Magyar László András

Idegenben

 

Marseille alakja leginkább a női nemi szerv sematikus rajzára emlékeztet: a képzelt combtövek helyén e milliós várost a kéklő tenger szegélyezi, északi irányban pedig a házak sűrű szőrzete a hegyek kopár hasán enyészik el. Valahol a csikló táján, bár kissé félrecsúszva, a régi kikötő található, amely a Canebičre elegáns vágásában folytatódik. Igaz, ami igaz, e hasonlat sem tökéletes – a Rue de la Li­ber­té­vel például nincs mit kezdeni, sőt a Notre Dame de la Garde templomóriása is legföljebb mint túlméretezett anyajegy illeszthető a képbe.

A nyári délután reszkető fehér fénnyel, csatornalé, rothadó zöldség és fáradt benzin sűrű szagával árasztotta el a partközeli utcákat. Bernáth docens talpa sajgott a megtett kilométerektől – korábban a Pradón a tengerig, majd az elegáns, pálmafás villanegyeden át egészen az óvárosig gyalogolt. Most végre kifújja magát. Beült az egyik kellően nyomorult kávézóba, és rendelt egy pohár sört. Bernáthnak napi száz frankja volt ennivalóra, a sör pedig tizenötbe került, vagyis jól meg kellett gondolnia, hányszor és mit iszik. A szállodában csak reggelit adtak – igaz, bőségeset –, ezt a kongresszus szervezői fizették, az útiköltséget pedig egy alapítvány állta, de a történészi bérből még így sem futotta sokra. Botrány – háborgott Bernáth –, hogy negyvenkilenc éves korára, elismert szakember létére effajta gondjai legyenek.

Körülnézett. Az utcán nyüzsgött a sok szép fiatal nő: pisze orrú fehérek, őzszemű kávébarnák, ringó járású feketék, törékeny sárgák – vörös, zöld, szőke, barna tincsek, piros, lila, égszínkék körmök és ajkak, tarka vászon maxi- és fekete bőr miniszoknyák, szárik, farmerek, sortok kavarogtak Bernáth káprázó szeme előtt, szimatoló orrát parfüm-, dezodor-, hajzselé- és lányverítékillat töltötte meg. A szemközti kirakat üvegében azonban tisztán látta önmagát is, amint sötét nadrágjában, izzadságfoltos, fehér ingében ül a teraszon, és püffeteg arcát, szürkülő halántékát törölgeti. Az ilyenekre mondják, hogy “köpcös”. Bizony, hízik és öregszik, ráadásul szegény is – gondolta.

A kongresszust, amelyre meghívást kapott, orvosok rendezték orvosi témáról. Neki mint bölcsésznek hálátlan szerep jutott: bevezető előadást kellett tartania a gyógyítás történetéről, hogy a szavait udvarias mosollyal hallgató hasznos emberek a nyilvánvalóan haszontalan, ám valami rejtélyes okból szükségesnek kikiáltott kultúra oltárán is áldozzanak. Bernáth tisztában volt vele: ez alkalommal nincs más dolga, mint minél hamarabb elhadarni mondókáját, majd eltűnni a ködben, mégis határozottan megalázónak érezte helyzetét. Egyetlen kedélyes walesi professzoron kívül senki nem kívánt beszélgetni vele. A kongresszus résztvevői egymással csupán Bernáth számára érthetetlen szakmai kérdésekről tárgyaltak, és kizárólag olyan kollégák társaságát keresték, akiktől segítséget, előnyöket vagy új kapcsolatokat reméltek. A verítékező docens hamarosan magára maradt. Egy darabig tanácstalanul álldogált a büfénél, hűlő kávéját vizsgálgatta, majd gondolt egyet, és ki­slisszolt az ajtón.

Rádöbbent: azt tesz, amit akar. Hasonlót az otthoni mókuskerékben még csak elképzelni sem tudott. Elhatározta, gyalog, keresztül-kasul bejárja a várost. Terve váratlan örömmel töltötte el: milyen fiatalos lelkű, szabadszellemű ember is ő, jegyezte meg magában elégedetten. Felesége és egyetemista lánya a távolban – senki se tudhatja meg, mivel tölti idejét. Zavart várakozással, homályos vágyakkal tekintett váratlan szabadsága elé, egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy… de azután legyintett. Csak egy kicsivel több pénze lenne, sóhajtott lemondóan. Hiszen franciául, angolul, sőt olaszul is tűrhetően beszél, és még öregnek sem túlságosan öreg. Esetleg az is érdekes lehet, hogy külföldi, hogy magyar – miért is ne? Annyi hasonló filmet látott, történetet olvasott már az eseménytelen életű, középkorú, magányos férfiról, akire egy nap rámosolyog a szerencse…

Bernáth tehát egész délelőtt gyalogolt, amíg a kávéházba nem ért. Most megitta sörét, összeszedte magát, hazasietett a Boulevard Rabatau-n álló hotelbe, hogy megfürödjék és ruhát váltson. A szobát a takarítónő már rendbe tette: a pokrócot, amelyet Bernáth reggel gondosan behajtogatott a szekrénybe, a nő megint elővette, és ráterítette a paplanra. A koffert is kihúzta az ágy alól, és a koffertartó polcra helyezte. Bernáthot, ki tudja miért, elfogta a pulykaméreg: a kofferét haladéktalanul visszatuszkolta az ágya alá, oda, ahol egy becsületes koffernek lennie kell, sőt a pokrócot is visszapréselte a szekrénykébe. Így ni! – fújt egyet, majd hideg vízzel lezuhanyozott, hajat mosott, drapp pólót és világos nadrágot vett, elégedetten végigtekintett a szobán, és nekivágott a városnak.

Ismét végigballagott a Prado fái alatt, vett egy zöld almát (két frankért), és meg­ette. A Castellane-on megtorpant, majd jobbra fordult. Kedvtelve nézegette az utcára helyezett asztalok körül fecsegő helybelieket, azután a régi kikötő felé vette útját. Hamarosan szűk utcácskákra tévedt, félmeztelen arab gyerekek játszottak körülötte, az egyik ablakból aranyszőke hajú, fekete gyerekfej kandikált ki, és nagy sugárban vizet köpött a járdára. Minél közelebb jutott a központhoz, a sikátorok annál mocskosabbá, sötétebbé szűkültek, egy kapualjból sűrű, zamatos marihuánaillat gomolygott felé – ez a szag Bernáthot élete egyik legizgalmasabb éjszakájára emlékeztette. A járdán bőrruhás, sovány férfi hevert, és karját az ég felé emelve ismeretlen nyelven motyogott. Az utca közepén a csatornában gyanús, sárga folyadék csörgedezett. Odébb zene szólt, valami arab dallam. Bernáthot enyhe félelem fogta el, amely megmagyarázhatatlan örömmel keveredett szívében. Egy arab zöldségesnél csípős, barna olajbogyót vett, zacskóból eszegette – olajos ujjait a karjába kente. Később piszkos üvegasztal mellé telepedve pastist ivott: élvezettel vegyes undorral szopogatta a fehér italt, és ráérősen cigarettázgatott. Az üvegasztalra valaki négykézláb álló mulatt nő fényképét ragasztotta; Bernáth pontosan a nő fenekére helyezte poharát: a pohár talpa furcsán felnagyította a barna alfelet.

Hat-hét óra felé járhatott, a város esti életére készült. Az utcákat sietős tömeg öntötte el, autók dudáltak, pincérek rakosgatták az asztalokat, szállítómunkások csörömpöltek üvegesládáikkal, minden kávéházból más zene harsogott. Bernáth átsétált a régi kikötőn, végigböngészte az afrikai árusok szantálfaszagú portékáit, lustán alkudozgatott egy darabig, és önmaga számára is meglepő módon vett a feleségének egy meredő falloszát két kézzel markoló, ébenfa utánzatú démonszobrot. A sikeres vétel után az óvárosban kóborolt ide-oda. Kezdte unni magát, rájött, hogy ennyi ideig egyszerűen képtelen tétlenül lófrálni. Tanácstalanul körülnézett, és leült egy padra. Hirtelen és megmagyarázhatatlanul sötét gondolatok törtek rá. Egyszerre nem értette, mit keres ő itt, ebben az idegen városban, a forró délutánban, miért nem maradt inkább otthon ismerős bútorai között. Azután, ki tudja, miért, arra gondolt, hogy a lánya kövér és magányos, és hogy nem tud lakást venni neki. Kéne egy új cipő is, ez már nagyon viseltes – nézett a lábfejére. Vajon megtetszhet-e ő még valaha is egy nőnek? Persze, otthon, a munkahelyén akadt, aki “pályázott rá”, azt az asszonyt azonban nyilván nem a külseje, hanem szakmai hírneve és beosztása vonzotta. A felesége pedig… hát igen, talán a felesége tényleg szereti, de legföljebb úgy, mint valami megszokott, kényelmes, öreg kanapét, amelynek jelenléte nem, csupán hiánya érzékelhető. De hát őt, Bernáth docenst ugyan ki találhatja még vonzónak? Nem a személyiségét, hanem a külsejét? Hihető-e egyáltalán, hogy testének látványa izgalommal töltsön el egy asszonyt? Nem, ezt sehogyan se tudta elképzelni. Elhagytam magam – állapította meg keserűen. Hirtelen úgy érezte, a haja is azért hullik és őszül, és a bőre is azért ráncosodik lassan, de biztosan, mert “elhagyta magát”. Mindez valahogyan belülről jön, a lélekből – vagy éppen az öregedés testi tapasztalata öli ki belőlünk az önfenntartás ösztönét? Ki tudja!

Bernáth körülnézett, és mindent lehangolónak, céltalannak látott. Szemben vele fiatal, tizenhat-tizennyolc éves pár ölelkezett: mindketten térdig érő sortot, trikót, bakancsot viseltek. Láthatóan nem tudtak betelni egymással: a fiú a lány mellét gyömöszölte, a lány pedig a fiú nyakát és vállát markolászta. A körülöttük nyüzsgő embertömegről egyáltalán nem vettek tudomást. Bernáth docenst elöntötte a sárga irigység, felpattant a padról, és elindult hazafelé.

Útközben megvacsorázott egy kínai talponállóban: az étel finom volt, sok és olcsó, s ez némileg jobb kedvre derítette. Hotelszobájába érve hökkenten vette észre, hogy valaki megint rendet rakott odabenn: kihajtogatta a pokrócot az ágyra, és a koffert is visszahelyezte a koffertartó polcra. Hogyan, hát itt nem csak délelőttönként takarítanak? – fortyogott magában a docens. Miután a koffert és a takarót helyre tette, alaposabban is körülnézett, megvan-e mindene. Lehet, hogy ez a nő – mert nő volt, kétségtelen – csakis azért jött be ide délután, hogy őt bosszantsa? Az ötlet abszurdnak tűnt, de a docens eléggé ismerte a nőket ahhoz, hogy lehetségesnek tartsa a dolgot. Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Mit képzel ez a trampli? Alig várta a másnapot. A szobrot persze nem hagyta elöl: gondosan papírba tekerte, és koffere cipzáras oldalzsebébe rejtette a démont.

Reggel a kongresszus kisbusza ott várta a szálloda előtt. Nem menekülhetett. A hűvös, sötét előadóteremben igyekezett valahol hátul megbújni, ám aludni így sem tudott, az előadások témája viszont nem érdekelte. Olvasgatta egy darabig az abstract-füzetet, majd a résztvevők címjegyzékét tanulmányozta – tetszett neki, hogy a walesi professzor Ceredigion-Llandysulban lakik, ő is szívesen lakott volna ott. Amikor az unalom nyomását már gyomra sem bírta tovább, észrevétlen hasizomgyakorlatokat végzett, és sorra vette a hallgatóságot. Jobbra, két padsorral feljebb a pillantása megakadt egy lányon. Az arca voltaképpen nem volt különös, bár kétségtelen báj sugárzott róla, amelyet a kissé duzzadt száj gyermeteg kifejezése csak növelt. Huszonéves lány, feltűzött, hullámos, barna hajjal, kissé előreálló felső ajakkal, okos, világos tónusú szemmel – ilyenből sok ezer akad. Volt mégis valami az arcában, ami Bernáthot lenyűgözte, és homályos emlékeket ébresztett benne, úgyhogy egy pillanatra halvány marihuánaízt érzett a szájában. Bernáth merőn bámulta a lányt, azután rémülten elfordult, és igyekezett az előadásra koncentrálni, de hiába. A bájos arc egyre ijesztőbb erővel vonzotta, és a docens addig­-addig fordulgatott hátra, amíg magára nem vonta a lány tekintetét. Lebukott. Rettentő zavar fogta el, fölállt, és kimenekült a teremből.

Voltaképpen semmi különös nem történt, szíve mégis úgy zakatolt, mintha az imént valami szégyenletes bűnt követett volna el. A vécében megmosakodott, és szinte kirohant az egyetemről. Dél felé járhatott: a nap reszkető, üveges lávája megállíthatatlanul ömlött a városra, hömpölygött a járdákon, visszatorlódott a házfalakról. Bernáth sietős léptekkel elindult a városközpont felé, végig a Baille-on, át a Castellane-on, fölfelé a hegy irányába, amelynek tetején a hatalmas, aranyszobros bazilika állt. Másfél órát gyalogolt sebesen, keményen, egyenest a hegynek, patakokban csorgott róla a víz, mire felért a csúcsra, a nyomasztóan hatalmas Mária-szobor talpa alá. Itt talált egy kutat és egy ingyenes vécét, ivott és rendbe tette magát, majd a templompark fáinak árnyékában álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy fiatal testtel egy kristálytiszta, mesebeli tengeröbölben úszkál anyaszült meztelenül. Hirtelen azonban megmozdul a víz, pezsegni, zubogni, forrni kezd, majd egy gyönyörű, aranyszőke, födetlen keblű nő emelkedik ki belőle. Bernáth felkiáltott örömében, és oda akart úszni a nőhöz, ám ahogy közeledett, látta, hogy a vízi hölgy valahogy túlságosan nagy, sőt egyre hatalmasabb, akkora már, mint egy hegy, és azért bukkant elő a vízből, hogy elpusztítsa őt. Csuromvizesen ébredt: a délutáni árnyék odébbvándorolt, a nap tűzforróvá hevítette órája fémszíját. Mióta feküdhetett már ott, ki tudja?

Lebandukolt a kikötőbe, műemlékeket nézegetett, öreg angol turistákkal társalgott, majd komótosan megvacsorált az egyik tengerparti vendéglőben. Frutti di ma­re spagettit evett parmezánnal és olajos-fokhagymás szósszal, mellé megivott fél liter fehérbort, majd elszívott egy otthonról hozott és gondosan fémtokban megőrzött szivart. Mire mindevvel végzett, beesteledett: elindult hát a szállodája felé.

Némi izgalommal nyitott be a szobába, s láss csodát – a takaró a helyére került ugyan, de a koffer az ágy alól kandikált ki. Bernáth mérhetetlen hálát érzett a takarítónő engedékenységéért. Vajon milyen idős lehet? – találgatta. Az ilyen helyeken elég sok a munka, ezt túl öreg nem bírná – reménykedett. Valami nyomot keresett a szobában, amelyből következtethetne a takarítónő külsejére és korára, de semmit sem talált, egyetlen szőrszálat kivéve, de erről is gyanította, hogy a sajátja. Egyedül a tévé adott némi útbaigazítást: nem ugyanazon a csatornán állt ugyanis, mint előző este, hanem egy másik francián, amelyen örökké szappanoperák mennek. Érzelmes asszony lehet – következtetett a docens. – Bizonyosan néger. A takarítónők errefelé szinte mind négerek. Vagy arabok. Arab? Bernáth megpróbálta maga elé képzelni a nőt, köpenyében és porszívójával, kendővel a fején, de nem sikerült. Helyesebben a kép, amelyet maga elé vetített, nem volt túl csábító, vagyis nem volt érdemes elidőzni mellette.

Másnap reggel, némi habozás után, Bernáth a koffert feltette a polcra, a takarót pedig az ágyon hagyta. Mindezt gesztusnak szánta, s kíváncsian várta, mit felel a takarítónő majd e jelbeszédre. Aznap a kongresszus résztvevői – Bernáthtal együtt – buszra szálltak és ellátogattak egy közeli, hipermodern kórházáról nevezetes kisvárosba. A kórház meglepően érdekes bemutatása után közös ebéd, majd filmvetítés következett. Délután megtekintették a helység tizenharmadik századi apátságát és egykori ispotályának romjait, felhágtak a hegy tetején magasló gótikus várba, végül visszatértek Marseille-be, ahol némi szabad idő, majd ünnepi diner várta őket. Bernáth egész nap a lenyűgöző arcú lány közelében ólálkodott, sebes, alattomos és mohó pillantásokat vetett rá, s igyekezett kitalálni, honnét való. A lány azonban kizárólag angolul csevegett, kitűnő, de érezhetően nem angol vagy amerikai kiejtéssel, vagyis Bernáth e törekvésében kudarcot vallott. Egyetlen szót sem sikerült váltania vágya rejtélyes tárgyával, sőt még a lány figyelmének legapróbb jelét sem sikerült kicsikarnia.

A vacsora este kilenckor kezdődött az elegáns, tengerparti étteremben, amelynek termei könyvtárszobáknak voltak álcázva: az illúzióról eredeti polcok és könyvek, helyesebben többnyire történeti folyóiratok, például az Annales de l’Histoire Provençale változatos színekbe kötött évfolyamai gondoskodtak. Egy-egy asztalnál nyolcan fértek el, Bernáth igyekezett a szép lány közelében maradni, ám végül is félresodorták, és egy amerikai házaspár, három angol doktornő, egy agresszíven magányos vietnami, valamint egy kétméteres cseh radiológus társaságával kellett megelégednie. A befolyásos, vállveregetős stílusú amerikai professzor, keserűen hallgató, fonnyadt feleségét és a többi vendéget semmibe véve a teljes vacsoraidőt a legifjabb, legcsinosabb és egyben legostobább angol hölgy meghódítására fordította, miközben a két idősebbik és csúfabbik kolléganő eredménytelenül próbált társalogni vele. A vietnami és a cseh mindvégig mosolyogva hallgatott és bólogatott, csak egyszer nevettek fel harsányan, de senki nem értette, miért. Bernáth teljes figyelmével a szomszéd asztal felé fordult, ahol a szép ismeretlen ült, kedvesen mozgatta elbűvölő ajkait, s ártatlanul nézegetett nagy és – ó mily gyönyörűség – világoszöld szemével. Most zöld virágos alapú fehér miniruhát, bakancsot és fehér zoknit viselt, ezüst fülbevalót és nyakláncot. Haját ezúttal is feltűzte, tarkójának pihéi fénylettek az oldallámpa sárga fényében. Bernáthot olyannyira megviselte a látvány, hogy alig volt képes enni. Inkább a lágy roséból ivott bőségesen.

Vacsora után a vendégek az utcára tódultak – éjfél felé járhatott már –, Bernáth megállt a tengerparton, és a fehér jachtok árbocainak ringását figyelte. Cigarettát vett elő, és mohón beleszívott. Valaki megérintette a vállát. A szép lány volt az.

Kedvesen mosolygott:

– Mr. Bernath?

– Yes, yes, it’s me… Can I help you? – hebegte a docens meglóduló szívvel.

– Do you know that we are relatives? – Tudja, hogy rokonok vagyunk? – kérdezte a lány bájos mosollyal.

– Rokonok?

– Maga, ugye, magyar? Én meg félig finn vagyok. Úgy hívnak, hogy Emilia Nuorela. A Nuorela finn név. Stockholmban lakom és dolgozom, de félig finn vagyok.

– Igazán… igazán… maga igazán kedves… – Bernáth úgy érezte, mintha szívét bársonykezek simogatnák, nem is értette, mi történik vele. – Na és mit dolgozik ott Stockholmban?

– Neurológus vagyok, és most írom a PhD-met – felelte a lány. – Benne vagyok egy nemzetközi projektben, tudja, a transzmitterkutatás, nagyon izgalmas…

A lány folyamatosan beszélt, Bernáth pedig itta a szavait, vagy inkább csak duzzadt ajkainak sebes mozgását figyelte mohón. Rémítő boldogság öntötte el szívét. Tudta, ez az utolsó lehetőség. Azután maga számára is váratlanul átkarolta, és megcsókolta a lányt. Semmi mást nem érzett az egész világból, csak a lány meleg nyelvének lüktetését.

– Hoppá! Maguknál ez ilyen gyorsan megy? – A lány a szájára tette a tenyerét, megcsóválta a fejét, aztán hangosan felnevetett, megsimogatta a reszkető Bernáthot, és faképnél hagyta.

Bernáth látta, hogy a lány csatlakozik egy fiatalokból álló csoporthoz, sőt azt is látta, hogy valamit magyaráz nekik, és közben még mindig nevet. A docens azonban egyáltalán nem bánt semmit.

Holtfáradtan ért haza szállására, gondolkodni is alig tudott, mégis meglepődött. Takaróját a szobaasszony szépen behajtogatta a szekrénybe, kofferét pedig az ágy alá tette. Ma minden sikerül neki! Talán még vár rá valami az életben! Azt tervezte, hogy másnap megkéri a svéd lány kezét, idehozza őt a szobájába, és szeretkezik vele. Rettentő izgalom fogta el, közben szédült és szomjazott a megivott bortól. Sokáig forgolódott az ágyon. Azután hirtelen elaludt. Aznap éjjel semmit nem álmodott.

Másnap reggel, a kongresszus utolsó napjának reggelén Bernáth zavartan ébredt. Szégyellte magát. Mit tett előző este?! Képtelen volt megérteni, hogy volt hozzá bátorsága. Bizonyára a sok rosé az oka. Tudta, hogy nevetségessé vált, hiszen öreg, kövér és csúnya. Arra azonban tisztán emlékezett, hogy előző este szépnek és fiatalnak érezte magát. Vajon mit gondolhat róla az a lány? Emilia, igen, Emilia. Nem valami szép név. Neurológus Stockholmban. Akkor már… mennyi is, legalább huszonöt éves. Alig idősebb, mint az ő lánya. Biztosan vőlegénye vagy férje is van. Micsoda szégyen!

Rendbe tette a szobát. Hosszan gondolkozott, mitévő legyen, majd gondosan az ágyra terítette a takarót, és a koffert a polcra helyezte. Egész nap nem szólt senkihez egy szót sem, Emiliára rá sem mert pillantani, de a lány sem törődött vele. Láthatóan izgult: aznap tartotta előadását valami lehetetlen témáról. Szokásos bakancsához most sötét szoknyát és világoskék selyemblúzt vett: szebb volt, mint valaha. De hiába. Bernáth már bezárult előtte, mint egy kagyló. Mint egy öreg kagyló.

Bernáth docens aznap éjjel sokáig kóborolt magányosan. Csak éjfél után tért vissza a hotelbe. A takaró a szekrényben, a koffer az ágy alatt várta. Az ágy közepén egy narancs hevert. Szép, gusztusos, nagy, pórusos narancs. Bernáth fölemelte, lassan meghámozta, és gerezdenként megette. A héját egy papírzsebkendőbe tekerte, és zsebre tette.

Másnap korán kellett kelnie: a St. Charles pályaudvartól indult a busz a repülőtérre. Megmosdott, felöltözött, megreggelizett. Összepakolt, és üldögélt egy darabig az ágyon. Gondolkozott. Kilenc óra tizenötkor fölállt, kicsomagolta a feleségének vásárolt szobrot, és a párnára helyezte. Tíz órakor pedig zsebében a narancshéjakat markolászva elhagyta a várost.