Elébe megyek a történetnek. De nem, majd a végén elébe megyek.
Azon kaptam magam, hogy egy boltban az üvegpult fölött hasalok, és a visszavert neonfénytől el-eldőlve megpróbálom eldönteni, melyik mobiltelefon lenne nekem a legjobb. Az egyik úgy nézett ki, mint egy számítógép-egér, másodikon ruhakefébe bújtatott nyomógombok voltak, a harmadik kis kézi mixerre hasonlított, és így tovább. Talán valami technikai támpont kéne inkább, gondoltam az agyammal, miközben elcsodálkoztam, mit is keresek én itt, amikor a minap még a nyugalom szigetének kívántam tekinteni a hátralévő napjaimat, ehelyett most meg az információdzsungelben akarok bozótot vágni magamnak, plusz az a kísérteties elbeszélés, amelyben mintegy a telefont fülünkhöz szorítva agyunkkal fogjuk a rádióhullámokat, csak még közel sem a telepatikus részen.
Akkor odajött egy eladó, és nem lacafacáztam, mondtam, hogy a legújabb modellt kérem, mert úgy emlékeztem, hogy a technikai piacon örökös fejlesztés (fejvesztés?) folyik, s ekképp nem kell magyaráznom se, miféle készülékre gondoltam – merthogy nem gondoltam semmiféle készülékre.
Kihúzott egy fiókot, kezembe nyomta a legújabb modellt, ennek az oldalán voltak a gombjai. 42 ezer, mondta kisvártatva. Levontam az áfát, hozzáadtam az életkoromat, elosztottam a mozgatható ujjperceim számával, és kértem, csomagolja vagy mi, fizetek.
A bolt mellett egy kisebb baráti társaság várt rám, s máris kérték a mobilomat, hadd lássák. Hú, te, mondta az egyik csaj, ez nagyon klassz. A franc, mondta a másik, téged átnyomtak, ez nem jó vétel volt. Most olvastam valahol, folytatta a lány, hogy Tunéziában fölállítottak egy hamis rádiótornyot, és ezeket az álmobilokat oda kötik be, túlszámlázás meg minden, átvernek. Ez a készülék mutatja ugyan, hogy mennyit beszéltél az utolsó számlázás óta, de nem a beszélt perceket méri, hanem ahogy rázkódik, úgy megy följebb benne a percszám, mondta, és mutatta, megrázta, és a szűz készülék már tényleg 45 percnél tartott.
Az a jószagú…, mondtam magamban, tudtam, hogy ha valamihez nem értek, azzal nem szabad foglalkozni, mert átvernek. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de már késő volt. Közben a lány addig játszott a telefonnal, hogy most már víz spriccelt ki a tetején, egészen megrémült, próbálta valamelyik gombbal elzárni, de akkor meg vastagon szórta a lábára a homokot. Tunézia, megmondtam, mondta.
Kikaptam a kezéből a telefont, és rohantam vissza a boltba, hogy jól odakenem a falhoz… De késő volt már a bánat: a bolt üresen állt, teljesen kipakolva, az ajtón tábla, a bolt megszűnt. És ahogy ott álltam az ajtó előtt a mobillal, a tetején továbbra is spriccelt a víz, alul meg lassan temetni kezdte lábaimat a vastag sugárban szóródó homok.
S hogy végül mi történt, vagy hogy kellett-e még valaminek történnie, az majd kiderül, ha legközelebb is Stephen Hawking-t olvasva alszom el.
Olyan volt az arca, mint egy kifestőkönyv. Csak lapozni nem lehetett benne. Hányta a havat. A lámpafény hol ráesett, hol nem. Inkább a hó világította az arcát alulról. Néha kifordult a kezéből a lapát, ilyenkor a haja előrebukott, ő oldalra. A kabát több számmal nagyobb volt nála, a kezét csak akkor lehetett látni, mikor megtörölte a homlokát. Egyébként rejtve maradt. Mintha a kabáthoz lenne ragasztva a lapát. Fanyelű fémlapát. A betonon sisteregve csúszott végig. Először maga elé hányta a havat. Néhány percig. Aztán rájött, hogy ez így nem lesz jó. Régen hányhatott már. Vagyis az ősi ösztön: mindegy, hogy hová, csak el legyen hányva a hó. Néha nyögött. Mintha fejben máshol járt volna. A mackónadrág gumigyűrűként tornyosult a bakancs fölött. Az arcát lassan mosta a verejték, és mosta a sminket is. Már a szemfestékben is volt egy kis piros, és a rúzsban is volt egy kis fekete. Majd ha megnézi magát a tükörben: soha többé nem hányok havat! De bizony fogsz! Néha megállt, szemével követte a félkörívben kanyarodó autót. Azt gondolta, jót tesz neki egy kis testmozgás. Megpróbálta a lapát nyelét följebb fogni, majd lejjebb; hol lehet rajta a fogás? Amikor elsétált valaki a hóban, csodálkozva nézett rá: hé, te, én hányom a havat, nem veszed észre? Amaz meg csak ment tovább. Nincsenek tekintettel az emberre, gondolta, jó keményre tapossák a havat, hogy minél nehezebb legyen elhányni. Lehajolt, megvizsgálta a lapát élét. Nem tudta, hogy ilyennek kell-e lennie, hányt tovább. Újra elindult a havazás. Lába elé állította a lapátot, rákönyökölt, állát a karjára támasztotta, s arcáról csak szállt és szállt a gőz és a pára. Megtörölte az orrát, újra nekifogott. Egyszer csak úgy, döntött derékkal hátranézett a válla fölött. Látta, hogy amit eddig letisztított, újra belepte a hó. Odament, nagy levegőt vett, belefújt a pihékbe. Megigazította a haját, fújás közben kalimpált az orra előtt. Elindult a bejárat felé, de megtorpant. Vissza az utcára, hányta tovább. A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullott, a nő egyre elszántabban lapátolt, már nem állt meg, csak köpte a párát és hányta a havat, a dereka mindig döntve maradt. Egyszer csak egy hógolyó csapódott be a feje fölött. Megállt kezében a lapát, lassan körülnézett, de nem látott senkit. Fölegyenesedett, kesztyűs kezével kitakarta szeméből az utcalámpát. Erősen egy pontra nézett, mintha ott lenne valaki, egy pillanatra meg is csillant. Egy kutya futott elő a sötétből. A lapátot hozzáütögette a járdához, cipőjéről letopogta a havat. Megfogta a kapu kilincsét, majd eltűnt mögötte. Azóta nem jött elő, csak az ablakban ül és cigarettázik, néha kihamuz a járdára. Ha a hó megint rákezd, behúzza a függönyt, és ráveti magát az imbolygó, hófehér ágyra.
Támad a vírus, rontja az emberszoftver. Az emberszoftver úgy néz, mint szódás a lovát, de már fáradtan, kezéből a bot kihullt, a ló mégis talpon, meg se érzett semmit, a távolban pedig kattog a szikvízüzem töltőgépe.
Na, és a beteg szódás? Az nem bántja a lovát, van neki elég ennyiből is.
Vagy a vak a poharat, nem veri, mert nagyon beteg, csak ül a pohár mellett, szépen mellétöltögeti a Fagifort, de a poharat nem veri le.
Az ördög se bántja a feleségét, betegállományban van, fújja a nagy szőrös orrát, a felesége meg az ágy szélén kézimunkázik, borogatja az ördögöt vizes ruhával, az pedig egy pillanatra megérzi az idillt.
A kecskére senki nem bízza a káposztát, a vírus úgy elgyengítette a káposztahordó munkást, hogy felemelni se bírja. A kecske meg csak brekeg, nem, az a béka, biztos, a kecskebéka miatt írtam.
Korpa közé sem keveredik senki, bent fekszik az ágyban a beteg, kint a korpa a disznók között, azok meg csak nézik, hogy ma nincs kliens az ólban.
A hazug embert se érik ma hamarabb utol, mint a sánta kutyát, mi több, a sánta kutya kifejezetten elkapható állapotban van, és milyen érdekes, nincs senki az utcán, ezért maga a hazug ember kapja el a sánta kutyát.
A korsó is egészben marad, nem viszi a kútra senki, hogy ott jól nekicsapja a csaptelephez. Pedig hát a betegnek sok folyadékra lenne szüksége, a korsó mégis ott áll a sarokban, egészében véve.
A vírus miatt nem nő a GDP, ugyanis az aranyleléshez korán kellene kelni, de hát a beteg örül, ha egyáltalán el tud aludni, nem hogy aranyat leljen hajnalban.
És verem sincs, nem ás ma magának vermet senki, hogy aztán ne tudjon kijönni belőle. Úgyszólván sima útviszonyok várhatók, nem sérti a fület lapátolás zaja, a földrögök nem görögnek félelmetesen.
Mohamed is ágyban marad, a hegy ott magasodik az ablakon túl, csak marad az ablakkontúr, de már nem látja, eltakarja orra elől a lázmérő fertelmesen felszökő higanyszála.
Ezen a nap, talán a vírus iránti tiszteletből, senki nem dobál se kővel, se kenyérrel, a beteg üres tenyere a paplan alatt lógva pihen, annyi erő sincs benne, hogy a gyógyszert a saját szájába bedobja.
Egy dolog azért bejön. A beteg reszket, láza rázza, megpróbál minél kisebbre gömbölyödni, lábait még csak véletlenül sem dugja ki a takaró alól. És közben egy lázbeteg bölcselettel lepi meg magát, tudniillik addig nyújtózkodj, amíg a paplan a tiéd.
Ültem a hosszú folyosós rendelőben, mint kutya a lovon, én a padon, hátam a támlának vetve, s ilyenkor fölfelé néz az ember, fölfelé néztem én is. Az épület maga tejfehér belül, az emberek fekete cuccban, ahogy ősszel divat, alig valami szín, fekete-fehérben az adás, és hát tényleg, ettől mindjárt olyan beteges. És el vannak osztva a szerepek a színekben, az egészséghez a fehér, a beteg ember sötét göncei közt kavarog, vár, lehunyja szemét, néz belül a beteg test felé, aztán ő is hátra veti magát a padon. Alig hogy itt vagyok, máris röntgenes szemekkel nézem, légyott, légyitt, és a várakozás a megszokott, mint bárhol. Az egészséghez türelem kell, tudja nagyon jól a beteg, semmi kárhoztatás nincs ebben, tehát nem dilemma, szükség van a várakozásra, legyen az hivatali vagy bármilyen, ez lehet a meditatív idő, ami egyébként legfeljebb elalvás előtt egy röpke pillanat. Persze túl sokat meditálni vagy éppen várni se ildomos, de ha már várni kell, ne álljon az ember esze azon, mi mindent tudna eddig véghez vinni. És pont betegen ne, mármint hogy vinni a véghez. Alattomos kifejezés, mindjárt rácsapok. Én meg fölvetem a fejem, csak betegkísérőben vagyok, s ahogy nyíló ajtók mögül fölröppennek a nevek, kicsit beleborzongok. Várom, hogy szóljon a nevem, ebben borzongok, de csak röptényit, aztán azonnal a jó tudás, hogy az én nevem itt ma, ezen a folyosón nem fog elhangzani, tehát egészséges vagyok. Kétségek marékra. Hiába a névtelenségből áradó megnyugvás, vajon attól, hogy a nevem nem hangzik el, tényleg egészséges vagyok? Dohányzom, nem sportolok, max. egy kis vízparti peca, görnyedve csapkodom, kaparászom a billentyűket, ki tudja, mióta már, évtizednél is több, néha nem centizgetem a poharat, és akkor az a gondolat, hogy a nevem nélkül egészséges vagyok, hát, szóval, mély túlzás. Inkább csak az, hogy nem kell feltétlenül elhangoznia a nevemnek ma, ez hat gyógyítólag az elmén. De ha meg mindezt összegezve veszem, szépen kialakul a pánikbeteg, aki gondolati úton válik egészségessé, vagy nem. És tényleg, néha, amikor tompaság, léhaság, fáradtság, betegségérzés környékez, elég csak azt mondani, na, ebből elég, nem kérek, és elég csak fölpattanni, valamihez hozzálátni, és máris más témák töltik be az agyat. Afféle öngyógyítás? Netán? Meglehet. De azért mégis szép ez, ott ülni a folyosón, és tudni, ma nem fog elhangzani a nevem. Itt ma nincs szerepem.
Mivel új év közeleg, nem árt a tárcaírónak is végiggondolnia, mi mindenről írt idáig, illetve mi mindent hagyott ki a repertoárból, hogy aztán az elkövetkezendőkben ezekből a kérdéskörökből tudjon válogatni, azaz esetleg azt érezze, netán valahogy hasznos munkát folytat. A következő kérdéseket feszegethetnénk a jövő évben:
Vajon elzöldül-e a hókifli fény hatására? Szabad-e a számítógéphez illesztett egeret felkérni egy valcerre? Vajon a porpisztoly is fegyvernek látszó tárgy? Milyen lőlapokat használjunk a hegesztőpisztolyhoz? Szabad-e rókabundában sok italt fogyasztani? Ha valaki elcsigázott, becsavarodik-e a saját házában? Miért nincs a templomi kórusban fekvő sor? A fiatalabb testvér leviheti-e a bátyját öcsibe? Szabad-e a porszívó csövébe vizet önteni, ha azt a konnektornak támasztjuk? Igaz-e, hogy a vízvezeték-szerelőknek könnyebben lesz csőlátásuk? Növelhető-e az analfabéták intelligenciája betűtésztából készült levessel? Igaz-e, hogy a kilyukadt sízokni lélektanilag előkészít a bankrablásra? Akkor is kenyérrel kell visszadobnunk, ha vízkővel dobnak meg? Idejétmúlt viselet-e a zakó díszzsebében hordott laposfogó? Szoktak-e az állatkereskedők alkudozásaik során szőrözni? Adóbefizetéskor a mellékhatások tekintetében szintúgy kezelőorvosunkhoz vagy gyógyszerészünkhöz forduljunk? Keressük-e tovább a nagymamát a lekváros üvegek között? Szabad-e gumikesztyűben expanderezni? Hogyan lehetne optikai csalódásnak minősíteni a hó végén történő zsebkotorászást? Mennyiben segíthetjük elő az örökmozgó elkészítésének sikerét a kézfejről orrba szippantott chilipaprikával? Kérhet-e kártérítést az a férfi, aki a vízicsúszdán hasalva férfiként indult el, majd a vízbe nőként pottyant? Hogyan lábadozzunk, ha a kezünket törtük el? Hogyan tanítsuk meg a fűnyírógépet falra mászni, ha a házunkat gyeptéglából építettük? Miért akarják a feministák betiltani a KRESZ bukkanót jelző tábláját? Jelenthet-e veszélyt számunkra, beindíthatja-e a kettős látást, ha éjszaka indigón alszunk? Miért olyan gyászos minden végkiárusítás? Igaz-e, hogy az első amerikai lopakodók ötletét a lopótök szülte? Elősegíti-e a nyári barnulást a gipszkása? Meddig mehetünk el falra szegezett tekintettel? Igaz-e, hogy elsősorban a fakitermelők körében terjedt el a Viagra? Van-e a zsákutcának is foltja? Elkészül-e a jövő év első negyedévében az első pótkerék-meghajtású személyautó? Kell-e golyóálló mellényt hordaniuk a tekézőknek? Végül, de nem utolsósorban: miért döglik, ha egyszer légy?