Barna Imre

Csalamádé

 

1989. június 16-án, pénteken hat előtt tíz perccel Otranto szezon előtti utcakövein csattogtattam a szandálomat, hogy még hátha; de nem, sehol egy kirakatba tett tévé, csak langyos mediterrán nyugalom, tenger- és menta- és kókusz- és medvecukorillat; és már befizettem a gyerekeket a szokásos esti villanyvasút-körre a lungomarén, mikor úgy-ahogy belenyugodtam végre: igen, hát sajnos itt vagyok, nem pedig otthon, a Hősök terén, ahol ma lett vége mindannak, aminek ez a világútleveles, menta- és medvecukorillatú földközi szabadság is az ellentéte: többek között a nem ittlevésnek is, igen. A nem történésnek: mert ma megint történni kezdett végre a történelem. Ahhoz pedig énnekem közöm van – gondoltam azon a péntek estén. Másnap pedig aztán főleg, mikor a la Repubblica egész oldalas riportját olvasva már az első lelkesre hangolt, de tudatlan mondat úgy kihozott a sodromból, hogy mérgemben papírhoz és golyóstollhoz kaptam, hogy jól megválaszoljak. És ezzel aztán elbíbelődhettem egy egész napig a virágzó citrom- és narancsfák ölén. Hogy “peresztrojka” vagy forradalom, Grósz vagy Nagy Imre…

– Kik ezek? – veti oda a nagyanyjának egy Petya nevű érettségiző diák 1989. június 16-án. – Majd később elmondom – feleli az öregasszony, le nem véve a szemét a Color Star képernyőjéről, de aztán később sem mondja el, viszont ad Petyának egy százast, ebédeljen ma kivételesen a Pajtásban, ja, és hozzon egy üveg Kőbányait is. Aztán látni a Petyát – filmen látni, ma, tizenkét évvel később, Török Ferenc volt érettségiző Moszkva tér című főiskolás vizsga-játékfilmjében –, amint tartárt csöpögtet a rántott sajt panírjára a töküres Pajtásban, és nézi a falat, miközben a város másik felén éppen lódul egyet a történelem, és megszólalnak a harangok.

A Moszkva tér nemzedéki film.

Minden film az, persze. Mindenki tartozik valamilyen nemzedékhez, és ez vagy meglátszik azon, amit csinál, vagy nem. Az is nemzedéki jellemző, ha nem. De a Moszkva tér úgyabbul az. Ahogy Az utolsó mozielőadás, az American Graffiti, a Sípoló macskakő, az Emlékszel Dolly Bellre?, a Megáll az idő, vagy legújabban A kis utazás. A főszereplői végzős tizenévesek, felnőtteknek csak epizódszerep jut, nem róluk van szó. Amíg a felnőttek vasfüggönyt bontanak, és mentik, ami menthető, Gorenje-túráznak pereputtyostul, és vízlépcső ellen tüntetnek, addig a Moszkva tér IV. c-sei bu­li­cí­me­ket gyűjtenek, megszerzik a központi érettségi tételeket, nemzetközi vonatjegyeket hamisítanak, és kipiszkálják a csalamádét a hamburgerből a hajnali Kalefon. Miközben még a francia tévéhíradó is Ja­nos Kadart temeti, és (egy másik) gyászoló tömeget mutat, Petya végre átöleli Zsófit egy párizsi kölcsönszobában, mert Janos Kadar nincs, egyszerűen nem létezik, nem is létezett soha.

Lehet okoskodni. Azt mondani, hogy a Moszkva tér valamiféle átmeneti nemzedék “így jöttünk”-filmje, azoké, akik a reál. lét. szoc. összedőltének édesen kaotikus pillanatában nem is sejthették, miféle életbe lépnek ki mindjárt, és akiknek – mire valahová mégiscsak kiléptek – nem sok harci emlékük maradt abból a történelmi pillanatból. Hacsak a kipiszkált hajnali csalamádék nem.

De lehet-e korszimbólum a csalamádé?

Ha azt veszem, hogy az igazi hamburgerbe legfeljebb annyira passzol, ameny­nyire a beszédesen óbirodalmi nevű, mégsem úgy keleties, zörgő villamosokkal, hajléktalanokkal és paprikaárus asszonyságokkal népes, olajos talpfákkal kusza, zűrös és formátlan (de valami jóra, valami benépesíthető, sőt belakható középpontszerűségre: találkozások, elindulások és megérkezések lehetőségére mégiscsak emlékeztető) Moszkva tér térnek mondható, akkor akár igent is mondhatnék.

Okoskodhatnék tovább: hogy a Moszkva tér negyedikesei akár azoknak a gyerekei is lehetnek, akik a Megáll az időben Luxiról felvett Jailhouse-rockra házibuliztak, kábítószert gyanítottak a Co­ca-Colában, és – elvileg legalábbis – még egyszer dönteniük kellett: mennek-e kalandosan a disszidens apjuk után, vagy helyben hagyják azt, amit az anyjuk 1956. november 5-ének hajnalán az ablakon kinézve, határozottan bár, de nem is annyira kijelentett, mint szívszorító tárgyilagossággal inkább csak úgy megállapított: “…akkor most itt fogunk élni”. Éppenséggel Petya apja is disszidált. Petya viszont szép csendesen veszi a cókmókját, és hazavonatozik a párizsi szobában még alvó Zsófi mellől, mert baj van a nagyival, nem veszi fel a telefont.

Csakhogy 1989-ben már nem is lehet disszidálni; miközben hőseink hajnali po­tya-hullámfürdőt vesznek a Gellértben, az osztrák–magyar határon megkezdődik a határzár bontása. Zsófi, aki pedig a bunkó Petyáékkal ellentétben tudta, “ki a csöcs az a Nagy Imre”, és igenis ott volt a Hősök terén, Zsófi tehát a Sorbonne-on fog tanulni (“…miért, te a helyemben maradnál?”), és – mint a film végén a harmincéves Petya narrátor-utószavából megtudjuk – “píáros” lesz belőle, “vagy valami ilyesmi. Tökmindegy.”

És ez a kulcsszó talán: hogy “tökmindegy”. A Megáll az idő címének nem az amúgy kétségtelenül korszakalkotó Go­thár-film adott szimbolikus tartalmat; Gothár “csak” azt fejtette ki, amit ez a tőmondat már hatvanas évek eleji slágercímként is hordozott. A Gothár-film emblematikus jeleneteiben vaku villant, egy-egy álló pillanatképet rögzítve mintegy; hiszen attól fogva, hogy elhangzott: “itt fogunk élni”, tényleg megállt az idő. A pillanatképeken aztán persze felértékelődött minden. Egy ócska sláger címe, az ismeretlen Coca-Cola. “Ne legyen semmi! Blueberry Hill! Le a csecsemőkkel! Éljenek a csajok! Anglia–Magyarország 6:3!” – kiabálta az iskolarádió mikrofonjába a lázadó Pierre; és kiabálhatott volna akármi mást, a nézőtéren a filmcselekményhez képest még másfél évtizeddel később is mindenki tudta, hogy Pierre is, a Pierre-t játszó tizenéves is és a filmet rendező Gothár Péter is ugyanarra gondol, amire ő, a néző. A mindent meghatározó, mindenről lerívó, a legapróbb, legnevetségesebb részleteket, slágercímet is sírnivalóan jelentőssé avató botrányra: hogy megállt az idő, és tél van és csend és hó és halál.

Korhű slágerek a Moszkva térben is megszólalnak. “Life is Life!” – óbégatják a fiúk egy zsigulitaxiban, éjszaka, két buli közt. “Relax!” – biztat harsányan a Frankie Goes to Hollywood a Poptaritop magnósblokkjában, miközben a tévé a Hősök teréről közvetít, és Petya még a REC gombot is megnyomja. “Tízezer éve hódít már a jojó…” – harsog negédesen az érettségi bankett diszkóhajójának hangfalaiból a Hanglemezgyár kedvence, a magyar Abba, vagyis a Neoton família.

Ahogy a “nemzedéki” filmek általában, a Moszkva tér is a történelembe ágyazódó részletek filmje. A történelem most ráadásul nemcsak célzások révén, hanem groteszkül rendhagyó módon – mint megannyi háttérrádiós és -televíziós hírfoszlány – “egy az egyben” is megjelenik. De ennek szinte csak lényegtelen dolgokban van köze a cselekményhez. Az elmúlt fél évszázad legnagyobb fordulata olyasfajta hangulatfestő elemmé válik a nagyon tehetséges Török Ferenc kihívóan és lefegyverzően őszinte filmjében, mint, a vég nélküli autórádiós kívánságműsor az American Graffitiben.

Buli, csajok, verda – virít a plakátokon az alcím. A részletek “a helyükre kerültek.” A jojó az jojó. Lájfizlájf. Rileksz. A csalamádé nem korszimbólum.