Pető Iván

Dekonstrukció – napról napra

 

A non-fictionnak is sokféle válfaja létezik. A natúr dokumentumokat talán kevesebben szeretik, mint a feldolgozásokat. Érdemes ezért előrebocsátani: e sorok szerzője általában is kedveli a forrásközléseket, s különös élvezettel olvasta a huszadik század egyik kiemelkedő magyarjának, Jászi Oszkárnak a naplóját. Az élvezet persze kissé disszonáns kifejezés itt, hiszen ez a könyv végtelenül szomorú és deprimáló, mert a maga pőreségében áll az olvasó előtt egy kiemelkedő intellektusú ember sokféle szenvedése, vergődése, s válik érthetővé, miként jut az 1923. március 26-i bejegyzésig: “Csak Amerika menthetne meg”, mármint az elutazás, kiszakadás mindabból, ami az életet addig meghatározta.

A dráma, amely ez esetben nem halálos tragédiával zárul, persze attól hatásos általában is, ha nem pusztán az egyéni sors esetlegességei állnak mögötte. Já­szi Oszkár vergődésében és menekülésében ugyanúgy, mint a már e napló határain túlnyúló további történetében, a végül is megvalósult Amerikába távozásában, sikertelen és reménytelen fizikai és szellemi hazatérési próbálkozásaiban a huszadik századi magyar tragédia is benne foglaltatik. (Mikor kerülünk haza? – teszi fel a kérdést valaki a demokratikus emigráció 1923. januári maribori találkozóján. S Jászi válasza: “Vagy hat hó, vagy öt év, vagy soha.”)

Jászi Oszkárt olvasva újra meg újra azon kapja magát az ember, hogy a “mi lett volna ha…?” idétlen feltételezései körül forognak a gondolatai. Mi lett volna, ha a század elejének gigantikus ígéretű nemzedéke nem szalad bele a világháborúba, a forradalmakba, nem vergődik vagy keres kiutat – ahogy Jászi írta 1919 elején – “a Vendée Scyllája és a bolsevizmus Charybdise között”? De belefutott, s az ilyen kérdések értelmetlenségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a második reformnemzedéknek nevezett generáció ihletője jórészt éppen az a társadalmi és politikai feszültség, amely a tízes évek utolsó harmadában oly brutálisan robbant.

A Nyugat és a folyóirat körül szerveződő – ma azt mondanánk – kulturális elit szelleme minden változás, a halálok és emigrálások ellenére is tovább élt a két háború között, az 1908-ban folyóiratot alapítókat teljesítményben velük ösz­szemérhető második generáció is követte, sőt felnőhetett nyomukban egy következő nemzedék is. A Nyugat és nagyjai ma is élnek a nemzet emlékezetében – már amennyire ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet. Mindenesetre az 1918–19-es forradalmak óta eltelt nyolcvan évben, ha hosszú ideig torzításokkal, önkényes szelekcióval is, de mindvégig jelen voltak az iskolai oktatásban, a könyvkiadásban. Ezzel szemben a századelő társadalomtudományi folyóirata, az 1900-ban induló, igényességében, szellemi frissességében csak a Nyugathoz mérhető Huszadik Század, illetve “gazdája”, a Társadalomtudományi Társaság 1919 után minden próbálkozás és igyekezet ellenére intellektuális rangjában és befolyásában soha nem tudott már újraéledni.

Jászi szerepe a századelő szellemi életének szervezésében nem volt szerényebb, mint Ignotusé, Fenyő Miksáé, Osvát Ernőé, sőt míg a Nyugat első szerkesztőinek fő teljesítménye maga a folyóirat, addig Jászi jelentős műveket is alkotott. De Jászi aktívan politizált is, pártot alapított 1914-ben, s 1918-ban részben ennek révén, részben szellemi előkészítő szerepe miatt, szinte elkerülhetetlenül lett az őszirózsásnak nevezett forradalommal létrejött koalíció egyik kulcsembere, Ká­rolyi Mihály első kormányának nemzetiségi minisztere, a külpolitika egyik irányítója.

Jászi és a hozzá hasonlóan gondolkodók, illetve a forradalmakban szerephez jutók szellemi értelemben készültek a világosan látott nagy társadalmi problémák megoldására – nem számolva természetesen a háborús vereség következményeivel. Foglalkoztak a föld- és a nemzetiségi kérdéssel, a választójog radikális kiszélesítésével, a gyáripari munkásság, a parasztság, a nők emancipációjával.

Itt most nem érdemes belebocsátkozni annak taglalásába, hogy az intellektuális, társadalomtudományos racionalitás mennyiben konvertálható politikai cselekvéssé. S nincs értelme azon sem merengeni, hogy mások mit tudtak volna kezdeni az 1918. végi, 1919. eleji helyzettel, vagy hogy a győztes antant politikája mennyire determinálta a magyarországi történéseket. Tény mindenesetre, hogy szemben a reformkori, az 1848–49­es elődökkel, a második reformnemzedék 1918–19-ben politikai értelemben megbukott.

Volt – mint maga Jászi is –, aki korán felismerte ezt, és volt, aki soha. A bukást, ha más nem, az mindenképpen jelzi, hogy az “első nemzedék” tettei a leveretés után is meghatározták az ország sorsát, végtére is ők teremtették meg a feudális maradványokkal együtt is erősödő polgári nemzetet. Ezzel szemben a századelő polgári radikálisai, szociáldemokratái és a Károlyi-féle függetlenségiek bizony nyomot is alig hagytak a magyar társadalmon. Legfeljebb a kommunisták hihették azt 1945 után néhány évtizedig, hogy folytatnak valamit 1919­ből.

Leegyszerűsíti a második reformnemzedék drámáját, aki azzal a lapos megállapítással intézi el az ügyet, hogy szükségszerűen jár így az intellektus, ha a politikába ártja magát. Intellektuális kvalitásaiban, társadalmi problémák iránti érzékenységében ez a generáció összemérhető az elődökkel. Politikai tehetségben azonban nem. Természetesen a kor is más volt. A frontvonalak élesebbek voltak az országon belül, s még a külső támadások sem vezettek összefogáshoz. A Horthy-korszakban aztán a kommünt, az oktobristákat (és a zsidókat) tették meg Trianon felelősévé, s tudatosan össze is mosták őket. Jászi és művei rendszerkritikájuk mellett ekkor ezért váltak nemkívánatossá. Közvetlenül 1945 után egy érdemi cikke látott napvilágot, 1947­ben még hazalátogatott, aztán a szocializmus évtizedeinek nagyobb részében antikommunizmusa, “munkásmozgalmon kívülisége” tette nem létezővé.

Először 1973-ban adták ki néhány írását a Huszadik Századból összeállított gyűjteményes kötetben, majd 1982-ben lényegében egyszerre jelent meg publicisztikai írásaiból egy a kor követelményeit szem előtt tartó kötetnyi válogatás, illetve a Habsburg-monarchia felbomlásáról szóló monográfiája.

Jásziról, gondolkodásáról, észjárásáról könyveiből, cikkeiből és a sokkal szubjektívebb leveleiből eddig is sok mindent ismerhetett az érdeklődő. A levelekből az 1991-ben megjelent válogatás közel háromszázat tett közzé, de számos darab olvasható a Szabó Ervin-, Károlyi-, illetve Ady-levelezési kötetekben is. A korszakkal foglalkozó történészek, irodalomtörténészek használják Jászi – valószínűleg a majdani publikálást is szem előtt tartva, nagy műgonddal írt – hazai közgyűjteményekben és külföldön fennmaradt több ezer levelét.

A naplót, amelyet egy ideje szintén ismernek a kutatók, feltehetően soha nem szánta közlésre, inkább egy majdani önéletírás emlékeztetőjeként jegyezte le, még a legzaklatottabb, legkimerítőbb napok többségének végén is. Ennek megfelelően gyakoriak az igen szűkszavú, sokszor hiányos mondatok (“Csupa seb a lelkem”, “Máli pár sora”, “Este itthon”, “Levél haza”, “Hock levele”, “Este Pik­ler”), sokszor minősíti a vele kapcsolatba került embereket, olvasmányait egy­két jelzővel (W. Frank Amerika-könyve – “Kissé zöld, de érdekes.” “Lenin füzete: Állam és forradalom. Durva fanatizmusában erős.” “Nagy György – tiszta derék ember a vakulás küszöbén.”). Sokat ír saját maga és a hozzá közelállók lelkiállapotáról és betegségeiről, az időjárásról és más földi dolgokról. Feljegyzi, kivel találkozik s hol, többnyire röviden jelzi a beszélgetések témáját is, rögzíti, mit olvas, min dolgozik. Csak ritkán bocsátkozik hosszabb eszmefuttatásokba, a világ történéseiről alkotott véleményét a naplóval párhuzamosan írt cikkeiben, leveleiben fejti ki bővebben.

Jászi korábban is vezetett naplót, de a most kiadott, 1919. január 21-ével kezdődő időszakot megelőző feljegyzések nem maradtak fenn. A kötet végpontja is kézenfekvő: az utolsó feljegyzés 1923. augusztus 3-án, az Amerikába való elutazása előtti napon kelt. Jászi Amerikában – öregkorát nem számítva – már lényegében angolul írta naplóját, de nemcsak ez a formai elem, hanem a teljesen új életforma, a tényleges politikai pálya befejezése miatt is természetes határ a zá­ródátum.

Mintha megkomponált művet tartanánk a kezünkben, tudósítást a régi Magyarország, a 19. századi Európa széteséséről, a dekompozíció kiteljesedésének éveiről.

Már az első naplóbejegyzés világosan jelzi Jászi hangulatát. “Egyetemi tanári kinevezésem egy kis vigasz volt a sötét éjszakában: talán itt csakugyan lehet tenni valamit!” Nem egészen három héttel később, február 9-én jegyzi fel: “Valami nagy, mély undor fogott el ezen a nyomorult politikán. Hozzá a bizonytalan jövő.” Április 11.: “Beszélgetés Knerrel: a gyakorlati ember szemével kezdi már látni a dekompozíciót.” Néhány nappal később: “Feloszló ország, romba dőlt munka, az enyémek bizonytalan sorsa.” És aztán a lehangoló történések említése mellett mind gyakrabban, egyes idősza­kokban naponta esik szó a zaklatott idegállapotról, fáradtságról. “Heves neuralgikus fájdalmak. Súlyos kimerülés. Me­lan­cholia” – írja például 1923. március 26-án. Négy nappal később: “Ez a lap (ti. a Bécsi Magyar Újság) rettenetes sok energiámat tette tönkre. Elzüllök belé.” Majd másnap: “Nem bírom tovább. Hiba volt elkezdeni. Csak tisztességes emberekkel szabad együtt dolgozni.”

A naplóból nemcsak a politikai kudarc felismerése és a szétesett világ okozta elkeseredés, illetve az 1919 májusában kezdődő bécsi emigráció kisszerű konfliktusai miatti zaklatottság, de a magánéleti zűrök is láthatók. A többnyire szűkszavú, takarékos mondatokból is kibomlik bonyolult viszonya Lesznai Annával (Má­lival), s fel-felbukkannak az emigráció előtti, magyarországi és az új szerelmek nevei, s az utóbbiakkal töltött idő hangulata is érzékelhető.

Málival az 1920-as váláshoz vezető konfliktusok nemcsak érzelmiek, hanem politikaiak is. Felesége tőle balra álló barátai, az ismert Vasárnapi Kör, különösen a kommün napjaitól végleg elválasztja őket. “Kezdete a rossz időknek – írja 1919. március 21-én –, amit M[áli] féktelen és dühöngő természete mellett nehezen fog lehetni elviselni.” Majd augusztus 9-én: “A Szamuely cimboráivá vált fichtei idealisták oly gyűlöletesek előttem, hogy félek, M[álival] szemben igazságtalanná leszek.” De marad a se vele, se nélküle viszony, s a feljegyzésekben hol a korábbi feleség rapszodikusságának elviselhetetlensége, hol az önvád határozza meg a hangulatot.

Jászi egyértelműen a fehérterrortól tartva menekül emigrációba, de a bolsevizmust az első perctől elutasítja. A már ismert tanulmányai után erről most a napló is meggyőzően tanúskodik. 1919 áprilisában még azt jegyzi fel: “a vö­rös­ter­ror mégis jobb, mint a fehér, s egyedül hozhat ma fejlődést”, de május végén, Bécsben már azt írja, hogy “a bolsevizmust úgy is mint eszközt, úgy is mint célt tagadom: az első erkölcsi, a másik értelmi ítéletemmel [áll] ellentétben”.

Jászi naplója az olvasmányok akkurátus lejegyzésével szellemi körképet is ad, a találkozások listája alapján izgalmas szociometriában lehetne bemutatni a személyes kapcsolatok rendkívül szerteágazó rendszerét, de mintegy mellékesen kirajzolódik a nélkülözések közepette is fenntartott polgári életvitel képe is.

Az olvasó kezdetben nehezebben boldogul. Úgy érzi, mintha összeszokott társaságba csöppent volna, ahol evidenciaként utalgatnak el nem mesélt történetekre, becenéven emlegetett ismeretlen emberekre. A sajtó alá rendező Litván György és munkatársai azonban, elkerülve a kínálkozó túlmagyarázás veszélyét, lényegre törő jegyzetekkel és annotált névmutatóval segítik az eligazodást.

Jászi 1991-es itthoni újratemetése idején Kende Péter egy sokat gyalázott politikus, közíró és társadalomfilozófus magyarországi visszahonosításáról beszélt. Bár bizakodott, mégsem hitte felhőtlenül, hogy az élők társadalma visszafogadja a századelő kiemelkedő alakját. Az elmúlt tíz év az óvatosságot igazolta. Jelentősen felerősödött a Horthy-korszak Károlyi- és Jászi-képe, sokan részben tudatlanságból eredően egyformán kommunistagyanúsként, Trianon felelőseként kezelik őket. Szűk szakmai körökön kívül Jásziról nemigen esik szó, s nem mintha ez lenne a legfontosabb, de utca, köztér mind a mai napig nem viseli nevét.