelent valami nemzetileg jellegzeteset, etnikait, nyelvit, valamiféle sajátosságokat hordozót, és jelenti mindig azt a felfogást, hogy a többé-kevésbé megbomlott politikai keretek helyreállításában az etnikai jellegzetességeket hordozó néptömegnek – elsősorban a parasztságnak – különleges jelentősége van. Ezt a mellékértelmet a nyugat-európai nyelvekben a people szó nem hordozza. Viszont hordozza ezt a »nép« szó mind az erősen baloldali jellegű kelet-európai mozgalmakban, mind pedig a szélsőjobboldali jellegű német mozgalomban. A terminológiának ezzel a közös vonásával azonban egyben a hasonlóság be is fejeződik…”
Bibó a magyar népi mozgalmat, a 20. századbeli hasonló kelet-közép-európai kezdeményezésekkel összehasonlítva a “legérdekesebbnek” és “leggazdagabbnak” látta. Szerinte fő vonásai: “a) az, hogy kiváltója a magyar parasztságnak, mindenekelőtt az igen nagyszámú szegényparasztságnak még kelet-európai összehasonlításban is példátlan mértékű anyagi és szellemi nyomorúsága, b) az, hogy kísérő jelenségeként egy igen kiterjedt és gazdag szellemi tevékenység jelentkezett, elsősorban az irodalom és a társadalomtudományok terén, c) az, hogy egyenletes fejlődés esetén egy igen gazdag és eredményes politikai reformkor inspirálója lehetett volna, d) bár kidolgozott és dogmákba foglalt ideológiája nem volt, de eszményeinek és kritikai hozzáállásának a végiggondolásából egy olyan elvi gondolatsor következett volna, amely a kommunizmus és kapitalizmus hagyományos, ma már nagymértékben sterillé vált, de a világot ma is uraló ellentétén túlmutat, s ezáltal ennek a mozgalomnak népi és nemzeti és társadalmi kereteken túlmutató általános érvényű tanulságait is magában rejti.”
Az 1956-os Petőfi Párt elveiről és magatartásairól szólva Bibó megjegyezte, hogy részben az idő rövidsége miatt nem volt részletesen kidolgozott programja, de politikai filozófiáját tekintve reá is vonatkoztatható, ami az egész népi mozgalmat jellemezte. “Mindenekelőtt igenlően viszonyult az egész francia forradalmi hagyományhoz, annak demokratikus szabadság-egyenlőségtestvériség jelszavához, csak éppen annak eredeti értelmében, és nem beléjük értelmezve azokat a torzulásokat, amelyeket azóta különböző ún. ideológiák ehhez hozzákapcsoltak. Vagyis a szabadság jelszavához nem kapcsolták hozzá a nagytőke és a nagyvagyon korlátlan hatalmát mint szabadságot, az egyenlőség fogalmához nem kapcsolták hozzá a centralizált államhatalmat, mint amelyik majd hivatott lesz ezt az egyenlőséget biztosítani. Az agrárkérdésekben volt egy világosan körülhatárolt jelszavuk, ami kb. abban állt, hogy a paraszti életforma szabadságát hirdetik meg, ez magában foglalta mind a magántulajdon szabadságát, mind a szövetkezés szabadságát. Magukévá tették a teljes parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét, többpártrendszerrel és független bírósággal, sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadsággal együtt.”
Bibó már érintett 1978-as levelében szokás szerint nem időszerű és helyes a népi mozgalomban csak agrárkérdések megoldására és a szegényparasztság sorsának javítására irányuló törekvést látni. De ha tekintetbe vesszük, hogy a világot és emberiséget foglalkoztató problémákat időben felismeri, a világot ma uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutató felfogást hirdet és feleletet tud adni a kor által és – tegyük hozzá – különösen a magyarok által lakott területeken felvetett kérdésekre, amelyekre máshonnan kielégítő válasz nem érkezik, “a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása – mint Bibó írta – semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése.”