Berkes Erzsébet

Kis kezek – nagy mesterek

 

Nagy zeneszerzők gyermekek számára komponált darabjait vagy mesterművek igyekvő kezdők számára redukált átiratait szokás így emlegetni. A műalkotások ezzel ugyan semmit sem nyernek, de óriási a nevelői haszon: a skálázás unalma helyett már valamit játszanak az ambiciózus ifjak, s gyökeret verhet bennük a remény, hogy egyszer még az igazit is felérik ésszel, technikával, képességgel.

Az Új Színház minapi két bemutatójáról – Moličre: A mizantróp és Gorkij: Éjjeli menedékhely – ugyanez mondható el. Az erősen megkurtított szövegek, a leegyszerűsített szituációk, az egysíkú jellemek olyan átiratokká tették a színjátékokat, amilyeneket a szerény jártasságú nézők is könnyen és gyorsan átláthattak, intellektuális felfokozottság nélkül birtokba vehettek, és néhányukban talán felsejlett a remény, hogy egyszer még az igazi színrevitellel is találkozhatnak. Van azonban egy bökkenő! Hátha nem a közönség nívója miatt volt szükség az átiratra, hanem azért, mert a színházi alkotók a “kis kezek”? Az ő képességeikből nem futotta a partitúra – itt: szövegkönyv – teljes megszólaltatására?

Amióta Márta István elnyerte az Új Színház igazgatói székét, azóta küzd a színház a rendezőhiánnyal. Ez természetes következménye annak, hogy nem rendezői hitvallás művészi értékei miatt nyerte el pozícióját, terveinek tengelyében a közönség általános meghódítása állt. Ács János sikeresnek nem nevezhető Cocteau-bemutatója óta rendezett itt mindenki, aki éppen ráért. (Az általam látott előadások közül a mélypontot Hobo estje jelentette, amit épp a direktor szce­nírozott.) Így aztán nem csodálkozhatunk azon, ha jellemző stílus nem alakult ki, s a közönséget inkább a leszerződött színészek hírneve vonzza, mint a rendezők összehangolt gondolkodása.

A múlt szezon végére két új előadással készült el a színház; a Gorkij-darabot épp csak bemutatták, a Moličre-t főpróbáig vitték, így elérték, hogy gyakorlatilag két vadonatúj előadással kezdhették az induló évadot, és mindkettőt – itt – vadonatújnak számító rendezővel: Verebes Istvánnal és Rudolf Péterrel.

Verebes István – főként televíziós szereplései miatt – országos hírnévnek örvendő színházi ember, aki zseniális társalgási sziporkáival méltán lopta be magát az iróniára fogékony értelmiségiek szívébe. Kár, hogy ötlettódulásainak nem tud mindenkor ura lenni, hol ízléstelenségbe téved (gyermekének képére mutogatva játszotta el, hogy van miért félnie a hatalom bírálatától), hol olyat mond, amit ha végiggondolt volna, inkább hallgat (a Fradi megvásárlása ingerlő a drukkereknek, erre magának a vásárlónak kellett volna gondolnia, vö. Eörsi Mátyás publicisztikája). Reflexpontossággal működő ízlés, mérlegelő tudatosság emelhetné őt a jobbak sorába. Nyilván tudja ezt ő maga is, ezért törekedett fegyelmezett munkára az Éjjeli menedékhely rendezésekor. Már a műsorlapon, programfüzetben így nyilatkozott: “Az Éjjeli menedékhely szereplőit mi, színháziak és színházba járók nem az aluljárók s legkevésbé a hajléktalanszállók mélyéről ismerjük… Nem. Egy másik előadás nyilván betekintést engedhet a nyomor »couleur locale«-jába érzékletesebben is, de akikkel mi találkozunk majd, bárkik lehetnek, akár mi is lehetünk min­den­nap­jaink számos különböző szocializációjú közegeiben.” Milyen igaz. Kár, hogy nincs értelme. Mert bizony a nézőt nemigen szokta érdekelni, hogy milyen a thébai királyi udvar vagy a dániai szellemjárás szocializációja. A színházba járót az érdekli, hogy egy példázat (a játék) által jobban megismerje a saját helyzetét, esélyeit. A példázathoz óhatatlanul hozzátartozik némi környezetrajz, s ezt olyanná érdemes rajzolni, amilyen a legjobban szolgálja a példabeszéd hihetőségét. Tudható, hogy Gorkij nem szociográfiát akart festeni a társadalom legmélyén élő oroszokról 1902-ben, hanem az emberi minőséghez, az igazsághoz való jogot akarta megmutatni ott, ahol már nincsen köntörfalazás. Itt az emberek már olyan lepusztultak, hogy tovább már csak a halálba lehet lépni. Az élére állított helyzethez robbanásponton álló atmoszféra is tartozik: a menedékhelyen ordítanak, ütnek, vagy eszméletlenségbe isszák magukat az emberek. Ezt érzékeltetni a szerző által megkívánt “barlangszerű pincével” érdemes. Verebes nem ilyen terepet választott. Kis-Kovács Gergely frissen renovált ipari műemlékbe helyezte a játékot. Nyolc hibátlan vascsillár világítja meg a szerelőcsarnokot, ahol a kegyesnővérek lazarettjéhez hasonlóan fegyelmezett rendben sorakoznak az egyenpokrócos ágyak, szeplőtelen a terméskő fal, még a gyertyák sem kormozzák a falat (minek is égnek, ha nem világítanak?), s valószínűleg központi fűtés ad meleget, mert sehol se kemence, se kályha, jóllehet állandóan szöveg van rá, hogy meny­nyire hideg van, de a szereplők mégis elvannak vastagabb öltözet nélkül. Luka például – aki sejthetőleg Szibériából szökött fegyenc – e kora tavaszi zimankóban fekete lüszterkabátban jár, fején pör­gekalappal. (Miáltal Garas Dezső úgy fest, mint egy öregecske Kakuk Marci.) A Báró nyári kalapot és kissé gyűrött világos öltönyt visel, inkább illik Gorkij Nyaralókjába, mint A mélybe. Teljes tévedés Vaszilissza eleganciája (ebben a ga­lambszürke kompléban Anna Karenina is lehetne), amikor pedig blúzát is leveti, és fekete csipkés alsóneműben áll előttünk, csak kapkodjuk a levegőt: nincs az az anakronizmus, amelyik Dior-modellba öltöztetheti ezt a pénzéhes némbert. Persze Ráckevei Anna nagyon jól mutat, de a színésznőnek nem önmagát, hanem a figurát kellene megmutatnia.

Ahogy a helyszín és a jelmezek, úgy a jellemek is “meg vannak fésülve”. Kosztiljovból kilopták a szenteskedő képmutatót; Klescs öntudatos munkás lett: már nem Aljosa harmonikáját reparálja, hanem önállóan verklit alkotott (csak tudnám, miből?); Vaszka Pepel szentimentális medvévé szelídült; Nasztyáról bajosan hihető, hogy mivel keresi a pénzt; Aljosából hiányzik a hisztéria, a Színészből az önámítás; a Szatyint életre keltő Kaszás Attilától pedig, bár ő áll legközelebb a lecsúszott hamiskártyás értelmiségivé rajzolásához, becses szövegeket vett el a rendezés. A Bubnovot figyelemre méltóan alakító Keresztes Sándorral kár volt transzvesztitát játszatni az utolsó jelenetben.

Verebes István rendezése tehát fegyelmezett, jól áttekinthető kompozíció, igazán ajánlható középiskolások felkészüléséhez. Érettebb korúaknak azonban fel fog tűnni, hogy az élet értelméről való vélekedés nem olyan egyszerű, mint e síkba kiterített ábra. A piálás nem vicces, az erőszakosság gyengeség is lehet, a kegyes hazugság, békéltető sumákolás pedig megalázóbb, mint a testi fenyítés. Ezt megláttatni egy előadásban mélyebb couleurök kellenek, mint amikkel e localité szolgálni képes.

 

Rudolf Péter is úgy gondolta, hogy rólunk szól A mizantróp, vagyis egy mai fiatalemberről, aki nem óhajt a társadalom megkívánta hamisságok közepette élni. Az aktualizálás kedvéért időtlenítette a cselekményt: divatbemutatók kifutójára emlékeztető emelvényen játszanak a szereplők, öltözetük csak egy-egy mellényszabás, cipőkompozíció erejéig utal a régmúltra, különben a hölgyeken extravagáns mai, a férfiakon alpakkafényű tegnapi a divat. Van nagy társasági ricsaj, ordító diszkózene, tévévetélkedők villódzó fényei s ellenpontként édes tangóharmonika-szó, amikor hősünk, Alceste a bensőséges igazmondásról beszél. Mindez jó elképzelésnek látszik egészen addig, amíg Moličre bonyolítani nem kezdi a cselekményt. De kénytelen, minthogy Alceste nézeteinek az a próbája, hogy vajon szívszerelmét a maga oldalára tudja-e hódítani. Céliméne szívbeli hajlandósága kétségtelen, de nem óhajt a társaság édes intrikái, cselvetései, mókái nélkül élni. Alceste-nek igaza van, de sikere nincs. Ülhet vesztett pörrel, kikosarazva egymagában.

Moličre Alceste-et nevetteti ki, de a társasági életrîl rántja le a leplet. Hogy az igazság bajnoka és a léha társaság egymásnak méltó ellenfele lehessen, Céliméne-nek is kell némi ütőképes lapot a kezébe adni. Jelesül: be kell mutatni, hogy a társasági élet szórakoztató. Ezt pedig csak akkor lehet színpadon ábrázolni, ha van ilyen élet. Ha van kacérkodás, intrika, hódítás és csapodárság, élet a szalonokban. Oly korokban, amelyekben volt a társasági életnek ilyen terepe, néhány ráutaló gesztus is elég lehetett, hogy tudja a néző, miről van szó (Tolsztoj egész kis esszében taglalta, mit jelentett Anna Kareninának, hogy házasságtörő asszonyként nem fogadták bizonyos körökben), ma ilyen nincs, a szalonéletet el kell játszani. Olyan stilizált színpadon, mint amilyenre Rudolf tette a maga Mizantrópját, nehezebb a feladat. Hi­ányoznak a meghitt enteriőrök, nincsenek pálmaházak, rejtekadó kárpitok, inasok, szobalányok, néma duennák, de még kacér kipillogásra módot kínáló legyezők, elejthető keszkenők, tubákos szelencék, lornyettek, mellcsokrok, parókavakarók, szépségflastrom-igazításra szolgáló tükrök, rizsporos puflik – szóval mindazok az apróságok sincsenek, amelyek a moličre-i láncban felsorakozó hajdani színészeknek módot adtak a játékra. Voltaképp egyetlen jelenet van játékra: Oronte szonettjének bírálata. Minden mást kivonatos tömörséggel megmondanak, mint egy szinopszisban. Ezen némi játékkal Tóth Auguszta tudott lazítani, de már Nagy-Kálózy Eszter csak szépséges hallgatással adott nyomatékot jelenlétének, az udvarlókból pedig verítékezésük maradt emlékezetes. A címszerepet alakító Hirtling István kivételes intelligenciával találta meg az egyensúlyt tragikus és komikus határán, megnyerő volt verses szövegmondása is. Dengyel Iván kitűnő színész, így az alkatára nemigen illő szerepet is életre tudta kelteni, az más kérdés, hogy bajos elhinni egy testőröktől kísért maffiózóról, hogy ambiciózus költő is, aki belebetegszik a kritikába. (Annyira csavarosan nem gondolkodhatunk, hogy e figura kortársi megfelelőjében költői vágyakkal küzdő bankvezért lássunk!) Amennyire nem kárhoztatható törekvés általában az, ha egy klasszikust közvetlen utalásokkal tesznek kortársivá, annyira kockázatos ezt akkor megtenni, ha a klasszikus ellenáll. Nem azért, mert durcás, hanem azért, mert más anyagból van gyúrva. A rendezőnek érzékelnie kellett volna, hogy itt nem a szalonéletet kell pellengérre állítani, hanem azoknak az ürességét, akik cselekvő élet helyett csak szórakoznak. Ha innen közelít a rendezés, akkor tán kitetszik, hogy Alceste-et dolog várja otthon, azért nem tud Párizsban lebzselni sokáig, Céliméne-t pedig Párizs azért fogja, mert a szórakozáson kívül mást nem tart feladatának. A játékötletek ebből a tűz–víz állapotból születhettek volna, s nem a rendező előre kigondolt akaratából, mint az üvegtörés hosszasan és nehézkesen exponált csattanója. Az előadás teljességgel adós maradt annak a fájdalomnak az ábrázolásával, amit akkor érzünk, ha szerelmünket méltatlanra pazaroltuk. Alceste fogja a fejét, holott szívét vesztette el, annak hűlt helye sajog. De semmi baj, ezt az anatómiai distinkciót középiskolás fokon még nem érdemes tudni.