Elég sokáig hittem azt, hogy Yehudi Menuhin titka a nevében van. Hol másutt? Amit mond, az szép, de közhelyes. Ahogy vezényel, arról nehéz feltétlen elragadtatottsággal beszélni. Ahogy hegedül…
Nyilván ez a legnehezebb kérdés. Kétségkívül volt neki valami sajátos, egyedi vibratója, összetéveszthetetlen hegedűhangja, de a nagy nevek között Menuhin volt a legmegbízhatatlanabb. Nem játszik tisztán, de annyira nem, hogy ha valaki esetleg az egyedi hegedűhangról nem, akkor arról felismerheti, hogy szépen szól a hegedű, de hamisan, ehhez jön még, hogy idősebb korában valahogy tönkrement a jobb keze, időnként a vonó szinte ellenőrzés nélkül csúszkált a húrokon. És mégis úgy nevezik őt – nemcsak utólag –, hogy “az évszázad hegedűje”.
Ha arra gondolnak, hogy Menuhin a 20. század gyermeke és a tömegkommunikáció terméke volt, igazuk is van. Menuhin a zenészéletét végig a nyilvánosság előtt élte. Ötéves volt, amikor először föllépett, hatéves korában már rádióközvetítésen működött közre, és még ebben az évben kritika is megjelent a játékáról. A halál pedig koncertkörúton érte, egy hónappal a nyolcvanharmadik születésnapja előtt. Ami pedig a nyilvánosság előtti életet illeti, elkerülhetetlen, hogy ne legyen tele hamissággal, ravaszsággal, mellébeszéléssel. Hogy csak a kezdet kezdetét nézzük, itt van mindjárt a születésnap. Mivel Menuhin csodagyermekként lett világhírű, természetes, hogy a család szélhámoskodott a születésnap körül. Nem ez az első eset a történelemben, Beethoven például élete végéig két évvel fiatalabbnak hitte magát a tényleges koránál, mert az apja lecsalta azt a két évet, hogy jobban eladható legyen a gyerek. Menuhinék óvatosabban hamisítottak, de a gyermek Yehudi Menuhinnak sokáig két születésnapja volt. Az igazi április 22-én, és egy hivatalos, amikor rendszerint születésnapi koncerteket is adott, január 22-én. Nyolc hónapot éveken át leírtak a korából – amíg volt értelme.
Ha már szó volt a szép névről, ennek is van hivatalos története. Menuhin apját Moshe Mnouchinnak hívták, Amerikában lett a névből a jobb kiejthetőség kedvéért Menuhin. Idáig világos. De hogy a gyakrabban előforduló Yehuda helyett miért lett a gyerek neve Yehudi, ami beszélő név, egyszerűen annyit jelent, hogy “a zsidó”, annak már története van. Állítólag a szülők bérelhető lakást kerestek, és találtak is egy megfelelőt, amit a tulajdonos úgy ajánlott nekik bizalmasan, hogy nagyon szép, tiszta környék, zsidókat nem engedünk be. De hát mi is zsidók vagyunk. Tényleg? De magukon nem látszik. Menuhinné ekkor döntötte el, hogy születendő gyermekének olyan nevet választ, hogy soha ne lehessen félreértés.
Szép történet, jól mutat a magazinokban, de hát ha valakit Moshe Menuhinnak hívnak, elvben akkor sem lehet nagy félreértés. Akárhogy is van, a Yehudi Menuhin név jó szolgálatot tett viselőjének. Mert mondok öt körülbelüli kortársat: Stern, Kreisler, Huberman, Elman, Milstein. Hát nem Yehudi Menuhin hallatszik közülük a legjobb hegedűsnek?
Menuhin élete tele van hasonló bizonytalan történetekkel. Mit mondott Einstein, amikor hallotta Menuhint játszani? A koncertet Bruno Walter vezényelte, aki emlékszik, hogy Einstein az első sorban ült, és arcán döbbenet és elragadtatottság ült, amíg a kis Menuhin játszott. Aprócska szépséghiba, hogy normális esetben a karmester a közönségnek háttal áll, és nem látja, hogy van-e elragadtatás az arcokon. A koncert után Einstein bement az öltözőbe, és a következő szavakra ragadtatta magát: “Fölfedeztem megint valamit: a csodák ideje még nem ért véget. A jó öreg Jehova még dolgozik.” Csakhogy már akkor is gondolni kellett a nem zsidó vallású olvasókra is, tehát a történet rögtön megjelent abban a változatban is, hogy “Yehudi játéka a bizonyság Isten létezésére.” Menuhin maga az emlékirataiban azt írja, hogy Einstein azt mondta: “Most már tudom, hogy van Isten a mennyekben.” Nem olyan nagy különbség az egész, de mégis jelez valami tömegkommunikációs ferdítgetést, valami bizonytalanságot. Csak azt lehet biztosan tudni, hogy Einstein ott volt a koncerten, utána gratulált, és közben feltehetőleg Istent is emlegette.
Menuhin szempontjából azonban talán érdekesebb, hogy minden visszaemlékezés egyetért abban, hogy a koncert után a tömeg megvadult, meg akarta rohanni a pódiumot, rendőrkordont kellett állítani. Ez is a hegedülő Menuhin különös képessége volt, valóban meg tudta vadítani az embereket, anélkül, hogy bármiféleképpen törekedett is volna erre, hogy bármilyen külsőséges eszközzel ezt provokálta volna. Arra az emberre már magam is emlékszem, aki 1981-ben a Zeneakadémián a pódiumülésről felállva leborult Menuhin előtt.
Van egy másik híres anekdota Menuhin életéből – és ezzel már egy körrel beljebb vagyunk –, amely Edward Elgarhoz fűződik. Amikor a tizenhat éves Menuhin elkezdte a szerző előtt játszani a Hegedűversenyt, a mind nyugtalanabb Elgar egyszer csak felpattant, mondván, hogy biztosan szép lesz majd a lemezfelvétel, de most gyerünk ki a lóversenypályára. Megint csak az a baj, hogy ott volt a zongorakísérő is, aki úgy emlékszik, hogy Elgar elégedetten hallgatta a gyerek hegedülését, csak a próba után nem volt hajlandó elmenni vele és az apjával ebédelni, mert ki akart érni a versenyre. És, sajnos, ez az utóbbi változat valahogy sokkal valószerűbben hangzik.
A mi szempontunkból szerencsére az elkészült lemez sokkal fontosabb magánál a történetnél, mivel a végeredmény a hangrögzítés történetének egyik legértékesebb darabja lett. Pedig többszörösen is furcsa volt az eredeti ötlet. Elgar ugyanis a Hegedűversenyt Fritz Kreislernek ajánlotta, aki be is mutatta a darabot, de minden valószínűség szerint nem tartotta jelentősnek. A His Master’s Voice ekkor már fölismerte a lemezfelvételek fontosságát, és Elgar életművének fontosabb darabjait föl is vették a szerző vezényletével, de hat év után, a szerző hetvenötödik születésnapja ürügyén sem tudták rávenni Kreislert, hogy stúdióba vonuljon a neki írott művel. Ekkor merült föl Menuhin neve, akitől az erkölcsieken túl még piaci sikereket is lehetett várni, mert a nagyközönség számára is vonzó hegedűművész, ugyanakkor nem kiforrott előadó, tehát úgy fog játszani, ahogy Elgar kívánja. Az elég gyakori ugyan, hogy egy előadó olyan művet hegedül, amelyet évekkel a születése előtt írtak – az viszont ritka, hogy közben mégis a szerző vezényel. Hogy fogja-e vajon bírni a kamasz a versenyművet, kérdésként föl sem merült. Elgar Hegedűversenye talán a leghosszabb a repertoárban, körülbelül ötvenperces, de a már emlegetett einsteines történet olyan koncerten esett meg, amelyen Menuhin eljátszotta Bach E-dúr koncertje mellett még a Beethoven és a Brahms Hegedűversenyt is. Mindezt három évvel fiatalabban.
Minden tehát Menuhinon múlott. Elküldték neki postán a kottát, olyan szerző művét, akitől ő még egy hangot sem hallott, de a zene megragadta, és vállalta a felvételt. A többi tényleg olyan, mintha magától ment volna. Próba annyi volt, amennyit Elgar kívánt, a leganekdotaellenesebb esetben is egy órácska, a felvételek másfél nap alatt lezajlottak, Elgar felemelte a botját, és a zenekar már játszott is, mintha nem is lett volna szükség másra, csak a szerző puszta jelenlétére. Menuhin szempontjából kétszeresen is érdekes ez a felvétel. Egyfelől itt is van egy kis hajlama a nem egészen tiszta játékra – ami arra utal, hogy Menuhin pályájának olyan jellegű magyarázata, amely szerint tökéletes hegedűsként kezdte, aztán, ahogy egyre többet gondolkodott a hegedűjáték lényegén, egyre rosszabbul játszott, teljesen téves. Menuhin játékában a törést nem bal kezének defektusa okozta, a hamis játékra való hajlam legfeljebb erősödött nála, a drámai változásnak a későbbiek során a jobb kar elerőtlenedése volt az oka.
A másik, talán fontosabb elem az, hogy Menuhin milyen éretten játszik. Állítólag később, amikor koncerteken is eljátszották Elgarral a művet, még jobban hegedült, mint a felvételen. Az biztos, hogy Elgar teljesen Menuhin hatása alá került, egyfelől talán maga is megdöbbent azon, hogy a zenéje hogy szól egy két generációval fiatalabb zenész kezében – és itt elkerülhetetlenül Bartók jut az ember eszébe, aki, miután meghallotta a Szólószonátát Menuhin előadásában, felsóhajtott: “azt hittem, hogy így a zeneszerző művét csak évtizedekkel a halála után tudják eljátszani”. A Hegedűverseny ajánlása megváltozott: “Fritz Kreislernek és az én kedves Yehudi Menuhinomnak” – lett az eredeti változatból. A londoni előadás után megjelent egy érdekes negatív kritika is, amely szerint Menuhin túl szépen játssza a művet, és megfosztja azt angolos tartózkodásától és mértékletességétől, de Elgar erre azt válaszolta, hogy amikor írta a művet, a fejében olyannak hallotta, ahogy Menuhin játssza.
Az egészben az a különös, hogy a Hegedűverseny nem fiatal zene. A szerző sem volt fiatal, amikor írta, elmúlt ötven, és a mű szenvedélyessége, fáradt, lemondó romantikája csupa késő szerelem, utolsó fellángolás, szeptemberi áhítat, olyan élmények, amelyekről a jól nevelt, gondosan tanított és üvegházban tartott csodagyereknek fogalma sem lehetett. Menuhin érettsége olyan talány, amelyre a választ ő is csak aforizmában tudta megadni: “öregen születtem, és azóta egyre fiatalodom”.
Elgar: Hegedűverseny. Előadja a London Symphony Orcestra