Fáy Miklós

Hamlet fia

 

“Coltrane-nál egyfajta görcsös játékmód jön létre; e görcs hatására fellazul a hangnemi keret, szétdarabolódik a melódia és az improvizáció vonala – egyes helyeken a zene artikulálatlan sikoltozásokba, hörgésekbe megy át. E folyamat végeredménye a Coltrane Live At Village Vanguard című lemez, s azon belül is a Chasin’ the Trane című tizenhat perces improvizáció, amelyet nem tarthatunk egyébnek az emberi intellektus végső széthullásánál. […] Igen érdekes dialektika jön itt létre: Coltrane a modern jazz feje felett átnyúlván olyan értelmetlenséget hoz létre, amely végső soron – hatását és esztétikai értékét tekintve egyaránt – a rossz, amatőr, úgynevezett gitáros tánczenével határos, sőt azzal egybe is esik.”

Kemény szavak, és nem valami konzervatív őrülttől, hanem Pernye Andrástól a dzsesszről szóló könyve 1965-ös, második kiadásában. Ha már így állunk, az ember nem is tehet mást, mint lemegy a sarki lemezboltba (ebben az esetben tényleg sarki: Amadeus a Szende Pál utca és a Duna-korzó sarkán), kiizzadja azt a há­romezer-valahány forintot, és hazamegy, hogy fültanúja legyen az emberi intellektus végső széthullásának. És közben esetleg összecsinálja magát a gyönyörűségtől.

Mert a Chasin’ the Trane egy elképesztő erejű, sodró, vadállati blues, és még a témát is azt hittem, hogy össze tudom rakni magamban, de az tényleg fölösleges fáradság lett volna. Coltrane maga azt mondta, hogy “nemhogy nem írtuk le előre a dallamot, de ki sem találtuk, amíg el nem kezdtük játszani. Egyszerűen megbeszéltük a tempót, és mentünk.” Tehát valóban téma nélküli, szabad ritmusú improvizáció, folyamatos gurgulázás. Coltrane fújja, mint a barom, mögötte van egy nagybőgős is, Jimmy Garrison, de ő sok vizet nem zavar, leginkább csak kapaszkodik, hogy lépést tudjon tartani, viszont a dobos, Elvin Jones abszolút partnere Coltrane-nak – minden tekintetben. Improvizál a dobon, száguld a ritmus, de persze szó sincs már egyenletes lüktetésről, beatről és off-beatről, pörögnek a dobverők, folyamatos a ritmikai feszültség, és Jones fizikailag is ugyanolyan jól bírja, mint Coltrane. Megdöbbentőek.

A lényeg azonban nem az, hogy Pernye András mennyire nem volt képben, hanem épp a fordítottja. Az a meghökkentő, hogy Pernye 1965-ben milyen nagyon is képben volt, milyen pontosan látta, hogy hová visz, hová vihet a Coltrane által választott út. Coltrane-ért ugyanis könnyű lelkesedni rock and roll-alapon is. Itt van ez a fazon, úgy fújja a szaxofont, hogy az kiegyenesedik (ha jól értem, erre mondja azt Pernye, hogy Coltrane a népszerűséget zenei értelemben nem mindig becsületes úton szerezte), robusztus, erőtől sugárzik a zenéje, de közben mégsem az a kigyúrt muzsika, hanem épp ellenkezőleg: a hatalmas erőfeszítéstől végtelenül magányossá és szomorúvá válik. Ehhez jön még az alkoholizmus és a drogfüggés, tökéletes rock and roll-élet, korai halál. És Coltrane nagyon szép ember is volt, legalábbis addig, amíg szét nem puhult testben és arcban, és a tekintetében nem jelent meg valami zavarosság. Tökéletes összeállítás. Csak föl kell tenni a lemezt, halványan elborongani az életen, megveregetni önmagunk vállát, hogy milyen minőségi muzsikát hallgatunk, és kész. Coltrane kínálja magát, hogy a befogadó úgy viszonyuljon hozzá, mint a (hogy is mondta Pernye?) gitáros tánczenéhez.

Volt egy jelentősebb veszély is, amit Per­nye András megérzett. Coltrane ugyan­is a Chasin’ the Trane-ben valójában már free jazzt játszik. Nincs alapdallam, ütem, ritmus, periódus, csak a totális improvizáció. Minden valami rejtett, belső logikán alapszik, minden az előadóból következik. Ez már eleve furcsa, főleg a klasszikus zenéből jött embernek, hiszen ott a mű minden, az előadás csak hozzátehet, segíthet, bizonyos fokig átértelmezhet, de nem szólhat gyökeresen másról, mint a leírt, rögzített mű. A dzsesszben az előadó a szerzőhöz képest eleve kiemelt jelentőségű, mindegy, hogy az eredeti dalt ki írta, s önmagában mennyire értékes; ha jól játsszák, érvényessé válik. Coltrane esetében ez szinte a szélsőségig ment el. Hiába írt rengeteg azóta is használatos dallamot, számot, csak muszájból lett zeneszerző, mert más nem végezte el neki ezt a munkát, és csak rossz lelkiismerettel, hogy a zeneszerzés elvonja őt a hangszerétől, mert amíg új művet ír, addig nem tud gyakorolni.

Ha viszont ilyen szinten a zenészre vagyunk hagyatva, ha a dzsessz azt jelenti, hogy kijönnek néhányan a színpadra, fújják, ütik, pengetik, és vagy bele tudunk helyezkedni a lelkivilágukba, vagy nem, akkor hatalmas tér nyílik a szélhámosságra. Megjelennek a feszülő nyakú önkifejezők, akik egy normális menetet nem tudnának elfújni, és úgy tesznek, mintha nekik lenne igazuk. Pernye voltaképpen azt érezte meg, hogy Coltrane a dzsessz egyik végső állomása. És most szó sincs arról, hogy Coltrane nem lett volna végtelenül becsületes muzsikus. A világban rengetegen szólóznak azért, mert képesek rá. Nyújtják, húzzák, mert megy nekik. Coltrane-nál ilyen soha nem fordult elő. Nem mintha nem lennének az ő improvizációi (főleg a koncertfelvételeken) időnként indokolatlanul hosszúak, de ilyenkor is csak az történik, hogy keres, próbálkozik, megpróbál megfogni valamit. Érzi ő is, hogy nem jó, amit csinál, csak még ad magának egy lehetőséget, hogy megtalálja a megoldást. És persze ezekben az esetekben azért elég tágas a határterület. Charles Lloyd maga is szaxofonos, tehát elég jól tudja, hogy mit lehet és mit nem, mi jó és mi rossz, egyszer egy koncert szünetében hátrament az öltözőbe Coltrane-hoz, hogy gratuláljon neki, mert ilyen gyönyörűt még soha nem hallott. Coltrane éppen gyakorolt (a szünetben is!), és csak ingatta a fejét: “Nem, Charles, ma valahogy nem találom.”

John Coltrane megszállottja volt a szaxofonnak. Valami furcsa, rögeszmés hit élt benne, hogy ez a különös, csillogó fúvós hangszer a megfelelő eszköz arra, hogy találjon vele az ember valamit. Elképesztő morállal gyakorolt. Ha egy nap két fellépése volt, gyakorolt előtte, közötte, a szünetben és utána. Ha a szomszédok üvöltöttek, hogy hagyja már abba, lefeküdt az ágyra, és az ujjrendet próbálgatta. Gyakorlatilag nem volt élete a szaxofon nélkül. Voltak feleségei, gyerekei, de minden mellékesnek látszik. Lee Konitz szerint ahhoz, hogy valaki úgy tudjon játszani, mint Coltrane, naponta nyolc-tíz órát kell gyakorolnia. Nem Coltrane-nel volt tehát a baj, hanem azzal, hogy ez a stílus lett az uralkodó, és a követők távolról sem voltak ennyire tisztességesek.

A free után ugyanis már nem vezet előre út, el lehet lendületesen táncolni oldalirányba, a rock, az elektronikus zene vagy akár a rap felé, vissza lehet lépegetni a bebop vagy a szving irányába, de annak vége, hogy a dzsessz frissen és érvényesen valami újat fejezzen ki. Csak azért nem döglött meg a műfaj végképp, mert nem kell folyton valami újat kifejezni. Van azonban Coltrane zenéjének még egy iránya, amely tartósnak bizonyult, bár nem tudnám határozottan megmondani, hogy vajon pozitív-e ez a hatás. A világzenéről van szó. Nem Coltrane volt az első, aki fölfedezte a keleti zenét, de ő tudta a legnagyobb erővel, a legtermészetesebb módon és vitathatatlan eredménnyel megfűszerezni a nyugati zenét a keleti hatással. A Village Vanguard­koncerteken Coltrane-ék az Indiát játszották; ugyancsak saját szerzemény. Hosszú a ritmikai bevezető, egyszerre kelt feszültséget, hogy ebből mi lesz, és nyugtat le, hogy lassíts, nem kell kapkodni. Szinte már váratlan, amikor mégis megszólal Coltrane szopránszaxofonja, éles, vontatott, vinnyogó, jajongó hangon, majd alulról panaszosan bekúszik Eric Dolphy basszusklarinétja. A háttérben dönög két nagybőgő, McCoy Tyner kopácsol a zongorájával. Ő is furcsa muzsikus, éveket húzott le Coltrane árnyékában, finoman kísérve őt, türelmesen várva, hogy mikor juthat nagyobb szólókhoz, aztán egy idő elteltével elunta a rabszolgaságot, megalakította a saját együttesét, és kiderült róla, hogy nemcsak alkalmazkodni tud, zeneileg megtámasztani Coltrane improvizációit, de elsőrangú virtuóz is.

Az Indiában végig megmarad a kettősség. Miközben egyszerre raga-szerű és arabos a hangzás, a zene alapjában véve háborítatlan dzsessz, és miközben Coltrane és Dolphy szólói tele vannak fájdalommal, a játékmódból jövő szigorú fegyelem mégis összetartja az egészet, nincs dühöngés vagy panaszkodás, ez csak zene. Távoli a hasonlat, mégis olyan ez a zene, mint a nagy mozarti lassú tételek. Kíváncsi vagyok, Pernye Andrásnak hogy tetszett volna – de a fekete lemezek korában ez nem fért rá ugyanarra az albumra, amelyen a Chasin’ megjelent.

Különben is ma már az egész mellékesnek látszik. Mert a Village Vanguard­koncerteknek nem csak az ad aktualitást, hogy hónapra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1961. november elején került rájuk sor, de az is, hogy a főhős, John Coltrane hetvenöt éve, 1926. szeptember 23-án született a talányos nevű Hamletben. Ha jól vettem észre, nem volt valami nagy ünneplés.