Gyurkó László könyve ürügyén
Az elmúlt évtizedek (és évszázadok) történelmével kapcsolatban ma nem az a legfőbb kérdés, hogy mit írnak róla a szaktörténészek, hanem hogy hogyan él a lakosság eszméletében. A magyar társadalom történelmi tudatában. Hogyan emlékeznek rá, hogy mi történt és hogyan történt itt az elmúlt évtizedekben, az idősebbek fiatal korában, a fiatalabbak szüleinek és nagyszüleinek életében. Ha ugyanis nincs közös történelmi tudat, akkor a szó igazi értelmében nincsen nép sem, és csak lárifári, amit nagyhangú politikusok az ilyenfajta keretfogalmakról mesélnek.
Újra meg újra részesülhetünk abban a tapasztalatban, hogy nincsen, nem igazán van ilyen közös történelmi tudat. Ami mégis van, bizonytalanságokkal és képmutatással van tele. Nem új dolog ez. Volt képmutatás korábban is. A mi nemzedékünk például nagyon is jól emlékszik, hogy kora ifjúságunkban, a harmincas évek végén meg a negyvenesek elején milyen viszolygással hallgattuk a hivatalos és iskolai ünnepségek hazug szózuhatagait. Mindez azonban halványnak bizonyult a “szocializmusnak” nevezett időszak kodifikált képmutatásához képest. Elvárták, hogy mindenki olyan szakadatlan és egysíkú harcot lásson a történelemben, amelyet a nép, a “dolgozó tömegek” az úri és a kapitalista elnyomók ellen folytattak. Az utolsó tíz évben aztán – bár a kép szerkezete ugyanaz maradt – mindent a fonákjára fordítottak benne. Most a polgárosodni vágyó nép küzd a pártállami diktatúra ellen. Mindkétféle harcnak megvoltak és megvannak a maguk rituáléi, hősei és csúcspontjai. Akkor az antifasiszta ellenállás volt a hőskor, az ellenség pedig a nácik és a horthysták. Most 1956 a csúcspont, az ellenség pedig a pártállami “szocializmus”.
A fiatal rendező filmet készített a hetvenes évek elejének ifjúságáról. A beatnemzedékről. Mint nyilatkozatában elmondta, azt akarta megmutatni, hogy azoknak az éveknek a fiataljai is tudtak nevetni. Nyilvánvalóan az a kép élt benne, amit egyes politikusok (hogy csak egyet említsek: Torgyán József) és píárcsapataik harsogtak éveken át a fülébe. Amely szerint olyan iszonyatos volt az elnyomás, hogy az emberek egész nap csak leszegett fejjel, komor arccal, roskatag lépésekkel jártak az utcán. Nemhogy nevetni nem tudtak, de még csak mosolyogni sem. Ha egy akkor még meg sem született fiatalember ezt sokat hallja, valóban revelációként hathat számára az a meglepő állítás, hogy a fiatalok még ebben a helyzetben is tudtak olykor nevetni.
Akik ezt így fogadják el, így akarják elfogadni, azok számára 1956 sem lehet más, mint az angyalok harca az ördögök ellen. Az egész nép és a nép által bölcsen kiválasztott vezetők tudatos, bátor, hősies küzdelme a kegyetlen, gonosz és gyáva elnyomók ellen. És e logika szerint aztán a hetvenes-nyolcvanas években mindez ugyanígy folytatódik: ezek az elnyomatás és a nyomor súlyos évtizedei. A konok hallgatás időszaka, amelyben megszólalni sem lehetett. Akik pedig úgy emlékeznek, hogy jól éltek benne, akik gyarapodtak, akiknek Trabantjuk lehetett, még inkább, akik egyenesen támogatták, azokat vagy félrevezették, vagy – ha tagjai voltak a pártnak – egyenesen a nép árulói.
Mások azonban (és a jelek arra mutatnak, hogy ők vannak többen) mégsem így emlékeznek. Ők úgy látják, hogy a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartó időszakban a magyar nép többsége viszonylag jól élt, mindenesetre jobban, mint azelőtt, sőt jobban, mint fennállásának egész addigi 1100 éve alatt bármikor. És – ami különösen fontos – minden évben kicsit jobban, mint az előzőben. A családok az év végén szilveszterkor azt mondhatták: az idén kicsit könnyebb volt, mint tavaly, reméljük tehát, hogy jövőre kicsit könnyebb lesz, mint az idén. A szabadságból is picikét több jutott az átlagembernek is, mint azelőtt. Igaz, még mindig voltak megkérdőjelezhetetlen tabuk (mint a párt szerepe, a Szovjetunió szerepe), ezekről nem lehetett nyíltan beszélni, de más dolgokról szabadabban lehetett szólni, mint korábban. Az irodalom, a tudomány, a művészet képviselőit is egyre kevesebb kötöttség korlátozta. Az emberek jelentős része pedig azt gondolta, hogy legalább “műveli a saját kertjét” (másodállást vállal, lakását, nyaralóját szépítgeti), szórakozik, tévét néz, hallgatja a slágerfesztivált, elutazik a kvóta szerint külföldre. Akik ezt élték meg, azok tavaly, az évezredforduló nagy szavazásán Kádár Jánost az elmúlt ezer év legnagyobb magyarjai közé sorolták, a legutóbbi tévés közvélemény-kutatás szerint pedig (2001. július) szobrot állítanának neki.
Mi az igazság? Nem beszéltük ki, csak odáig jutunk, hogy kölcsönösen megbélyegezzük egymást. Az őszinte beszéd, az összes pluszok és mínuszok gondos mérlegelése még mindig tabunak számít, amit nehéz áttörni. A hivatalos vélemény változatlanul fekete-fehér. Mennyország van és pokol, angyalok vannak és ördögök. Ebben a torz bináris gondolkodásban egyaránt elvész az ember és a történelem. Legfeljebb papírmasé díszletek maradnak meg belőle, amitől joggal fordulnak el az utónemzedékek, és inkább nem létezőnek, legalábbis dimenzió nélkülinek tekintik a múltat. Elvész a történelmi tudat. Hegedűs B. Andrásnak mondta egy serdülő ifjú úgy 1993 táján: “Annyi a változás, hogy azelőtt egyes ünnepekkor (április 4., november 7.) egyfajta öregemberek álltak meghatottan egyfajta emlékhelyeken. Most más ünnepeken (március 15., október 23.) más öregemberek állnak más emlékhelyeken, de ugyanolyan arccal. Annyi biztos, hogy én az egészből nem értek semmit.”
Nem tudom elfogadni, hogy a történelmet csak feketében-fehérben, csak mennyországban és pokolban, csak hősökben és gazemberekben lehessen látni. Vannak emberek, mozgalmak, korok (és a legtöbb ilyen, hacsak nem mind), amelyben feketét és fehéret, igent és nemet kell egymás mellé állítani. Ferenc József (külföldi segítséggel) véresen leverte a magyar szabadságharcot, kegyetlen terrort és elnyomást vezetett be, de azután az ő nevéhez (is) fűződik a magyar történelem egyik leghosszabb békéje, a kiegyezésnek, a magyar polgári társadalom megteremtésének történelmi folyamata. Hogy aztán a végén a meg nem oldott ellentmondásokba az egész monarchia és vele az ezeréves Magyarország is belebukjon. Horthy Miklós is levert egy forradalmat (külföldi segítséggel), vérrel és terrorral kezdte a megmaradt országban, restaurálta a magyar feudalizmust, de korlátozott módon mégis hozzájárult a polgári fejlődés limitált folytatásához. Hogy aztán a még mindig meg nem oldott ellentmondásokba, a nacionalista reváns korlátolt indulatába belebukva a teljes pusztulás szélére sodorja az országot. A sort Kádár János sztereotip módon folytatta. Külföldi segítséggel ő is leverte a forradalmat (pontosabban haszonélvezője volt a külföldi akciónak). Terrorjának vérességével még elődeit is túlteljesítette, elvtársi keretekben visszaállította a monarchiát, de aztán akár akarjuk, akár nem, a nevéhez fűződik a magyar történelem második leghosszabb békéje, az ismét csak limitált polgári (ha úgy tetszik, kriptopolgári) fejlődés ellentmondásos korszaka. Hogy végül a megoldatlan ellentmondások képmutató álmegoldásaival (eladósodás!) gazdasági és társadalmi csődbe juttassa az országot.
Nem tekinthető véletlennek, hanem a magyar történelem egyik legsajátosabb tényének, hogy ezek a periódusok, amint láttuk, ugyanazt az algoritmust követik: a forradalom (idegen segítséggel való) leverése – terror – kiegyezés – a limitált fejlődés, a rózsaszínbe játszó és ezért képmutatással terhes aranykor – majd a képmutatás tobzódása, az ellentmondások halmozódása – végül a teljes bukás szakaszain keresztül. Ha valaki érteni akarja, hogy mit jelentett az elmúlt két évszázadban magyarnak lenni, ezt is meg kell értenie.
Hogy kell ezeket a korokat és vezetőiket megítélnünk? Ördögnek vagy angyalnak? Vagy inkább azt a sajátosságot kell keresnünk, amely a magyar történelemben éppen a félmegoldások, a furcsa forradalmak, a kettős társadalmak divergenciáját tolja előtérbe? Amelyben aztán különös szerepet kapnak a magyar történelem közbeeső rövid forradalmi korszakai, 1848, 1918, 1945 és a legrövidebb: 1956 fellángolásai. Amikor is éppen azokkal az ellentmondásokkal akartak szembenézni, amelyekbe a látszatbéke hosszú periódusaiban belebuktak. Amelyek tehát a zsákutcás, perifériás magyar útról az európai fejlődés fő útvonalára akarták történelmünk szekerét ráterelni, de rövid idő alatt elbuktak. Amelyek, ha ellentmondásosak, nem ugyanolyan módon azok, mint a Ferenc József-, Horthy Miklós- és Kádár Jánosféle monarchiák. A forradalmi korok mind rövidebbek és vehemensebbek. Kezdeni tudnak, de nem jutnak el odáig, hogy végezhessenek, mert ki vannak szolgáltatva egyrészt a félmegoldások korszakaiban felhalmozódott ellentmondásoknak, másrészt – és még inkább – a hazánk felett ítélő külső erőknek. Nem alkalmazhatjuk rájuk az ördög–angyal, fekete–fehér dichotómiát, mert még kiforratlanok, hibáik és elégtelenségeik vannak, de nem bűneik – az igazi bűnök a hosszú korszakok baktériumtenyészeteiben gyökereznek és bontakoznak ki. De a forradalmak igazi arcát, a magyar és az egyetemes fejlődésben játszott szerepét éppen ezeknek a monarchikuskriptopolgári korszakokkal való összefüggésükben, egységükben és szembenállásukban érthetjük meg.
Hogyan ápoljuk tehát történelmünk e nagy korszakainak, így 1956-nak az emlékét? Akkor tesszük-e jól, ha szentképként mutatjuk fel őket, amelynek céljai világosak, hősei tökéletesek, és csak az ellenség gonoszsága tudott rajtuk erőt venni, vagy akkor, ha a maga minéműségében, realitásában ábrázoljuk, a körülmények minden szorító elemének és esendő voltának ismeretében? Ki kell mondani, hogy nincsen szükségünk szentképekre. 1956 történelmi jelentőségét a maga igazi realitásában kell megmutatnunk.
A magyar történelemtudományban ma az a felfogás a legpregnánsabb és a legerősebb, amely nem ördögöket és angyalokat keres, hanem racionálisan elemzi a folyamatokat, hogy megtalálja bennük a törvényszerűséget. Én legalábbis ezt látom az utóbbi évtizedek és különösen a legutóbbi tíz-tizenöt év legjelentősebb történészteljesítményeiben, Kosári Domokos, Ormos Mária, Hajdú Tibor, Glatz Ferenc, Huszár Tibor, Romsics Ignác munkáiban. Romsics Ignác nagy könyve (Magyarország története a XX. században) tárgyunk szempontjából is kitűnően példázza ezt. Nem zeng ódát semmiről, de a maga valóságában mutatja meg a magyar történelem sajátos algoritmusát és benne az egyes korszakok jelentőségét.
Érdemes felidéznünk itt Romsicsnak az 1956-os forradalom jelentőségéről szóló összefoglalását: “Előre sejthető bukása ellenére a magyar forradalom vízválasztónak bizonyult az ország második világháború utáni történetében. A magyarokat reálisabb önszemléletre és arra tanította meg, hogy függetlenségi harcukban nem számíthatnak hatékony külső támogatásra. A Szovjetuniót pedig arra, hogy a magyarokat nem lehet büntetlenül saját népükhöz hasonló alávetettségben tartani. E kölcsönös felismerés s Kádár János erre irányuló megfontolt pragmatizmusának eredményeként alakult ki idővel a sokak által “magyar modellnek” nevezett politika, amely a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeinek és a pártállamiság alapjainak veszélyeztetése nélkül teremtett olyan alapokat, amelyeket a magyarok közül ugyan csak kevesen szerettek, de lehetséges optimumként szinte mindenki elfogadott. Ebben az értelemben az 1956-os szabadságharc és forradalom nem bukott el, hanem a Rákóczi-szabadságharchoz és 1848–1849hez hasonlóan a kompromisszumkötés feltételeit javította.” Igen, ez a tartózkodó, de körültekintő józanság hiányzik sokszor, ha az egykori résztvevők írják a történelmet.
Jellemző tény azonban, hogy 1956-ról eddig nem született összefoglaló monográfia (az 1990 előttiekről nem beszélek). Vannak emlékiratok. Vannak írások, amelyek dicsőítik, vannak, amelyek tárgyszerűen le akarják írni. Az 56-os Intézet kiadta krónikáját, és kiadott olyan monográfiákat, mint Rainer M. János Nagy Imre-könyve, Standeisky Éva munkája az értelmiség szerepéről vagy Hegedűs B. András legutóbbi írásgyűjteménye. (Mely utóbbi közvetlenül a szerző halála előtt jelent meg.) Még nem adtak azonban átfogó történelmi összefoglalást a forradalomról.
Valahogy az van ugyanis a levegőben, hogy nem is lehet, mivel még mindig túl nagyok körülötte azok a politikai indulatok, amelyek megakadályozzák a józan elemzést. Az 56-os forradalom tudniillik – hogy most igen elnagyoltan fogalmazzak – komplex jelenség. Két hétig tartott csak, de ez alatt felfeslett a társadalom mindennapi működését minden folyamatos rendszerben diszkréten takaró szövet. Egyszerre beleláttunk a mélybe. Mielőtt azonban felocsúdhattunk volna, és magunk alakítottuk volna ki az új rendet, a régi rend feléledt, és még szívósabban összeszőtt pokróccal fedte le az egészet. A mi forradalmunknak – mint egyébként minden hasonló eseménynek, amit ezen a néven tartanak számon – több arca van, több értelme, több vonzata, több olvasata. Nem jött volna el az ideje, hogy az egésszel szembenézzünk?
Gyurkó László megpróbálkozott azzal, hogy megtegye (A bakancsos forradalom. Budapest, 2001, Kossuth Kiadó). Pontosabban harmadszor is nekifutott. Először 14 évvel ezelőtt (1987-ben) jelentette meg könyvét, amelyet 1996-ban tetemesen, majd 2001-ben ismét tetemesen átdolgozott.
Vannak, akik jelentkezését eleve idegenkedéssel fogadják. Sőt már az idegenkedés is szépítés, inkább mondhatnánk utálatot. Hogy jön ahhoz Kádár János udvari életrajzírója, Aczél György kurzuslovagja, hogy egyáltalában könyvet írjon, ahhoz meg még kevésbé, hogy éppen 56-ról? Ez az arra hitelesítetteknek van fenntartva. Előbb “gyakoroljon önkritikát” – mondják –, aztán majd meglátjuk, hogy megbocsátunk-e neki.
Múltbeli tetteinket persze meg kell ítélni, kinek-kinek aszerint, amekkora múltja van. Gyurkóét is, az enyémet is, de mindenki másét, még azokét is, akik úgy hiszik, hogy ők csak ítélnek, de nem ítéltetnek. Erről hosszan lehetne beszélni, de most nem erről van szó. Mindent és mindenkit önmaga minéműségében kell megítélni. Még a bűnösnek is joga van hozzá, hogy álláspontját újból kifejtse, akár változatlanul, akár új érvekkel, akár megváltoztatva. Minden esetben a minéműség szerint kell dönteni, annak alapján, amit a mű maga mond.
Gyurkó László maga amúgy személyes résztvevője volt 1956-nak, a forradalom oldalán. Ezután pedig – amint már a könyv legelső sorában elmondja – egy életen át azon gondolkozott, hogy mi is történt akkor. Nem volt egyedül ezzel, nagyon sokan, akik akkor megmozdultak, azóta is rágódnak rajta – hol ilyen intenzitással, hol olyannal, hol ilyen eredménnyel, hol olyannal. Hiszen – ha már említettem a nevét – Hegedűs B. András most megjelent könyvének – majd ötven év múltán is – még mindig a Petőfi kör álláspontja és magatartása (igazsága vagy tévedése) a legfőbb, szinte az egyetlen tárgya. Miért ne lehetne ez ugyanígy Gyurkó László esetében is? Különösen, ha azt is hozzátehetjük, hogy bár Gyurkó joggal bírálható a Kádár-életrajz miatt, de ugyanakkor olyan darabokat, regényeket írt, mint a Szerelmem, Elektra meg a Faustus doktor boldogságos pokoljárása. Ezekben a művekben ugyanis – nagy empátiával – mélyebb és keményebb kritikáját találjuk az egész szocialistának nevezett időszaknak, teljesebb indoklását szükségszerű bukásának, mint sok úgynevezett “ellenálló” munkáiban. És éppen empátiája folytán érvényesebbet.
Ki kell tehát mondani: mindenkinek, Gyurkónak is szabad 56-ról megszólalnia, csak az a kérdés, hogy mit mond.
Mit mond hát? Könyvének két erénye van. Egyik az áttekintő teljessége és tárgyilagossága, másik a komplexitása.
Teljességen és tárgyilagosságon azt értem, hogy szinte krónikásként lép fel. Nem hősi eposzt szaval el az önmaguk szobrát építő visszaemlékezők nyomdokain, hanem kritikailag elemzi, és ahol kell, egymással is szembesíti a rendelkezésre álló forrásokat, józan hangon, a logika erejével. Reális képet akar rajzolni, mert azt gondolja, hogy az események a maguk rögtönzött voltában, felnagyítás és glancolás nélkül is teljesítik a hőskölteménnyel szemben támasztható követelményeket. (Az adatszerű elemzés keretei között azonban gyakran találunk lényeges megállapításokat. Gerő Ernő októberi 23-i beszédében szó szerint nem nevezte csőcseléknek a tüntetőket, de elítélő szavaival erre utalt. A Kossuth téri sortűz véleménye szerint csak az orosz tankokból jöhetett – és így tovább. Hasonlóképpen tárgyalja a felkelő csapatok történetét és belső viszonyait, az egykorú források alapján igazítva helyre a későbbi szubjektív emlékezetet.)
Az ilyesféle elemző leírás természetesen sohasem lehet teljes. Gyurkó például igyekszik a vidék eseményeit is bemutatni, de nem térhet ki az ország minden településére. A nagyobb és a forradalom történetében különösen fontos szerepet játszó városok (Miskolc, Győr) mellett néhány községet vesz sorra, ahonnan adatai vannak (Csurgó, Ozmánbük, Szécsény, Kisbér). Nyilvánvaló, hogy ezek csak példa gyanánt szolgálnak, az egész ország eseménytörténete külön feldolgozást igényel. A központi eseményekre – a kormányzat, a legfőbb fegyveres csoportosulások – vonatkozóan azonban a leírás meglehetősen teljes.
Ez a realitás adja a megítélés komplexitását. 1956 nem egysíkú jelenség. Szereplői nem mind voltak, nem is lehettek pontosan tudatában annak, hogy mit is tesznek. Voltak, akik voltaképpen a “szocialista” forradalmat akarták beteljesíteni, innen van, hogy még a fegyveres felkelők sem tették kérdésessé az üzemek, gyárak, bankok “köztulajdonát”. Sokan voltak, akik szinte csak belesodródtak, két nappal azelőtt még el sem tudták volna képzelni, hogy miben fognak majd részt venni. Sokakban csak valami homályos hajlam élt arra, hogy most kellene valami nagyot tenni. Megint másoknak határozott elképzelésük volt arról, hogy vissza kellene állítani a “régi rendet”, de meglehet, ezt nem (vagy még nem) akarták kimondani. A társadalom jelentős része pedig zavarban volt, nem tudta, hová tegye az egészet. Várakozott, hol félt, hol reménykedett, semmi sem látszott kialakultnak. Tudomásul kell vennünk, hogy a forradalmi időszakok többnyire ilyenek. Ahogy az előbb mondtam, az események hétköznapi menetének fátyla hirtelen felfeslik, kiszakad, szétfoszlik, és ami alóla kilátszik, az abban a pillanatban mindenképpen irracionálisnak látszik. Később persze majd kiderül, a történészek majd megírják (bár még évszázadok múlva is vitatkoznak róla, lásd a francia forradalmat), hogy mi volt benne a fatális szükségszerűség.
Gyurkó éppen ezt tudja megfogalmazni. Ezt az irracionalizmust és a látszólagos esetlegességekből szőtt szükségszerűséget.
Ő maga így teszi fel a kérdést: “Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népfelkelés – ezek a leggyakoribb meghatározások. Olykor jelzőkkel is árnyalva: nép, nemzeti, demokratikus.” Aztán az ellenforradalmat törli a listából – erre nem talál adatot. Felállít viszont egy eseménysort, a mozgalom alakváltozásának algoritmusát: felvonulás – tüntetés – lázadás – felkelés. És megrajzolja a végpontot, a két mindenki által elfogadott fő követelményt a demokráciában és a függetlenségben.
Több összefüggésben is használja a “furcsa forradalom” kifejezést. Nemcsak 1956-ot jellemzi ezzel, de az 1945 utáni magyar fejlődés ellentmondásos voltát is. Itt azonban meg kell állnunk. Ki kell térnünk arra a nagy kérdésre, hogy mit nevezünk-nevezhetünk egyáltalán forradalomnak. Némi tudományoskodó nagyképűséggel ezt nevezhetjük a forradalom fenomenológiájának.
Tudnunk kell ugyanis, hogy minden forradalom eleve furcsa. Furcsa mindenkinek, aki megszokta a mindennapi élet muszáj rendezettségét – márpedig normális időkben természetesen mindenkinek muszáj megszoknia. Meg kell szokni, hogy vannak szabályok, amelyeket nem mi alkottunk, de érvényesek. Ezek szerint kell felkelnünk és lefeküdnünk, dolgoznunk és szórakoznunk, barátkoznunk és szeretnünk, az utcán járnunk és szobákba húzódnunk, másokkal együtt élnünk és elkülönülnünk. És aztán jön egy időszak, amikor ezek a szabályok (legalábbis egy részük) elvesztik kényszerítő erejüket. Amikor nem lehet kimenni az utcára, mert lőnek, de mégis mindenki kimegy az utcára, noha nem tudja, hogy mi fog ott történni. Amikor nem lehet bemenni a boltba, vagy egyszerűen le kell emelni az árut. Amikor a munkahelyen nem dolgoznak, hanem gyűléseznek. Egy kétmilliós városban először csak néhány ezer ember, nem tudni pontosan, mennyi, nem tudni pontosan, milyen indítékból, egyszerre nem veti magát alá az addig kötelező tiltásnak, felül egy háztetőre, és onnan lövöldöz. Vagy csak barangol az utcán, és egyszerre azon kapja magát, hogy régen látott ismerőseinek társaságában olyasmire vállalkozik, amit tegnap még nem tett volna meg. És mindennek következtében eddigi nagyurak egyik pillanatról a másikra elvesztik hatalmukat, és senkivé válnak. Addigi senkik szavára pedig tömegek mozdulnak meg egy akarattal. Szabályok omlanak szét. Dolgok menete változik meg.
Addig mindennap úgy feküdtünk le, hogy legalább azt tudtuk, körülbelül mit hoz a holnap. De akkor egyszerre úgy fekszünk le, hogy nem tudjuk többé. Az egyszerű ember nem tudja, megéli-e a holnap estét, vagy eltalálja egy golyó. A miniszter, a tábornok, a cégvezető és a hivatalnok nem tudja, hogy holnap miniszter, tábornok, hivatalnok vagy cégvezető marad-e (a golyó pedig őt is eltalálhatja). A rang nélküli közember nem tudja, nem lesz-e miniszter, tábornok, vagy akár cégvezető. Mintha a történelem (vagy az idő, mint Hamlet mondja) kizökkenne a keretéből. Aztán – mint mondtam – jönnek majd a bölcsek, és megmagyarázzák, és meg tudják majd magyarázni, hogy ebben az irracionalizmusban több logika van, mint az addigi elfogadott logikában. Hogy úgy kellett lenne, mert mélyebb törvények érvényesültek.
Gyurkó fogalomrendszerében is ezt fejezi ki az “UTCA” fogalma. A nagy francia forradalom óta minden hasonló történés legfőbb színtere. Az lett nálunk is. Nemcsak annak, aki tett is valamit ezen a színhelyen, hanem annak is, aki csak nézte. Mert most az sem csupán néző, aki látszólag csak nézelődik. Maga az UTCA a főszereplő. Az teszi a forradalmat forradalommá, hogy mindenki azonnal az utcára megy. Az is, aki mindenáron és tudatosan bele akar avatkozni, az is, aki csak nem akar kimaradni, az is, aki csak nézi, és az is, aki nem tehet mást, ki kell mennie, hogy legalább kenyeret szerezzen. A történetet ugyanis éppen az utcai lét jelentőségének megváltozása határozza meg. Egyszerre nyilvánvalóvá válik, nem az a szereplő csak, akit valamilyen feladat ellátásával valaki megbízott, hanem mostantól fogva mindenki szereplő, aki léte szerint tagja a közösségnek. Ez a forradalom csodája. A látszólagos irracionalizmus rációja.
Gyurkó László nagyon pontosan strukturálja azokat a színtereket és szerepköröket, amelyeken és amelyekben a forradalom drámája végbemegy. Voltaképpen négy színteret, négy szerepkört különböztet meg, amelyek interakciója a cselekmény kimenetelét meghatározza. Az első maga az utca. Mindenki, aki ott megjelenik, minden mozdulatával. A második szerepkörbe azok tartoznak, akik – kint az utcán és a forradalom szervezeteiben – valamilyen határozott akaratot képviselnek, ebbe vagy abba az irányba akarják vinni az eseményeket. A harmadik szerepkör a történelem kifürkészhetetlen akaratából a forradalmi hullám tarajára kerülteké. Ők a forradalom vezetői. Lehetnek olyanok, akik évek óta erre készültek. Lehetnek, akik véletlenszerűen választódtak ki. Lehetnek alkalmasak és alkalmatlanok. Mindenesetre övék a feladat, hogy az először szervezetlenül folyó eseménysort valamiképpen intézményesítsék, “fazonírozzák”, keretbe foglalják. A mi forradalmunk esetében mindenekelőtt Nagy Imre és csoportja tartoznak ide. Végül a negyedik – korántsem lényegtelen – szerepkör a kívülállóké, a nagyhatalmaké és az őket belül szolgálóké. Őket nem érdeklik a belső történések, hanem az egész folyamatot a hagyományos “establishment”, azaz a már intézményesített hatalom és persze a saját hatalmuk érdekei szerint ítélik meg. Ide tartozik egyrészt a Szovjetunió, és mindazok, akik Magyarországon mellé álltak (akár rögtön, akár – mint Kádár János és csoportja – később), másrészt a nyugati hatalmak, mindazokkal együtt, akik az egész ügyet az ő oldalukról ítélték meg.
Azt vethetné valaki ellene, hogy ez természetes, a társadalmi dráma mindig is így, ezekben a szerepkörökben folyik. Ez így is van, de azzal a különbséggel, hogy “normális” körülmények között éppen az utca, azaz a nyers társadalom autonómiája hiányzik, pontosabban beleilleszkedik, sőt beleszorul az intézményesültség bürokratikus rendszerébe. De hát éppen ez a különbség, ettől forradalom a forradalom. A miénknek, 1956-nak az az egyik megkülönböztető sajátossága mondjuk a nagy francia vagy az orosz forradalommal szemben, hogy azoknál volt egy meghatározott és szervezett csoport, akik határozott, kidolgozott elképzelésekkel rendelkeztek, készültek a forradalomra, és kész programjaik voltak (amelyek persze menetközben átalakultak, de volt minek átalakulnia). A francia forradalomban ilyenek voltak a jakobinussá vált felvilágosítók, az orosz forradalomban a bolsevikok. Nálunk ez túl hirtelen történt, embrionálisan volt csak meg; mire a csoportok igazán kibontakoztak volna, a forradalmat szétverték.
Nem követhetjük részleteiben a forradalom történetét. Ki kell azonban térnünk a jelentőségére – Gyurkó László könyve alapján, hozzáadva a magam gondolatait is. Három alapvető momentumban ragadhatjuk meg 1956 jelentőségét.
Az első. A magyar 56-nak világtörténelmi jelentősége van. Vele kezdődött meg a szovjet birodalom szétbomlása. És ezzel annak a nagy hazugságnak a szertefoszlása, amely a sztálini szovjet diktatórikus hatalmat a szocializmussal azonosította, annak vélte, hitte, nevezte. (Ez a hazugság ugyanis majd egy század egymást követő nemzedékeinek gondolkozását vezette félre, cselekvőkészségét bénította meg – nemcsak Keleten, de bizonyos értelemben még inkább Nyugaton is.)
A második. Ugyanakkor ez a forradalom a maga valóságában hazai célokat követett. Szabadságot és demokráciát akart, függetlenséget a Szovjetuniótól, de nem akarta eltörölni az 1945 után elkezdett átalakulás valóságos vívmányait. A forradalom 14 napja alatt ilyen törekvések nemcsak szórványosan jelentkeztek. A forradalom résztvevői, még a vérmesebbek, a szovjetellenesek és a Nyugatpártiak is (talán a legvérmesebbek kivételével) voltaképpen 1945 “furcsa forradalmát” akarták teljesíteni.
Mert a második világháború utáni nagy átalakulás lassan valóban beleégette magát a társadalom jelentős részébe. Bizonyos értelemben forradalom volt (habár annak is furcsa), mert az átalakulások radikálisak voltak, és mert a külső kényszer (a háború elvesztése) a belső erők megmozdulásával és megerősödésével társult. 1945 átalakulása feudalizmusellenes, polgári és demokratikus. Felszámolta Európa egyik legkeményebb és legstabilabb utórendies-hitbizományos hatalmát, megszüntette a rendi-földbirtokos osztály kiváltságait, felosztotta a földet, megteremtette a kisbirtokos parasztság és a szabad városi élet országát. Létrehozta a demokráciát, a többpártrendszert, a szabadon választott parlamentet és a felelős kormányzatot. Mindezzel a nagy európai polgári forradalmakat követte. Nálunk azonban ez a program már összefonódott a szocializmus követelményeivel: az emberek szabadságának, egyenlőségének és testvériségének együttes eszméjével, a demokrácia és az önkormányzatiság ennek jegyében való kiterjesztésével, a köztulajdon eszméjével, amely szerint az ország minden vagyonával és erejével az egész nép, minden állampolgár tulajdona. Ez az eszme még azokat is áthatotta, akik nem valamely úgynevezett munkáspártra szavaztak. Népi forradalom kezdődött, úgy, ahogyan azt a magukat nem kommunistának vallók, nem szociáldemokraták, nem a népi írók ortodox szárnyának hívei is vallották.
56 forradalmának legnagyobb élesztője, hogy az emberek ebben a már közösen elfogadott hit megvalósításában csalódtak. Szocializmust vártak, de amit a szovjetrendszer és Rákosi Mátyás hozott, az éppen ellentéte volt mindennek. Az osztályhatalom új formája, az egyenlőtlenség új tobzódása, a köztulajdon tulajdontalanságba való fordítása (“tulajdonvákuum” – írta később egy román disszidens, Pavel Campeanu). A kultúra és a nemzet megalázása. Ezért történt az a furcsa eset, amit Gyurkó bőségesen aláhúz, hogy 1956 két hete alatt a szovjetellenes felkelők sem léptek fel a gyárak és a földesúri hatalom visszaállítása, a “szocializmus vívmányainak” eltörlése érdekében. Lehet, hogy volt, aki gondolt rá, lehet, hogy ha tovább megy a dolog, később megtették volna, de ez alatt az idő alatt ez nem kapott, nem kaphatott hangot. Nem ezt mondta egyebek között Kovács Béla sem, akinek emlékével ma a szovjet elnyomás elleni harc megünneplését egykori hívei össze akarják kötni. Még Mindszenty József hercegprímás is az osztály nélküli társadalomról beszélt. A forradalmárok egy jelentős része, feltehetőleg többsége szocializmust akart, de igazi szocializmust, nem a sztálini-szovjet-pártállami hatalmi rendszert a Rákosi-féle gauleiterek által még tovább torzítva. Igazi szocializmust, az egyenlőség, szabadság és testvériség teljességének megfelelőt. (Bibó a következőképpen fogalmazott a rendőrségi kihallgatásán: “Én a köztársaságon nem a kapitalista köztársaságot értettem. Egy olyan államformát, amiben a demokratikus szabadságjogok teljes érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik.” Majd a nyomozótiszt gúnyos kérdésére megerősítette: Ma “nincs ilyen állam”. További kérdésre pedig – hogy milyen állam lesz ez – így válaszolt: “demokratikus szocializmusnak vagy szocialista demokratizmusnak” nevezném.)
Visszatérve az első ponthoz. A két pont csak látszólag áll egymással ellentétben. Hiszen ma már utólag tökéletesen nyilvánvaló, hogy ez a második, az igazi szocializmus eljövetelének és megteremthetőségének akkori hite tökéletes illúzió volt. Tudnunk kell azonban, hogy a következő évtizedekben az egész világ ugyanezt az utat ismételte és ismétli meg: a hazugságtól az illúzión át a realizmusig. Az egész világ, vagy legalábbis a fele: (Wallerstein és Samir Amin kifejezésével) az antiszisztemikus mozgalmak: Marcuse, a diákmozgalmak és lázadások, a hippik, a zöldek, az új-maoizmus, a cheguevarizmus, az eurokommunizmus, a mitterrandizmus, a polgárjogi mozgalmak, a prágai tavasz, a lengyel szolidaritás, a gorbacsovi peresztrojka, az új antiglobalisták. És természetesen a szociáldemokrácia megújulási mozgalmai (Eduard Bernsteintől Otto Baueren át Willy Brandtig, majd Tony Blairig és Lionel Jospinig). Valamennyien keresztülmentek ezen a fázison. Hogy aztán a végén belejussunk abba az állapotba, hogy ha egyszer még szocializmusról beszélni akarunk, akkor előbb el kell törölni annak az emlékét is, ahogyan Sztálin, majd Hruscsov és Brezsnyev, de hozzátehetjük, Lenin, Trockij, Mao, valamint Tito és Castro a szocializmust meg akarták “valósítani”.
Keserű tanulság ez azoknak, akik a szocializmus eszméjében fantáziát láttak vagy látnak. De nekik, nekünk is meg kell érteni a történelem logikáját. Ha egy eszmét, társadalmi programot (legyen az akár jó is) félreértenek, és különösképpen ha a félreértés alapján hamis útra visznek, sőt önnön ellentétébe fordítják, akkor a program bármiféle megújulásának az az előfeltétele, hogy előbb radikálisan el kell takarítani az útból a félreértést. A magyar forradalomnak éppen azért lehetett és azért volt világtörténelmi jelentősége, mert ezt tette meg.
Gondoljuk meg, mi történt volna, ha 56 nem ezen az úton indul el. Ha nem tett volna mást, mint hogy az akkori nyugati-amerikai hidegháborús neokonzervativizmus, a Szabad Európa Rádió ideológiájával öntudatos feudálkapitalista vagy akárcsak kapitalista restaurációt hirdettek volna meg. A megmozdulás nem vált volna forradalommá, és mára már a hírét sem hallanánk. Ezzel szemben azért vált a szovjetrendszer világtörténelmi bukásának első jelévé, mert éppen annak beváltatlan és azon a módon beválthatatlan ígéreteit írta egy “tiszta” forradalom zászlajára. Így vált nyilvánvalóvá az egész lehetetlensége. Ezáltal keletkezett olyan vákuum a szocializmus eszméjének igazságán gondolkodó emberiség tudatában, amely végül is a szovjet világrendszert megbuktatta.
A harmadik. A forradalom jelentőségének harmadik mozzanata a tizennégy nap belső története, és abban is mindenekelőtt Nagy Imrének és csoportjának sorsán alapul. Ennek egyrészt történelmi, másrészt szimbolikus jelentősége van.
Nagy Imre valóban történelmi, sőt világtörténelmi helyzetbe került, és ebből a szempontból mellékes, hogy ő akarta-e ezt, és hogy így akarta-e. Igaz, hogy minden forradalom a felületről nézve irracionális, a cselekedetek hatása kétséges (a leghősiesebb tett is elveszhet a forgatagban, de a legkisebb gesztus váratlan jelentőségre tehet szert). Vannak mégis, akiknek lépései és tettei egyetemes jelképpé válnak. Ha volt ilyen nálunk, az (elvbarátaival együtt, de náluk is jobban) Nagy Imre volt. Azért is, mert ő volt a miniszterelnök, övé volt a vezéri poszt, és így a legfontosabb döntések az ő nevéhez fűződtek. De azért is, mert szimbolikus személlyé vált. Az esztétika szerint a drámai helyzet lényege a “kettős kötöttség”. Nos, Nagy Imre szerepét a sokszoros kötöttség szabta meg. Parasztszármazású, a magyar földbirtokreform, a magyar rendiség eltörlésének egyik legfőbb lebonyolítója. A nép fia, aki azért lett kommunistává, hogy ezt megtehesse. Kommunista, aki hitt az eszmében, de látta azokat a hibákat is (akkor még csak hibáknak látszottak), amiket a sztálini rendszerben elkövettek. Vállalta a reformokat. Igazi entellektüellé vált, aki körül értelmiségi csapat szerveződött olyanokból, akik hasonlóképpen hittek a szocializmus eszméjében, de hasonlóképpen csalódtak annak adott megvalósításában. Ami itt azért fontos, mert nem volt “magányos hős”. Emberek állottak mellette, nem is kevesen, és – húzzuk alá – a társadalom legjavából. És ez az ember (vele az egész csoport) az első pillanattól kezdve ellentmondásos helyzetbe került. Beleszorult a saját maga által teremtett ellentmondások szövevényébe, mert egyrészt a népet, a demokráciát, a szabadságot és az egyenlőséget, a reformokat vállalta, másrészt hű akart maradni nemcsak a “szocializmus”, a “kommunizmus” eszméjéhez, hanem ahhoz a világhatalomhoz is, amely az eszme megvalósításának vallotta magát. Látták a sztálinizmus bűneit, de hittek abban, hogy a rendszer megreformálható. És ez a két hit kíméletlen ellentmondásba került egymással. Választani kellett közöttük.
Nagy Imre választása történelmi és sorsszerű. Ő lelkében egyaránt őrizte a hűséget egyrészt a néphez, tehát a demokráciához, függetlenséghez és szabadsághoz, másrészt a szocializmus eszméjéhez, tehát ahhoz, hogy ez a demokrácia csak akkor válhat teljessé, ha az emberek egyenlősége megfogható formát ölt, sem a születés, sem a tudás, sem a vagyon egyenlőtlensége nem szűkítheti le. (Az egyenlőtlenségnek ezt a három forrását nem Marx, hanem Balzac rajzolta meg Az elegáns élet fiziológiájá-ban.) Most olyan történelmi helyzet jött létre, amelyben ez a kettő szembekerült egymással. Ha a néphez és a demokráciához való hűséget választja, elveszhet a szocializmus. Ha viszont a szocializmushoz való hűséget helyezi első helyre, nemcsak elveszhet, de elvész a demokrácia. Nagy Imre választott, és nem pusztán sorrendet állított fel, hanem lényegi döntést hozott. Nincs szocializmus demokrácia nélkül. Ha valamely magát hivalkodóan szocialistának nevező rendszer nem vállalja a demokráciát, akkor nem szocializmus, hanem zsarnokság. A szocializmushoz tehát csak akkor lehet az ember hűséges, ha mindenekelőtt hűséges a demokráciához. Ha kell, az élete árán is. És döntése éppen azért volt történelmi döntés, mert az életével pecsételte meg.
Nagy Imre személyes történetét a kételyek, halogatások, késések, tévedések, a saját magával vívott harcok történeteként szokás jellemezni. Így beszélt róla minden szemtanú (már az első este, a Kossuth téri elvtársazás után), ezt mondják az életrajzírók – mindenekelőtt a legjobb: Rainer M. János is. Milyen jellemző Rainernál is az a mozzanat, hogy Nagy Imre a források szerint többször sírva fakadt. Nem a férfiatlanság jele volt ez, hanem a beszorítottságé és a tehetetlenségé. Ha valaki, éppen Nagy Imre érezte minden órában, minden percben, hogy micsoda árnyakkal kell, vagyis kellene megküzdenie. Mint egy egzisztencialista drámában, amelyben a fő résztvevőknek tudatában kellett lenniük és tudatában is voltak a helyzet képtelenségének, de vállalták és tették, amit emberi credójuk szerint megtenniük kellett. (Azazhogy nem is csak “olyan volt”, mint egy egzisztencialista dráma, hanem az is volt. Nagy Imre sorsa az idevonatkozó dramaturgia összes kegyetlen szabályát teljesíti, sőt túlteljesíti.) Gyurkó leírása talán csak annyiban különbözik másokétól, hogy ő író (és már a Szerelmem, Elektra meg a Faustus doktor is egzisztencialista mű volt). Úgy írta tehát le Nagy Imre könnyeit, hogy aki olvassa (és különösképpen aki látta is őt könnyezni), ismét sírva kell fakadnia a lehetetlenségeknek azon szövevényén, amelybe mi, magyarok belevettettünk a 20. század furcsa forradalmaiban.
Nagy Imre döntése azért volt szimbolikusan történelmi tett, mert nemcsak végleges választ adott, de felkiáltójelet is tett egy évszázados történelmi vitára. A kérdés, Eduard Bernstein, Karl Kautsky, Rosa Luxemburg, Otto Bauer, Jászi Oszkár és Nyikolaj Buharin kérdése így hangzott: más utat jelent-e a szocializmus, mint a demokrácia kiteljesedését? Ahogy egy amerikai politikai filozófus (Dick Howard) kifejezte: ha Marx gondolatait meg akarjuk őrizni, Tocqueville szemével kell-e újraolvasni. Akkor, 1956ban és 58-ban a válasz még a szociáldemokrata oldalon sem volt egyértelmű. A jakobinizmus-proudhonizmus-sztáli-
nizmus történelmi zsákutcája még nem bukott meg egyértelműen a szociáldemokrata világban sem. A vezető nyugateurópai szociáldemokrata pártok még melengették az államosítás koncepcióját. (Utolsó maradványát a szociáldemokrata kátékból Tony Blair radírozta ki.) Willy Brandt, Olof Palme és Bruno Kreisky megújulása még csak érlelődött.
Nagy Imre nem használta a szociáldemokrácia fogalmát a kommunizmussal vagy akár a szocializmussal szemben, de a döntő szót ő mondta ki, mert ő halt meg érte. Nagyon fontos hozzátenni, hogy nem azzal a halállal, mint a sztálinizmus, a koncepciós perek kommunista áldozatai, akik még nem tudták, miért halnak meg, sőt annak érdekében vállalták az értelmetlen halált, amit meg akartak tagadni. Nagy Imre volt az első, aki tudta. Ezért volt a döntésének pillanata a 20. század egyik legelhatározóbb mozzanata.
Én úgy látom, hogy ez egyben korszakhatár a forradalmak történetét illetően is. Arra a fajta forradalomra gondolok, amelyek története 1648-ban kezdődött (Cromwellékkel), a francia forradalomban és az amerikai függetlenségi harcban tetőzött, a 19. század forradalmaiban folytatódott, majd a 20. századéiban szinte mamuttá növekedett. Sajátosságuk, hogy nem csupán valami ellen lépnek fel (az elnyomás, az osztályuralom, az önkény, a nyomor ellen), hanem arról is víziójuk van, hogy mit kell helyette tenni. Forradalmak nélkül ma nem lenne polgári társadalom, jogrend, demokrácia, köztársaság, piaci gazdaság, technikai megújulás és világkapitalizmus. Szerepük tehát óriási, de mégsem egyértelmű. Egyrészt fellazították azt, ami már megkövesedett. Elseperték azt, ami megromlott. Megforgatták a földet (“holnapra megforgatjuk”), hogy egyáltalán teremni tudjon. Másrészt azonban elvágták a gyökereket, túlságosan megszakították a folytonosságot, és miután a világot fegyveresen nem lehet egy új társadalomba előrevinni, sokszor – és legalábbis részben – visszalökték egy régibe. Aminek csak egyik jele, hogy minden forradalom ellenforradalomba torkollott. Cromwellé a monarchia restaurációjába. A francia forradalom a bonapartizmusba. 1848 a bismarcki rendszerbe. Az orosz forradalom a sztálinizmusba. A kínai a maoista “kulturális (ellen)forradalomba”. 1956 a kádárizmusba. Persze minden posztforradalmi restauráció egyben valamit megold a forradalom előtti kor ellentmondásaiból. A történelem olykor visszalépésekben halad előre.
A világ forradalmainak korszaka 1648ban és még határozottabban 1789-ben kezdődött. És 1956-ban végződött. Nem múlt el a forradalmi megújulás szükségessége, sőt újrateremtődött. De a 20–21. században már más módon kell végrehajtani. A világ civil demokráciájának útján.