Tandori Dezső

Így Derby-előtti idényben

 

Így Derby-előtti idényben

York nem jó fogadóterep.

Ezerkilenc’kilencvennégyben

egy favorit se nyert,

hát itthon is maradtam szépen.

 

Nem néztem meg a dolgot Bécsben.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már Béccsel túl sok a sallang.

Elég a csarnokig.

Elérsz a végfokig,

ha lábad odáig cselleng.

 

Ha kedved odáig ér,

még nem kedv, csak kedély.

Felmégy a Csarnok-karzatra,

letekintesz mélyen hallgatva.

 

Igen, ott nincs mit, má’ nem szólsz,

nem mondod azt se: “Emmá nyóc…”

Nem számolsz, számolatlan

se vagy. Ilyen alakban

 

Yorkban is mit tippelgetnél.

De különben minek mennél?

Elég, ha a Csarnokig.

S ha szíved kiszokik.

 

Eljönnek erőfeszítések

 

Eljönnek erőfeszítések

évadai, s nem évődések.

Ki akarnak veled nagyon,

velem, veled; hagyod, hagyom?

 

 

Ki nem megyek át a resztlin,

ha utcasarki zöld szín

még feles, tudom, jön a piros.

S nem itt a piros, hol a piros.

 

Ily gőgből korántsem baj, ha

esők hullnak a gyomra.

A tyúkhúrt, taposófüvet

szereti a madarak gyomra.

 

Ez van veled. Állsz a sarkon,

tétovázol: hova? Hát ha…?

Így mész ki a Tabánba,

leszállsz a Hegyalja-sarkon

 

a nyolcasról, feleded

az “emmá nyóc”-at, már jön veled

kíséreted. Emlékeiket

lebbenti meg kabátod, cigarettád

 

füstzászlaja. Leng az örökké,

a soha, végtelen körökké.

Felállítva a végtelen: önmaga nyolcasa.

Velük itt sem szólsz.

Bár nem nyóc. Nem kóc.

 

Tévodu

 

Minden út tévút, minden odu

tévodu, nem tudod

meghúzni magad, benyúl szomorú,

kinthagyott árnyalakod,

 

beárnyékolja lakod.

 

A fűtőtestre mint lóden,

ráterül, azzal a szaggal;

nem akarja a fintoraid, ó, nem,

menekülnél tőle: marasztal,

 

sercli, szalonna, bor, asztal

 

alatt kutyád, néz árnyalakod

felé, szaglintja lassan,

nem vállalod el, s el sem tagadod,

egy 40-es ég a magasban,

 

a számlák a sarokban,

 

az eb vackán, mert odavágtad

e sárga cédulákat,

undorral fordul el az állat,

nézi inkább az árnyat,

 

ki előtted köt, ki utánad.

 

Kint rongyseprős szél vágtat…

 

Lassan od

 

Lassan oda jutunk megint,

hogy szót sem érdemel;

amire az ember rálegyint:

kis légmozgásra kell.

 

Légmozgás – az megengedett,

nincs előtte határ;

csak a célterepek nem célterepek,

no, már akinek, ma már.

 

A szél nagy szabadsága: fú,

nem oligarchiákért,

főbb rendekért. Ha szomorú,

ha víg szél: fú, mert ráér.

 

De a ráérés még nem elérés,

nem is megtorpanás,

kettő közt senkiföldjés rés,

tanácstalan tanács.

 

Maradj? Menj? Nincs hol, nincs hova,

lassan oda jutunk,

hogy semmi nem elég ostoba

tapéta: borítsa odunk.

 

Gyorsaságod a reményekkel

nem is fogy – elfogyott.

Mint akkumulátort, tölthetsz fel

poharat – kiokádni borod.

 

Irt

 

Irtózom nekivágni jobb felé,

irtózom nekivágni bal felé,

ha nem lenne az Alagút, kopár kegy,

nekem kicsit sűrű lenne a Várhegy,

és áldom alkotóját holtraváltig,

hogy a két part közén ott áll a Lánchíd,

mert átúszhatatlan e barna lé,

 

a Duna. És akkor, elvetemedni

minden eddigitől, kocsmasivárság

képzete tör rád. Oda soha már!

A boltok közt is meddő elkerengni,

későn nyitnak, nincs pont az a papír,

ami, oly átlagos, épp kellene.

Meg-megtámasztod a hársfát, a nyárfát,

és már jó ideje színjózanul.

 

És évszak évszakra, nap napra hull,

kitakaríthatatlan rendszer ez,

az utcarendszer, vagy akár… de ne!

Vagy mondd ki mégis? Lakásod is, az.

És agyonnyűvődött minden panasz,

s csak így szólhatsz magadhoz: “Most haza

fogsz unatkozni!” És nincs cigaretta,

nincs pohár(ra pohár), nem kell neked.

Irtóztató nyarad, őszöd, teled

lesz az idén! És tavaszod. Jövőre.

Ő se kér belőled, te se belőle.

Hány óra is? Még csak háromnegyed van.