Akkor most itt fogunk élni, nézett ki az ember anyja 1956. november 5-ének hajnalán a szétlőtt pesti utcára. Jelentette ki, szögezte le, állapította meg. “Most”, mert már mindegy, hogyan volt, és mert sehogy sem alakulhat már; és “itt”, mert máshol már nem lehet. Megáll az idő, búgta később egy dizőz, idézte a címében is Gothár Péter korszakfilmje. Aki elment, arról múlt időben lett szokás beszélni: kívül került a reálisan létező dolgok helyén és idején, mintha meghalt volna. “Itt lenni vagy nem itt lenni?” – tette fel a hamleti kérdés tragikusan kisszerűsített ká-európai változatát az, aki maradt. A bezártság kozmikus végzetté, a határok átjárása egzisztenciális kihágássá lett. Az útlevél, mindig kivételes lehetőségként és kegytárgyként, annak furcsa dokumentumává, hogy ez a kihágás végső soron lehetséges ugyan, de semmiképp sem szokványos. Elmenni és viszszajönni nem normális dolog, ellenkezik a józan tapasztalattal.
Itt fogok élni, néz szét egy korszakkal később, az új Gothár-film elején Jelizaveta, a beregovói menyecske. Nagyvilágiasnak éppen nem, sőt kiesnek is aligha mondható ká-magyar homokpusztán rebben körbe a bizakodó tekintete; de hogyne bizakodna, akit egy ószovjet téglagyár pokoli robotjától szabadított meg a paszport! Itt fogok, mondja Börcsök Enikő magyar akcentusával bár, de oroszul, és ő mintha arra tenné a hangsúlyt, hogy élni.
Zgyesz ja búdu zsity.
Jóska, az újdonsült férj, nem érti. Nem értem, mondja. Szereted az állatokat? Ő, Jóska, a lovakat szereti. Meg a galambokat, meg a földet. Meg a pálinkát: Jóska iszik, mint a nyavalya, berúg, tör-zúz, verekszik. Ennek remélt véget vetni a vénlánynővére, Mari, mikor valakitől megszerezte a Jelizaveta címét, és a Jóska nevében írogatott levelekkel átcsalogatta őt a határon: hátha az asszony mellett megszelídül, jó útra tér a Jóska. Jelizaveta szétnéz tehát, és úgy hiszi, hogy a nehezén, a kihágáson már túl, hogy kint, hiszen “Magyarban” van, és a többi, vagyis az élet, majd jön magától. Pedig cseberből vederbe került. Szabadság helyett itt is csak robot vár rá, verés és megaláztatás. Nyelvet tanulna, munkába állna, hajdinát(?) rendel a vegyesboltban. Szép kékre festené a galambdúcot, de Jóska őrjöng, kirántja alóla a létrát, sokadik hónapos terhesen bucskázik róla Jelizaveta lefelé, a gyerek is oda, ha Mari – na persze, csak a gyerek miatt – az utolsó pillanatban el nem kapja. Kell neki az a gyerek: az is neki kell. A deviáns testvérpár és a rabul ejtett idegen asszony kamaradrámája (vö. Ház a sziklák alatt) úgy ér véget a nem hosszú film közepén, hogy Mari feladja; világgá megy, és Jelizavetát is szökésre biztatja. Jelizaveta pedig a gyerekével, Ányocskával ismét nekivág a határnak, és nem érti, miért nem engedik vissza; hogy Ányocskának is útlevél kéne, apai beleegyezéssel, hiába, hogy az ő gyereke.
Ami magát a filmet illeti, az az álmok Budapestjén, az egykor szabadulással kecsegtető képeslapok mesebeli helyszínén fejeződik be. A híres Gellért-hegy alatt és a népeket összekötő Duna fölött; hídkorlát és gravitáció, ég és nagy, bölcs víz, börleszk és tragédia közt. Happy ending helyett buggy-jumping viccesen rugózó gumikötele hagyja függőben a kérdést: szabad-e élniük Jelizavetáéknak? És hol van számukra hely?
Itt lenni vagy nem itt lenni?
Válasz nincs, és a gyanúsan változatlan kérdést sem Gothár teszi fel. Kérdés vagy válasz egyébként is csak úgy adódik a Gothár-filmekben, ahogy “az életben”. Úgy, ahogy: valahogy, talán. A pazar színészi munka (Börcsök Enikő: 2001, Filmszemle, legjobb női alakítás) és a kétségbeejtően hiteles környezet ezúttal sem elfedni akarja, hanem éppen hangsúlyossá teszi azt, ami játék. Paszport, tévéfilm, hívja fel a trükkre a figyelmet – meglehet, részben a kényszerű korlátokra való szomorkás utalásképpen – már a cím is. A Hagyjállógva Vászka lágerfolklór-népmesei oroszmagyar mozgóképeskönyve és A Részleg nyelvileg is lepusztított minimálKelet-Európája után most konkrét helyen és időben ismétlődik meg ugyanaz, vagy valami hasonló.
Jelizavetának tolmácsot hozat a beregsurányi határátkelő parancsnoka, hátha az majd megérteti végre az ukrán aszszonnyal, hogy mi a probléma. A tolmács azonban magyarról magyarra “fordít”: hol a tiszt szavait ismétli meg ukrán akcentussal, hol a Jelizavetáéit, ugyanúgy. A jelenet egyszerre abszurd és hiperrealista; tulajdonképpen észre sem vesszük, mi nem stimmel. Máskor meg azt látni, hogy ebédet visz Jelizaveta Jóskának a mezőre. Velük a gyerek is, alig pár hónapos még. Jóska odacsapja a kanalát: az ukrán asszony főztje őneki ehetetlen. Majd megeszem én, veszi maga elé a lábost Jelizaveta, és miközben dacosan kanalaz, kiskamasz lesz a babából. Megint máskor, klasszikusan elidegenítőleg, beszól egy rendezői hang – “most nézz vissza, jó, most menj tovább, ennyi” –, hogy mégse felejtsük: nem Jelizavetát vagy Jóskát, hanem a remek Börcsök Enikőt és a hasonlóképpen nagyszerű Kocsis Gergelyt látjuk Gothár Péter Paszport, tévéfilm című tévéfilmjében, a Jóska nővérét játszó Nagy Mari pedig egyenest A Részlegből került ide.
A folytonos szürkületben a már-már fekete-fehérré koptatott képek (operatőr: Babos Tamás) csak néha színesednek. Spriccel valami locsoló, beáll Jóska a permetbe alsógatyásan, megfogja a Jelizaveta kezét, és mintegy a szövetség jeléül, szivárványt von föléjük egy pillanatra a trükkös fényképezés, hogy azután a még tovább sötétülő képből kivonódjon a két elképzelt figura.
Ugyanígy tűnik ki és el a filmszalagról egy-egy jelenet végén később Mari, majd Jelizaveta is Ányocskával. Hiszen csak játék, hogy őket látni egy ilyen történetben. Játékfilm. Gothár Péter játszik: tévéfilmet forgat az ukrán–magyar határ két oldalán. Arról, hogy az oroszok kimentek, Jelizaveta meg bejött a paszporttal, és szétnézett a homokpusztán, hogy ő márpedig itt fog élni.
Paszport! Tiszta Amerika! Most ott lebeg az ukrán asszony a lányával, gumikötélen, a Duna fölött.
“Kedves Attila, Duna nincs már. / Hol vagyunk már attól, / hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny” – írta Petri György, mielőtt meghalt és eltemették volna Dunaalmáson. “Hagyjunk már végre föl a reménnyel” – írta.
Hogy remél-e még valamit az ukrán asszony a Duna fölött, nem tudhatni. Az oroszok kimentek, de a koordinátákat nem vitték magukkal. A piás Jóska maradt, ahol volt, a határszélen. Jelizaveta pedig hiába kapott paszportot, nem lett szerencséje. Börcsök Enikő mégis nevetve hintázik az Óperenciás-tengeren is túl. Hagygyállógva…! Gothár Péter fölébe száll, búcsúzóul még egyszer lefilmezi a mesebeli Budapestet.
Mi már csak itt fogunk élni.
Paszport, tévéfilm. Rendezte Gothár Péter; operatőr Babos Tamás; forgatókönyvíró Litvai Nelli; zeneszerzî Orbán György. Szereplîk: Börcsök Enikî, Kocsis Gergely, Nagy Mari.