Almási Miklós

Majmot csinálnak (belőled)

 

És még örülsz is neki – mondanám. Elhitetik, hogy ha bekened azzal, akkor kinő a hajad, ha befizeted havonta, akkor Esmeralda szigetén nyaralhatsz egész évben, ha náluk bankolsz, 22 százalékos megtérülésed lesz – meg ezernyi mást. És bár tudod, hogy ez reklám – manipuláció, átverés –, azért benyalod. Sőt – felmérések ezt mutatják – nálunk szidják ugyan a spotokat, de azért szeretik nézni (na jó, mondjuk csak a jópofákat).

Ami rendben is van, maszek ügy, saját pénzeden úgy leszel majom, ahogy akarsz. De amikor a politikai közbeszéd ugyanolyan retorikai sémát húz magára, mint a szabadidőcipő-reklám, te meg elhiszed, az már majomgyártás (közpénzen). Mondanám: ciki. Persze reménykedsz, mert legtöbbje arról szól, hogy szép lesz, jó lesz, elég lesz – és ki nem reménykedik? De a csábítás/csábulás nem szabadon választható gyakorlat: Breton könyve azt bizonygatja, hogy a beszédmanipuláció csapdája azért félelmetes, mert ha egyszer rád estek, nem szabadulhatsz. Még a kritikai érzékkel megáldott tévéző is “kifárad” egy ponton, feladja – és bedől az ismétlésnek.

Ami a legfőbb nyelvi játék manipulátoréknál. Az ismétlés egy idő után tompítja az agyat, aztán meg azt a látszatot kelti, hogy amit mondanak, valahol még­iscsak igaz lehet, merthogy mindenütt azt olvassa és látja az ember. Biztos benned van a hiba, mert annyit hákliskodsz azzal az igazságfüggvénnyel… Az állandó ismétlés “…azt a benyomást kelti, hogy amit folyton mondanak és ismételnek, azt valahol, jóval korábban, már nyilván érvekkel is bizonyították. Az ismétlés a felejtésre épül, arra, hogy elfelejtjük, sohasem magyarázták meg nekünk azt, amit ismételgetnek.” Elfáradsz. “A »szellemi fáradtság« a védekezî öntudat elvesztését jelenti: az alany végül meggyőzi magát, hogy kritikai öntudata korábban már működött.” Szóval, hogy elég volt.

Aztán itt van az NLP, én se tudtam, mi az (neuro-lingvisztikai programozás), amelynek segítségével bármilyen üzenetet be lehet “lőni” az agyadba, olyan hip­nózisféle, de posztmodernebb. Persze túlzom a dolgot, mert ez az egész manipuláció a bársonyos kényszerítésről és szuggesztióról erről szól, viszont ez a hárombetűs tudomány tökéletesíti, hogy ne legyél képes ellenállni. Te tiltakozol ugyan, sőt röhögsz, de közben “testi érintések” vannak: kézfogás, vállveregetés, alkarsimogatás stb. – és az üzenet szépen bekúszik a kisagyadba. Vagyis csak azt érzed, hogy neked valahogy nagyon fog kelleni az a rongy, ketyere, kocsitípus vagy politikai tájképfestés, amiről a szöveg szólt…

Mert a manipulatív beszéd nem érvekkel dolgozik, hanem a “hogyannal”: a sóder kommunikatív ereje “nem abból származik, amit mondanak, hanem abból, ahogyan mondják. Azt kell tehát tanulmányozni, ahogy a kommunikáció folyik, nem pedig azt, amiről.” A képen csak szép combot, mosolyt, tengerpartot látsz, a logó, a márka, a cucc neve csak valahol a kép sarkában (olykor ott sem) szerepel. El vagy varázsolva: nem terméket (politikát) akarnak rád tukmálni, neked mindig is ez a comb (mosoly, tenger) volt a szívügyed, s végre nem tukmálnak rád valami gagyi holmit. És – úgy “mellékesen” – beleszeretsz a hirdetménybe is.

Ez persze csak a majomcsinálás zéruspontja, a magasabb szintek szofisztikáltabbak: egy mellékmondattól elkábulsz, egy kitérőtől máshol jár az eszed, a karizmatikus mosoly lefegyverez – és már rég nem arra figyelsz, mit mondanak: a “hogyan” rabja vagy, nincs menekvés. Be vagy manipulálva valakinek/valaminek a zsebébe. Breton szerint a manipuláció bajnoka – az igehirdető – nem felsőbbrendű ember. Olyan, mint te vagy én. Azzal tud elkábítani, hogy “magatartása tükrözi azokat, akiket meg akar győzni”. Ez azért már cselesebb formája a manipulációnak: lemegy kutyába, vagy fel értelmiségibe, és voltaképp nem is akar semmit: csak van. Neki elég: szövegei automatikusan masíroznak a szinapszisaidba, zsigereidbe. Ez az ember (nî, gyerek) vonzó, miért akarna átverni, olyan, mint én, önmagamnak csak hiszek!? Kész: le vagy fegyverezve.

A manipulatív beszéd tehetetlenné akar tenni – hallgatod, és örvendező foglya leszel; a “nincs menekvés” állapotát akarja létrehozni – de úgy, hogy ne vedd észre a csapdát. Az újságban pl. csak az áll, hogy “egy maghrebi fiatalember kirabolt egy bankot”. A hír – maga a meztelen tény. De tényleg az? Breton kimutatja, hogy a fiatalember etnikai jelzője mögött egy egész rasszista mitológia nyüzsög, tudatodba mindez tovább szaporodik, hacsak nem vagy többszörösen beoltva ellene. Annyira így van, hogy ha mondjuk, egy objektív hírközlő azt írná, “egy fiatalember kirabolt egy bankot”, azonnal hiányérzeted támadna: milyen fiatalember? “A szavak csapdája”, mondja Breton – egyszer kerülj bele, mintha ragacsba léptél volna. Csak egy másik cipő segít. (Akciós áron huszonötezerért kaphatsz, és “benne mintha a levegőben járnál…” Bocs, már én is reklámozok.)

Mindenkiből azért nem lesz majom, van egérút. Szkepszis, kritika, irónia – szóval a felnőtt gondolkozásmód. Igaz, a manipulátorok erre is felkészültek: a korszerű megtévesztés azzal is kalkulál, hogy te szkeptikusan nézed, mit tálalnak eléd, és kiszerelik belőled. A második világháborúban egy bizonyos Martin kapitány hulláját mosta Portugália partjára a tenger. Zsebében fontos papírok, térképek voltak – az angolok preparálták –, amelyekből a németek (akiknek a portugálok átjátszották a papírokat) arra következtettek, hogy a szövetségesek Szicíliában fognak partra szállni. Csakhogy az angolok cselesek voltak, néhány picurka tévedést is belekavartak a “dokumentumokba”, mire a németek gyanút fogtak: “kritikusan olvasták” a hírt. Aha, hát persze, azért mondják, hogy Szi­cília, mert nem ott fognak jönni – gondolták az elhárításban, és Dél-Olaszország minden más, partraszállásra alkalmas partjára vonták össze erőiket. Aztán a szövetségesek mégiscsak Szicíliába jöttek… Szóval: okos lehetsz, de…

De még mindig úgy jársz a legjobban, ha iróniával, kétkedéssel figyeled a propaganda, reklám és egyéb manipulatív őrjöngés színpadát. Csakhogy igazán védekezni csak akkor tudsz, ha ismered a kódot, azaz képes vagy dekódolni az üzenetet, és kihámozod belőle, mennyi a “majomgyártás”, és mennyit érdemes megjegyezni. A félreinfóból kikaparod azt, ami használható belőle, a csúsztatásból a szándékot, a szépítő hazugságból a valóság magvát. Mert a manipulátorok is tudják, amit a szélhámos Felix Krull, Thomas Mann hőse vallott szakmai mot­tójaként, hogy ti. a legjobb hazugság, ha a szöveg valami igazságmagra épül: az majd legitimálja a legnagyobb gurítást is. Igen ám, de a dekódoláshoz műveltség kell, és itt húzódik a társadalmi egyenlőtlenség egyik árka: azok, akik ismerik a kódot, röhögnek az egészen, tudják a miújságot, és mennek tovább. Akik nem ismerik – az iskolában, ahová jártak, nem tanítják az információolvasás technikáját, kódkönyvét, a válaszmagatartásokat –, minden marhaságnak bedőlnek, máris rohannak a Plazába, megveszik, megeszik, hordják. Belőlük könnyű majmot csinálni. (Apropó: tanítjuk már iskoláinkban a reklám/propaganda kódolvasásának [dekódolásának, kritikájának] módszereit?)

Az a bökkenő, hogy a beszédmanipuláció és társai újabb és újabb csábítási trükköt találnak ki, a csábuló pedig, nos, palira van véve. Az ún. szubliminális hirdetést betiltották ugyan – ez a film vetítése közben egy nem érzékelhető rövid időre (0,1 mp alatti időtartamra) felvillant valami becsmérlő szöveget –, pl. azt a szót, hogy “patkányok”, ami a látható képekhez kapcsolódik. A néző nem veszi észre a szubliminálist, csak utálni kezdi azt, amit lát… Mondom, betiltották, de még az utolsó elnökválasztás idején játszott… Most viszont a cigarettagyártók látván, hogy csökken a fogyasztás (egészségnevelő programok hatása!), kitalálták, hogy a cigó nemcsak férfias – ez volt a régi, Marlboro kovboj-ideológiája –, de serkenti a gondolkozást, a karriernőknek dinamizmust kölcsönöz – márpedig a tudáscentrikus társadalomban ez fontos versenyelőnyt teremt… A visszaesés lelassult.

Breton elemzésének legérdekesebb része a reklám ideológiahordozó funkciójának megpiszkálása. A hirdetés nemcsak melltartót, sportkocsit vagy szájszagmentesítőt propagál, de tudatbefolyásoló, világképformáló funkciója is van. A reklámkörnyezet, amelyben élünk, “magában hordozza a tömegkultúra és a fogyasztói társadalom apológiáját… a reklám igazolja a létét megalapozó rendszert, a liberális gazdaság tömegfogyasztását, a rendszert segítő harci aktusnak tekinthetjük”. Érzem ám, hogy kicsit avítt ez a megfogalmazás, de azért tetszik, mert megfontolandó: igaz, hogy az “ideológia halála” után snassz ilyesmiről beszélni, de ettől még igaz lehet… Pláne ha észben tartjuk, hogy a spot-kultúra, mint a bárányhimlő, átterjedt a politikára, PR-ra, közbeszédre, látásmódra. Globális agymosás. A csábítás/kényszerítés (a “nincs más!” sugallata), a csúsztatástechnika, a “szép comb – ócska fuszekli” trükkje ma már a nyelvi (és egyéb társadalmi) játékok természetes kelléke. Köznapi ideológiahordozó. Vagyis: az ideológia nem halt meg…

A könyv mélyrétege a politikai nyelv manipulatív beszédaktusainak kritikai leírása. Az aréna résztvevői sok helyről vették a tananyagot, de megtanulták, és ez a nyelvi játék ma már önjáró. Így aztán a politikai nyelv kedvesen autoriter lehet, nem kell gumibotot lóbálnia: csak épp bizonyos szavakat névértékén illik elhinni (aki nem hiszi, nemzetáruló, idegenszívű stb.), a metaforák kétértelműségébe az ígéret, csábítás és fenyegetés egyaránt belefér. A manipuláció (politikai sóder) nemcsak csábít, hanem meg is bénít, szóval lágyan kényszerít (olyan helyzetbe hoz, hogy nem tudsz mást csinálni), rosszabb esetben sarokba szorít. Breton e manipulatív szerkezet működését politikai szatíraként írja le. “Nincs helye többé az igének – idézi valakitől –, ha csak egyetlen vezér van. …Képmutatás árasztja el a szóváltásokat, az emberek gyakran menekülnek homályos mondatok, határozatlan szavak, kétértelműség, sejtetés, általános maximák mögé, amivel el lehet kerülni, hogy a beszédet az adott helyzetre alkalmazzák.” A szomorú végeredmény: a mai ember már hozzászokott a manipuláció különböző alakzataihoz, “úgy fogadja el, mint valami elkerülhetetlen természeti jelenséget”.

Ami azért rémes, még ha szatíra is. Hát így nézd a szárnyasbetét-reklámot az esti tévében…

 

Philippe Breton: A manipulált beszéd. Fordította Lángh Júlia. Budapest, 2001,