Civilizációnk és a terror

 

Békés Pállal, Enyedi Ildikóval és Rényi Andrással beszélget Rádai Eszter

 

– Mit gondoltok, abban a korszakban élünk-e még, mint szeptember 11-e előtt?

Békés Pál Amikor szeptember 11-én odaszegeződtünk a tévé elé, mindenki úgy érezte, hogy ez történelmi és korszakhatár. Gondolom, ezért ülünk itt. Olyan eseményről van szó, amellyel kapcsolatban mindenki szükségét érzi – mint mi is itt valamennyien – elmondani, hogy akkor éppen hol volt, és milyen körülmények között érte őt a hír, a látvány. Tehát közös élménnyé vált az azóta eltelt három hét alatt. Olyanformán, mint amikor ki-ki elmondja, hogy ő maga vagy családtagjai hol tartózkodtak 1956. október 23-án délután. 56-ról mesélni nálunk konszenzus, de a dolgok természetéből adódóan csak Magyarországon érvényes konszenzus. Mindenki elmondja, hogy tüntetett vagy sem, vagy otthon tudta meg vagy máshol – hogyan részesült az élményből. Ez a szeptember 11-e azonban hatmilliárd ember közül mindazoknak, akiknek televíziójuk van, közös élménye, nyilván Nigériában, Szudánban vagy Grön­landon ugyanúgy elmondják, hogy szeptember 11-e adott pillanatában ki hol volt. Ez tehát igazi világélmény.

– Bizonyosan annak is szánták: világ-médiaeseménynek.

Békés Bizonyosan. Erről nyilván szó esik még. A másik nagy kérdés, hogyan képzelték és tervezték meg ezt az akciót, és most nem arra gondolok, hogy mindannyian mélységesen megrendültünk az esemény miatt, a jelképi ereje miatt, az áldozatok miatt, mindannyiunkban fölrémlett az első egy-két-három-öt percben egy vészterhes jövő, aminek a lehetőségét azután megerősítették az első politikai nyilatkozatok is. Most már – noha még mindig csak morzsákat, részleteket tudunk a történtekről – azt látjuk, hogy az esemény minden részelemével találkoztunk már. Az egész együtt: külön-kü­lön ismerős részecskék dermesztően újszerű szintézise. A részecskék többségére, talán mindegyikére tudunk analógiát, az egészre együtt azonban nem – olyasmi történt, ami azelőtt soha, aminek nincs előképe. Nekem egyébként is az a vesszőparipám, hogy jó ideje – talán a ho­lo­ka­uszttal kezdődően – olyan események sorozata zajlik köröttünk, bennünk, amire egyszerűen nem találunk érvényes analógiát. Tehát az analógiás gondolkodás a 20. század második felében kicsorbul, mert olyan eseményeknek vagyunk tanúi, amelyeket csak bicebóca párhuzamokkal tudunk megközelíteni, és míg az analógiát erőltetjük és nem találjuk, adósak maradunk az új jelenségek magyarázatával. Visszatérve a mostani kérdésre: a terrorizmus régóta ismert jelenség, vannak nagyon durva 20. századi és sokkalta korábbi példái. Nemzetek fölötti szervezetek is régóta léteznek. Öngyilkos akció úgyszintén. Repülőgépes öngyilkos akciók úgyszintén. Ami ebben a dologban dermesztően újszerűnek látszik, hogy mindez együtt van benne. És hogy mindezt tulajdonképpen már láttunk. Természetesen egy más értelemben, másik világban, a virtualitás világában: filmen. Akár mellékelhetnénk a New York pusztulásáról szóló filmek listáját ehhez a beszélgetéshez. Hiszen amit most egyenesben végignéztünk, azt korábban legalább tucatnyi fikciós műben “végigélvezhettük” már. Éppen most, a terrorakció hatására halasztották el két ilyen film őszre időzített bemutatóját, mert “ez most ízléstelen”. Nem baj, két év múlva majd bemutatják.

Rényi András Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Békés Jó, én csak azt akarom mondani, hogy semmi sem új a dologban, csak az egész együtt. Olyan is előfordult már, hogy egy-egy ötletes krimi alapján terveznek meg egy bűntettet, az Angol Bank kirablásától a gyilkosságig bezárólag, miért ne volna lehetséges, hogy valaki elolvas egy krimit, és ebből jön az ötlet, amit azután végre is hajt? Ilyesmivel is találkoztunk már. Továbbmegyek – többrendbeli hollywoodi forgatókönyvek lekottázták már azt is, ami majd csak ezután következik, ha meg nem akadályozzák. És persze hiába ismerős valami, az nem óv meg semmitől. Hiába ismerősek az események részletei, az egész együtt mindannyiunkat leterít.

Enyedi Ildikó Talán abban egyetérthetünk, hogy mitikus tett akart ez lenni, ezért is merülnek fel azonnal a hollywoodi analógiák, mert a mi elemi mítoszigényünket leginkább ez a mozi elégíti ki. A terroristák megkeresték azt a formát, ami a mi számunkra mitikus erővel bír – mert tudniillik a megformáltsága az, ami megkülönbözteti azoktól a történetektől, amelyeket te felsoroltál…

Békés Én csak a szintézisről beszéltem.

Enyedi …és a megformálásnál arra törekedtek, hogy a támadás olyan legyen, amire rá lehet ismerni. Nem a valóságból, hanem a kollektív tudatalattiból. Mert azt veszi észre az ember igazán, amire ráismer. Ezért aki ezt az egészet megformálta, annak bele kellett bújnia egy nyugati civilizációban felnőtt polgár gondolkodásmódjába, tudnia kellett, mi számít tabunak, mi számít mitikus helynek, mitikus épületnek, mitikus eseménynek. Ha úgy tetszik, empatikus gonoszsággal van dolgunk.

Egyébként elég régóta küzd azzal a mi nyugati civilizációnk, hogy nem tud, mégis nagyon akar magának egy világmetaforát felmutatni. Ez a leszálló ágban lévő, különösen érdekes és különösen érett – és számomra kifejezetten vonzó – kultúráknak a sajátja ez a szinkretizmus, hogy mindent befogad, minden érdekes a számára, mindenre nyitott, mindenre kíváncsi. Az egységes világmetaforák pedig mindig durván egy­sze­rű­sí­tő­ek. És mégis van egy elemi igény egy ilyen világmetaforára. És ez az esemény talán kikényszeríti, hogy megformáljuk a saját világmetaforánkat, és szembesüljünk azzal, hogy mi is ez. Egy hátborzongatóan megformált, nagyon zárt gondolkodásrendszerből jött ez a bizonyos támadás, ilyen minden terrorista agya, a működéséhez pedig tetszés szerint és könnyedén használ fel bármilyen vallást vagy ideológiát. Borzasztó érdekes figyelni, ahogy a sokk után jönnek azok az első pici próbálkozások, inkább csak foszlányok, az elemi igény jelei, hogy akkor nevezzük meg, mondjuk ki, formáljuk meg a mi világmetaforánkat, és mutassuk föl, hogy mik vagyunk mi. Hogy a megölt embereken túl mi az, ami sebet kapott.

Békés Akkor azt mondod, hogy most egy csapás méretett a mi nyugati identitásunkra, vagy azt mondod, hogy ilyesmink aztán sosem volt nekünk…

Enyedi Dehogynem. Most is van, csak most éppen azt játsszuk, hogy nem nevezzük meg. A civilizációnk története, ha akarjuk, úgy is leírható, mint változó világmetaforáknak a sora fel- és leszálló ágakkal, átrendeződésekkel, kiürülő, vagy dinamikusan épülő periódusokkal. A katartikus élmények alkalmasak arra, hogy fokuszálják az egyébként is zajló folyamatokat, és kimondassanak dolgok. Most is ki kellene használnunk, hogy egy pillanatra megállt az idő, és közösségi szinten is el kellene végezni azt a munkát, amit magában minden ember, beszélgetésekben minden baráti társaság, minden család elvégez, hogy tulajdonképpen mi az, amiben vagyunk, mi ez az egész nyugati civilizáció. Hogy mi fontos benne, mi az, amiért érdemes megvédeni ezt az életformát, ami tele van feszültségekkel, aránytalanságokkal, abszurditással. Zárójelben, nagyon érdekes például, hogy most van egy olyan jelszó, hogy “shopping against terrorism”. Ha Amerikában lennék, én is elmennék, és vennék mindenféle francot, hogy ne álljon le a gazdasági motor. Ez egy imponálóan őszinte mondat. Ha már ezek az emberek meghaltak, és mindez megtörténhetett, akkor ezt inkább a javunkra kellene fordítani.

– Hogyan? Lehet ezrek értelmetlen és érdemtelen halálát (és ezáltal azt is, ami okozta, a terrort) a javunkra fordítani? Lehet ebből jól kijönni?

Békés Van itt egy tizenöt éve folyamatosan citált elmélet “a történelem végéről” – Fukuyama úr művének közhelyes jelszóvá rozsdásodott változata –, ez a nekem hosszú ideje gyanús jelszó például durván megcáfoltatott, tehát az a kor bizonyosan véget ért, amelyben lapos történetfilozófiákra iskolákat lehetett alapozni. A történelem bizony folytatódik, teljes gőzzel és teljes rettenettel előre, tehát ez a Fukuyama-tézis e tett által megbukott. És vele együtt bukott nagyon sok minden más, egyebek mellett légitársaságok és biztosítótársaságok is, noha engem talán ez érdekel a legkevésbé.

Enyedi Igen, erről beszéltem éppen, hogy kimondatnak bizonyos dolgok határozottan és egyszerűen. Azt hiszem, az embernek nincs sok esélye azokkal a folyamatokkal szemben, amelyekbe beleszületett, de minél inkább fölfogja, miben vesz részt, milyen folyamatban, annál méltóbban tudja azt a pici, rövid életét leélni.

Rényi A kérdés mindig az, hogy az olyan traumát, amilyen ez is, hogyan dolgozzuk fel. Ildikó azt mondja, hogy az ilyesmi esélyt ad az embernek, a társadalomnak arra, hogy újragondolja, újrarendezze önmagát. Hogy egy ilyen trauma hasznos dolog-e az emberiség számára vagy sem, ezt én azért nem ítélném meg.

Enyedi Én sem azt mondtam, hogy hasznos, csak azt, hogy ez megtörtént, jó lenne, ha nem bénítana, defenzívába szorítana, hanem aktivizálna bennünket…

Rényi Én most a WTC elleni attak kapcsán a traumáról, a megrázkódtatásról egy más megközelítésben szeretnék beszélni. A terror esztétikumára gondolok. Abból indulnék ki, hogy ebben a mi világunkban gyökeresen megváltozott a reális és a virtuális, illetve a valóság és az esztétikum viszonya… A liberális nyugati civilizáció, amire Fukuyama azt mondja, hogy ez a történelem vége, egyben a technikailag generált virtualitás és az esztétikum civilizációja is, médiacivilizáció. Az esztétikum ma mélyen áthatja az egész kulturális termelést, a gondolkodást, a művészeteket, a tömegkultúrát: ma már szinte minden – az áruvilág, a város- és utcaképek, a reklám, a digitális játékok, a politika, a vallás vagy bármi más – esztétizált, dizájnolt, a hatások (vagyis: az eladhatóság) felől komponált: mediatizált, közvetített, virtualizált. Amit most megtapasztaltunk, az az, hogy ma már a terrorizmus sem lehet hatékony anélkül, hogy látvánnyá, esztétikailag “fogyasztható” képpé ne válna. Az esztétikum megszűnt társadalmi luxusnak, művészi habnak lenni a valóság tortáján: immár maga is kőkemény hatóerő, brutális realitás. Adorno Auschwitz után még joggal érezhette botrányosnak az olyan művészetet, amely esztétikummal, fantáziával, poézissel oldotta volna fel az elképzelhetetlen valósággal való szembenézés traumáját: akkor még volt értelme az esztétikai és a nem esztétikai szféra, “művészet” és “valóság” szembeállításának. Mára ez megváltozott…

Enyedi Ennek az első nagy hulláma az európai nagyregénnyel indult, el is felejtjük most, amikor siratjuk az olvasást mint népszórakoztatást, hogy ez tulajdonképpen elég rövid kaland volt az emberiség életében. Nem véletlen, hogy Emma Bovaryt annyira féltette a férje a regényektől, mert elképesztően intenzíven – arra még a nagyon jó komputerjátékok sem képesek, amire egy 19. századi igazi nagyregény képest – “húzzák be” az embert. Komplett, intenzív virtuális világot kínálnak.

Békés A regényben épp ez a gyönyörű… De nem is kellett a 19. századig várni ezzel, hiszen az első igazi regénynek nevezhető terjedelmes mű (amely azóta is hat), a Don Quijote éppen arról szól, hogy egy férfiú megbolondul a könyvektől, és regényhősnek képzeli magát. Tehát ha úgy tetszik, a virtualitásba való beleolvadás, a folytonos oda-vissza járkálás a valóságos és a virtuális között (ami mára szinte közhely) már a kezdet kezdetén foglalkoztatta azokat a művészeket, akik az akkor még csak “primitíven” a képzelet és a valóság viszonyának nevezett jelenségről gondolkodtak. Cervantes Don Quijotéja is oda-vissza jár a saját regényhős léte és az általa olvasott más regények hőseinek olyannyira vágyott hősi léte között…

Rényi De a Don Quijote egy pa­ro­disz­tikus figura…

Békés Olykor meg őszinte szánalommal követjük, és a paródia háttérbe szorul, úgy érezzük, ő az egyetlen igaz ember. De akár így, akár úgy, ez semmit sem von le abból, hogy világok közt járkál. És csak azért említettem, hogy jelezzem: a vágy, hogy valóságosan is jelen legyünk, nem valóságos világokban ősrégi. A virtuális világ nem annyira új, mint ahogyan hajtogatjuk. A kísértés folytonos.

Rényi Az esztétikum kísértése – de hiszen erről beszélünk – az esztétikum kísértése, hogy úgy mondjam, az ember antropológiai sajátja. Mindig is így volt. Az ember képzelődő lény, van fantáziája, attól ember, hogy virtuális világokat tud magának létrehozni. Az a kérdés, hogy milyen viszonyban van ez a virtuális világ a reáliák világával. És ebből a szempontból egy paradigmaváltás történt a világkultúrában; a globalizált világkultúrában a különböző virtuális technikák eluralkodása az új, a fordulat. Azelőtt világosabbak voltak a hierarchiák, élesebbek a határok. Egyébként az avantgárd művészet valahol innen jön: vitatja a művészet fikciós jellegét, és követeli, hogy a művészet térjen vissza az “élethez”, a “valóság” talajára. És éppen azokat a struktúrákat leplezi le és utasítja el, amelyek fikcionalizálnak. Nem megy bele az esztétikai látszatba, az esztétikai fikcióba, amelyet hamisnak, parciálisnak, könnyűnek talál. Na most, itt a paradigmaváltás: a globalizált világban olyan új civilizáció jött létre, amelyben mintha megszűnt volna virtuális és reális, esztétikai és nem esztétikai kettőssége: egyre inkább interferálnak, összecsúszik a kettő. Mert gondoljuk végig, mi történt szeptember 11-én New York közepén! Hatezer ember elpusztult, és összedőlt két torony. Ez történt az anyagi világban. És mi lett ennek a következménye? Csődbe ment a Swissair és légiközlekedési ipar, összedőltek a tőzsdék, az egész világgazdaság megzavarodott. Senki sem tudja, mi lesz. Ez szerintem döntően a médiaeffektusnak köszönhető, amely megsokszorozta a tényleges anyagi kárt. A tornyok szétzúzása nem egyszerűen és elvontan pusztítás, hanem a szimbolikus célpontok kiválasztása és a belekalkulált médiarészvétel, a “helyszíni közvetítés” és az esztétikai hatás révén sokkal hatékonyabb beavatkozás a reális folyamatokba. Szóval oda akarok kilyukadni, ami a lényeg, hogy a szimbolikus gesztus, a virtuális bizony nagyon is anyagi erővé, reális létezővé vált. A televízió elé szögezett milliárdnyi embernek ez a borzalom egy virtuális élmény volt, de akik közben ott porrá égtek vagy megfulladtak vagy maguk alá temették őket a romok, azok valóságosan haltak meg, valóságos emberek élete ért ott véget. Tehát aki kitalálta ez az akciót, az pontosan tudta, hogy ezek a hatásmechanizmusok be fognak indulni. Oszama bin Laden nem tudta volna ezt az egészet ilyen sikeresen végigcsinálni, ha nem tudja pontosan, miként és milyen hatásfokkal működik ez a mediatizált-átesztétizált világ.

– Vagyis miközben gyűlöli, el akarja pusztítani, része is a nyugati kultúrának…

Rényi Hát persze. Mestere és haszonélvezője.

– És ebből kovácsol fegyvert ellene.

Enyedi Csakhogy ehhez neki tulajdonképpen egy olyan gyakorlatot kellett elvégeznie, amit mi nem nagyon szoktunk elvégezni, tehát egy igazi nyugati polgár fejével kellett gondolkodnia… Nem is a fejével, hanem az érzékenységével. De ha már virtualitásról beszélünk, érdemes foglalkozni azzal is, hogy mi a realitás. Én a realitást már gyermekkoromtól fogva mindig egy nagyon erősen strukturált fikciónak érzékeltem. Minden egyes évtizednek, ha úgy tetszik, megvan a maga realitásdizánja, amit kinevez objektív valóságnak.

Rényi Én másról beszéltem, az anyagi világ szubsztanciavesztéséről beszéltem. Nagy különbség!

Enyedi De hogy mit nevezünk anyagi világnak, az megállapodás kérdése.

Rényi Ez tényleg kulcskérdés, ennek valóban van kulturális jelentősége. Ugyanis hogy az ember anyagi lény, hogy teste van, hogy anyagi környezetben él, hogy a világ, amelyben létezünk, materiális – vagyis véges és sebezhető –, ez az, ami ebben a virtuális világban látszólag meghaladhatónak tűnik. A virtualitás kultúrája állandóan provokálja a fizikai valóságot – az animációval spékelt akciófilmek, a 3D-s videojátékok vagy az ad­re­na­linszintet égbe tornászó agyafúrt kalandtúrák vagy a buggy-jumping mind­mind olyan valóságtapasztalatot szimulálnak, amelyet voltaképp valós kockázatok nélkül tudunk megszerezni. A világ azért pusztulhat el annyiszor a szemünk láttára, mert mi kényelmesen ülünk a nézőtéren, és élvezzük.

Békés Amikor a fejére dől a Világkereskedelmi Központ, akkor ez hirtelen testet ölt.

Rényi Erről van szó, ez az, ami esztétikailag hatásos. Én Spanyolországban voltam szeptember 11-én, és épp a tengerparton voltunk, amikor a kisebbik fiam SMS-t kapott Magyarországról, hogy ég a World Trade Center. Azt mondtuk, hülyeség, és napoztunk tovább. Aztán egy másik haver megerősítette a hírt: “totál káosz New Yorkban”. Ezek után a strandról fölrohantunk a szállodába, és attól kezdve napokig egyfolytában ültünk a tévé előtt. Ráadásul nemcsak a CNN-t, hanem a BBC-t is lehetett látni, ahol más képeket is vetítettek. Én láttam a második becsapódó repülőgépről, magáról a becsapódásról legalább négy különböző felvételt – ezek közül ma már egyiket sem mutatják. Tehát ezt letiltotta valamilyen esztétikai cenzúra. Azt kell mondjam, nem ok és jog nélkül, de jellemző módon. Láttam például egy olyan felvételt, ahol a gép szokatlanul lassan és alacsonyan, fenyegetően lassan érkezik, aztán ráfordul a “célra”, és szinte nyomtalanul eltűnik a házban: mint kés a vajba, úgy hatol bele – robbanás, füst, minden csak utána jön. És volt az első órákban egy másik felvétel is az egyik toronyról, és látszik az eltűnt repülőgép sziluettje, amint sötéten rárajzolódik a homlokzatra, mert a füstnek, lángoknak még nem volt idejük kicsapni… mint egy amerikai cartoon­ban. Én figyeltem magam eközben, és a közelképek hatása, azt kell mondjam, esztétikailag rendkívül izgató volt. Bármilyen visszataszító is ezt mondani: épp ezt a mechanizmust kell megértenünk – hogy miközben az ember tudja, hogy ártatlan emberek ezrei pusztulnak el, hogy szörnyűség, ami történt –, a látvány vonzereje nem csökken. Aki ezt kitalálta, jól ismeri az akció- és katasztrófafilmek nézőjének perverz lélektanát.

– A realitás tapasztalásának az ereje okoz esztétikai gyönyörérzetet?

Rényi Épp ezt mondom. Az esztétizálódik, aminek elvileg nem volna szabad. Aminek le kellene vetnie magáról az esztétizálást, az ehelyett éppen hogy magára veszi.

– De nem éppen ezért csinálták?

Rényi Dehogynem. Viszont ezt a rutint – hogy esztétizáljuk a borzalmat – a tömegkultúrából, azokból a Manhattan­filmekből tanultuk meg. Erre vagyunk “szocializálva”, és ezért van neked igazad, hogy ráismerünk erre. De mint gyönyörforrásra ismerünk rá. És ez ebben a borzalmas. Ezt értsük meg! És ne féljünk kimondani. Mert ha ezt nem mondjuk ki, akkor nem jutunk el annak megértéséhez, mit is jelent tulajdonképpen az esztétizált világ. Nem olyan ártatlan, amilyennek látszik, amilyennek gondoljuk. Arról van szó, hogy nézőként vagyunk leültetve a saját pusztulásunkhoz mint eseményhez. A televízió helyszíni közvetítést ad a világvégéről, testközelbe hozza, ahogy a soktonnás repülő tárgy beletűnik a betonépítménybe. Én pedig szemlélem a jelenetet, újra és újra: az anyagi világot a maga legbrutálisabb anyagiságában, anyagszerűségében akkor lehet érzékelni, amikor összeomlik. És tudom, hogy nem videotrükk, nem kom­pu­ter­ani­máció, nem digitális jel, hanem törő, nyers anyag, porladó beton, vérző hús, bűz, füst. Ennek az anyagszerűségnek, a felénk hulló tárgyak, a felénk közeledő porfelhők sűrűségének van igazán ereje: ennek van igazán horrorisztikus hatása. És ez az új benne. Hogy mintha egy katasztrófafilm volna, a CNN-adás nézőjének nézőpontjára van komponálva. Mert nem váltják ki ugyanezt a hatást mondjuk egy borzalmas földrengésről készült felvételek, pedig ott is rengeteg ember elpusztul – mert oda a kamera csak később, az események után érkezik, és ezért – bár borzalmasak – messze nem bírnak az egyidejűség, az újra és újra végignézhető esemény traumatizáló erejével. Oszama bin Laden stratégiái jól tudták, hogy a nyugati világ emberét ezzel a valójában esztétikai fegyverrel lehet leginkább padlóra küldeni.

Enyedi Ami számomra ebben az egész eseménysorban igazán megfoghatóvá vált, az egy az egész szempontjából icipici pont volt, ahonnan én valahogy ki tudtam indulni, és azt látom, hogy másoknál is akörül gerjed az a bizonyos saját metaforafölépítés (hogy megformáljuk, kik is vagyunk, és mi is ez az egész), az a bizonyos pennsylvaniai, Pittsburg mellett lezuhant gép, amelyről, szemben a támadás többi részével, nem láttunk képeket. Egy ember a mobiltelefonján kap egy információt, és dönt. Amit ő és a többiek ott csináltak, az jelképezi számomra mindazt, ami drága, fontos, megvédendő abban, ami ellen ez a támadás irányult. Nem akarok én ebből valami emb­le­ma­tikus eseményt csinálni, megteszik majd mások, mert persze alkalmas rá. A teljes tanácstalanságban egyfajta kristályosodási pontot jelentett, ennek kapcsán tudtam elkezdeni egyáltalán gondolkodni. Ez az esemény a maga esendőségében, gyengeségében, félsikerében jelképezi számomra azt a mentalitást, aminek a hiányát itt, a periférián, Kelet-Európában én például naponta érzek a bőrömön: hogy ha eljön a pillanat, akkor helyén kell hogy legyen az ember szíve. Ilyen kis egyszerű, bárgyú dolgokat tudunk a mi civilizációnkról pillanatnyilag állítani. Nem tudjuk semmilyen nagy elméletbe beépíteni, de egy ilyen kis mondatot már ki tudunk mondani, és ez nem olyan kevés. Nekem például egész életemben felállt a szőr a hátamon, a “szabad világ”, a “szabadságot választotta” kifejezésektől. Valami irritáló önteltséget éreztem bennük, holott még ma is van egy kis gombóc a torkomban, amikor átmegyek az útlevél­ellenőrzésen, a fejemben már nincs, de a torkomban még mindig ott van. És ez volt az a pillanat, amikor igazán átéltem, hogy az összes otrombasága, arroganciája, agresszivitása, szűklátókörűsége és a rengeteg gazdasági áldozat ellenére van egy olyan formáció most a világban, amibe nagyon sok minden belefér – ahol nagyon sokféle ember, sokféle zárt közösség, életmód, gondolkodásmód képes együtt élni, ahol kaphat egy ilyen muzulmán fiú repülőskiképzést, és így tovább –, ami tehát egy “szabad világ”. És ez egy érték. Mert ez lehetővé teszi, hogy a szomszédom gyökeresen másként éljen, és egyikünknek se kelljen attól félni, hogy a másik feljelenti. Így akarok élni, és nem másképp. És meg akarom védeni.

– Azelőtt azt gondoltad, nincs mit védeni?

Enyedi Az ember egyrészt nem is látta, hogy különösebben védeni kellene, mert az erőviszonyok ezt nem indokolták, másrészt főleg a hátrányait, a durvaságát, a bambaságát láttam (shopping against terrorism), a szempontok végtelen leegyszerűsödését. Én nem voltam különösebben feldobva, hogy először megkaptam a nyakamba a szocializmust, most meg a kapitalizmusnak egy különösképpen zárt, konzervatív, tekintélyelvű és fantáziátlanul erőszakos formáját.

Békés Ha valóban van globális világ, akkor biztos, hogy ezentúl – a riadalom csillapodtával – az nem lehet olyan egyoldalú, mint eddig volt. Nem lehet az egyik szereplő, az úgynevezett euroatlanti kultúra ennyire túlsúlyos. A glo­ba­li­zá­ció­ban – ha valóban ez a kívánatos vagy legalábbis elkerülhetetlen út – akkor többeknek kell részt venniük. Ami most történt, az valószínűleg dúsgazdag gonosztevők rémtette, amire nincs bocsánat, és szó sincs arról, hogy a világ szegényeit képviselnék. Ám el kell gondolkodnunk azon, hogy ha az, amiben élünk, valóban “global village”, világfalu, akkor most a faluvégi vályogviskókon is túl, a temetőárokban lakó útonállók jöttek be a községházára. És hogyan lehetne a továbbiakban elkerülni az ilyesmit. És el kell gondolkodnunk azon, hogy a “globálisban” nagyobb súllyal kell jelen lenniük a nem euroatlanti kultúráknak, mert mindig jobb a feszültségek ellenőrzött levezetése, mint a robbanás…

Rényi Most közbe kell szólnom, mert erősen félek attól, hogy itt el fogunk csúszni. És én nem szívesen vennék részt egy olyan beszélgetésben, amelyik a szeptember 11-i katasztrófát a globalizáció generális kritikájával kapcsolja össze…

Enyedi Megint itt tartunk, nem beszélünk róla, mert ez tabu.

Rényi Nem, ez nem tabu. De nem erről van szó. Természetesen az embernek ezerféle dolog eszébe juthat arról, milyen a mi világunk, de azért én óvnék attól, hogy itt mi most elkezdjünk a glo­ba­li­zá­ció előnyeiről vagy hátrányairól és a nyugati kulturális imperializmus előnyei­ről vagy hátrányairól elmélkedni. Egyszerűen azt hiszem, hogy amiről beszélünk, az nem ezzel van létszerű összefüggésben. Ami a globalitásból ide tartozik, az nem a kultúrák közötti különbség vagy azonosság vagy rokonság vagy távolság, és nem is az, hogy van-e a mi civilizációnknak valamilyen saját központi metaforája vagy nincs. Elhiszem, hogy nincs, ez biztos így van, hogy kellene-e hogy legyen, azt nem tudom. De az biztos, hogy a terrortámadásnak a globalitáshoz any­nyi köze van, hogy akik kitalálták és csinálták, azok tudták, hogy ebben a glo­ba­lizált világban vannak mechanizmusok, amelyek ezt az egészet hatékonnyá teszik. Ennyiben globális kulturális kérdésről van szó, és ennyiben Oszama bin Laden és az összes terrorista, aki ezt a dolog kiagyalta, ugyanúgy része ennek a globális kultúrának, sőt haszonélvezője, mint az, aki ellen irányult. De én nem hiszem, hogy jól tesszük, ha a glo­ba­li­zá­ció általános kritikáját összekapcsoljuk ennek a konkrét eseménynek az értékelésével.

Enyedi Én igyekeztem pontosan fogalmazni, lehet, hogy nem sikerült, mert azt látom, hogy ti rendszeresen annak a leegyszerűsített, szlogenszerű változatára reagáltok…

Rényi Tévedsz, én a te megközelítésedet – hogy tudniillik történt a világban egy katasztrófa, egy megrázkódtató nagy élmény, amely az embert arra kényszeríti, hogy végiggondoljon egy csomó dolgot – teljesen elfogadom. Csak azt mondom, hogy ez az ügy ennél konkrétabb kritikai reakciókat követel. Nagyon érdekes dolog a globalizáció, valószínűleg a legfontosabb kérdés, ami a civilizációnk jövőjét – a jövőnket egyáltalán – befolyásolhatja, de én attól mégis óvnék, hogy itt valami direkt összefüggést próbáljunk kimutatni, amellyel bármilyen szempontból az ilyen terrortámadásokat megérthetővé vagy igazolhatóvá lehet tenni.

Békés Én ezt a terrortámadást nem tudom elválasztani a globalizációs problémától, még akkor sem, ha nem vagyok szakembere, és talán nem tudom a dolgot összefoglalóan elmondani. Egyebek mellett azért sem vagyok képes elválasztani, mert a mi elménk – amellyel felfogjuk és megítéljük a történteket – bizonyos tekintetben szintén globalizálva van. Méghozzá nagyon régóta. A mi elménket évtizedek óta Hollywoodban írják. Ott termelik azt a képanyagot, amelyen felnövekedtünk. De már az előttünk járó generációk is. Butuska példának tűnhet, de talán mégsem az: már az apám is a Hófehérke és a hét törpe című rajzfilmen nőtt fel. Mi valamennyien fel tudjuk sorolni a törpék nevét, igaz? Csakhogy a törpéknek az európai kultúra egyik fun­damentumát jelentő Grimm-mesékben nincs nevük. Ez Walt Disney-találmány, ám minden magyar gyerek azon nő fel, hogy Szende, Szundi, Tudor, Vidor stb. És a rajzfilmtörpékről nevezték el a Pest és Buda közt közlekedő kishajókat. Hollywood írja az agyunkat, rajz és játékfilmben, minden formában. Ez mostanra világjelenség. Evidenciának tekinthetjük, hogy a kínai gyerekek ugyanazon hatások alatt állnak, mint a mieink. Most akkor beszéljünk szeptember 11-ről: azt mondtad, nincs metaforánk. Szerintem a mi metaforánk Manhattan, a mo­der­ni­tás nagy jelképe, a sky-line, a hemzsegő metropolis, előtte pedig a Szabadság-szo­bor. Az is fölmerült bennem, miért nem azt pusztították el? Jelképnek talán még erősebb lett volna, bár áldozat kevesebb lett volna. De ugye az az abszolút telitalálat.

– A hatáshoz valószínűleg hozzátartozik a rengeteg halott is.

Békés Jó, rendben, akkor a World Trade Center ebből a szempontból prak­tikusabb cél.

Rényi Egyáltalán nem lett volna erősebb jelkép.

– Ráadásul azt már láttuk filmen: a Szabadság-szobor fejét félig földdel borítva…

Békés Én pontosan ezt szeretném elmondani: hogy az, ami most megvalósult, egy nagy, közös rémkép. Méghozzá igenis globális. Olyan esemény, amelyet előre fölfestettek elénk, amelyet előre megnéztünk a moziban, amelyre szinte föl lettünk készítve. A rémkép Manhattan pusztulása. Hadd hátráljak egy kicsit az időben. Valóban a jelképek háborújáról van szó, és ehhez hozzátartozik, hogy régóta történetek és filmek sorozatában fogalmazódik bennünk a kép: a mo­der­ni­tás egyenlő a hemzsegő metropolisz­szal. Ez ugye New York előtt London volt. És amikor Bram Stoker Drakula-re­gé­nyé­nek folytatásaiban meg a belőle készült filmekben Drakula megérkezik Londonba, és az általa képviselt archaikus, pokoli, ellenőrizhetetlen iszonyt rászabadítja Londonra, az ugyanaz a gigantikus összecsapás, mint aminek később ka­taszt­rófafilmekben voltunk szemtanúi. Vagyis a perem rátámad a központra. Az ősi a modernre. Csak akkor, a Dra­ku­la­mánia, a vámpírragály idején a központ és a perem viszonya más volt. Mert a 19. század végéről beszélünk. Most New York a központ, és a modernitás megtestesülése, az embléma a manhattani sky-li­ne, az a tökély, amelyet valamennyien ismerünk, akkor is, ha sosem jártunk ott. És jön az árvíz, az űrlény, a Godzilla – aki japán illetőségű importszörny, aki a tengerből jön –, és persze ott van a legelső, King Kong, akit az új verzióban (és ez fontos apróság) az Empire State Buildingről áttették a World Trade Centerre. A 79-ben készült filmben már arra mászik fel. Tehát a kép megvan. Jön az archaikus szörnyeteg, és szétdúlja a mo­der­ni­tást, megtapossa a centrumot, egyenesen a szívére támad. És amire te azt mondtad, hogy a gép úgy hatolt az épületbe, mint kés a vajba, az valóban katasztrófafilmeket idézett – ugyan kinek nem? Tehát itt állunk egy általunk már látott, már megálmodott, tulajdonképpen evidens képsorral. Sok forgatókönyvíró megírta, sok rendező megvalósította – ami történt, ezt másolta. Ez ebben az értelemben valóban hibátlan a realitás és a vir­tu­a­li­tás összeolvadása. Az elmúlt években három filmet is láttam, amelyek azt mesélik el, mi történik az Egyesült Államokban egy terrortámadás következtében és utána. Az Ostromállapot a terrortámadásról meg az utána következő diktatórikus viszonyokról beszélt, a Vírus egy biológiai támadás lehetséges lefolyásáról és a pánikról. Csak persze egy film garantálja a happy endinget… Ezekből a korrektül elkészített filmekből akár egész képsorokat lehetne kiemelni a mai helyzet illusztrálására. Bush a terrortámadás után szinte pontosan azt mondta, amit néhány évvel korábban az Ostromállapot című filmben az elnököt játszó színész. Úgy látszik, bizonyos helyzetekben sem a filmen, sem a valóságban nemigen lehet mást mondani. Ugyanabban a filmben az is szerepelt, hogyan öltözik zászlódíszbe New York, mert Amerika a felbuzgó hazafiság hangsúlyozásával reagál. Hányszor hallottuk ezt a mondatot: “hazánk jelen állapotában három forgatókönyv létezik”. A “forgatókönyv” szó is a filmből vonult át az életbe, és mindennapos praktikus ügyeinket is kvázi forgatókönyvek szerint intézzük. Tehát ha úgy tetszik, itt egy film valósult meg, vagy egy nagy közös rémálom. Hiszen sokakat kísértett, borzongatott valami hasonló katasztrófa már régóta.

– És mi jön ezután szerintetek? Mi következik mindebből?

Békés Szerintem ebben az ügyben a kezdet bizonyos tekintetben a vég. Én nem nagyon tudok ennél tovább lépni. Logikus lépések következnek, a liberális demokráciának (vagy ha tetszik, annak a nyugati létnek, amibe valamennyiben belekényelmesedtünk) a bizonyos típusú korlátozása és túlélési harca.

Enyedi Szerintem ez egy érdekesebb civilizáció ennél, akármilyen zűrös is, ezért azt hiszem, sokkal sokszínűbben fog reagálni erre. A politika területén persze nem nagyon lehet flikkflakkozni és ötletekkel előállni, ennek a korlátozásnak ott zajlania kell, más lehetőségük nincs is. A nyugati civilizációnak – éppen a sebezhető nyitottságából adódóan – hihetetlen lehetőségei vannak belső nyitásokra. Szerintem rengeteg számvetés zajlik ma, csak valamiért, szerintem hipo­krízisből, éppen azért, mert felületesen szoktunk beszélni, vagy mert a sajtónyelvhez szoktunk, nem merünk erről beszélni, mert azt gondoljuk, azzal abba a gyanúba keveredünk, hogy felmentést keresünk a terroristáknak. Pedig nem erről van szó, hanem a pánik helyett egy pozitív életreflexről. Hihetetlen árva állapotban van az európai ember! Elkényeztetett és magárahagyott egyszerre. És most talán végiggondolja, hogy miben is él, milyenek az életkilátásai, mi az a folyamat, amelyben részt vesz, és ezzel egy méltóbb életre, egy önazonosabb életre van esélye.

Békés Csakhogy ezt a dolgot úgy hívják, hogy terror. A terror pedig – okkal – félelmet kelt. Most itt tartunk. Az én első reflexem és másoké is körülöttem ez volt. Három nappal később a magyar rádióban hallottam egy kifejezetten izgalmas riportot, amely a szegedi egyetemen készült, megszólalt egy amerikai oktató, aki ott tanít a nyelvészeti tanszéken, egy izraeli, aki az orvosi egyetemen adjunktus, és két palesztin diák. És mind magyarul beszéltek, és egy kupacban voltak, a menzáról ismerik egymást, és az izrae­li azt mondta nagyon higgadtan, hogy most Amerikának sajnos szembesülnie kell azzal, ami nálunk napi gyakorlat, hogy köszönsz a szomszédodnak, aki füvet nyír, és nem tudod, hogy utánad lő-e. Szóval nem a megvilágosodás az első közös élmény, hanem az, hogy ami eddig bizonyos volt, többé nem bizonyos, és hirtelenjében elképzelhetőnek tartod mindazt, amit eddig elképzelhetetlennek hittél. A félelem is globális, és ez ebben a pillanatban is terjeszkedik.

Enyedi De talán érdemes próbálkoznunk, hogy ne adjuk meg magunkat a félelemnek. Mint a pittsburgi repülőgép utasai.

Rényi Ebben igazad van, ez egy kulturális eredmény, csak azt hiszem, ez a történet, sajnos, sokkal-sokkal többről szól. Arról szól, hogy az a civilizáció, amelyik létrehozta ezt a fajta szabadon cselekvő, döntésképes embert, aki adott esetben hősiessé tud válni azzal, hogy fölveszi a harcot, és nem tisztel tekintélyeket, ez a civilizáció, amelyik keretet ad ennek a szabadságnak, maga sokkal törékenyebb és sokkal veszélyeztetettebb annál, semhogy ilyen individuális hősök meg tudják védeni. Amit te mondasz, az pontosan a hollywoodi dramaturgiának a logikája, amely preferálja, dicsőíti az ilyen típusú hősöket, az amerikai kisembert, aki szembe mer szállni a Gonosszal, és…

Enyedi Fordítva: ez a mi civilizációnk, amelynek Hollywood is a terméke, és hogy sokan megnézzék, a saját mítoszainkat meséli. Ez a mi mítoszunk. Mindig is tudtuk, hogy ez a civilizáció törékeny. 1932-től kezdve néztük végig a tehetetlenségét, a liberális gondolkodás tehetetlenségét, ez olyan, mint egy társasjáték, amelynek a szabályait mindannyian megtartjuk. De jön egy játékos, aki azt mondja, hogy dobtam hármat, nyolcat lépek. Arra azt mondja mindenki, hát ez nem szabályos. Erre azt mondja a másik: na és. Ezzel a gesztussal szemben mindig is hihetetlen kiszolgáltatottak és teljesen védtelenek voltunk, ez nem újdonság, nem szeptember 11-én derült ez ki. Ezt már egyszer átéltük. Ez a fasizmus maga. A mi világunk eszközeivel megfoghatatlan. Tehetetlenül nézte annak idején is mindenki. És naponta látom, mennyire nincs esélye egy újfasisztával szemben nyilvános vitában bárkinek, aki tiszteli és alkalmazza a mi civilizációnk szabályrendszerét. Sajnos, manapság ennek nem is olyan ritkán tanúja kell hogy legyek. Amit én most vettem észre, és ezt nagyon szépnek találom, hogy egy köztudottan sérülékeny, végtelenül sérülékeny attitűd mégis életképes. Pedig minden kapuja nyitva. Ez az alapszabálya, a lényege.

Békés Ez a védtelensége védendő?

Enyedi Ennek az értéknek része maga a védtelenség is. Tehát ha megszűnik a védtelenség, megszűnik ez a bizonyos érték.

Békés Akkor most provokálok. Szóval nézzük így a dolgot: megtörtént a tragédia, brutális támadás érte ezt a sérülékeny rendszert, egész világképünket, az euroatlanti kultúrát, amely önmaga védelmében lépéseket tesz, és ezek a lépések nyilvánvalóan csorbítani fogják azt az életet és mindazon életértékeket, amelyeket mi vonzónak látunk. Ha ez így van, hogy önmaga védelmében, annak érdekében, hogy fönnmaradhasson, elkezdi csorbítani önnön értékeit, akkor innentől kezdve elveszítette értékét. Mert megcsonkította önmagát annak érdekében, hogy fönnmaradjon. És akkor azzal a logikai bukfenccel állunk szemben, amely nemcsak logikai, hanem valóságos, a mindennapi életünkben is érzékelhető bukfenc lesz, hogy a terrortámadás elérte célját: a kultúra önmaga védelmében fölszámolja önmagát, és ez a kultúra a továbbiakban nem az, ami ellen a támadás irányult. Tehát lehet, hogy itt tulajdonképpen már egy vesztes háborút, egy villámháborút tudhatunk magunk mögött. Kiéleztem, belátom. Szóval ezt mondod?

Enyedi Amiről beszélsz, az – mint közvetlen reakció – biztosan megtörténik. A pittsburgi példát tulajdonképpen azért hoztam fel, mert érdemes lenne a találékonyságot annak a jegyében mozgósítani, hogy ne így legyen. Egy átmeneti bezárkózás után milyen szép lenne megmerevedett szlogenek helyett mélyebben, őszintébben, friss szemmel átgondolni a Föld jelen állapotát, esetleg olyan hatékonyabb programokat kidolgozni, amelyek ezt a feszültséget, a világnak ezt a szétesettségét hatékonyabban képesek kezelni.

– Te melyik forgatókönyvet látod valószínűbbnek: felszámolja vagy újjáépíti magát ez a mi úgynevezett nyugati civilizációnk?

Rényi Engem a konkrét következmények foglalkoztatnak, és én továbbra is ragaszkodnék az esztétikai dimenzióhoz, mert ez – még egyszer mondom – immár nem felületi, hanem a dolog lényegéhez tartozik. Tehát a terrortámadás egyik első következménye az lett, hogy azonnal egyfajta esztétikai cenzúra jelent meg a világban, ilyesmi eddig nem volt. Nem a halottak, vérben úszó sebesültek, szétszóródott végtagok képeinek cenzúrájáról beszélek, ilyenek nem is nagyon voltak. Hanem arról, hogy a CNN leállt a nagyon érzékletes, látványos képek, a különböző szögekből készült felvételek vetítésével. Az elején nem tudták, mit csináljanak, és a dolog annyira erős volt, hogy engedtek is a csábításnak, és a terroristák jól számoltak, amikor azt kalkulálták, hogy ez át fog jönni a médián. Aztán a médiánál leesett a tantusz, és visszafogták magukat, és nem mutattak tovább “mutatós” képeket.

– Ehhez egy adalék: az Ikea áruház korábban összeállított katalógusában van egy csodás fotó a tornyokról. Néhány nappal a támadás után vettem észre, és azonnal kirohantam, hogy megvegyem, hogy legalább így meglegyen nekem. De a svédországi központban úgy döntöttek, hogy ezeket a képeket – nem tudom, hogy örökre-e – visszavonják.

Rényi Pontosan ezt akarom mondani: egy csomó filmet indexre tettek, dalokat tiltottak be, szóval működésbe lépett az esztétikai cenzúra. Csak az a kérdés, mi lesz ennek a következménye. Milyen kulturális hatása lesz ennek, új korszak kezdődik-e ezzel a kultúrában, vagy sem? Szerintem bizonyos szempontból igen, ugyanúgy, ahogy a politikában is: reggel a tévében politológusok magyarázták el, miért törvényszerű ilyenkor a rendpárti erők megerősödése, miért javul a hivatalban lévő kormányok pozíciója, mert ugye ilyenkor fölsorakozik a lakosság amö­gött, akitől védelmet remél, és az ügyesen re­torizáló kormányok a maguk hasznára fordítják a nemzeti egységnek meg az összefogásnak a gondolatát. De van ennek a rendpártiságnak egy kulturális dimenziója is: a virtuális valóság kulturális paradigmájával szemben fellép az igény valamiféle “új esszencializmus” iránt. A kultúra, amelyben fölnövünk, a fikció és szimuláció kultúrája. És akkor az ember kap egy nagy pofont, mert megcsinálják neki a valóságban azt, amiről eddig azt hitte, hogy valódi kockázat nélkül űzhető játék…

Békés “Nesze neked, itt a mozi!”

Rényi Emlékeztek a Mátrixra, erre a két-három évvel ezelőtti kultuszfilmre? Arról szól, hogy a teljes valóság a maga érzéki közvetlenségében tulajdonképpen egy hatalmas komputer által szimulált művilág – egyébként ez a film is Man­hat­tanben játszódik –, egyetlen monumentális számítógépes programfuttatás: a valós emberi lények egy a hatalom által kívülről és előre programozott világ foglyai. S persze van egy csapat, amely fel akarja szabadítani őket a program rémuralma alól. Magyarán kétféle valóság van. Van az a valóság, amelyik tök úgy néz ki, mint a mi valóságunk, és van egy másik, egy igazibb, egy anyagi valóság, amelyik nem más, mint egy óriási gépterem, ahol az emberek – mint biológiai lények – kikötve, milliószámra öntudatlanul vegetálnak, miközben vezetékek kötik össze beprogramozott énjükkel, amely a virtuális világban éli normálisnak látszó életét. Morpheus, a fölszabadító csapat vezetője azzal fogadja az újdonsült hősjelöltet, akit kvázi kiszabadítanak saját digitalizált énje fogságából, hogy “üdvözlünk a valóság sivatagában”. Na, erről van szó. A filozófus Slavoj ZiŃek választotta ezt a mondatot egy esszéje címéül, amit most olvastam az interneten. Szerinte a World Trade Center elleni attakban Amerika azt kapta meg, amiről a maga virtuális kultúrájában fantáziált – és ez sokkal inkább sokkolta, mint bármi egyéb. A trauma tehát arra is szolgál, hogy szembenézzenek a ténnyel: a virtuális burok luxusa hamis biztonságérzeten alapul, és átesztétizált valóságunk nagyon is törékeny. ZiŃek hivatkozik George F. Willre, az ismert amerikai konzervatív politológusra és esszéistára, aki szerint itt az idő, el kell felejteni az új Hollywood fikcióit, hiszen bekövetkezett a posztmodern médiavilág csődje, térjünk vissza a fundamentumokhoz, térjünk meg az új lényegiséghez, adjuk vissza az anyagnak az anyagszerűségét, adjuk visz­sza a figurák, a hősök, az emberek emberszerűségét, adjuk vissza a hitnek a maga isteneit – elég ebből az egész virtuális vircsaftból.

Békés Tessék, itt a győztes blitz­krieg.

Enyedi Egy évvel ezelőtt részt vettem Versailles-ban egy konferencián. Az összes kontinensről összesereglett kétszáz tudós és művész ülésezett ott, hogy jó ötleteket adjon a politikusoknak arra, hogyan lehetne harmonizálni, kellemesebben élhetővé tenni azt a nyelvi, kulturális és nem utolsósorban időmontázst, amelyben élünk. Mert a világ más részein más tempóban telik az idő, nincs globális időszámítás, csak a kirakott naptárakban. Volt köztünk törzsfőnök az amazonasi őserdőkből, törzsi ruhában, ilyen csészeszájú úr, akit mindenki megbámult, ő is megbámult minket, a férfiakat az idióta öltönyökben, és mindnyájan bámultuk a vörös, kicsit poros drapériákat és a történelmi freskókat, a francia törzsi díszeket. Az a bizonyos Gulliver-effektus oda­vissza csodálatosan létrejött, önreflexióra késztetett, és automatikusan nem megkérdőjelezte, csak idézőjelbe tette a saját tabuinkat, szentségeinket, jelszavainkat. Az egyik résztvevő, egy iszlámkutató, perzsa férfi kifejtette, hogy a kereszténységnek az a nagy szerencséje, szemben az iszlámmal (ne felejtsük, az iszlám hihetetlen ragyogó szellemi időszakának köszönhetjük mi tulajdonképpen az egész antikvitást, a filozófiát és a természettudományokat, ami paradox módon megerősítette, dinamikusabbá és áthatóbbá tette a neki ellenálló, de folyamatosan, lassan hátráló keresztény kultúrát), hogy a centruma egy olyan területre került, amely egy időre egyúttal a világ technológiai fejlődésének is a központja volt. És az iszlám – miután földrajzi okokból erről a folyamatról leszakadt – egy nagyon furcsa átváltozáson ment keresztül, tulajdonképpen leegyszerűsödött. A nagy teológusok eltűntek, a nagy civilizációgerjesztő oda-vissza hatás megszűnt, és a vallás megfagyott, egyfajta népi vallásként működött tovább. Ezt egy mohamedán perzsa férfi, egy iszlámkutató mondta, és beszélt a fájdalmáról, amit a miatt érez, hogy az iszlám azt a ragyogó korszakát nem tudta folytatni.

Békés De ez a kereszténységgel is így volt. A teológiai központok és a legmagasabb szellemi produkciók mindig is kivételesek voltak, és pár száz éve még itt is égettek tudósokat. És arról sem érdemes megfeledkeznünk, amikor azt mondjuk, hogy van mit védenünk, hogy ami nekünk oly magától értetődő érték, a liberális gondolkodásmód és a mul­ti­kul­turalizmus, mert hiszen ennek a szívére irányult a támadás, az a világ jelentős részén egyszerűen nem az.

– Sőt elpusztítandó, a sátánnal, a gonosszal egyenlő.

Békés Szóval egyfelől életünket és vérünket – ha nem is a World Trade Centerért, de azért a kultúráért, amelynek mi is részesei vagyunk, másfelől azért az nem megy, hogy az emberiség töredéke használja el a javak majdnem felét. És az sem megy, hogy az Egyesült Államok nem írja alá a kiotói konvenciót. Mert ez ugyanúgy pusztuláshoz vezet, mint a terrorizmus.

Rényi Csakhogy attól a világ nem lesz igazságosabb, vagy nem lesz kevésbé igazságtalan, ha egy ilyen brutális és aljas támadás éri az uralkodó civilizációt. Attól a civilizáció még uralkodó marad. Miközben az amerikaiak most először tapasztalták meg, milyen az, ha velük történik valami olyasmi, ami a világban foly­ton-folyvást megtörténik különböző népekkel Boszniában és másutt. Az előbb emlegetett filozófus következtetése, hogy az amerikaiaknak azt kell megtanulniuk ebből az eseményből, hogy nemcsak azt a lehetőséget kell kizárniuk, hogy ez velük valaha még egyszer megtörténhessen, hanem azt is, hogy ilyesmi bárhol másutt még egyszer megtörténhessen. És ha a globalizációnak van valami uni­verzális üzenete, akkor ez az.

Békés Azért én várnék még a következtetésekkel. Mert most, amikor beszélgetünk, még nem hangzott el egyetlen puskalövés sem, de tudjuk, hogy fog. És senki sem tudja, mi következik azután.

 

2001. október 4.