Két színházjegye van Anitának. Sajnálkozásomat fejezem ki, amiért nem tarthatok vele, de köztudott, lumbágóm van. A lumbágósok ne járjanak színházba, mert az rossz nekik. Az olyan nézőteret, ahol székek helyett kemény matracok vannak lábtartóval, még nem találták ki. Vagy ha kitalálták is, Anitának nem ilyen színházba szól a két jegye. Olyan rövid felvonás, amilyet végig tudnék ülni, nincs, fejtegetem az ágyból, ja, és legyen szíves, hozzon be nekem egy nagy pohár narancslét, ki van száradva a torkom, víz nem jó, arra mindig megszomjazom. Csak nektár van, válaszolja, őszibarack, szobahőmérsékletű, elfelejtette berakni a hűtőbe. Most kirobbanhatna belőlem az elégedetlenség – mint múlt héten, amikor élre vasalta a szürke kordnadrágomat, úgy néztem ki benne, mint egy nyugdíjasbérlet-tulajdonos az Operettben –, mi az, hogy csak nektár van, százszor megmondtam, hogy annak semmi köze a dobozán ábrázolt gyümölcshöz, narancs, őszibarack, szilva, az élelmiszerfesték számozásában különböznek csupán. Mégsem szóltam, önfegyelmet gyakoroltam. És meg is sajnáltam egy kicsit – színházba akar menni velem, meglepett egy jeggyel, erre én a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatom a program iránt. Eszembe jutott, azzal kéne érvelnem, későn szólt, és én már berendezkedtem esti tespedésre, megbeszéltem a lumbágómmal, ma kíméletesek leszünk egymáshoz; aztán amint belekezdenék, mindjárt úgy érzem, nem bírom végigmondani, annyira hamis és darabos az argumentum. Nézem, ahogy szenved. Úgy teszek, mintha én is szenvednék, fel-felnyögök, ajjaj, a derekam, képtelenség egy elfogadható testhelyzetet találnom, ebbe bele lehet őrülni, ajjaj. Fejvesztve mászkál a szobában, szegény, töpreng, ki jöhet számításba helyettem. Két óra múlva kezdődik az előadás. Alantas módon becsaptam, szégyelljem magam. Mert, és ezt ő nem tudhatja, valószínűleg végig tudnék ülni akár egy Wagner-operát is vagy Tarr Béla Sátántangóját a moziban, mint ahogy a focimeccset is végig tudtam ülni tegnapelőtt a Gácsnál. Nem a földön feküdtem, hanem ültem, egy kényelmetlen tonettszéken, amely az egészséges derekat is egy-két óra alatt tönkreteszi. Hazudtam Anitának. Ráadásul az első félidőt, izgalmamban, végig előredőlve szemléltem, a térdemen könyökölve támasztottam a fejemet, amely pozíció a lumbágósok tilalmi listájának éllovasa. Van, hogy rettenetesen fáj a derekam, van, hogy egyáltalán nem. Tegnapelőtt egyáltalán nem fájt, és most sem.
Próbálom oldani a hangulatot: még egyszer elmeséltetem Anitával, mi történt ma benn, a könyvtárban: belépett egy középkorú ember, szeretne beiratkozni, Anita fölvette az adatait, név, cím, aztán, mert ez a rubrika is szerepel az adatlapon, megkérdezte, mi a foglalkozása. Kéményseprő, mondta, és írta a látogató pléhpofával. Anita rápillantott az adatlapra, majd összenézett Helgával, Gáborral, és szinte egyszerre, vezényszóra a raktárba siettek, jó tíz percig elő sem jöttek, hangosan röhögtek, “kéményseprő, hihetetlen, ilyen nincs!”, bizonyára kihallatszott. Legelőször Helga görcse oldódott, ő jött elő elsőként, ám a kéményseprő addigra már eltűnt. Egy órával ezelőtt Anita még nevetve mesélte a történetet – ami más kérdés, hogy szerintem akkor sem volt humoros, mindegy –, most viszont kedveszegetten, már-már letargikusan. És ezúttal kommentárt is fűzött hozzá: tiszteletlenül viselkedtek, bevallja, orcátlanság volt egyedül a pultnál hagyni a kéményseprőt; ha nincs ott Helga meg Gábor, nem fordulhatott volna elő ez a kínos eset; fölvette volna az adatokat, “lehet menni választani”, mondta volna mosolygósan, esetleg kérdezősködött volna az érdekes és felelősségteljes foglalkozás felől, igen, érdekes és felelősségteljes munka a kéményseprőé, nem pedig vicc tárgya. Ellenőrizni, van-e szén-monoxid-visszaáramlás a kéményből, amibe éppenséggel bele lehet halni: nem játék.
Na, Gábortól, attól meg tudok őrülni. Tatai illetőségű fiatal kollégája Anitának: kis mitugrász, művészkedő senkiházi. Három éve végzett könyvtár szakon, ő az, aki mostanság Anitát mindenféle zagyvasággal eteti, és Anita az utolsó falatig mindent meg is zabál; ezt a vélhetően eget verő színdarabot is Gábor ajánlotta, melynek megtekintéséhez Anita most pánikszerűen keresi a társat. Valami modern dráma, az ég tudja, milyen izmus jegyében született, biztos futur-, épelméjű embernek eszébe nem jutna megnézni. Eddig tíz előadás ment le, Gábor mindegyiken ott volt. Előadásonként átlagosan harminc nézőt lehet megszámlálni, így képzelem, a harmincból húsz főt a színészek családtagjai tesznek ki, a maradék tízet a Gábor-félék. Fantasztikus a díszlet, fantasztikusan játszanak a színészek, fantasztikus a cselekmény, minden fantasztikus. És ha Gábor így látja, akkor Anita szerint ez így van. Növesszek körszakállat, mondta Anita a minap. Dehogy növesztek, háborodtam föl, mire ő, alig hittem a szememnek, csaknem könyörögni kezdett, “naaaa…”, mint a kisgyerek az apukájának, “papa, növessz bajuszt, naaaa… a huszároknak is van”. Körszakálla éppenséggel Gábornak van – vagyis a körszakáll: jó dolog. A sós mandulára is ő szoktatta rá. Visszatérve a fantasztikus díszletre: maga a színpad egy felfüggesztett üveglap, mellette van valami üvegkúp, mögötte meg egy Zeppelin (miért is ne?), amelyik a három felvonás alatt eljut a színpad jobb oldaláról a balra; az egész előadás alatt híg köd ül a színpadon! A darab címe: Future Division, amit, hogy a néző ne felejtse el, ráírtak az üveglapra. Ha tízszer nem festette le Anita az általa még sosem látott színpad küllemét, akkor egyszer se. Egy nagy koponya tervezte, Réczey, ha jól emlékszem, Zoltán, márpedig illene jól emlékeznem, tekintettel arra, hogy legalább tízszer hallottam a nevét.
Arcán lemondó grimasszal Anita a telefonhoz siet, kezében a kis telefonregisztere, az anyjától kapta, ocsmány, lila. Be kéne fordulni a fal felé, ami aztán a pimaszság tetőfoka lenne a részemről, tudom, de mit csináljak, ha egyszer képtelen vagyok nézni a küszködést. Menjen már el itthonról, végre fölszabadulhassak. Mozoghassak, sétálhassak, tévézhessek. Létezhessek.
A nektár ihatatlan. Honnan veszik a gyártók a bátorságot, hogy a dobozra tegyenek egy gusztusos fotót a harmatos őszibarackról? Szégyelljék magukat. Mindenki szégyellje magát, kivétel nélkül, aki részese a nektár csomagolási és forgalmazási folyamatának.
Természetesen fiút tárcsáz: Árpit – nyílt színi provokáció, jogos, megérdemlem. Ez jár a hazugságért: hányattatás. Vele tarthatnék, ha akarnék, de nem tartok, mert nem akarok. Elsősorban mert Gábor ajánlotta a darabot. Másodsorban nem tudom, miért nem. Talán mert tortúra. Odamenni, ülni, nézni, hazamenni: összetett, időrabló program. Gábor: a modern srác, a művész, az atyaúristen-király! Egy árva kukkot sem értenék a darabból, és fogadok, Anita sem fog. Futurista bizbazok, nem lehet ezeket érteni, a szerző is csak leír valamit, és ha annak éppenséggel semmi értelme, akkor azt mondja: “modern darabot írtam”; én mindig bevallom, ha nem tetszik valami, “gyenge”, “szar”, ki merem mondani e jelzőket, velem szemben Anitának minden tetszik, minden, amiről azt gondolja, hogy Gábornak kedvére van. És ha valamiből egy megveszekedett hangot sem ért, vagy lát például egy teljességgel értelmezhetetlen festményt, arra azt mondja: “hmm, érdekes”.
Árpi Pest megyében lakik valahol, három medvével és két farkassal, a héten épp Budapesten van, egy svéd forgatócsoporttal tárgyal, kiszemelték az egyik tányértalpú mackóját, a legtehetségesebbiket; amúgy Árpi sosem felejti el megjegyezni: állatai mind, egytől egyig elképesztő színészi képességekkel bírnak, nincs kedvence, mert az összes kiváló, a világ minden pontjáról érdeklődnek irántuk. Amióta Árpi vidékre költözött, rá sem lehet ismerni, úgy megváltozott. Lefogyott, hátul megnövesztette a haját, és lófarokban hordja (elöl már régóta nincs haja), az egyik kézfejére hatalmas pókot tetováltatott; a bal szeme alatt, szabályos félkörben egy sebheg látható, valamelyik színésze odakapott, próbán.
Árpi nem ér rá. Ha Anita előbb szólt volna, máshogy alakítja a programját, igazán sajnálja. Nálam nem sajnálja jobban.
Most a volt főnökénél van nyitva a telefonregiszter, innen látom, az egyetlen szereplő a könyvecskében, akinek a neve fekete, vastag alkoholos filctollal van feljegyezve, nagyon remélem, csak azért, mert nem volt más íróeszköz Anita keze ügyében. Egy külföldi szoknyapecér, Anitát is kinézte magának; egyszer, félrészegen, egy cég által szervezett összejövetelen kénytelen voltam leállítani a pasast, hogy szó szerint mit mondtam és milyen nyelven, nem emlékszem, “ebből nem eszel, komám!”, valami hasonlót tudok elképzelni, annyi bizonyos, hogy erélyesen léptem fel. Az eset után egy-két héttel kiderült, Anita munkájára nincs szükség a továbbiakban, nem mintha gond lenne vele, hanem a körülmények miatt, érkezik a már korábban prognosztizált világrecesszió, most hagyja el az osztrák határt – ennél eggyel jobbat is kitalálhatott volna a főnök (Anita, hál’ istennek, nem bánja, új munkahelyét, a könyvtárat sokkal jobban szereti); idekívánkozik egy aprócska történet a vezérigazgatóval kapcsolatban: immár két éve élt Budapesten, amikor egy taxis instruálása közben kiderült, hogy a Parlamentet egy hatalmas templomnak hitte, “Itt a nagy templom előtt balra, legyen szíves”, hörögte a sofőrnek viszkiáztatta hangján, a taxis nem bírta megállni, helyreigazította, “Ez nem templom, mister, hanem a Parlament”; a főnök meg, ahelyett, hogy elsüllyedt volna szégyenében, és mélyen hallgatott volna az esetről, kérkedni kezdett vele az irodában. Ennyi.
Ki lehet még ugyanezen a lapon? G betű, H és I. Horváth Tamás, a kézilabdázó srác, Anita egykori nagy szerelme, akit, hiába kértem többször, nem törölt ki a regiszteréből, hányszor összevesztünk ezen, azt mondta, nem töröl ki valakit a múltjából csak azért, mert most mással él, ki tudja, lehet, hogy ez a más is – ez lennék én – csak egy stáció az ő életében, vagyis, ha már következetesek akarunk lenni a koncepciómhoz, az én nevemet és számomat is legfeljebb ceruzával írhatná be, és az hogy esne nekem, őszintén. “Nem tudom, hogy esne”, mondtam, bevágtam magam mögött az ajtót, és egy teljes napra eltűntem.
Horváth Tamást nem hívja föl, nem meri.
Továbblapoz.
Megint tárcsáz.
Na, végre, egy lányt hív. Fölülök az ágyban. Most bezzeg tényleg fájni kezd a hátam.
Orsolya. Két-három évvel ezelőtt még nagyon jó barátnők voltak, ma már csak akkor beszélnek, ha véletlenül összefutnak valahol. Ilyenkor mindig fogadalmat tesznek, hogy a jövőben gyakrabban keresik egymást, dehogy keresik. Kár, mert Orsolya jó jelenség, magam is szeretek vele találkozni. Szép és vidám. Anitánál nem szebb, viszont sokkal bolondosabb, “örömtelibb”, és ez pótolja a szépség terén való – ismétlem: csekély – lemaradását. Orsolya, ha jó hallom, ráér, és szívesen Anitával tart. Aztán egy percnyi hallgatás után kiderül, mégsem. Anita bambán bólogatva fogadja a hírt, arcáról eltűnik a mosoly.
– Na nem baj. Akkor majd beszélünk, szia, de tényleg, akkor beszéljünk, jó? – így búcsúzik el.
– Nem ér rá? – kérdem rövidke nyögések kíséretében, amint mozgolódni kezdek az ágyon.
Anita nem válaszol. Talán a nyögések… túlzás, igen, elárultam magam, túlságosan ismer már. Vérig van sértve, jogosan. Én ennél lényegesen kisebb dolgokért megsértődöm, napokba telik, míg sikerül kiengesztelnie. Ha ő a sértett, én legtöbbször egy tréfával feledtetni tudom a kínos pillanatokat, utolsó, aljas módszer: a siker biztos tudatában magam kontrollálom kettőnk viszonyát. Mi ez, ha nem ördögi manipuláció? Ha éppenséggel még nem áll szándékomban békülni, még nem békülök, az én döntésem: várok a tréfával. Viszont ha érdekeim úgy diktálják, ha valami miatt jobb a békesség, bedobom a tréfát. És működik. Mindig. A humor gyógyít, szokás mondani, ami így önmagában egyáltalán nem igaz: rövid távon gyógyít, így pontos. Micsoda különbség. Mély sebeket nem lehet hintőporral behegeszteni, azokat össze kell varrni. A sebhintőpor vagy a cseh gyártmányú, világoskék flakonos sebszpré hűsítő hatása csak ideiglenes. A tréfa is valami hasonló: hirtelen jobban érzi tőle magát az ember, aztán puffan egy nagyot, mégsem jó semmi, a hirtelen rádöbbenéssel, akár egy megfelelő nagyságú pofonnal, visszakerül az illető a kegyetlen valóság színterére.
– Nem ér rá az Orsi? – kérdem újra, homlokomat erőszakos ráncokkal ellátva.
– Nem, mindegy, nem érdekes… – dünnyögi szomorúan, majd rám emeli a tekintetét: – Gáborral megyek, ő biztos eljön.
Egymás idegszálait huzigáljuk. Én sok kicsi húzással dolgozom, ő egy nagyot ránt.
– Ne menjél a Gáborral, jó? – Mintha a háborgó gyomrom mondaná ezt, az agy jóváhagyásának ügyes megkerülésével.
– Miért? Nincs más! Mi bajod a Gáborral?
– Gáborral? Ki mondta, hogy bajom van a Gáborral? Mondtam ilyet? Mi bajom lenne a Gáborral?
– Nem tudom… akkor miért ne menjek a Gáborral?
A “Ki mondta, hogy bajom van a Gáborral?” gondolat jó, tetszik, el lehet időzni vele, hosszas értelmetlen párbeszédnek nyit teret, vicces lenne, ha ezen lovagolnánk előadáskezdésig: “Mondtam, hogy bajom van a Gáborral?”, “Nem, de miért ne mehetnék vele?”, “Nem mondtam, hogy bajom van a Gáborral, vagy igen?” “Akkor meg miért ne menjek vele?” “Mondtam vagy nem mondtam?” Satöbbi.
Váltok:
– Hívd fel az Enikőt, ő biztosan elmegy veled! – mondom.
Anita rám se bagózik. Lerogy a borzalmas fonott székre, de nem elég nagy svunggal ahhoz, hogy végre széttörjön az utálatos bútordarab (alig várom a napot, hogy kidobhassuk). Kiengedi hosszú fekete haját, megrázza, újból összefogja. Jó párszor láttam már e mozdulatsort, de most tanulmányoztam csak igazán. Ez gyönyörű!
– Még egyszer! – mondom.
– Mi?
– Még egyszer! Bontsd ki a hajad, rázd meg, simítsd ki, és fogd össze megint!
Elneveti magát, pedig most, isten látja lelkem, nem törekedtem a tréfával való rövid távú problémamegoldásra, a hullámok elsimítására, egyszerűen csak lenyűgözött a mozdulat.
Újra kibontja, dobálja egyik válláról a másikra – amelyek, most veszem csak észre, egy új felsőrész szabása nyomán csupaszon világítanak a lámpafényben.
Pillanatok kérdése, és akciókész férfi leszek – de rég volt már, hogy mindössze ennyi kellett hozzá.
– Te, és mi lenne, ha ma nem lenne ez a színház dolog. Hogy, mondjuk, itthon maradnál – eközben az ágyat simogatom, ütögetem.
Föláll, és elindul, nem látom az arcát, mosolyog-e még vagy már nem. Mindenesetre arrébb húzódom, odaférjen mellém az ágyban. Csakhogy esze ágában sincs odabújni. Becsapott. Testcsel volt csak. A konyhába készül, megy, iszik egy korty csapvizet.
Visszajön, fölhívja Gábort.
Azért ennél valamivel hosszabb távú sikereket szokott hozni, amikor nevetni kezd.
Rövid beszélgetés. Fél szavakból értik egymást. Ijesztő, ahogy egyetértenek. Gábor jó taktikus, meg kell hagyni. Zengzetes mondataival, világmegváltó gondolataival elkápráztatta Anitát, és most már elég tőmondatokban fogalmaznia. A befektetés megtérülni látszik. E csupán néhány percig tartó beszélgetés nyomán ráébredek: Anita nem őszinte velem, és talán sosem volt az. Így is tud beszélni? Nem is hiszem el. A négy év alatt félreismertem Anitát. Pontosabban: nem sikerült megismernem, valójában ki ő.
– Műveletlen vagyok, ez a baj? Nem érdekel a kortárs zene? – préselem ki e szavakat összeszűkült ajkaimon át. Hirtelen föltérdelek az ágyon, majd fölállok, belebújok az egyik papucsomba, a másikat arrébb rúgom.
– Tessék?
– Klasszikus orosz szerzőkből, a nyakamat teszem rá, leverem a kis mitugrász hódolódat – folytatom a beszédet, és újra szöktetem magam a fél pár papuccsal.
– Miről beszélsz? – értetlenkedik.
– Talán inkább kiről?
– Jó, akkor kiről? – Idegesen összecsapja ocsmány lila regiszterét.
– Na kiről? Szerinted kiről?
– Mi bajod, mondjad már! A Gábor? – fölpattan a fonott székből, elém áll, a szemembe bámul.
Na, ilyet még sosem csináltunk. Ha vitatkozunk, sosem nézünk egymás szemébe, egyikünk vagy föl-alá járkál, amíg a másik beszél vagy mosogat. Ez az idegen helyzet is jelzi: más jellegű, komolyabb problémával állunk szemben, mint mondjuk az a vissza-visszatérő alap-nézeteltérés: kinek pipogyább az apja. (Az övé nyomasztó rendszerességgel jelenik meg nálunk, minden alkalommal más és más elektronikai berendezés életét oltja ki.)
Megtelítem a pofazacskómat levegővel, és bandzsítok – ilyenkor kicsit félek, hogy úgy maradok, de eddig még megúsztam, és olyan nagyon sokszor nem bandzsítok, évente egyszer-kétszer. Először fordul elő, hogy nem neveti el magát az általa egykor “kretén pofának” keresztelt arc láttán. Úgyhogy gyorsan átölelem. Finoman ellök magától. Magamhoz húzom, megcsókolom a nyakát.
– Nagyon szeretném, ha itthon maradnál velem, fontos nekem, hogy ma itt légy, legyünk ma itthon, kettesben, jó? – búgom a fülébe.
Ismét ellök, most kicsit erősebben. Nem működik a módszerem, pánikba esem.
– Jól van, menjél. Nézzétek meg azt a marhaságot, és jól elemezzétek ki!
Nem szól. Határozott léptekkel a ruhásszekrényhez megy, átöltözik, nyilván még csinosabban akar kinézni, mint ha velem vagy Orsival menne.
– Modern dráma! Futurista! Óriási! Bármikor írok én is olyat! – e hangos kijelentést tettek követik: előszedem a nagyanyámtól örökölt, iszonyatos súlyú, varangyzöld írógépet, indulatosan befűzök egy papírlapot, és hozzálátok életem első írásművéhez, egy modern drámához.
Cím: Modern dráma az üveglapon
Szereplők:
Sevurelius, transzvesztita nyomozó
Ursula Hoffer, német származású ausztrál hegymászónő, Sevurelius titkos szeretője
Gábor, álszent, körszakállas majom, tud beszélni
Helyszín: egy üveglap
URSULA HOFFER Szervusz, Sevurelius.
SEVURELIUS Szia, Ursula. Voltál benn a központban?
URSULA HOFFER Nem voltam. Gábor volt, és csupa rossz hírrel szolgált. A Gábor…
SEVURELIUS (közbevág) Az a kis mitugrász sunyiláda?
URSULA HOFFER Az, igen.
GÁBOR (hirtelen leugrik a díszlethez tartozó Zeppelinről) Olyanok vagytok, légy szíves, hagyjátok abba, ne szidjatok, én jó majom vagyok, nem ártok senkinek.
URSULA HOFFER De igen, ártasz. És tessék, milyen rossz szöveggel állsz elő már megint. Nem értesz te semmihez, és folyton csak okoskodsz. Kedves Gábor, ez nagyon ártalmas.
SEVURELIUS Meg az illemmel is hadilábon állsz, ilyenformán aztán csak jóindulattal nevezhetünk téged féregmajomnak. Nem ugrunk le csak úgy egy Zeppelinről, apukám! Jól jegyezd meg!
URSULA HOFFER (tapsol) Úgy van, úgy van. Bravó! (itt esetleg, ha egyetértenek, a nézők is tapsolhatnának)
Hallom, ahogy Anita bevágja maga mögött az ajtót. Elment. Pedig szívesen felolvastam volna neki, már majdnem kész. Hogy tudja meg, mire számíthat a színházban. Csak a jellegét tekintve, természetesen. Az én művemet is a “hmm, érdekes” kategóriába sorolná? Aligha. Hiszen tudja, hogy az én szüleményem.
Abbahagyom az írást, kitépem a gépből a lapot, és apró fecnikre szaggatom. Aztán eszembe jut, mégsem kellett volna megsemmisítenem. Esetleg valamikor még továbbírhatnám.
Fölhívom a Gácsot, menjük el, üljünk be valahová sörözni.