– nyomás a halántéklebenyen –
és lángoló szoknyája röpdös már a nyárnak,
szellő emelgeti az égen fodrait,
a lépcsők épp egymás nyakára hágnak,
akár a percek is, üveg vakít,
míg őt… őt várom, éve múlt,
borzongva – brrr! – a láztól talpamiglan itt,
hol handlék olcsó áruja a múlt
s kallódó néhány kelekótya
vesz pár kopott mosolyt, avult
reményt, eget, ha szól a…
miféle dal? egy Vangelis, nap némelyik,
mikor pöfögő kocsiján alóla
előfut, már-már föl a fényekig,
de csak a lenti parkolóba…
befordul és… megérkezik.
Az én pofám
oly csillogó, akár – no, lám –
egy serpenyő, ha hajnalfény-szemekkel
mosolyt süt rám a nő
korogva álmosan, hogy éhes, óh, de ő
nem engem falna föl, bár néha kedvel,
a kedve ilytájt inkább álmot mártogat,
badar világokat,
hol porcelánfaluk fölött ma reggel
a nap – no, nézd! – egy óriás
tükörtojás.
Lám, ő is itt,
láttán egy tuskó fölvisít
s a kandallóban lángra kap szerelme,
a szarvas újra bőg
tányéromon, a fürjek szinte nevetők,
ajkunk meg mintha egymásba lehelne,
folyik a bor, a szó… de meddig tart az éj,
ma minden puha, mély
s a hold csillagfény-csingafán fityegve
csupán – elérné bakfisom –
egy lámpion.
Egy fecskecsőr-metszette hold-barázda fennen
ma tükröd legszebb éke szem-gyönyör tavam;
haladdá kell örökre, ládd-e, lennem,
hogy átúszhassalak – mondd – hangtalan?
Vagy némán tán, de szólhatok?
Csöndemnek, tudd meg, száznyi csillag-húrja van
és már csak érted, általad vagyok.
Mihaszna régúnt nádi környék,
föld, ég és elfutó habok!
Te vagy, maradsz a fönség
és benned én a lét, mi volt, mely partot ért,
egy csók, egy múló lüktetés… de még, még!
üvöltenék egy sikkantásodért
és – téboly! – mindenkit megölnék
vörös lótuszvirágodért.