Regényrészlet
a ha effektus…
Élet és halál nagyon sokszor mindössze egy szócskán, egy nagyon rövid kis szócskán, mindösszesen két betűn múlik, szokta mondani Sebestyén atya Cégély Vendelnek szokásos vasárnap délutáni kártyázásuk közepette.
Ha nem tévedek, atyám, ez a szócska pedig a ha lenne, mondja ilyenkor Cégély Vendel, a kocsmáros, de ha tévedek, ebben az esetben akkor is úgy van, folytatja, aztán rekedt, szaggatott nevetés buggyan fel a torkán, ha, ha, ha, ha. Ha nem tévedek, atyám, ez a kis szócska alapjaiban ringatja meg az ön egyébként bevallottan és igazoltan fővilágosult eszmerendszerét. Mert az ön Istenének léte vagy nem léte is csak e szócskán alapul, nemhiába kezdi ön is és minden felsődisznósdi ember úgy a napot, hogy ha van Isten, akkor… Érti atyám, szokta ilyenkor mondani Cégély Vendel, de érvelését már nem fejezi be, és a választ sem várja meg. Ha ütésre áll, akkor azért, ha az atya ütött, akkor meg azért.
Ica, a kocsmáros felesége letesz két korsó habzó sört az asztalra, az atya és a kocsmáros kezébe veszi, már lendítenék is a koccintásra, de mielőtt a két korsó összeérne, megállítják a mozdulatot. Egymás szemébe néznek.
Mégiscsak jó ember ez a Sebestyén atya, gondolja ilyenkor a kocsmáros, bár az élet legfontosabb négy dolgából, azaz az enni, inni, dugni, aludniból a harmadikat nem gyakorolhatja, de hát azért mégiscsak jó ember ő, most is milyen szégyenlősen bujkál a vágy a szemeiben, hogy koccinthassanak azzal a fránya sörrel.
Mégiscsak jó ember ez a Vendel, gondolja az atya, még ha látszik is rajta, hogy a földi élet két legfontosabb dolgán, az elmélkedésen és Isten báránykáinak a megsegítésén kívül a disznólkodás, szó szerint a disznólkodás tölti ki az életét. Hú, de még milyen disznólkodások, gondolja az atya, tudja a gyónásaiból, hiszen azt azért meg kell adni, hogy jó keresztény módjára rendszeresen jár gyónni, még szerencse, hogy jó kemény keserűdiófából készítették a gyóntatófülkét, mert különben azoknak a bűnöknek a súlya alatt, amit bevall, meghajlana, bár az is igaz, hogy a faluban azt beszélik, hogy azért olyan vérsötét a színe, mert abba a sok disznóságba, amit ott elmesélt, még a deszkák is belepirultak. Mégiscsak jó ember ez a Vendel, gondolja az atya, most is mily sóvárogva nézi a korsókat, jaj, mennyit szenvedett szegény, s mennyire várja már azt a mennyei hangot, azt a várva várt csengést-csilingelést, ahogy a söröskorsók összekoccannak.
Ha Szent István királyunk annak idején, szólal meg Sebestyén atya, de a kocsmáros közbevág.
Ha a honfoglaló magyarok, talán így kellene kezdeni a mondatot, atyám, mondja, nem Szent István király, hanem a honfoglaló magyarok.
A honfoglaló magyarokra meg István királyra isznak, mindig isznak, magyarázta a kocsmáros felesége, Ica, Bögyös Gittának, a pultoslánynak már vagy jó tíz évvel ezelőtt, amikor az először állt a pult mögé, s mutatta meg a kocsma vendégeinek orbitális melleit. Mindig négy korsó sört kell kivinni nekik, annyi fér a hólyagjukba, pont annyi ideig vitáznak ezen a dolgon, olyan ez, drágám, mondta Ica Bögyös Gittának, mintha azon vitatkoznának, hogy a tyúk volt-e elébb, vagy a tojás.
Ha Szent István királyunk annak idején nem teszi törvénnyé, hogy minden tíz falu fundáljon templomot magának, még azt a kevés maradék időt, mint a reggeli és estvéli ima is, a kocsmában töltötte volna ez a nép, mondta az atya.
Ugyan már, atyám, mondta a kocsmáros, ha honfoglaló eleink nem főztek volna minden létező növényből sört, s letelepedésüket nem a serfőző helyek sűrűsége befolyásolta volna, eszébe sem jutott volna nagy királyunknak, hogy tízfalvanként templomot fundáljon, csak hogy kedvenc szavát használjam én is, hiszen ha nem lettek volna olyan sűrűn a serfőzők, vagyis a kocsmák, akkor nem telepedhettek volna olyan sűrűn le az emberek, s ha a falvak nagy távolságra lettek volna egymástól, akkor kénytelen lett volna Szent István királyunk akképp rendelkezni, hogy minden faluban fundáljanak klastromot, az pedig a korabeli építőipari és gazdasági viszonyok ismeretében eléggé nehézkes lett volna, s bizony a keresztény hit sokáig igen gyenge lábakon állott volna. Úgyhogy atyám, folytatta Cégély Vendel, ismerje el, s itt az a ha szócska valóban az életünket, sőt nemzetünk fennmaradását jelenti, szóval ha honfoglaló népünk nem lett volna sörivó, s idejének jelentős részét nem töltötte volna kocsmában, akkor a kereszténység sem terjedhetett volna ilyen könnyen el.
Az atya nem válaszolt, minek is válaszolt volna, hiszen tudta, hogy a kocsmáros még nem fejezte be mondanivalóját, és csak most fog rátérni arra az egyébként eléggé bonyolult, átláthatatlan és ingatag tudományos alapokon álló elméletére, hogy az emberi civilizáció alapja a sör, mert a sör az, amely létrehozhat, de meg is buktathat kultúrákat, összehozhat szerelmeket, de szét is rombolhat családokat, és egyáltalán a mostanában egyre többet hangoztatott regionalizmus alapja is a sör, vagyis az azt áruló kocsma. Amikor e különös elmélet felvázolásán túljut, akkor példákat is hoz ennek igazolására, vegyük például a honfoglaló magyarokat, szokta kezdeni a példálózást, a honfoglaló magyarok mindenből sört főztek. Árpából, búzából, kölesből, fűből, csalánból, papsajtból, kukoricából, burgonyából, és amikor eleinte közbeszólt az atya, hogy hogyan főzhettek volna István király idejében kukoricából és krumpliból sört, akkor a kocsmáros csak legyintett, ugyan már, ő, mármint az atya, elhisz mindent a történészeknek, nyugodjon csak meg, igenis volt már kukoricasör akkoriban is, szóval azóta az atya nem kérdez, és hallgatja tovább a kocsmárost, aki folytatja, hogy mi mindenből lehet sört főzni, és felsorolja az összes növényt, amit ismer, a kakukkfűtől kezdve a kerti povázsáig, mindent, amit a nagy füveskönyvekben, a kis növényhatározóban vagy éppen Mária Treben Természet patikájában talált, csak akkor hagyja abba, amikor már kiitta az utolsó korsó sörét.
Látja, atyám, a mi jó Istenünk csak egy dologban teremtette tökéletlenre az embert, méretezhette volna a hólyagunkat nagyobbra is.
a néma sörözők országa…
Éljen Haynau, mondta a kocsmáros.
Száraz kenyéren és vízen, válaszoltak rá a kocsma vendégei.
A világon nem volt még forradalom, amelynek leverése olyan súlyos következményekkel járt volna a következő nemzedékek életére, mint az ezernyolcszáznegyvennyolcas magyarországi forradalomé.
Mert a megtorlásokat, kivégzéseket, a testrészek, lelkek és országok szétdarabolását ha fájó szívvel és keservesen is, de túléli az ember, megszokja, hogy a forradalmi eszmék kurzusok koncaivá válnak, a mártírok emléke lassan kötelező megemlékezéssé, munkaszüneti nappá szelídül, a hősök vére fanyar vörösborrá, teste kirántott hússá, dagadóvá, vesepecsenyévé válik az ünnepi asztalon, a hétköznapok pedig telnek egyhangúan, apró örömök, bánatok, torzsalkodások közepette.
De a magyar forradalom az más volt, annak a szabadságnak a leverése az más volt, azután mindennap szenvedett az ember, mindennap, és nemcsak egy pillanatra és nemcsak egyszer, hanem akár hosszú órákon, éveken, évtizedeken át is, s tudta, hogy élete végéig átok alatt áll, még ha lenne ő a mindenható Isten, akkor se tudna semmit se változtatni.
Mert azt az átkot tették reánk, hogy tisztességes magyar ember sörrel nem koccinthat, s ennek az átoknak százötven évig kellett lennie rajtunk.
Mert, drága barátaim, lehet-e nagyobb átok annál, mint hogy naphosszat itt ülünk a kocsmában, isszuk a jó hideg, habos söritalt, különféle történetekkel mulattatjuk egymást, s feledjük gondjainkat, s mégsem lehet ez az ivás igazi, hiszen nem veri fel a kocsmákat a söröskorsók vidám koccanása, s az azt követő dévaj kacagás, nem, százötven éve a néma sörözők országa ez, s mindezt köszönhetjük az gaz labanc Haynaunak s azoknak a gaz kuruc pribékeknek, akik bitó alá juttatták szeretett hőseinket.
Igyunk hát most! Igyunk Haynau rémálmaira, ami ezután fogja a föld mélyében gyötörni őt, hiszen álmában sem gondolhatta volna, hogy kibír a magyar százötven évet, de mi kibírtuk, néha tán már meg-meglendült a kezünk, hogy mégiscsak összecsapjuk azt a fránya korsót, törjön szét szilánkosra, s a megsebzett ujjainkból folyó vér, összekeveredve a sörrel, habzó patakokban folyjon szét az asztalon, a kocsma padlatán, majd szivárogjon le az anyaföldbe, s áztassa Haynau szétszóródó csontjait, szóval igyunk Haynau rémálmaira, hogy még sokszor ezer évig hallgassa a vidám korsók csókolózását, igyunk, mert ma letelt az a százötven év, s végre sokat szenvedett nemzetünk szabadsága visszaállt.
Cégély Vendel, a kocsmáros elhallgatott, és magasba emelte korsóját.
Szép lassan kortyolta a sört, mindig így itta, mintha az utolsó lenne, és még ki akarná élvezni minden csepp ízét, pedig tudta, hogy a hordóban van még, s ha esetleg nem lenne, akkor meg van hátul a raktárban, s ha ott se lenne, akkor van a városban a sörgyárban, ahonnan hetente kétszer szállítják a sört, nagy fémhordókban, s amikor gurítják be a kocsmába, a hordók csilingelnek, s ez a heti kétszeri csilingelés olyan rendet szab a falu életének, mint az esti harangszó vagy a fájrontsziréna visítása a csirkegyárban, szóval szép lassú kortyokban itta a sört, s a végét, a korsó alján levő habot, mint mindig, most is hagyta a szája szélén lecsurogni, az meg folyt le a nyakára, a mellkasára, és apró tócsaként állt meg a kocsmáros lábai alatt.
Kezével letörölte a habot, úgy, hogy tábornoki egyenruhájának ujja ragacsos lett, megengedhette magának, hiszen évente csak kétszer vette fel az egyenruhát, a forradalom kitörése napján, március tizenötödikén és a vértanúk kivégzése napján, október hatodikán, s a történelem szerencsére úgy rendelte a dolgot, hogy a két ünnep között legyen annyi idő, hogy a felesége, Ica, be tudja vinni a városba az öltözéket, és ki tudja puccoltatni a színház mosodájában, úgyhogy nem törődött azzal, hogy ilyenkor estére ragacsos lett a kézelője.
Letette a korsót, addigra már a kocsma népe is kiitta sajátját, és folytatta a beszédet.
Olyan történetet kell most elmesélnem nektek, amelyhez foghatót talán csak a mesékben és a kalandfilmekben láthattatok. Az én történetem azonban igazi, valóságos, vagy ahogy az írók mondani szokták, olyan, amilyet még kitalálni se lehet. Jó, jó, jó, mondhatnátok ti, hogy honnan tudjátok meg, hogy tényleg igaz-e, amit mondok, hiszen ti tudjátok, hogy soha nem szoktam hazudni, de van, amikor én sem mondok igazat. Nem hazudok, úgy mondom inkább, hogy elhallgatok bizonyos dolgokat, nem mondok el mindent, s ebből a, mondjuk úgy, hiányos valóságból, talán egy más, egy másik történet alakul ki, de a mag, a történet magja, az igaz. Most azonban nem hallgatok el semmit, hiszen olyan személyről van szó, akit ti is ismertek, mindennap látjátok itt a kocsmában, és esténként, amint hófehér ünneplőjében ballag a templomba. De tudjátok meg, hogy az a fehér ruha, amit eddig ünneplőnek véltünk, az nem más, mint a tizenhárom aradi vértanú egyikének, megboldogult Lázár Vilmos tábornoknak az alsóruházata. S hogy hogy került emberünkhöz, azt megtudjátok a történet végére.
Ne csodálkozzatok, ha látjátok, amit mondok, mert szavaim ereje nagy, s ha hallottátok, amit hallottatok, láttátok, amit láttatok, akkor tegyétek meg, amit tennetek kell, még ha az tűzvészhez, romboláshoz, ember- és állatéletek kioltásához fog is vezetni.
Halljátok hát az oberschweini pribék történetét.
aranyos, gyapjas bárányka
Pribék lesz belőled!
Meglátod, pribék lesz belőled!
Hogy szakadt volna bele a fejed a méhembe, sziszegte a vénasszony, óh hogy szültem volna helyetted inkább halott húscsomót, Istenemre mondom, bármivel sújt is ezután, még az is jobb lett volna, ha csak egy adag húscafat jön ki helyetted.
De nem, nekem pont téged kellett megszülnöm, Jan Kerkowicz, pont téged kellett megszülnöm!
Pedig mondták is az asszonyok, amikor a bába abból a lila burokból kimetszett, hogy nézd csak, Wiczácska, burokban született, milyen szerencséd van, burokban született a gyermeked, egész élete során fogja kísérni a szerencse, hát örülj, Wiczácska, burokban született a gyereked.
De én már akkor is láttam a bába arcán az ördögi vigyort, aztán, amikor tisztára mosdatott, és karjaimba adott, azt suttogta a fülembe, patkós embertől van a gyermek, Wiczácska, patkós embertől van a gyermek, patája volt a fekete embernek, akivel háltál, pribék lesz belőle, semmit nem tehetsz ellene, meglátod, pribék lesz belőle.
De én nem, én nem hittem szavának, hogy is hihettem volna, hogy az én teremtő Istenem ily különbséget tesz ember és ember között, akkor, amikor még semmit nem vétkezett, akkor, amikor még olyan, mint Isten ártatlan báránykái, hát te is olyan voltál, fiam, mint egy aranyos gyapjas bárányka, mint egy kisangyal, hogyan is hihettem volna, hogy valóban pribék lesz belőled, mert most már, fiam, senki se mossa le rólad, hogy az ördöggel cimborálsz, meglátod, pribék lesz belőled!
Ó, hogy szakadt volna bele a fejed a méhembe, üvöltött a vénasszony, ó, hogy szültem volna helyetted inkább halott húscsomót, Istenemre mondom, bármivel sújt is ezután, még az is jobb lett volna, ha csak egy adag húscafat jön ki helyetted, de nem, nekem pont téged kellett megszülnöm, Jan Kerkowicz.
istentelen bujálkodás
Hát persze, hogy pribék lett belőlem, attól a naptól fogva, amikor az öregasszony így kiabált velem, tudtam, hogy a bába jóslata bekövetkezik, mondta Jan Kerkowicz, és vigyorogva rázta meg magát a gőzölgő vízben.
Nézzék csak, hölgyeim és uraim, ide szoktuk kötni a hurkot, azzal magához húzta az egyik lányt, az ölébe ültette, s miközben az hátrahajtotta válla fölött a fejét, megfeszülő nyakán mutatta a kötél helyét.
De a hullák nem adnak aktus után ilyen csókot, vigyorgott tovább. Két hatalmas tenyerébe fogta a lány fejét, és száját a szájára tapasztotta.
A másik lány, talán izgalmában vagy irigységből, de az is lehet hogy pusztán abbéli félelmében, hogy ha ő kevésbé tevékenyen vesz részt a pribék vágyainak kielégítésében, akkor nem kapja meg a beígért összeget, szóval a másik lány is odabújt az ölelkező párhoz, a férfi őt is magához húzta, s most már hárman folytatták istentelen bujálkodásukat.
Ha az utazó 1848. július 30-án a Magyar Királysághoz tartozó Gömör megyei Felsődisznósdon haladt volna át, s útját nem folytatja sem Putnok, sem pedig Csépánydaróc felé, s miután a Vén Tulok fogadóban megiszik néhány messzely bort vagy korsó sört, s hogy az út porát lemossa magáról, a fogadó mellett letér az útról, le a völgy felé a környékbeliek által csak Kénesnek nevezett pocsétásig, akkor különös dolgokat láthatott és hallhatott volna.
A Kénes partján ugyanis két férfi álldogált, és valami lábakon álló ládikát bűvölt, s szemlátomást egy a gőzölgő vízben ejtőző férfit néztek, aki két igen fejlett, és nem csak a szemnek való leányzóval foglalatoskodott.
Ha létezett volna valóban ilyen utazó, s annak jó ízlését nem sértette volna az a Jóistennek nem mindennap tetsző dolog, amit az iszapos vízben fekvő férfi művelt a két nőszeméllyel, s közelebb merészkedett volna a társasághoz, láthatta volna, hogy az egyik férfi belenéz abba a ládikóba, fekete leplet terít rá, alámászik, s hangosan kiabálva s kinyúló kezével integetve mutatja a vízben levőknek, hogy miként s merre helyezkedjenek, majd mintha a kénköves villám csapott volna beléjük, füstfelhő keletkezik, a parton levő másik férfi kacagva kiabál tovább, s biztatja a napégette, iszapos ördögfiókát, hogy folytassa csak a mondanivalóját, a lányok meg csak tegyék vele azt, amit ővelük bent a fogadóban az előző éjszaka.
S ha ez az utazó látta volna azokat az ocsmányságokat és förtelmeket, amiket a férfi a némberekkel elkövetett, s hallotta volna, és meg is értette volna szavait, méltán hihette volna azt, hogy itt egy ördög által összekovácsolt istenkísértő társaság mulat, feledvén az erkölcsöt, emberséget s az isteni parancsolatokat, s nem hitte volna el, hogy erről szó sincs, a két férfi csak néhány napja ismeri a harmadikat, a két némber pedig sorstársa annak a sok szerencsétlen lánynak és asszonynak, akik a feldúlt és kifosztott falvakból menekültek árván vagy özvegyen maradva, hogy további nyomorúságos életükben testükkel keressék meg a kenyerüket, s öregasszony korukban a temetőárokban végezzék, vagy mint döglött halat sodorja messzire felpuffadt testüket a víz.
két korai paparazzi
Jean Taffarel és Michael Cannabare csak néhány napja szállt meg a Vén Tulokban. Taffarel rajzoló volt, és korai hírnöke annak a fajnak, akit fotográfusnak hívtak, Cannabare szintén “metsző”, csak ő tollával gyakorolta ugyanazt. Mindketten az egyre szaporodó párizsi társasági lapokat tudósították a magyarországi eseményekről, persze nem a csatákról és politikai alkukról, hanem arról, ami a hátországban történt, bent a kastélyokban és a falvakban, meg persze a háborút viselő emberek legbelső szívbugyraiban.
Mit rajzolhatott s mit írhatott Cannabare és Taffarel?
Mondjuk, egy látkép.
A dombon kastély, előtte park. Százados fák, nyesett bokrok, virágágyások, gondozott utak. Elbújva mesterséges tavacska, kis csónakkikötő, lugas. A kastélyban harminc szoba. A gróf lakosztálya, a grófnő lakosztálya, a grófkisasszony és az úrfi lakosztálya. Fogadóterem, ebédlőterem, fegyverterem, kártyaszoba, télikert, vendégszobák.
Ez eddig nem érdekes.
Hanem a gróf, a grófné, a grófkisasszony és az úrfi.
Felvilágosultak.
Reformerek.
A gróf kúr, a grófnét kúrják, a grófkisasszonyt lovagolni tanítják, “úgy” is, az úrfi meg kóstolgatja a szobalányt.
Ez már érdekli a francia közönséget.
A kastélyhoz jár a falu is. Lent a völgyben. A völgyet patak szeli át, a patakmeder mellett út. Latyakos sár, mély keréknyomok. Nagyobb eső után az út járhatatlan. A gyalogos ember is inkább a mezőn, ösvényen halad. Csak erős fagy és nyári kiszáradás teszi úttá az utat. Az út két oldalán parasztudvarok. Az udvaron takaros ház, tornáccal. Az udvaron összecsődült tömeg.
A földön fekszik a megszúrt férfi. Háborúból jött haza. Rosszkor. Meglepte az asszonyt, nem volt egyedül. Ő maradt alul. A háború hétköznapi borzalmai.
Ez már érdekli a francia közönséget.
Taffarel és Cannabare járják a vidéket, bekukkantanak ide, bekukkantanak oda, nem szent számukra semmi. Korai paparazzik. Postakocsi-törzsutasok.
Egyik este egy Felsődisznósd nevű falu felé zötykölődnek, amikor különös látvány tárul a szemük elé. A kocsi hegyről ereszkedik lefelé sűrű fenyőerdők között, amikor kitárul előttük a katlan, s lent a katlanban valami kékessárga gőz gomolyog. Ahogy haladnak lefelé, megszűnik a táj, furcsa szag terjeng, a lovak prüszkölnek, a kocsis káromkodik, nem lát semmit. Csak a kékessárga gomolygó gőzt látják.
A pokolba megyünk, mondja Cannabare társának, itt aztán rajzolhatod a semmit.
Még soha nem láttam se a semmit, se a poklot, válaszol Taffarel, ez tetszeni fog a párizsi közönségnek.
Szakbarbár, mondja Cannabare.
Nevetnek.
Szakbarbárok.
Hirtelen eltűnik a gőz, mintha a pokol fenekén lennének, kitárul a kép, egy kis apró hegyi falu, minden tiszta és világos, a házak körvonalai olyanok, mintha Taffarel rajzolta volna.
Álljon meg, szól ki a kocsisnak.
Alattuk a megrajzolt táj.
Jól látni a templomot, a postakocsi-fordulót, az apró házakat, de ami leginkább vonzza a szemüket, az egy apró kis tavacska, vagy talán még annak se nevezhető, amolyan pocsolyaféle vagy pocsétás, ahogy errefelé nevezik, s a párolgó, gőzölgő, gomolygó vízben lányok és asszonyok fürdenek, férfi egy sincs köztük, csak asszonyok és lányok, sikongatnak vagy csak úgy ejtőznek, vagy éppen egymás hátát, vállát, mellét kenik be iszappal, anyaszült meztelenül.
A Kénes, mondja a kocsis.
Hirtelen lángok csapnak fel a vízből, apró kis lángok.
Esténként meggyújtják a vizet, hogy ne fojtsa meg őket a kénszag, de én tudom, hogy ilyenkor váltják meg az ördögtől a lelküket aznapi bujálkodásaikért, mondja a kocsis, aztán folytatja. Szajhák ezek mind, szegények, sok szerencsétlen lány és asszony, akik a feldúlt és kifosztott falvakból menekültek ide árván vagy özvegyen maradva, hogy további nyomorúságos életükben testükkel keressék meg a kenyerüket, s öregasszony korukban a temetőárokban végezzék vagy mint döglött halat sodorja messzire felpuffadt testüket a víz. A Vén Tulokban laknak várván arra, hogy megérkezzenek a katonák, és kiélhessék rajtuk vágyaikat, addig pedig fürdenek egész álló nap, talán még egymást sem vetik meg, úgyhogy uraim, ha meg akarják ismerni az igazi magyar asszonyi virtust, ma éjszaka a Vén Tulokban bujálkodhatnak.
Bujálkodtak.
egy nagy véres szappanopera
Drága barátaim, úgy látom, felizgultatok Taffarel és Cannabare történetén, s várnátok buja kíváncsiságotokkal bujálkodásaiknak leírását, s azt, hogy miként került másnap Jan Kerkowicz, az oberschweini pribék a két nyomorult némberrel a Kénes vizébe, s hogy miként meséli el pribékké válásának történetét, miközben gyilkos ösztöneit kiéli rajtuk, de sajnos az élet egy nagy szappanopera, étel és ital nélkül nem élvezhető, úgyhogy rendeljetek most, mossa tisztára torkotokat a jó habzó sör, folyjon le orcátokon, illatosítsa ruhátokat, hogy hazatántorogván s reggel felébredvén eszetekbe jusson a kocsma, az én kocsmám, hogy holnap este is itt legyetek, és hallgathassátok történetemet, no hát egészségetekre, mondta Cégély Vendel, a kocsmáros, azzal szájához emelte a korsóját, s szép lassú kortyokban itta a sört, hogy folyjon le a szája szélén a hab, folyjon le egészen tábornoki ruhája kézelőjéig, s hogy utána intsen Bögyös Gittának, hogy hozzon még négy korsó sört, és leült Sebestyén atya mellé.
Hát mit szól a történet elejéhez, atyám, kérdezte Cégély Vendel Sebestyén atyát.
Hát úgy látom, fiam, válaszolt Sebestyén atya sörét kortyolva, a Jóisten nem akkor hibázott a legnagyobbat, amikor csak ekkorára teremtette hólyagjainkat, hanem amikor nem tette egyértelművé, ki az élet és ki a halál ura. Talán ő se sejtette még, hogy az élet tényleg egy véres szappanopera.