Maros András

 

Neveket akarok hallani

 

Hogy közelebbről szemügyre vegyem az előttem álló nő formás lábát, leguggolok, a cipőmmel babrálok. Egyszerű előrehajlással elérni a lábfejem: kényelmetlen – szüleim merev ízületét örököltem. Kioldozom a cipőfűzőmet, aztán bekötöm, kioldozom, bekötöm, tekintetemet előreszegezem. Az orrom előtt libabőrös, barnára sült női vádlik. Fázik, szegényke, a jelentéktelen kis sortjában. Nemrégiben gyantázták ezeket a lábakat. Nem borotválták, gyantázták, megmondom én biztosra, a gyantától szebben sima. A borotva piros pöttyöket hagy. Éppen annyira izmos, amennyire a női lábnak kell. Ha lábujjhegyre emelkedne, kis ideig ide-oda futkosnának kidolgozott izomcsoportjai, majd beállnának a végső, megfeszített állapotba, ami nála nagyon szép lehet. Itt van a láb az arcom előtt. Szívesen megcirógatnám. Egy lágy simítás, semmi több. Vagy két lágy simítás: egy föl, egy le – érezni a libabőr finom reszelését. Olyasmiféle leküzdhetetlennek tűnő vágy bizsereg bennem, mint gyerekkoromban a pukkantós csomagolás kidurrogtatása utáni sóvárgás: maradéktalanul szétpukkantani a levegővel telt kis hólyagocskákat, tönkretenni a törékeny tárgyak (illetve – miért, miért nem – a konyakos meggy) védelmezőjét.

A nő hátat fordít, és kecsesen ellép a bankautomata elől. Ilyen lábakkal hogyan is lehetne ellépni? A bizonylatot otthagyja a következő ügyfélnek, nekem. Nem kér elnézést, amiért kis híján agyontapos, nem létezőnek nyilvánít. Cserében én sem esedezem bocsánatért, amiért megbámultam, fantaziáltam.

Bedugom a bankkártyámat a nyílásba. Fontoskodik a gép: néhány másodpercig morog, ropog, mint az összenyomott kitinpáncélos a fal és a pingpongütő között. Ellenőrzöm a bizonylatát – számlájáról hatvanezer forintot távolított el, majdnem nyolcszázezer maradt még rajta.

Beírom a négyszámjegyű titkos azonosító kódomat. Nem fogadja el. Még két próbát tehetek, figyelmeztet. Elbizonytalanodom. Mit adtam meg?

A mobiltelefonom bejelentkező kódját, ami szintén négyjegyű szám? A mobiltelefonom üzenetrögzítőjének titkos kódját vagy az otthoni készülékem üzeneteinek fülkéből való lehallgatásához használatos négyjegyű számot?

Az egyéni adóazonosítómat, a céges adóazonosítómat, a bankszámlaszámomat, a személyi igazolványom, az útlevelem számát, valamint közel harminc ember mobiltelefonszámát mind tudom fejből. A bankkártya kódja is benne van a memóriámban, csak most nem találom. Leblokkoltam. Egy újabb sikertelen kísérlet után abbahagyom, ha ugyanis megint rontanék, nem adná vissza a kártyát a lelketlen gép. A gépek nem viccelnek.

Elsétálok a közeli hotel, amelynek recepcióján, tudtommal, adnak készpénzt kártyára.

A belvárosi hotel előtt nagy tömeg fogad. Egy nyitott bőröndöt vesznek körül.

– Levágott kézfej van benne – suttogja egy a tévéből ismert meteorológus.

– A londiner nyitotta ki – hallom a szállodaigazgató izgalomtól el-elcsukló hangját, a helyszínre érkező rendőrökhöz beszél, összevissza dobálja a fejét, a szálloda történelmének első levágott kézfejével szembesül, minden bizonnyal.

A rendőrök minden kétséget kizáróan megállapítják: emberi kézről van szó. Méghozzá jobb kézről. Sőt azt is készek jegyzőkönyvbe venni, hogy a kéz nemrégiben egy férfitest része volt. Az egyik tiszt a tömeget fürkészi, hunyorogva vizsgálódik, mintha azt ellenőrizné, nincs-e itt egy férfi, akinek hiányzik a jobb kézfeje, mert az egyfajta lendületet adhatna a nyomozásnak. A bőröndben, a kézfejen kívül, egy Paul Anka bakelitlemez, egy 1976-os szexnaptár, egy megkezdetlen levél C-vitamin és egy nadrág van még. Egy piros-fekete kockás nadrág, azt hittem, csak nekem van ilyen, senki másnak az országban – három éve vettem egy hollandiai kisváros lakókocsi nagyságú butikjában; a nővérem szerint loptam; még mielőtt elítélnének, annyit meg kell jegyeznem a nővéremmel kapcsolatban, hogy az ő érték- és erkölcsi rendje szerint az is lopásnak számít, ha az ember elveszi a méhektől a mézet. Ki kell kerülnöm ebből az embertömegből, még mielőtt valakinek feltűnik az azonosság a bőröndben lévő, valamint az én nadrágom között. Rossz vicc ez a Sors részéről. Elmenni innen gyorsan. Menekülni, de nem futva, mert az gyanús: egy levágott kézfej mellől, ugyanolyan nadrágban, mint amilyen a bőröndben van. Elosonni, ügyesen.

Az egyik rendőrtiszt éppen körbenéz, még nem indulhatok, várnom kell. Beállok egy magas nő mögé, és összehúzom magam, amennyire csak tudom. Mint az embrió a dohányzó kismama méhében. Nem elég jó az álca – rám köszön valaki. Nem a rendőr, hál’ istennek. Hanem Gál úr, az egyetemen tanított engem. Verhetetlen volt gyufaszálas marokkóban. Harmadéves koromban közöltem vele, nem akarok vegyész lenni, és igazság szerint soha nem is akartam, erre fel megsértődött, többé nem állt szóba velem. Úgy látszik, a bűnöm elévült – folyamatosan beszél hozzám. A hangja egy terccel mélyebb lett, máskülönben nem sokat változott. A feneke, az megnőtt, oda hízik, mint a nők. Utoljára egy leveskocka-reklámban láttam, három vagy négy éve, nem tudom, ő volt a papucsférj, egy színész kölcsönözte neki a hangját, kapott egy nyaklevest az asszonytól, amiért nem vette meg a lecsóhoz valót. Aztán megbocsátottak neki, mert helyette hozott leveskockát.

Amint Gál kilép a körből, erőszakos csípőmozdulattal arrébb passzol egy kisgyereket, magával ránt.

Meséljek, mi van velem.

Mi van, mi van, mégis mi lenne? Semmi sincs.

– Rémes a közbiztonság – mondja –, már a kézfejek sincsenek biztonságban. Nemrég tehették ide a bőröndöt – okoskodik –, mert alatta vizes a járda, és az eső csak most állt el, és mindössze tíz percig esett. Szívesen felhívnám erre a jelen lévő rendőrök figyelmét, de inkább nem teszem, oldják meg, azért fizetjük őket mi, adófizetők. Akár egy buta krimi, nem? – kérdi komor arccal.

– De, buta krimi.

Helyeselni, lelépni – rövid távú terveimben semmi egyéb nem szerepel. Gál nem enged el ennyivel. Megfogja a vállam, és – atyaúristen! – megvakarja. Mintha megkértem volna rá, “tanár úr, vakarja már meg, legyen szíves a vállamat, köszönöm!” Legszívesebben hanyatt lökném, de akkor azzal végem is – “az erőszakos fickó, akin ugyanolyan nadrág van, mint amilyen a bőröndben, a levágott kézfej mellett”. Kikkel tartom a kapcsolatot az egyetemi csoportból, érdeklődik, és toldalékként odalöki kegyetlen, humortalan, pocsék szavajárását: “Neveket akarok hallani!” Rémes szövegét, akár a régi időkben, komoly arccal adja elő, de közben remegteti a szája szélét, nem bírja visszatartani, bugyog benne a röhögés, aztán csücsörít, hátha így nem látszik. “Neveket akarok hallani” – azóta is viccesnek találja.

A Gált egy ízben rajtakaptuk, amint zárthelyi dolgozatírás közben a tanári katedra mögé ereszkedik, és a kezébe fújja az orrát, a váladékot meg a karjába keni, a puszta bőrfelületre (rövid ujjú inget viselt), és addig dörzsöli, amíg a bőre be nem szívja mind. Aztán előbújt. Arról azonban megfeledkezett, hogy aznap nem a megszokott teremben írtuk a zéhát, hanem egy másikban, ahol a katedráról hiányzott a spanyolfalként szolgáló falap.

Még mindig vakargatja a vállamat, mintha a sajátja lenne. A türelmet, a toleranciát az undor váltja fel bennem: furcsa, kesernyés ízt érzek a számban, az agresszió íze, mint a romlott szaloncukor, olyan. Ha rövid időn belül nem száll le rólam, megverem a Gált. Köpök a feltűnésre, a kockás nadrágra, a gyanúra, a levágott kézfejre. Munkaképtelenné teszem. Tolókocsiba juttatom, és akkor nem tud majd tanítani, mert a második emeletre, ahol az óráit tartja a Műszakin, semmilyen más módon nem lehet följutni, csak gyalogosan.

Elengedi a vállamat. Hallja, amit gondolok?

Hirtelen felindulásom enyhültével viszonylag modorosan közlöm: – Mennem kell, dolgom van.

Neki is dolga van, merre megyek?

Nem arra, így hangozna a helyes válasz.

– A Blaha Lujza tér felé – mondom.

– Gyalog?

– Gyalog.

– Nagyszerű, én is – örvendezik.

Siet, időre megy, a feleségével találkozik. Szívesen bemutatna neki, a neje végre megismerhetne egyet az egykori diákjai közül, mindig is vágyott rá.

“Nézze, Gál úr – mondanám, ha nem úgy neveltek volna, ahogy –, a felesége engem állatira nem érdekel, önnek és nekem sincs miről beszélgetnünk, semmi sem indokolja, hogy egymás mellett haladjunk a Rákóczi úton, meghallgassuk az egymás érdektelen kérdéseire adott unalmas válaszokat, maga utált engem, ha jól emlékszem, én is magát, azóta meg semmi sem történt, amitől változott volna az egymásról kialakított kép; nem vált belőlem neves vegyész, semmilyen vegyész nem vált belőlem, elvégeztem ugyan az egyetemet, de csakis a szüleim kedvéért, nekik készült a diplomám; amikor elköltöztem otthonról, ott is hagytam náluk, nézegessék, keretezzék be, csináljanak vele, amit akarnak, szívből gyűlölöm a kémi­át, fodrászkellék-nagykereskedésem van, jól élek, viszlát, Gál úr, le ne késse a találkozót a feleségével.”

– Remek – mondom –, akkor menjünk, szívesen megismerném a feleségét.

Ilyennek neveltek.

A levágott kézfej és a többi tárgy közben egy-egy külön nejlonzacskóba kerül, a nadrág is. Megúsztam, nem hallgatnak ki; beismerem, féltem, hiába nem volt miért félnem. A fiatal rendőrtiszt teátrális mozdulattal ingujjába törli a homlokáról a nem létező izzadságot, a levegőt hangosan susogva fújja ki, micsoda nap ez a mai, üzeni az egybegyűlteknek. Alacsonyan fekvő szemöldökét többször is gondosan verejtékteleníti – nem is nevezném szemöldöknek, szőrös a szemhéja. Sértődötten reagál főnöke felszólítására: tegye el a cigarettát, idézem: “még nem jött el a bagózás ideje”.

Gál úr olyan kalapot hordott az egyetemen, mint Tau bácsi, a csehszlovák me­se­filmhős, akinek a fejfedőjében volt az ereje. Megkocogtatta a tetejét, végigsimította a peremét, és hol itt termett, hol ott, ha a helyzet úgy kívánta, bábuvá változott. Volt egy lány a csoportunkban, nagyon csinos, már a pillantása mindenkit megbabonázott, épkézláb választ senkinek sem tudott adni arra a kérdésre, mit keres ilyen külsővel a vegyészmérnöki karon. Gál is kinézte magának, a vén kujon, taktikusan környékezte, aztán egyik napról a másikra egyszer csak leszállt róla, látványosan. Kimondottan megutálta. Elszedte a puskáit, megbuktatta a vizsgákon. A lány visszautasította a tanár önzetlen gesztusát, miszerint hajlandó vele külön foglalkozni, heti egy alkalommal, mert lát benne fantáziát. Aki a Gálnak ellenszegül, magára vessen. Onnantól, hogy tudtára adtam, mik a konkrét terveim a vegyészmérnöki diplomámmal, nekem is csak keserítette az életemet.

A lány felől érdeklődik, őrület, emlékszik a nevére.

– Hogy mi van a Barabás Rékával, fogalmam sincs – mondom.

– Furcsa, zárkózott természete volt, csinos, fölöttébb csinos teremtés. Nem állt önök közül valakivel közelebbi kapcsolatban?

Meg kell tanulnom, mi az: tolerálni. A legfőbb feladatom az életben. Kiállni a próbákat, csekélyke türelmemet feltornázni legalább közepes szintűre. A Sors keze irányít mindannyiunkat, úgy hiszem, mely kéz – jelen esetben – akár egy táblás társasjáték figuráit léptet bennünket előre a Rákóczi úton, a Blaha Lujza tér felé.

Megállunk egy hirdetőoszlop előtt, annyira azért mégsem siet. Előszedi az olvasószemüvegét, fölteszi.

– Ismerem ezt a hirdetést – mondja, miközben az orrára tolja a szemüvegét. – Ismerem, és mélységesen felháborít. Az áll rajta, hogy ezt a mit tudom én, miféle szolgáltatást 0–100 éves korig lehet igénybe venni. Micsoda butaság ez! Azt érti ez alatt a bunkó hirdető, hogy mindenki. Csakhogy ebben nincs benne mindenki, hohó, de még mennyire, hogy nincs! Van nekem egy édesapám, százhét éves, Kisvárdán él, szellemileg teljesen friss, akkor vele most mi van?

– Nahát, százhét? Ejha! – elcsodálkozom, amennyire csak bírok.

– Hetes, nem kettő, százhét.

– Fantasztikus, és mi a titka?

– Nem fogja elhinni – leheli gyógyszerszagú száján át, amint hozzám hajol –, az a titka, hogy szeretőt tart.

Beleröhög a Rákóczi úti szürke levegőbe.

Nem bírok szabadulni a gondolattól: el kéne futni. Most nyomban. Nem futna utánam. Vagy ha mégis, könnyűszerrel leráznám, sokkal gyorsabb vagyok nála. Annak meg, hogy valaha újból összetalálkozzunk, elég kicsi az esélye. És ha mégis, hát majd akkor is elfutok. Mindig elfutni Gál elől – kedvemre való terv. Elmenekülni a feladat elől, amit a Sors nekem tűzött ki. Ha látnám én azt a sorskezet, szavamra mondom, jól kicsavarnám. Nesze, Sors, engem te ne oktatgassál! (Inkább nem is írom nagybetűvel a nevét: sors, sors, sors, sors.) Vagy adnék neki egy bőrös kesztyűt. Vagy szőröset, emlékeim szerint az a brutálisabbik fajta: megragadni a csuklót két kézzel, egyik kéz az óramutató járásával megegyező irányban csavar, a másik meg azzal ellentétesen. Mi van, sorskám, fáj? Csavarok még rajta egyet-kettőt, ha nem ígéred meg azonnal, hogy abbahagyod a játékodat! Engem te ne léptetgessél. Van nekem elég bajom. Örülj neki, hogy nem küldöm el a Gált a francba, vagy még tovább! Hallod, sors? Örüljél! Miért nem elégszel meg annyival, hogy egy kicsit toleráns vagyok? Magamban hadd szitkozódjam. Majd kapok egy rákot legfeljebb, a sok elfojtástól, érdekel is az téged. Jól neveltnek lenni sokkal fájdalmasabb, mint bárdolatlan, zabolátlan tuskónak. Ha már egyszer így alakult, hogy feltöltöttek minket érzelmekkel, miért ne szabadna azokat kifejezni a maguk természetes módján, hm? Hallgatlak.

Mintha nem közelednénk a Blaha felé, hanem távolodnánk tőle.

Gál megint a közbiztonsággal jön, “milyen kár, hogy nálunk nincs”, ismétli. Bezzeg Angliában, egy kisvárosban, ahol egy évig oktatott – egy jól jövedelmező csokoládégyártól bűzös ipari településen –, hétvégenként rabszállító autók köröztek az éjszakában, hogy az utcán, szórakozóhelyeken talált “deviáns fajzatját” zsupsz, rögtön bedobhassák az őket megillető helyre. Így nem vész kárba az idő – rendőrt hívni telefonon, kijön, vizsgálódik, kérdezősködik: teljesen fölösleges. Be kell dobni mindenkit a rabszállítóba! Amikor megtelik, behajtanak az őrsre, ott kiürítik, és jöhet az újabb kör.

– Hát ez nagyszerű ötlet – mondom lelkendezve, miközben kiszemelek egy olasz férficipőt az egyik üzlet kirakatában –, húszszázalékos árengedmény. Holnap megveszem. Bárcsak lenne negyvennégyesben!

Blaha Lujza tér.

– Ott a feleségem – suttogja –, jöjjön már oda, legyen szíves, csak egy perc.

Suttog, holott senki sincs a közelünkben, és ha lenne, akkor is minek – lehet, hogy most nevetnem kéne? Lehet. Nehéz ráérezni, mi nála a vicc, mi nem. Kicsit mosolygok és krákogok, ami akár nevetés is lehet.

Szaporázni kezdi a lépteit.

– Időben vagyunk – mondja, amint felpillant az utcai órára.

A buszmegállóhoz sietünk. Az imént távozó buszra hárman nem szálltak föl: két hátizsákos turista és egy vak nő: ő Gál felesége.

Gál átöleli, megcsókolja az édes illattal permetezett nő arcát. A nő rekedtes hangon mondja: hallotta, hogy közeledünk. Ebben a zajban (dudaszó, kétütemű autók gyorsulása, buszok, villamoscsilingelés), amely csak valamelyest szerényebb, mint a rézfúvósok csinnadrattája. Megköszöni, amiért pontosan érkeztünk. Kivel jött a Gál, kérdi. A vakvezető kutya mindeközben fegyelmezetten áll, mint egy szobor, tekintete nyílegyenesen a szemközti házba fúródik, nem kezdi szaglászni az idegent, engem. Gyönyörű, méltóságteljes állat. Illik-e megsimogatni a vakvezető kutyát?

Illem, illem, illem – ebbe bele lehet őrülni!

– Egy volt diákom – büszkélkedik Gál, és bemutat.

Férfias kézfogását hasonló, rám amúgy nem jellemző erős szorítással viszonzom. Legalább egy teljes perc megy el a kézrázással, számomra legalábbis úgy tetszik – akár két kisiskolás, akik azon versenyeznek, ki bírja erősebben megszorítani a másik kezét. Végigmérem Gál feleségét, míg ők a nap hátralévő programjait egyeztetik. Korát meghazudtoló, sima, világos arcbőre boldog életről árulkodik. Nemes szívű nő, semmi kétség. Gállal együtt élni, világtalanul – lehet boldogan is, ezek szerint. Együtt élni egy világtalan nővel – ne haragudjon, Gál tanár úr, amiért félreismertem.

Itt állunk hárman a buszmegállóban, és nekem már nincs mehetnékem. Nézném még őket jó ideig, némán. Egyedül az zavar, hogy nem tudok mit mondani. Márpedig előbb-utóbb meg kell szólalnom.

– A férjem mindenkire emlékszik, az összes diákjára. Mindegyikre egytől egyig. És ön? Fel tudja sorolni név szerint a csoporttársait? – kérdi pajkosan mosolyogva. – Tessék, neveket akarok hallani!

Összenevetnek Gállal – Gál arcán az első őszinte mosoly, amit látok.

Kockás nadrágom zsebéből előveszek egy cetlit, egy vásárlási blokkot, fölírom rá a telefonszámomat, átnyújtom Gálnak.

– Sajnos mennem kell – mondom megszeppenve –, majd gondolkozom a neveken.

Elköszönök, és egy szemvillanás alatt eltűnök a szürke betonon caplató szürke arcú emberek között.

Igazán megvárhattam volna, amíg megjön a buszuk.