Takács Ferenc

Sanyarú bukolika

 

Nem is tudom pontosan, talán már a hatvanas évek vége felé elkezdődött a dolog. Nevesebb és pályatársaiknál valamelyest módosabb budapesti értelmiségiek, többnyire a humán változatból, írók, filmrendezők, szociológusok (az utóbbiak különösen divatban voltak) egyszer csak vidéken kezdtek házat-telket vásárolni. Nem a hagyományos üdülőövezetekben persze. A Balaton-part és hasonló helyek már foglaltak voltak, legalábbis pénztárcailag, s különben is, a viszolyogtató kispolgáriság uralta a terepet. Helyettük a valódi falut vették célba, megürült alföldi tanyát, dolgavesztett vízimalmot, pincét valahol a borvidék peremén. Volt kínálat: a Hivatal sokfelé tudatosan sorvasztotta az aprófalvakat, a falusi lakosság szerencsésebb része kétlakiként, fél lábbal a városban igyekezett gyarapodni, vagy egészen a városba, a közeli központba törekedett.

Ez a kettős kétlakiság – falusiak fél lábbal a városban, városiak fél lábbal a faluban – idővel és bizonyos helyeken rendszerré állt össze. A Balaton-felvidéken például, a hagyományos üdülési front hátországában, a második-harmadik vonalban falvak egész sora vált városiak üdülőtelepévé. A falu maradék őslakossága részben alkalmazkodott, gyakran előnyösen, hiszen az új tulajdonosok munkát adtak, megtelepedésükhöz – szakértelem és helyismeret híján – rá voltak utalva a helybeliek segítségére. De leckét is kaptak a városiaktól az időközben megromlott ízlésű (azaz keserves paraszti múltjukat köznapi körülményeikben, életük külsőségeiben és tárgyi környezetükben is feledni kívánó) falusiak, mégpedig Bartókból-Kodályból: a pestieknél a padlásra felhányt mázas köcsögök viszszakerültek a konyhába, a tüzelőfa-sorsra ítélt rozzant parasztbútort messziről hozott műbútorasztalos hozta rendbe, a talicskába töltött C-típusú, garantáltan savanyú virágföldben (városi árucikk) kinyílt a muskátli az udvaron. Teljes műviségében kelt életre a sosem volt rusztikum, a városi lét idegfeszültségeit, a hétköznapok nyűgjeit, a dolgos létezés kényszereit bahtyini módra ideiglenesen feloldó földközeli, “odalenti” ünnep: az új magyar karneváli bukolika, amelytől úgymond “feltöltődik” az ember, aztán megy újult erővel vissza “fel” a ronda Budapestre.

Ez persze még a boldog békeidőkben (alias “véreskezű kádárista rémuralom”) történt. Bächer Iván viszont csupán mostanában, azaz jóval később és jóval szerényebb árkategóriában szerezhette be a maga bukolikáját. Mint könyvének, Az elhagyott falunak a rövidebb-hosszabb írásaiból, vignettáiból-tárcáiból-novelláiból kiderül, átlagos vásárt csinált, egy tolnai sváb faluban vett házat. Lelkiállapotát és gazdasági helyzetét tekintve ez a falu félúton van a kelet-magyarországi agrárkatasztrófa-övezet és a Dunántúl szerencsésebb helyzetű vidékei között. Ami persze mindössze annyit tesz, hogy itt valamivel lassabban megy végbe az általános lecsúszás, a többség elsüllyedése az “új cselédségben” (Bächer hívja így), s errefelé a tartás és a tartást szolgáló falusi szokások és intézmények elmállása is talán kevésbé kegyetlen módon zajlik le, mint másutt.

Ezek már persze Bächer Iván – pontosabban önarcképe-alakmása, az írásfüzérben nyelvtanilag egyes szám harmadik személlyé függetlenített, egyébként arcátlanul szerzőközeli irodalmi figura, bizonyos Gold Jenő – következtetései. Bächer Ivánra – vagy Gold Jenőre – nézvést az derül ki belőlük, hogy a szerző (a szó valamelyest kellemetlen értelmében) bevásárolt, amikor háztulajdonos és lakos lett a faluban. Jó levegő, áldott csend, alkotáshoz elengedhetetlen nyugalom, barátságos szomszédság helyett ugyanis – gondolom, ilyesmi jár az ember fejében, amikor házat vesz falun – valami egészen mással került fizikai közelségbe. Bukolika helyett tömény kivonatát kapta mindannak, ami ebben az országban a parasztsággal történt – pontosabban: amit ebben az országban a parasztsággal tettek – nagyjából az elmúlt hatvan-nyolcvan évben. Ez persze így kissé patetikusan hangzik, de tényleg ez történt vele: ahogy ismerkedett, ahogy barátkozott és beszélgetett, ahogy szép komótosan alámerült a falu mindennapjaiba, a békés beszélgetések, kecskeherélések, disznótemetések, csendesebb-lármásabb poharazgatások során megtudott mindent. Jött a Volksbund, jött a háború, az oroszok, majd a béke, kitelepítéssel és visszaszivárgással, betelepítéssel (az Alföldről és a Csallóközből), majd padlássöpréssel, bányával és kényszermunkával, véres téeszesítéssel, rá néhány évre téeszbomlással, ötvenhattal, újabb téeszesítéssel. Aztán ügyeskedés a téeszben és kívüle, gyarapodás, valamelyes emelkedés és – legfőképpen – nyugalom; majd 1989 és azóta az újabb katasztrófa, kollektív tönkremenés, némi egyéni szerencsével enyhítve alkalmilag. A régi rend, amely olyan volt, amilyen, de működött és megtartott, a tizennyolcadik századi idehonosodástól nagyjából 1939-ig, már sohasem áll helyre, s egyelőre semmi használható nem látszik átvenni a helyét.

Mindez Bächer Ivánból falukutatót, sőt – tisztesség ne essék szólván – valóságos népi írót csinált, hogy örökre-e, nem tudni, de ennek a kötetnek az erejéig mindenképpen. (Kissé bizarr és pikáns ügy ez persze, olyan, mintha Zsolt Béla írná A tardi helyzetet, de hát mit tegyünk, ha egyszer Szabó Zoltánék mai önjelölt örökösei mással vannak elfoglalva, a néppel mégiscsak kell valakinek foglalkoznia.)

Így aztán akár irodalmi szociográfiának is olvashatom Az elhagyott falut a Tudósítás a toronyból, a Mélytengeri áramlás és a többi kései utódjaként (vagy éppen ellenkezőleg: a hatvanas évek elején dívó műfaj váratlan újjáéledésének első jeleként?).

A kötet persze más is, több is ennél. Amit Bächer Iván szociográfusként, vizsgálódó újságíróként rögzít, azt voltaképpen – az általánosság, a számok, a trendek és hasonlók szintjén – máshonnan is tudhatjuk, s ha érdekel bennünket a dolog, tudjuk is. De hogy mindezekben benne lenni vagy legalábbis mindezeknek a közvetlen közelében lenni milyen érzés, azt már Gold Jenőtől tudjuk meg, azaz egy irodalmi alak és a sajátosan irodalmi tapasztalat révén. Bächer ugyanis legalább annyira író ebben a könyvében, mint amennyire újságíró, a kötet darabjai legalább annyira novellák, mint amennyire tudósítások. Itt-ott jólesően nyugtázzuk a nagy elődök szellemujjlenyomatait, Tömörkényt, Mórát, Móriczot, a magyar parasztnovellisztika divatjamúlt, csodálatos örökségét is, bár az elegy: a kimondó-figyelemfelhívó újságírói indulat és a közhasznúnál több és maradandóbb irodalmi látomás összjátéka érdekes módon ismét inkább a hatvanas éveket idézi, Galgóczit és – a ma már elfeledett – Galambos Lajos néhány jobb falusi elbeszélését.

De itt van a harmadik, s – bár ez ízlés és affinitás dolga – alighanem legérdekesebb elem az elegyben: Gold Jenő nem csupán tudósít és érez, hanem figyeli is önmagát, pontosabban azt, hogy ki is ő “idelent”, és mit is művel itten. Városi értelmiségi, akit beszippantott a falu, s aki lelkesen és őszintén azonosul mindennel és mindenkivel, ami-aki itt azonosulásra érdemes. De attól még (tudja, érzi és közli) pesti értelmiségi marad, annak is a leggyanúsabb fajtájából, “városi korcs”, ahogy maga mondja. Azaz ittléte a faluban – szemben a többiekével – nem élet, hanem szereplés, s bármennyire is őszinte azonosulás egy szereppel, a szerep ettől még szerep marad; falusivá lényegülés, de mégiscsak színészi módra az, tehát tudatosan, művien és sohasem teljesen. Gold Jenő – Bächer Iván – érzékeli mindennek a felemás voltát, s a lelki önmegfigyelést és az erkölcsi önelemzést gyakorolja mindvégig, miközben tudósít és érez: a könyv így – harmadik lehetőségként – memoár és konfesszió is, afféle önironikus “érzékeny utazás” falun.

Érzékeny és csendesen lelkifurdalásos utazás, hiszen van valami erkölcsileg felemás már abban is, amit Bächer pontosan érez és mindvégig érzékeltet megélés és megírás kettősségében. Veletek éltem, de közben orvul megírtalak benneteket: azaz – akárhogy is nézzük – becsaptalak és kifosztottalak benneteket, ha másként nem, hát avval, hogy kárba veszett életeteket nektek semmit sem hozó irodalmi haszonba forgattam át.

S hogy további ok is van a csendes lelkifurdalásra, ez az utolsó írásból derül ki. Gold Jenő (Bächer Iván) ugyanis közben új helyen talált magának új bu­ko­li­kát: a házon túladott, és máshol vett egy másikat. A kötetnek éppen azért lett a címe Az elhagyott falu (s nem csupán a szerző Gárdonyitól való féltében nem az, hogy Az én falum), mert a falu immár nem az ő faluja többé: nem elég, hogy megélte és megírta, tetejében még el is hagyta. Úgyhogy minden tekintetben vesztett a dolgon, botcsinálta falukutatóként, önironikus alkalmi parasztként, lelkifurdalásos pesti értelmiségi vendégjátékosként egyaránt.

Csupán íróként nem veszített rajta. De hát evvel sem ő nyert igazán, hanem az olvasói, beleértve a jelen olvasót, aki szerint Az elhagyott falu – talán éppen azért, mert sanyarú veszteségek higgadtan rezignált krónikája – szép, igaz és őszinte írás, jó könyv.