Győrffy Iván

Mindent eltörölni

 

“A honvédség munkát, lakhatást és jövedelmet kínál. A hadsereg ma több mint háromezer, főleg legénységi állományú katonát vár. Keresd a lehetőséget a legközelebbi munkaügyi kirendeltségen vagy a megyei hadkiegészítő parancsnokságon. Értelmes, férfias feladat – kiszámítható jövő. A haderő átalakul. Alakuljon veled!”

Ez a szöveg nem egy vörhenyes színű köztéri plakát lombkoronaszintjén olvasható, közvetlenül az aktuális heti moziműsor és Varnus Xavér orgonakoncertje mellett, nem is az ápolatlan fodrászüzlet kandikamerás videoreklámjából éldegélő, hézagos lefedettségű apró magyar tévécsatorna hírnevét öregbíti a délelőtti kis- és nagymamasávban. Oda is remekül illene, ám csak kis mértékben pezsdítené fel a célközönséget. Hogy komoly közérdekről van szó, ha másból nem, abból megtudhatjuk, hogy a Ma­gyar1 leginkább nézett (azaz a televízióra fogható népesség maximum egy huszada által szemlélt) fő műsoridejének közepén terpeszkedő “Közérdekű közlemény” rovatban tűnik fel.

A szöveggel önmagában nem is lenne baj. Tisztában vagyunk vele, hogy a kreatív munkalehetőségek száma be van határolva, a hadseregben azonban egymás sarkát tapossák. A védelemnek töltelékre van szüksége – némileg konzisztensebb anyagra, mint amit a sorozások megengednek –, hogy a kül- és belföld szemében egyaránt a komolyság látszatát keltse. Arra, hogy ennél többre nem, a szöveg két pontja is fogódzót kínál. Az egyik a “főleg legénységi állományú” kitétel, amely arra utal, hogy jól képzett, nyelveket kiválóan ismerő, a megvásárlandó új hadeszközök kezelésében profi felettesekből több van, mint elég. A másik a jól ismert őrmesterpertu, amely kiválóan alkalmas a kamaszkorból éppen csak kinőtt legények önérzetének csírájában való, lehetőleg még jelentkezés előtti elfojtására. A végső simítások a kiképzés hetei és az értelmes elfoglaltság hamar elröppenő hónapjai, évei alatt bevégezhetők.

Mondom, a megfogalmazással önmagában nincsen probléma. Csak annyi érzékenységet árul el, amennyi tőle elvárható. Bajosabb azonban a keret, amelybe illeszkedik. Elsőképpen is a képek. A generálbasszus (egy népszerű fordítás szerint: tábornoki alhang) előadása közben olyan kockák peregnek, amelytől a jóérzésű fiatal felső hámsejtjei is megbolydulnak. Kommandószínűre maszkírozott figurák ugrálnak ki zúgó rotorú helikopterekből, ki tudja, hová, felugatnak a katyusák, összenőtt szemöldökű, kigyúrt arcú férfiak merednek rám megrovón: mi van, öcsi, még mindig nem tőtötted ki az űrlapot? A képsorokat újból és újból előre-hátra pörgetve két zaftos részlet ötlik a szemembe. Az egyik a beszéd és a kép ragyogó összhangja. Amikor a narrátor a hosszan kitartott “kiszámítható jövőhöz” érkezik mondandójában, s ott fáradtan megpihen, a kamera ráközelít a löveg szájára, felizzik az acél, kiröppen a bájos lövedék, és belecsapódik az igen ellenszenves domboldalba. Aztán kórusban hördülnek föl az ágyúk, vakító fénycsíkok pásztáznak a horizonton, majd vérszomjasan belevesznek a céltárgyba. A másik említésre méltó adalék a záróakkord: a néző közvetlen megszólíttatásával egyidejűleg a Laokoón-csoportozatba merevedett figurák egyike gépfegyverét gondosan a kamera közepébe irányítja, s mikor vélhetőleg már mindenki feltartotta a tenyerét, sportos ujjaival előremutat. A jelenet a kollektív memóriából igyekszik valamit előcsalogatni, s ezt 18 évesek esetében célszerű a frissiben elsajátított tananyagra redukálni. A középiskolás történelemkönyvek utolsó szériáiban volt egy kép. V. György angol király homlokát ráncolva mutatóujját egyenesen a plakátnéző felé irányítva így szólt: “Your country needs you!” Patetikus magyarításában: “A hazának szüksége van rád!” Ez a mozdulat éppúgy fenyegető, mint számon kérő. Senki sem maradhat érzéketlen, amikor a világ megőrült, s éppen a bolondokházába szállítják.

Ezen közjátékok és a felhívás elhelyezése különös figyelmet érdemelnek. Vasárnap este a hét eseményeinek elfogulatlan összefoglalója és a Forma 1-es futam miatt kissé rövidre szabott Híradó közötti reklámszünetben egyetlen szereplőként találkozhattunk vele. A szoros közelségben levő hírek miatt tartalma erős mögöttes értelmet nyert. A hírek Oszama bin Ladenről szóltak, az afgán menekültügyi helyzetről, az amerikai fegyverkezésről, az Európai Unió terrorellenes intézkedéscsomagjáról, Magyarország szerepéről az új típusú háborúban. Ilyen körülmények között nem lehet ártatlanul játszadozni a fegyverekkel.

A szerkesztők, a tévé szakmai és politikai vezetői (ha a kettő közötti különbségtétel józan szemlélőnek egyáltalán átlátható) bizonyára jól tudták, mit miért cselekednek. Ismerhették a néhány hete zajló kampány és a néhány héttel ezelőtt lezajlott legújabb terrorcselekmények bel- és külbiztonsági következményeinek mögöttesét. Csak azt feltételezhetem, hogy a már kész reklámspotot bedolgozva olyan jelentéskörnyezetet akartak létrehozni, amely a veszélyérzet növelésén keresztül apellál az állam- (és választó)polgárok lelkiismeretére. Beléjük akarja sulykolni a felismerést: mostantól kezdve sehol nem vagytok biztonságban. Egyedüli lehetőségetek, ha az államot és megfelelő szerveit megragadva gondoskodtok nyugodt jólétetek folytonosságáról. Fiaitokat lehetőség szerint még ma elkülditek a hadkiegre, menyeteket és rívó unokáitokat ízléses bonbonos-dobozkákkal nyugtatjátok, és persze a rózsaszín össznemzeti álommal: az árvizesek után ti lesztek az elsők, akik beköltözhetnek a Szabadság téri új, mélygarázsos lakóparkba.

Szeptember 11-e óta a világ s benne kis hazánk életmódváltozás küszöbén toporog. Teszem azt, fél szemmel mindig a televízió képernyőjét lesi, mikor tűnik fel benne – függetlenül attól, melyik csatornán tartózkodunk éppen – a CNN jól ismert logója, alatta a magyar toborzókampányban népszerűsítetthez hasonló képekkel. Értelmes, férfias feladatokat megoldó katonákkal: középületek romjait takarítókkal, más középületeket romba döntőkkel, menekülteket jótékonyan terelgetőkkel, menekülttáborokat halomra bombázókkal, és így tovább. Információéhségünk duplájára nőtt, hírérzékenységünk felére keskenyedett, s köztük szorongunk mi, elhanyagolt kárpát-medencei lakosok.

A képernyőn közvetített világ – valódi harci cselekmények nélkül is – kezd sáncokkal körülkerített kiképzőtáborrá változni. A közbeszéd szinte egyetlen elfogadott árnyalata a háborús hangulatkeltésé. Militánsan pattognak a politikusi szólamok, a gyerekek az óvodában Centert építenek, és gondosan a játszószőnyegbe tapossák, még a lapockaárakon szabadkozó hentes is “helyzetre” meg “állapotra” hivatkozik. Minden rendű és rangú illetékes hosszú állóháborúról áradozik, képzeletben gyalogsági ásót nyom valamennyiünk kezébe, és elégedetten hátradől. A propaganda-szakemberek gyakorta felhívják uraik figyelmét a közhelyre, hogy a bizonytalanság és erő szókészletét ügyesen megkeverve biztos támogatásra tehetnek szert. A hatalmon levők (legyen bármilyen hatalom) és a hírkapuk (legyenek bármilyen jelentéktelenek) a késztetés állandó fenntartásában érdekeltek, bármi áron.

És még valami. A pár nappal korábbi Híradóban előkelő pozíciót kapott a hír, hogy egy bizonyos község határában a volt szovjet laktanya területén menekült-lerakatot hoznának létre. Menekültet közel s távol egyet se lehetett látni, ám a helyiek máris rémülten az urnához kaptak. A Magyar Televízió riportergárdája a helyszínre utazott, és pártatlan interjú mellett tette le voksát. A faluban ötletszerűen csellengve megszólítottak néhány dologtalant, ugyan, fejtse már ki véleményét az esetről. A vélemények valahogy egymásra hajaztak, érthetetlen okból senki sem kívánta élőhelyét megosztani a számkivetettekkel. Egy rozsdás kerítés mögött kapálgató nénike így fogalmazott: “Aki megszökik, az bármire képes, akár még betörni és lopni is!” A Híradó nem caplatott fel a belvárosi lépcsőn a Helsinki Bizottsághoz, nem ment bele a hazátlanok és a köztörvényes bűnözők szokásainak kriminál-statisztikába torkolló elemzésébe, nem próbálkozott, mondjuk, egy nagy nehezen a határőrség illetékeséből előrángatott tárgyilagos kinyilatkoztatással. Ezt a kimerevített képet ajándékozta a tévénéző honpolgárnak arra a megjósolt esetre, amikor mindennapos jelenségként kell szembenéznie a vadonatúj világpolitikai fejlemények következményeivel: az erkölcsi és fizikai határok totális megbomlásával.

A honvédségi toborzókampány és a Magyar 1-es, 2-es hírműsorai egymás igényeihez igazítva olyan jövőt vetítenek elénk, amelyben a foteljéhez szögezetett öntudatos szavazó a káosz és idegenek helyett az egység, a rend és az erő szentháromságát fedezi fel a legtöbbször idézett politikai oldalon. A magam részéről inkább nem foglalnék helyet a Magyar Televízió közszolgálati ideálképében.