A millenniumi ünnepségek alkalmával Baranya megye úgy kívánta megörökíteni saját történelmi jelentőségét, hogy a Pécsváradi Püspökség országalakító cselekedeteiből színművet rendelt. Ezt Pozsgai Zsolt el is készítette, az egyházi főelöljáró megtekintette, majd módosításokat kívánt eszközölni, mivel az író sem a történelem, sem az ezredévet ünneplő egyház elvárásainak nem felelt meg. Nagyot hördült Pozsgai Zsolt s véle mind az alkotói szabadság védelmezői, mire a fölkent egyházi férfiú körlevélben intette híveit: meg ne tekintsék a gyalázatos művet. Nem kellett hozzá jósnak lenni: még a hithű katolikusok is megreckírozzák a fél szemüket. Antiklerikális tüntetéssé nem fajult ugyan a nézőtéri ünneplés, de azért a bátorság dicsfénye övezte a produkciót. Ezzel vége is lehetett volna a nyári kalandnak, ha a Magyar Színház vezetői nem hiszik el, hogy a siker szakmai siker volt. De elhitték. Evégből a tenyérnyi stúdiószínpadukra telepítették az előadást, s most nézhetjük orrhosszról, mint ügyeskedik Asztrik pécsváradi apát azon, hogy keresztény is, magyar is legyen István örökül hagyott királysága. Pozsgainak nagyon sok játékélénkítő ötlet az eszébe jutott – Endre királyfi hitvese kacérkodik Asztrikkal, Orseolo Péter gerontofil és az özvegy Gizellát kerülgeti, Gizella a pestises barátot csókolgatja (nyilván vezeklésből) – csak azt az egyet nem tudta kitalálni, hogy mi az a minőség, amit a sámánhitű magyar elveszít, ha szenteltvíz alá áll. Mindenféle misztikus dolog elhangzik, ami azt van hivatva sugallni, hogy a magyar az valami magasabbrendű, amihez a megmaradás árán is érdemes ragaszkodni, de hogy voltaképp mi értendő rajta, az titok. Mindenki azt ért rajta, amit akar, csak nyugatról jött ne légyen. Maszatos beszéd ez, mint a közbeszéd is manapság: újabban már senki sem fúr-farag-kalapál, hanem tevékenységet folytat. Értsd: aki magyar, az magyar tevékenységet folytat, s akinek ez nem tetszik, az idegen, majd kap az orrára. Pozsgai besétál a több évszázados kelepcébe: magyarság vagy nyugatiság, holott nomadizálásról vagy letelepedésről van szó. Képesek-e a magyarok alkalmazkodni az új életkörülményekhez – mint minden eleven, ha életképes, mert ha nem alkalmazkodik, akkor kipusztul, mint a rinocérosz, vagy elvész, mint az avarok. A szerző szittya legény: azt sugallja, hogy erkölcsi nullák szakadatlan árulásával szemben remek fickók a sámánkodó feketemagyarok. Ergo: csak az aljanép marad meg. Ha tehát én, néző megmaradt magyar vagyok, akkor fajtám szörnyű elárulója vagyok, s azzal tehetem jóvá rémes örökségemet, ha visszamagyarodom. Vagy ha vissza nem is, de legalább magyar tevékenységet folytatok. De mit tegyek? Nyereg alatt puhítsam a hardvert? Hogy ehhez a nyilvánvaló szamársághoz ne legyen időnk eljutni, szövi a cselekménybe mindújra a váratlan fordulatokat Pozsgai Zsolt; a színészek számára megszűnik a jellemformálás folytonossága: Orseolo Péter bolond, önkényes cselekedeteire nem kell magyarázat. A királyné szklerotikus: akkor emlékezik rá, hogy Vazult az ő parancsára vakították meg, amikor megmondják neki; Endre bosszúért jön az országba, de már a korona is jó volna neki, később se bosszú, se korona, örülne, ha békén hagynák, de a felesége bezzeg piszkálja; Anasztázia hercegnő szép, kacér, nagyravágyó, s amikor a szerző kívánja, vallástörténeti előadást tart Boldogasszonyanyánk kilétéről, miáltal már nem szép, nem kacér, nem trónra vágyó hercegnő, csak egy nekivetkőzött rezonőr. Asztrik boldog: küldetése van. A keresztény Nyugat és pogány magyar kultúra értékeit egyenlően fontosnak tartja, ezért ajánl életmentő árulást a jövendő uralkodónak. Mindenki lépik egyet – ősombucmanhoz illő diplomácia. Kár, hogy egyetlen példát se tud felhozni a kultúrértékek mibenlétének igazolására. Nem csoda, ha a pécsváradi apát európai politikusból szavahihetetlen lótifutivá töpped. Az általános eljelentéktelenedést a dramaturgia okozta: a sorskérdések üres pufogását itt nem takarja hatásos dalbetét, sem a nézőben rezonáló együttérzés vagy a magyarság mibenlétéről kialakított közmegegyezés. Azt látjuk, hogy a Nyugathoz csatlakozás tele van ármánynyal, a drága szép keleti magyarságról meg azt tudjuk, amit a szerző megmutat: az égvilágon semmit. Választhatunk a biztos rossz meg a ködkép között. Persze hogy csúnyának látjuk végül a színészeket.
Egy estével később ennél is rémületesebb színészcsúnyulás tanúi lehettünk a Stúdiószínpadon. Yukio Mishima japán szerző Sade márkiné című darabját láthattuk Csiszár Imre rendezésében. A szerzőről a hatvanas években többször is hírt adott – javarészt francia közvetítéssel – a Nagyvilág; Aranypagoda című regénye magyarul is megjelent. Akkoriban úgy méltatta a kritika, hogy egyike a modern japán szerzőknek, akik figyelnek az európai kultúrára, Mishima művébe freudista elemeket is beépít, az antik görög drámahagyományokat közelíteni próbálja a japán no színpad örökségével. Közismertté azonban 1970-ben bekövetkezett halálával lett: annak nyomatékosítására, hogy visszatért a japán tradíciókhoz, nyilvánosan harakirit követett el. A Sade márkinét 1977-ben fordította magyarra Somlyó György, színrevitele Pieyre de Mandiargue francia átdolgozása alapján jött létre. Hat nő szereplő három felvonáson keresztül beszél egyetlen férfiról, Sade márkiról. Voltaképp mind rajonganak érte, mert mindenik másra emlékezik belőle: a szentfazék Simiane báróné az ártatlan szőke gyermekre; Saint-Fond grófné a merész ötletekkel szolgáló szeretőre; a felesége, Renée a kötelező hitvesi hűségre; anyósa a család jó hírére; sógornője egy közös velencei kalandra; az alamuszi cseléd pedig… nyilván mindent tud, de hallgat. Fokonként azonban kiderül, hogy Renée nagyon is élvezte Sade márki véres-korbácsos partijait, a bűn vállalása felszabadította, fölénytudattal ruházta föl: lám, nem úgy és azt szereti, amit elvárnak tőle. A második felvonás végére bevallja, hogy “Sade márki én vagyok”, a harmadik végére pedig már azt is, hogy “Sade márki mindenki lehet”. Mishima nyilván sok mindent elolvasott a libertinusokról meg a francia forradalomról, ezért érzi feljogosítva magát arra, hogy kimondja: Sade márki merészsége is a forradalomhoz vezetett. Sajnos azonban nagy ívű következtetése megalkotásakor elfeledkezik az egyébként általa is megismételt tényekről: Sade-ot kegyetlenkedéseiért feljelentették kényszerített partnerei, cselédei; a bíróságok pedig elítélték. Ha már a nemiségnek ebbe a “szabadságharcába” belekeverjük a Nagy Francia Forradalmat, akkor érdemes felfigyelni arra, hogy a feljelentők nem nemesek voltak, s panaszuknak helyt adott az arisztokrata bíróság. Ennek több köze van egyenlőséghez, testvériséghez, mint a véres nemi aktusoknak a szabadsághoz.
Az utolsó jelenetekből megtudjuk, hogy a férjét éveken át nagy élelmiszerpakkokkal látogató Renée hirtelenében kolostorba vonul, majd jő a kiszabadult Sade érkezésének híre: a kapu előtt kopasz, kövér férfi vár bebocsátásra, nyomokban sem emlékeztet a hajdani szeretőre, de persze férji jogait majd érvényesíteni fogja. Naná, hogy kolostorba vonul Renée, és jól megválasztott pillanatban, hisz a gyakori látogatások alkalmával ő volt az egyetlen, aki meggyőződhetett a márki hanyatlásáról. A történet ezzel ér véget, és bizony nagyon elfogultnak kell lenni a nők ellenében annak, aki erről irónia nélkül tud vélekedni. Csiszár Imre nagyon elfogult. Komolyan veszi Mishima szavait: Sade lázadó hős, egy szadista van mindegyikünkben, ám szegény el lesz hagyva, mihelyt nem tudja nyújtani az élvezeteket. A nők ilyen önző, élvvágyó, álszent lények, hozzájuk képest Sade egy nyíltszívű forradalmár.
Csiszár gondolhatja ezt, de mint rendező észre kellett volna vegye az idegőrlően hosszú epikus betéteket, a szituációk értelmét (mondhat Renée bármit, azért hű, mert ritka erős gyönyörélmény köti Sade-hoz, s dehogy bűnbánni vonul kolostorba: a kihizlalt, fogatlan vénembert látni sem óhajtja hálószobájában!), és hogy bármilyen szemforgatók is a nők, mindenki szeret… élvezkedni. De azt hirdetni, hogy maga a nagy francia forradalom is evégett tört ki – legalábbis vicces.
Hogy esetleg Mishima is komolyan vette a Sade-ügyet? Nézzük el neki, anynyit érthetett belőle, mint mi a kabukiból. De hogy Csiszár is “letüdőzte” ezt a sok szépelgő mellébeszélést, és távolságtartó irónia nélkül vitte színre, az nem menthető. A színészek persze érezték, hogy itten valami nem klappol, s megpróbáltak hidat verni látszat és lényeg között. Csomor Csilla ordináré perditává formálta a grófnét, Nagyváradi Erzsébet nyegle kalandornővé Renée húgát, de a legmeglepőbb ötlettel Gregor Bernadett Sade márkinéja szolgált: míg a lilánál is lilább szövegeket mondta jó ura lelkének költői kiteljesedéséről, gesztikulálni kezdett. Eleinte csak szépen manikűrözött lakkos körmeit villogtatta, majd karjait is lebegtette, vállait emelgette, csuklóit forgatta. Már nem partnereivel konverzált, hanem a gyönyörűszép kezeszárával. Tekintete el-elidőzött a szalonnak ábrázolt játéktér tükrein: magában gyönyörködött a színésznő. Mint a mesebeli leányzó, úgy ő is menten felszállni képtelen libához lett hasonlatos, orra tülök, álla csapott, hangja szenvedélyes kitörések alkalmával rikoltó. Ennyi csapás és mind csak azért, mert elfelejtette emlékeztetni őt a rendező, hogy minden gesztusa emberábrázolást szolgál.
Október közepén mutatták be a nagyszínpadon Szergej Maszlobojscsikov munkáját, a Carment. Merimée elbeszélése, Puskin Cigányok című költeménye, Meilhac és Halévy szövegkönyve, valamint Bizet zenéje mind a kompozíciót szolgálta… volna, ha Maszlobojscsikov valamit komponált volna. De bár ő csinálta a szöveget, díszletet, jelmezeket, és rendezte a szcénát, nem komponált semmit. A játszó személyek egyetlen szavát sem lehetett érteni (olykor Rancsó Dezsőtől, Őze Árontól egy szófoszlányt). A dohánygyári munkásnők folyton szivart kunyerálnak a katonáktól, és bár cigánylányok, többségük szőke. A sejthetőleg Carment megjelenítő fehérnép barna ugyan, de annyira jelentéktelen, hogy gyakorta nem találjuk a színen. José csak azért felismerhető, mert a legmagasabb fiatalember, és mihelyt szembejön vele valaki, azt ledöfi. A legváratlanabb pillanatokban innen-onnan kipattan egy aprócska manólány, hadrikál ezt-azt, felpattan a szereplők hátára, hasára, majd el. Mintha Dorotheának hívták volna, és az életvidámságot volna hivatva megjeleníteni, de élet nem lévén a színen, vidulni sincs miért. A csak munkavilágítással szolgáló játéktérben legtöbbet a forgószínpad üzemel, mivel azonban a szöveg érthetetlen s a tér rosszul látható, nem igazán tudhatjuk, hogy honnét hova változik a tér. Még szerencse, hogy Bizet zenéje időről időre felcsendül, így sejthetjük, hogy épp hol tart a mese. Illetve milyen az, ha művészet esete forog fönn. No nem a világot jelentő deszkákon. A zene a háttérben forog mint lemez.
A hiábavaló erőlködéstől csúnyák-e a színészek? Nem. Színészek nincsenek. Még a színészhírűek is – Béres Ilona, Őze Áron, Pathó István – elvesznek a sehovától sehovába tartó jövésmenésben. Ekkora rakás dilettanciát még a mesebeli Gyulaházán se szabad előadni, nem a Nemzetiből alakult Magyar Színházban. A kétségbeesett néző – én – legszívesebben rendőrért kiáltana, de legalább dramaturg, művészeti vezető után. Ha már ilyesmi is teret kap, nemcsak a színész vásik el, hanem a színjátszás is. Megéljük, hogy szitokszó lesz: isten ültessen Thália szekerére! Mindenesetre Szergej Maszlobojscsikovéra egy darabig nem vágyakozunk.
Magyar Színház – Sinkovits Színpad. Pozsgai Zsolt: Boldog Asztrik küldetése. Rendezte Pozsgai Zsolt; díszlet Szlávik István; jelmez Schäffer Judit; asszisztens Trimmel Ákos.
Asztrik – Szakácsi Sándor; Gizella – Béres Ilona; Orseolo Péter – Őze Áron; Anasztázia – Gregor Bernadett; Mór – Izsóf Vilmos; Endre – Haytl Zoltán; Barát – Eöri Szabó Zsolt.
Yukio Mishima: Sade márkiné. Fordította Somlyó György; rendezte Csiszár Imre; díszlet Vayer Tamás; jelmez Szakács Györgyi; dramaturg Márai Enikő; asszisztens Hegedűs Zsuzsa.
Renée – Gregor Bernadett; Mure Montreuil – Béres Ilona; Anne – Nagyváradi Erzsébet; Simiane báróné – Hámori Ildikó; Charlotte – Mandel Helga.
Magyar Színház. Merimée–Puskin–Bizet–Maszlobojscsikov: Carmen. Rendezés, díszlet, jelmez Szergej Maszlobojscsikov; dramaturg Márai Enikő; asszisztens Hegedűs Zsuzsa; munkatárs Ceszarszkaja Maja.
José – Vasvári Csaba; Carmen – Benkő Nóra; Prosper – Rancsó Dezső; Georges – Őze Áron; Micaela anya – Béres Ilona; Dorothea – Soltész Erzsébet; valamint Pathó István; Tóth Sándor; Mihály Pál; Pavlevits Béla; Botár Endre; Mandel Helga; Dihen Viktória; Horváth Anna; Sallai Nóra; Benedek Péter és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei.