“Kirohantam a pályaudvarra. Nem, utazási zárlatról szó sincs. Hivatalos engedély nélkül senki sem hagyhatja el a Birodalom fővárosát. Forduljak a munkahelyi szervezetemhez. De én semmilyen szervezetnek sem vagyok a tagja, válaszoltam. Miért nem? Mert én egy betiltott író vagyok. Ja, akkor bizony sehol sem kapok utazási engedélyt, és a pénztárnál nem válthatok jegyet Drezdába.” A bombázás után a szüleit látogatni. Aztán mégis eljutott – hogyan, ki tudja? Kaland. Mint ahogy az a tizenkét év, amit (átmenetileg szabadlábon) a hitlerájban töltött, ilyen életveszélyes kaland volt, akkor is ha – mint itt is – élcelődik rajta.
Ezt a kalandot ma már alig lehet megérteni. Erich Kästner ugyanis tudatosan maradt a hitleri Németországban, s bár betiltott író volt, műveit (pl. Emil és a detektívek) elégették, olykor bevitte a Gestapo, mégis végigcsinálta, bujkált, ha úgy adódott, álnéven írt, vagy éppen éhezett. Mikor bejöttek az amerikaiak, mindenki azt kérdezte tőle, miért maradt, miért nem ment el, mint a többi rendes ember. Tanúnak – válaszolta. Legyen író és tisztességes ember is az országban, aki majd el tudja mesélni, mi volt, hogyan volt.
Ritka állatfajta: az átlag szemtanú nem lát, később hamar felejt, ráadásul a nehéz időket követően (úgy értem: utólag) hirtelen megnő a tisztességes emberek száma. Pedig tudjuk, hogy az igaziak többségét agyonverték, elégették, vagy a százféle halál egyike vitte el. Az emigránsok is csak másodkézből tudhatták, mi is történt a hétköznapokban. Ezért nagyon kell ez a kästneri hang: milyen volt a szőnyegbombázás, Drezda égése, a jegyrendszer – főleg annak, akinek még jegyet sem osztottak; milyen volt Berlin negyvenöt februárjában? És milyenek voltak a szabadság első napjai?
Érdekes, hogy naplójegyzetei se nem sajnálkoznak, se nem lelkesednek, irónia és tényszerűség váltogatja egymást. Kibombázzák. Az első élmény, hogy csak a lényeges dolgok számítanak az életben; a cuccok, a tárgyak, nagymama összekuporgatott eszcájgja nem fontos. Aztán a kästneri alaphang: “a lakáskulcsom még megvan. Bosszantó, ha az embernek van lakása, de nincs hozzá kulcs. De hogy az embernek legyen kulcsa, és ne legyen hozzá lakása, az enyhén szólva hülye helyzet. Gondoltam, beadom a kulcsot, be a kulcslyukas romok közé, de képtelen voltam rá. Számomra ez olyan, mintha kenyeret hajítanék a szemétre. Micsoda marhaság, kulcslyuk nélkül maradt kulcsot tartogatni…” A játék a “beadom a kulcsot” szavakkal az egyetlen morbid utalás, egyébként a gyermeki lélek beszél. Még lelkiismeret-furdalása is van, hogy miért nem kiáltott a rendszer ellen, amikor ott állt a lángoló könyvek mellett, hallotta saját nevét a megafonból. Hogy miért nem lett hős, mint néhány barátja – pl. Hans Otto, a színész –, kérdi magától. Ő emlékszik rájuk, kortársai kevésbé. Egyik ismerőse egy évet ült, mert benne volt valamelyik Hitler-ellenes összeesküvésben, aztán, már az ötvenes években, valami ügyes-bajos ok folytán erkölcsi bizonyítványt kért, és pofára esett: az szerepelt benne, hogy priusza van, mert egy év jogerős fegyházra ítélték…
Van-e lehetősége a kisembernek, hogy tegyen valamit a gépezet ellen? Feláldozhatja magát, mondja magának, de senki se veszi észre, a halál oka szívelégtelenség lesz, rádió vagy újság nem említi, marad minden, ahogy volt. Jó, ilyen formátumban nincs hatása az ellenállásnak: a totalitárius rezsimen nem hatol át a hang, a toll – de az életforma alig látható repedéseiben tán van hatása. Kästner ezért említi azt a párat, akiről tud, akit ismert, s aki segített valamit: a példaszerűségben látja a jó történelem kontinuitását.
A véletlen úgy hozta, hogy ezt a könyvet Berlinben olvasom, ott sétálok, ahol ő bujkált. És látom, amit ő is, hogy néhányan mégis tettek valamit. A nemrég megnyitott zsidó múzeumban (David Liebeskind műve) hosszú sorok állnak, fiatalok, harmincasok, mindent elolvasnak, ami a nagyszerűen rendezett kiállításon látható. A legtöbben egy géppel írott kis cetli előtt tolonganak, a papírt a Gestapo archívumában találták: egy feljelentőlevél, amelyben a szomszéd közli a hatósággal, hogy X.-ék egy nem árját rejtegetnek, és hogy tessék intézkedni. Amiből az is kiderül, hogy a terror ellenére voltak olyanok, akik mertek tenni is valamit, pedig irtózatos kockázatot vállaltak. Kästner, amikor rosszkedve van, őket idézi, ezért bízik a jövőben meg a jövő generációkban. És – sajnos – innen a lelkiismeret-furdalása. Hogy miért nem volt hős a nehéz napokban. Pedig neki nem kéne…
A kötet újságcikkek válogatása, a legtöbbjük már a háború után íródott, hevenyészett, lelkesedésből élő lapokba. Ő, a Tanú, nem dicsekszik, de nem is olvas a fejére senkinek, csak csóválja a fejét, amikor már túlságosan bosszantja honfitársainak gyors felejtése. Viszont nem tudja kiradírozni írásaiból, hogy kicsit nem szereti a hazalátogatókat. Tudja, hogy igazuk van, azt is, hogy az emigráció nehéz kenyér volt, de valahogy nem smakkol neki, amikor őt is kioktatják. Mindez inkább a sorok között vagy a mondatok felhangján előadva.
Berlinben megint: most voltak a városi választások, a volt keletnémet városrész majdnem negyvenkilenc százalékban a PDS-re szavazott. A haver azt mondta, ez csak pszichológiai gesztus volt: a pártok programjai alig térnek el egymástól, majd mindegyik szocdem tézisekkel jött, az egykori Kelet-Berlin csak az arroganciát nem szereti, ahogy a wesszik lekezelik, levegőnek nézik őket. Innen próbálom megérteni Kästnert, amikor vívódik magával, hogy mennyire szeresse Thomas Mannt (akit különben a legnagyobb német írónak tart). Érdekes, hogy a Keletről visszatértekkel szemben nincsenek fenntartásai: már akkor lehetett sejteni, hogy azok ott jól megszívták, volt, aki ott is ült, volt, akit (39-ben) az oroszok átadtak a német hatóságoknak, és táborba került – akkor minek utálni őket?
Nem egyszerű. Neki még a könyvégetés sem volt az. Persze odament az Opernplatzra, nézte a lángokat (“Ott, ahol könyveket égetnek, előbb-utóbb embereket is égetnek” – Heinrich Heine), nézte saját műveit is repülni a tűzbe. De nem ez fájt neki, hanem az, hogy egyetemi diákok dobálják a műveket a máglyára, pár évvel korábban nekik olvasták fel ezeket a regényeket, később az iskolában belőlük tanultak. Itt tudom meg, hogy volt olyan tanár, aki tiltakozásképp visszavonta professzori jelölését saját tanszékére (pl. a filozófus Eduard Spranger). És egyszer csak valaki felismeri: “ott van Kästner!” – alig tud elmenekülni. A puszta lét sem egyszerű. Hát még tiszta kézzel, lelkiismerettel – tanúként.
Ám tanúként se láthatott-tudhatott mindent: fogalma sem volt a táborokról, pedig üldözöttként és nem a rendszer kedvezményezettjeként élt a városban. Ezért van talán, hogy hetekre elmegy a kedve az írástól, miután a lágerekről készült filmmel találkozik. Az amerikaiak dokumentumfilmet készítettek, és pedagógiai szempontból kötelezték a német polgárokat ennek megtekintésére. Kästner levegő után kapkod, ezt ő se tudta elképzelni. Aztán egy darabig csak a felháborodás vezette tollát, a mozi után a közönség kétkedve csóválja a fejét: “propaganda” – üti meg Kästner fülét egy nézői hang a moziból kifelé menet. “Mert amit láttak, az ugyebár le volt filmezve. Hogy az amerikaiak az óceánon túlról holttesteket szállítottak volna át Németországba pusztán azért, hogy aztán a koncentrációs táborokban lefilmezzék őket, ezt csak nem hihetik.” Kikészül. Neki elhiszem.
Nem csoda, ha az ő szájából másképp hangzik Drezda elsiratása vagy a bombatámadások rémülete. Pedig nem dramatizál, csak leírja a romsivatagot – mondanád, hogy ilyen volt Varsó vagy Kijev is – meg azt, hogy minden elpusztult, csak négy kaszárnya (!) maradt épen. De nem is ezek a tárgyi emlékek hatnak ma autentikusnak, hanem az életben maradás minimális esélyének érzékeltetése. Negyvenhat tele: nincs kaja, fűtőanyag, heti ezer gramm kenyér a fejadag. Aztán negyvenhét tele, a helyzet rosszabb, mert már mindent eltüzeltek. És még hol van a vége… Nincs panasz, nem sajnáltatja magát, mondja is, hogy honfitársai ezt a rémséget maguknak csinálták.
Valahol itt kezdődik az a sajátos német hang, hogy a háború, emberi jogok, embertelenség ügyben csak szerényen, “bocsánat, hogy élek” alapon lehet (illik) megszólalni. Az érintettség okán… Amiben az a fura, hogy most, az egyesülés után tíz évvel ebből a habitusból nő ki ez az ország: pl. próbálgatják a “nemzet” szót, furán áll a szájukban (leszámítva a szélsőjobb csoportokat), de van tartalma már, mert az új Berlin erről (is) szól – vagy majd fog szólni. Próbálgatják a nagyhatalmi szerepet – még nem osztották rájuk, de potenciálisan már azok, Európa közepén a legnagyobb gazdasági potenciál. És mégis: bátortalanul. Egyelőre. Kästner a múltat idézi, amikor ezen a szerény nyelven kezd beszélni: a németek nevében kér bocsánatot, nem is igen tudja, hogy kell, csak a dokumentumok sorolását ismeri, meg az iróniát, hogy sírás helyett jobb a nevetés, meg hogy a nagyszájú, volt fejesek ne játsszák meg magukat. (Az ötvenes évek végéig sokan játszották ezt a nagyszájú szerepet: ma már ezt se tudjuk elképzelni…)
Jó ezt a hangot hallani. A gonddal válogatott kötet az akkori produkció minden műfajából mutat egy keveset, több is elkelne, mert fogalmunk sincs már, mi is volt, hogy is volt: 45 után már csak a gazdasági csoda éveire emlékszünk, hogy közben túl is kellett élni valahogy az éveket, az homályban maradt. Kästner e kiesett évek történelméhez hoz néhány életképet, apróságot, vallomást, szégyenlősen előhúzott dokumentumot.
Erich Kästner: Mi újság volt tegnap? Válogatta, fordította és a kötetet összeállította: Nemeskürty Harriet. Budapest, 2001, PolgArt Kiadó. 256 oldal, 2300 forint.