“E Mozi: mákony” (Delmore S.)
Kitekintek egy olyan nyűg-elemből,
hogy szinte nyugalom;
nagy szabadság, hogy merre menjek ebből,
ha így se nyughatom?
Reám tekint fél-lépcsőháznyi lak-rész,
befőttes üvegek
iratokkal teli, és mint a dögvész,
a bútorelemek
roskadása, már csaknem percegése,
széthullik örökös
folyamatban, bár sosem volt egésze;
bár lesz rá örökös.
– – – És így tovább. És az életigenlés
mást mit is mondana?
A háttér rég nem sékszpírdráma-kellék,
színlelés díszfala:
nem, ebből kinőttél. Hol már a polgáz,
amit statisztaként
két felvonás sékszpírközén magoltál,
láttál azóta rén-
szarvast a pusztán, télen-nyáron, és a
kis kelkáposztaszag,
nem tudtad, madaraid hozadéka,
vagy nyári-te-magad.
Láttál Afrikát falni, dús Malendát
egy ló), hogy szobra van
Edinburug-boró mellett magánház
udvarán (“Én magam
lovagoltam!”, ezt mondja vendéglátód,
skót festő, aranyat
talált a Déli égben, majd meglátod;
múzeumlátogatsz),
és a kis patak zugása, röviddel,
kurta hidak ölén,
és ez a kerítés száz éve, hidd el,
nőtt, mint a vetemény,
a kerítés megnőtt, a vasnak lelke
támadt…! Mind hallhatod
a világ-matérián-rejtelembe
fuló-táró vakot,
nagylátót. De te udvariast’ hallgatsz,
szürrealizmusok
és puszták közt, és nem vágyol nyugalmas
egyébre, az sírod
úgyis lesz majd, nyughatunk majd a sírban,
addig, hajrá, fogózni! fel, fogász!
hajrá, prömierek! hajrá a zsírban
pirosra sülő pacsírtafohász!
Visszakanyarodunk a képzetekhez,
ha délelőtt (gyullad: fogunk!) nem nyughatunk,
s fenébe kívánjuk, ha műsorváltozás jön ehhez,
nem megy sorozatunk,
de Luncikát még várjuk délutánra,
kiforgatja-e Purcinót,
az olasz gróffiút? Venezulába
kaffogunk, és vadásszuk zulu-mód
a cece-legyet oly patkányfogónak,
melytől patkányt grudun-
madárnak nyer zulu; s elrúgva csónak,
metafizikumával távozunk,
eltájékozottan kutyaanyázunk
csatornák jóvoltából, és ha
a kis Gavros emelné barrikádunk,
mosolygunk léha
lábvízzel lenn: ugyan! a nyűg-elem
bosszantása csak cece-légy, s a patkány
úgy jó, ha közben széthűsölhetem
lábtól, amit a nyár ragyog rám,
fenébe a nyarat, bár ezt kívántuk,
a sok eső helyett,
Irak helyett most történelmi-más-lyuk
tátong, s ezek nem Nagy Rosszij Telek,
melyek elől a néni ott az ENSZ-es
közvéleménykutatók szavára, habár
nehezen, inkább úgy dönt, hogy lengyel lesz…
…Hol van a múlt ma már!
Csak, mint egy modernista mondta, mindig
a kényelmetlenség, az a valódi,
láthatunk újabb-csatorna-szerintit,
leinthetik, akármi “módi”,
a kényelmetlenség, hogy Rex is hol van,
Wolff (körzetestül), Caró, Jessica,
a 7-es buszon már-már úgy dohogtam:
hogy minek éltem! Ennyi ma
a nyűg, kedves távoli rokonom,
kinek ezt a hosszú levelet írom,
különben minden jegesmedve-nyom,
mely elúszik jégtáblányi papíron,
Titanic Pearl Harbornak ütközik,
a japán császár luxemgurgnyi szaltót
ugrik, A. J. bezárja lábközit,
mint kétág napközit, megkérdi, jó vót?
Hetedszer győz az igazság a dopping-
vizsgálaton, valaki a mezőnybe
hajt, mert saját feje szerint
úgy tudta, gratulációt vár tőle
a Francia Ünnepen francia
győztes (micsoda véletlen), s Columbo
Kolumbiában szerencsefia,
nem bántja Colombói Emberrabló;
a kékdunába keringőzhetünk el
tüzi vizijátékon, grillmetál
MG sülrobog el nagy életünkkel,
mely – vagy ha nem – csak erre vár,
zászlót borít magára, trikolórt a
valamikori francúz elnök (múltkor,
most, majd? mindegy!), beleköpünk a klórba,
mely kibugyog csapunkból,
örülünk, hogy csak a fél házban kellett
gázvezetékért verni főfalat,
födémet, és megússzuk az ödémát, s áttelelnek
némely (franc se tudja) növények, s mind az ég alatt
ez áldás, sorolható miriádnyi,
s – – –
a többi nyűg csak. Háztartási pénz,
orvosi ellátás; póz! perdülj táncra,
önmagad fejtül-alábaiként,
és én már azt se tudom, mennyi lenne,
amit lényegnek tartanál, barátom,
ki majd ne is válaszolj leveledre:
Találkoztunk Az Ószerenciákon.
Te tudd: óv-szer a Mákony.
Te tudd: óv-szer e Mákony,
ahogy fitogtatás a fitotéka,
azt hiszem, jó lesz rá, mert fáj “a lábom”,
és ahogy tudósnak nem martaléka
a csók-karaj, neki a csókaraj
száll át minden határon,
és ő a Martalóc, s nem jő hamar,
tán még egyszer nem is lesz e világon.